Mosonyi KISS Gusztáv grafikusművész 1949-ben született Kisújszálláson, az Alföld és az "ősnyugalom" körülbelüli kellős közepén, ahol dacára az 50-es évek padlássöprögető, kollektivizáló, körömtépegető, hidegháborús légkörének meg a kisemberek élete munkáját is könyörtelenül negligáló államosításoknak, viszont hála a történelmi hagyományaiban élő mezővárosi miliőnek, a szomszédokat és barátokat tisztelő zár nélküli kapuknak és ajtóknak meg a gyermekeket szerető türelmes nagyszülőknek, eszmélése a paradicsomi létállapot jegyében telt el. Azonban a család anyagi helyzetének megrendülése okán, ebből az Édenből kiűzetvén, hétéves korában már a világtörténelem akkori kohójának és színpadának kulisszái között találja magát, vagyis a forrongó, lázban égő ‘56-os Budapesten, ahol - hogy az ő szavajárásával éljek - "hullott a cserép, mint a csendes nyári eső", "a bácsik kint az utcákon és tereken lövöldöztek egymásra", "éppen nem kellett iskolába járni", s "mindent összevetve, a bizakodás és a szabadság légköre uralkodott"...
     A romos vár közelsége, a Hadtörténeti Múzeum anyaga, a családi összejövetelek állandó beszédtémái, a II. világháború mindenütt megtapasztalható titokzatos nyomai és ‘56 "happeningjének" katartikus epizódjai és friss emlékképei tehát már csak véglegesítették benne az amúgy is kialakuló és máig tartó históriai érzékenységet. Példának okáért a fegyverek hátborzongatóan titokzatos világa iránti megmagyarázhatatlan vonzódását, illetve a történelem tárgyi, szellemi és vizuális jelenségei irányában megmutatkozó kiirthatatlan érdeklődését.
     Rajztehetsége korán megmutatkozott. Az elemi iskola végén, előfelvételisként már aktokat rajzolhatott. A képzőművészeti gimnáziumot azonban - ahol bevallása szerint nagyon jól érezte magát és a szakmai ismeretek elsajátításán kívül jóformán csak a történelem érdekelte őt, s ahol egyébként a sors különös játékaként, Aknay Jánossal, a későbbi Vajda-stúdiós társsal, egy padban ült - nem fejezhette be. Samu Gézával megismerkedve az ország több pontján felbukkanva csavarognak, de mindez egyidőben történik azzal a lényeges életrajzi mozzanattal, hogy raktárosként helyezkedik el a Néprajzi Múzeumban, ahol a magyar osztályon dolgozhat. A tárgyi néprajz csodálatosan gazdag világának mintadarabjai elragadtatásra késztetik őt. Az itt szerzett ismeretek és tapasztalatok egy főiskolányi időszak tudásanyagát pótolják számára. 1968-ban (!) azonban a Néprajzi Múzeumból - egy magánéleti konfliktusból adódó büntetőeljárás miatt - elbocsátják, így kerül 1969 táján Szentendrére, ahol hamarosan és a világ véletlenjeinek legtermészetesebb módján - hiszen "az eltévedt napok a Napba néznek és megvannak" - megismerkedik efZámbó Istvánnal és a köréhez tartozó néhány, többnyire a képzőművészet valamely műfaját amatőr és autodidakta módon űző fiatalemberrel és ettől kezdve részt vesz az Októberi Szabadtéri Tárlatokon, amelyből később kinő a szentendrei Vajda Lajos Stúdió.
     ef Zámbó István szerint, 1970-ben ő rajzolja az elhíresült Nalaja happening kézzel sokszorosított meghívóit, erre vonatkozóan azonban Mosonyi Kiss Gusztávtól nem kaptam megerősítést... Úgy látszik, hogy az eltelt 31 év már túl hosszú idő ahhoz, hogy az ember világosan és pontosan emlékezzék a Régi szép időkre á la (Zöldfa kerthelyiség). Bár egy előkerülő példány bizonyára meglódítaná az emlékezés lendkerekét...
     A "régi szép időket" azonban egyre többen kutatjuk és ezektől megigézetten Híreket mondunk az új idők számára: így azt már biztosan tudjuk, hogy Mosonyi Kiss Gusztáv 1972-ben, a Pécsett megrendezett Amatőr Képzőművészek és Szakkörök Országos Jellegű Kiállításának I. díjazottja, s hogy 1972-73-ban egyik alapítója, ‘75-’76-ig pedig aktív kiállítója volt a szentendrei Vajda Lajos Stúdiónak. S azt is tudjuk, hogy 1972 és 1979 között rendszeresen jelentek meg rajzai az Élet és Irodalomban és más újságokban, magazinok címlapjain, valamint az sem titok, hogy 1975-től lett tagja a MAOÉ-nak, s hogy egyéni stílusával 1976 és ‘83 között a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának sokarcúságát gazdagította... S ezen kívül mit tudunk még?
     Azt, hogy a 80-as 90-es években szinte eltűnt (?!) az oly kecsegtető reményekkel induló pályáról. Ugyanis illik megjegyezni, hogy az első komolyabb méltatásokat tulajdonképpen ő kapta a vajdások közül, hiszen művészi érdemeivel ketten is foglalkoztak a korabeli sajtóban (Raum László, Tóth Antal), mely utóbbi írás éppen a Művészet folyóirat 1974/11-es számában jelent meg. Ezért csak örülni lehet annak, hogy Kiss Gusztáv az utóbbi néhány évben újra felbukkant munkáival a közönség előtt, például a Pinceműhelyben rendezett tematikus vajdás kiállítások résztvevői között. De más helyeken is: a Műcsarnokban bemutatásra kerülő millenniumi Feketén-Fehéren című tárlaton és két önálló kiállítással a Gazdagréti és az Érdi Művelődési Házban. Azonban az életrajzi vonatkozásokon túl, mégis csak munkáinak stílusa, egyéni törekvései, valamint világszemlélete alapján kell megítélnünk és elhelyeznünk őt a szentendrei, a magyarországi és az egyetemes jelenkori művészeti élet és művészettörténet folyamataiban. Eddigi pályáját, munkásságát tehát így összegezhetném: Mosonyi Kiss Gusztáv, bár elvégezte a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola első három évét - némi megszépítő túlzással élve - "saját elhatározásából" nem érettségizett. Ezért nem lehet véletlen, hogy kezdetben ő is az autodidaktákat tömörítő Vajda Lajos Stúdióban találta meg sors- és alkotótársait, barátait...
     Bravúros, könnyed, látványos és mégis precíz, a reneszánsz, a manierizmus és a barokk kor réz- és fametszőinek stílusát, valamint mesterségbeli tudását és fogásait (A. Dürer, A. Altdorfer, L. Cranach, J. Callot stb.) felelevenítő rajztudására szaktanára, Benedek Jenő, már a kisképzőben eltöltött évei alatt felfigyelt. Munkáit azóta is olyan aprólékos, már-már az aszkézissel felérő részletező műgonddal, kitartó babramunkával rója papírra, ahol az összkép tekintetében a legkisebb pontnak és vonalnak is jelentősége van. Autonóm tollrajzait (mert kizárólag így dolgozik) általában egy szuszra, a papír egyik sarkából vagy területéből kiindulva, egy ültében alkotja meg. Összpontosító szelleme, katonás vagy inkább huszáros géniusza így adózik az ihletettség hosszúra nyúló, fárasztó, ámde szent pillanatának. Persze itt is akadnak kivételek mind az időtartam, mind a hasznos fegyelem, mind pedig a motívumkincs birtoklásának tekintetében. Mert számára a Néprajzi, a Hadtörténeti és egyéb múzeumokban eltöltött tárgyrajzolói korszakainak, a csavargások időszakában és a különféle munkahelyeken, illetve kocsmákban eltöltött óráinak ihletszerző, helyzetmegfigyelő, a szociológiai értékeken is túlmutató, anyaggyűjtő és ötletfelhalmozó haszna is volt. Eklektikus, s a különös téri megoldásokat, látószögeket, perspektívákat és kiemeléseket kedvelő részletező realizmusát - amely az úgynevezett "képregény stílusnak", a tudományos fantasztikumnak, a "sci-finek", a "tudattágító" (pszichedelikus) szürrealizmusnak, az animációs látásmódnak, a fikciónak és a tárgyiasságnak a különös keveréke - a magyar underground rock-nemzedék "hippi ideológiájának" és a beatkultúra világ- és életszemléletének sajátos lenyomataként értelmezhetjük, amelyből olykor sem a neoromantikus szemlélet, sem az érzelmekben gazdag elbeszélő líra, sem pedig a kritikai attitűd nem hiányzik (Úton, 1968; Virágoskert, 1968; Régi szép idők (Zöldfa kerthelyiség), 1972; Olajpiramis, 1975; 777, 1980).
     Tartalmi szempontból több nagy témakör foglalkoztatja őt: a modern gépkorszak apokalipszise és "fatalista sebességmániája" [ahol "a romboló gép a fejlődés során túlment az emberi ész és logika határán" (XX. század, 1970; Verseny, 1974; Éjszakai repülés, 1978)]; a fenyegető, entrópikus erők állandó jelenléte (Atom/Hoppá! Ejnye!/, 1973; Híreket mondunk /Kerthelyiség/, 1974; Holdbéli táj, 1974; Sipirc, 1974.); a világ- és a magyar történelem sorsproblémái (Háború, 1968; Bölcs mosoly, 1971; Apokalipszis, 1973; Délibáb, 1999; Vízöntő ideje, 2000), jelentős pillanatai (Nagyapó mesél, 1968; Passzív rezisztencia, 1976; Éjszaka, 1993; Justice for Hungary, 1993) és különös alakjai (Hét vezér, 1985; Lovas íjász, 1996; Széchenyi, 1996; Falábú, 1997); az elmagányosodás hétköznapi jelenetei és jelenségei, valamint a mindennapi élet egyszerű örömei és problémái (Bérház, 1973; Ablak, 1975; Pegazus I., 1975; Galamb II., 1981; Dubrovniki anzix, 1996; Aranykor, 1999); illetve egy-egy hangulat, életérzés tájképi víziókban történő kifejeződései (Tájkép Bach zenére, 1972; Folyópart, 1976; Folyó, 1993). Főleg fekete-fehér tusrajzokat készít, autonóm grafikáinak némelyikét azonban szitanyomással, valamint fénymásolással, illetve más print-eljárással is sokszorosítja. Alkalmazott jellegű grafikai munkákkal és illusztrálással is foglalkozik. A magyar grafikában a fikció, a szocio és a tárgyiasság okán stílusát, szemléletét leginkább efZámbó István, Oláh Mátyás és Bernáth(y) Sándor egykori, a 70-es évek elején-közepén készített ceruza és golyóstoll rajzaival, illetve Hajagos Imre, Farsang Sándor, Felvidéki András és Somogyi Győző a 70-es 80-as évek fordulóján és a 80-as évek elején alkotott egyedi és sokszorosított munkáival hozhatjuk valamelyest összefüggésbe.
     Eddig mindössze hat önálló kiállítása volt, a Vajda Pincében azonban még egy sem. Örülnünk kell tehát visszatérésének. Annak, hogy a retrospektív anyaga mellett új munkái jelenlétében osztozhattunk és osztozhatunk Mosonyi Kiss Gusztáv örömében, megújuló művészetében.