Könyve előszavában a szerző életműként, "egy emberi élet művének lényegeként" tekint válogatott verseit tartalmazó Innen című kötetére (bár jelzi, hogy legalább másfél kötetnyi vers még és már megvan ezeken kívül). A számbavételnek ez a berekesztő gesztusa egyrészt emelkedettséget, ünnepélyességet ad a könyvnek, másrészt a végleges elrendezettség pozíciójába helyezi a szövegeket. Ezen előzetes instrukciók a kötet értelmezője számára - egy recenzió lehetséges keretein belül - az életműről szóló beszédhez illő szélesebb perspektíva megalapozását és kibontását teszik szükségessé. Vasadi Péter Innen című válogatott verseit tartalmazó könyve öt korábbi kötet szövegeiből válogat: Fahíd - 1990, Mindenki aranyat sejt - 1993, A viola hatalma - 1995, Kinéz tengerre ablakon - 1997, Mézízű vas - 1999.
     Poétikai értelemben pozícionáló szerepű és értékű a kötet címe. Az innen helyhatározószó ugyanis létmeghatározó-szóvá válik, s mint ilyen a poétikai univerzum kiindulópontjának tekinthető, olyan pontnak, ahonnan a költői beszéd (de egyáltalán bármiféle eszmélődés is) az értelemadás egyetlen esélyével és reményével elindulhat. Ez a pont az Én búvóhelye, a személyiség megőrzésének biztosítéka, az elemi ragaszkodás helye: "a pontot hagyd meg nekem búvó / helyül, uram. továbbra is. térdem / elé, ha jössz, eresztem homlokom. / elférek, mint embrió, ma is / fényedben" (A pont kegyelméért). Ilyen értelemben ez a látszólag rögzített pont eredetvidék, ahonnan, amitől kezdve a világ számbavétele és értelmezése megtörténhet. A címszó jelentésének temporális vonatkozása a múlthoz, mint az eredeti történés idejéhez igazítja a kötet verseinek gondolatszerkezeteit. A hely- és időkijelölés mégsem teszi rögzítetté a költői beszéd alaphelyzetét, hiszen az "innen" viszonyjelölő szó, s önmagában "üres", rögzítetlen a jelentése, s mint ilyen újból és újból jelentéssel való ellátására szólít fel. (Divatos megfogalmazással élve, az én önkijelölése állandó mozgásban, változásban van). Annak ellenére tehát, hogy Vasadi Péter verseinek helye és ideje motívikusan a jézusi szenvedéstörténet kitüntetett helyére és idejére utal, elsősorban mégis az én önpozicionálását végzi el. Az öndefiniáló helykeresés az én "innen-pontjából" egy eredeti "innen-szerkezethez" irányulás, küzdelem, mely küzdelem a feladatként adatik a beszélő számára: "Nem könnyű haladni, ha az ember / mindig abba szorul bele, ami épp / Van. / Ami a talpa alá lenyilaz. / És bár moccanni sem tud / bent mégis csupa szenvedés." (Kint, bent) A mintakövető etika értelemkeresése nem egy fölérendelt én-pozíció megteremtésén keresztül történik meg, hanem az én elkötelezettségében, transzparenssé tételében, hiszen az én folytonos igazodás, alakulás valami máshoz. "Amerre én járok, Valaki már megelőzött. Föl-föltünedező jelenléte választotta e kötet szavait, mozdul a jelentésében, s hallatszik is elnyugvó visszhangjaiban" - Vallja a szerző ars poeticai érvényű bevezetőjében. Az arche-struktúra szerepe Vasadi versvilágában nem generatív jellegű, hanem a "versek spanyolfala mögött" (Báthori Csaba) mint valami állandó izzás fényt (vagy ellenfényt) biztosít a lehetséges jelentéseknek és értelmeknek: "a te beszéded nem örök- / életű gügyögés, ha ninc / s, aki hallja, rámondod / igéidet a falra, s az e- / lfehéredik. a te beszé- / ded: egy kocka tenger, / egy kocka öröklét, belő- / lük ál össze a végtele / n márvány fölülete. raj- / ta körmözik által majd / a bárány, vezetve sokaságunkat." (Magánbeszéd, 4)
     Megítélésünk szerint általában is "alaptermészete" a Vasadi-versnek az, hogy a felszín felépítése során játékba lendülnek a felszín alatti / mögötti poétikai struktúrái is. Versei ezen minőségi sajátossága következtében az értelmező olvasat egyik főiránya a szöveg kettős természetének leleplezése, a látszat lebontása lehet.
     Vasadi Péter költészete a magyar irodalomnak abba a fontos hagyományába illeszkedik bele, melynek centrumában egy a teremtett világot antropomorfizáló humanisztikus perspektíva áll. Ebben a költészeti hagyományban a vers az én világ és létértelmezésének feladatát vállalja el, azzal a meggyőződéssel, hogy az élményszerűség, a személyesség egy poétizált-retorizált térben újraszerkeszthető és közvetíthető. A kötetben az énreprezentáció két alapforma köré rendeződik. Az egyik a József Attila-i élet- és léthelyzet modellszerű, újratematizáló értelmezéséből fakad: "Mikor a madár vasszálon toporog / s újra lopakodnak attilák szénért / a vasutállomásra, küszöbön a baj." Az én számára (jelenbeli érvényessége miatt) ez a romantizált modell válik általános érvényűvé a modern költői léthelyzetre. Versek egész sorában tűnik fel ez a szerepszerű szituáltság (Röptetni kéne, Oda kell mennem, Csillagnéző). Szintén a József Attila-i versvilág idéződik meg a részvét és szolidaritás olyan verseiben, mint a Bandi, Pályaudvar, Animusz. (Ezek a versek a külvilágra elsősorban mint társadalmi rendszerre tekintenek, mint az igazság és igazságtalanság, szegénység és gazdagság stb. helyére.)
     A másik énreprezentáció alapvetően teológiai-etikai alapozású, bár természetesen összefüggésbe hozható ez is József Attila versvilágával: pl. "félek én is, attila, a büntetéstől". A beszéd artikulációja itt - mint ahogy ezt már korábbi elemzések kimutatták - egy Pilinszky, René Char-féle horizonton helyezhető el. A Vasadi-életmű természetesen autonom korpuszként artikulálja magát ebben a hagyományban, egyfelől azzal a belátásával, hogy egy integrált személyiség/személyesség közvetlen kifejezésének, és másban való megjelenítésének ideális modellje a posztmodernitás horizontján már nem működtethető. Ennek a tapasztalatnak a poétikai következménye Vasadi Péter számára a magyar irodalmi modernségben szintén nagy hagyománnyal bíró személytelen személyesség által közvetítetté, anonimmá tett beszédhelyzet megteremtése: "Ami személytelen, mégis örök, / az a legszemélyesebb" (Át). A stilizált én ebben a szerkezetben az én közvetlen megjelenítéséről való lemondással éppen a beszéd humán aspektusának megőrzését biztosítja, és lehetővé teszi az élmény, a meggyőződés személyességének az "arc elvesztése" utáni megőrzését.
     Másfelől a Vasadi-vers poétikája a nyelvi komponáltság felől is karakterizálja magát az irodalmi hagyománnyal szemben. A versek egyik legszembetűnőbb nyelvi-retorikai sajátossága az, hogy egyszerre hoz működésbe centrifugális és centripetális kompozíciós erőket is, íly módon dinamikussá téve a versbeszéd monologizáló struktúráját. A centrifugális mozgást az a Vasadi-versekben mindig jelen levő "versmag" (szó, szintagma, mondat) működteti, mely magához rendeli és rendezi a köréje épülő, hozzá közelebb és távolabb álló szövegmozzanatokat. A poétikai elrendezés ezáltal a versben megszerkesztett létbeli elrendezettséget tükrözteti: "Körbevettek engem, mint a tüskebozót. / s te körbevetted a tüskebozótot: / Közeped lettem." (Négy para-koan) Vasadi versei "középre zárnak", s igyekeznek a szövegtéren belül tartani energiájukat, éppen e visszafogottsággal hitelesítve önmagukat. Az előbbiekkel éppen ellentétes irányba hat az a nyelvi sajátosság, mely alapvetően mellérendelő szerkezetekben a szöveg újrafogalmazásait végzi el, elsősorban nem a jelentésgyarapítás szándékával, hanem a retorikai gesztus fontosságának hangsúlyozásával: "Nem ismételt soha semmit. Mégis napról napra / leélte egész életét. / Halálának fekete bársonypárnáin nyugtatta fejét. / Te voltál a reggele. / Meztelenül állt ragyogásodban, mely befedte / szemérmét. / Nem hívtad sohasem. Erdő hívja-e a fáját?" (M. szerelme). A lazán mellérendelt, elkülönülő kijelentések kifelé mutatnak a versből, ahogy egyre jobban távolítják (egyre asszociatívebben érvényesítik) jelentésüket a vers középpontjától. A nyelvi szerkesztettség kétirányú logikája teremti meg a versek materiális terét, s ebben a szerkezetben bontakozik ki a költői szemlélet etikai-intellektuális irányultsága. 
     Annak ellenére, hogy az Innen című kötet szándékában és szemléletében is rendkívül egységes, a folyamatos önreflexió, önértelmezés következtében a beszélő én létérzékelésének fokozatos transzcendálása kötetről kötetre egyre határozottabbá válik, megváltoztatva ezzel a Vasadi-versek poétikai karakterét. A lehetséges jelentéseket az olvasói értelemadás felől működésbe hozó versnyelv egyre inkább szimbolizáló kapacitásában erősödik meg. Ez a szimbolizáció az előző ciklusok versnyelvét (gyakran éppen a "nyelvtelenítés jegyében) egy kész jelentésrendszer egyértelműségének szolgáltatja ki. A versnyelv bevezetése egy klasszikus biblikus (filozófiai) szimbolikába (pl. Bárány, Arany, Teremtés, Vér, Taszítás, Vonzás stb.) ezáltal a Kinéz tengerre és a Mézízű vas című kötetekben Vasadi korábbi képi strukturáltságú nyelvét áttetszővé, letisztulttá teszi. Alapvetően a nyelvvel, a nyelvi kifejezéssel szembeni beszélői viszony változása figyelhető meg, a metaforikusan-metonimikusan "mondó" nyelv elégtelenségével szemben ("kétoldalt szótetemek") az említett két kötetben a szimbolum nem annyira jelentő, mint inkább felidéző, megidéző képessége biztosítja az elbeszélhetőséget. Az egyre erősebb transzcendálásnak ez az egész kötetet meghatározó logikája a versek tematikus rendjében is nyomot hagy. Véleményünk szerint a Vasadi-versek egyik tematikus tengelyét a "kert-versek" alkotják, hiszen minden ciklusban több központi szöveg kapcsolódik e témához. A kert mint az én és a világ viszonyának kitüntetett helye egyre erőteljesebben leválik az énről, és a bűnbeesés-feltámadás szimbolikus-metafizikai helyévé válik. A rendkívül szép Búcsú egy barackfától című versben (Mindenki aranyat sejt) én és természet viszonya a születés-halál, virágzás-hervadás organikus rendjébe tagozódik bele annak a felismerésnek a birtokában, hogy a halál a természet körforgásában az élet feltételeként válik értelmezhetővé: "egy nyárvégi vihar egyetlen / roppantással derékba törte törzsét s a földön / koronáját összezilálta. ekkor nőtt meg bennem a / szimmetria-fa, a pusztulást használva tükörnek. / ahogy az hullt, emez úgy kelt föl. egyenlő távolságra / állt a termésétől a fa meg a fa." A felismeréssel a lét ritmusára történő ráhangolódás az ént a szimmetria helyeként, pontosabban a szimmetria teremtőjeként szüli újra. Ez a szimmetria születés-halál, élet-lét horizontjainak metszéspontjába helyezi az ént. A vers ontológiai tapasztalata a nyelv szintjén úgy érvényesül, hogy a jelek (fa-szimmetria fa) miközben analógikus rendszerré állnak össze, jelentésüket egymásba áramoltatják. A jellé tett én (Hölderlin) és a jellé tett valóság közti szakadatlan áramlásba születnek meg a "lét kimondhatatlan oldalai", s "teljesedik a végtelen pontosság." A kert-képnek ez a rendkívül komplex polifon kiterjesztése figyelhető meg például az Itt ez a kert és a Gazdag tavasz című versekben is.
     A Kertet szokni kell (Mézízű vas) című versben a szimbolizáció következtében a kert leválik az énről, függetlenedik, s az eszmélődő meditáció helyett a látomás szerkezetei alakítják ki terét: "Majd egy nagy kertbe lépünk / s megkezdődik a vizitáció. / Tálon visszük egymásnak szavainkat." A kert itt megszűnik a létrend (énrend) allegóriája lenni, jelentése alapvetően temporalizálódik, s a keresztény teleológia téloszaként tételeződik. Eltűnik benne az előbbi versben a lét feszültségében megragadott szimmetriája, itt "már összetéveszthetsz irányokat". Hasonló összefüggésben beszélhetünk Vasadi "jelenés"-verseiről (pl. Látogatás, Elégia, Vendég a kupéban). Ezekben az epikus szcenírozásu versekben az elbeszélt én tanúként jelenik meg. A versekben a tanúsító beszéd jelene az én számára a jövő bizonyosságára nyílik. A versbeszéd korábbi dialogicitása (Búcsú egy kajszibarackfától) egy megjelenés általi üzenetté, felhívássá válik - a szöveg ikonszerű lesz. A látomás, a látvány intenzitása nem-verbális természetű, hiszen egy potenciális angyali nyelven "szó az, amelynek fogalmon túli teste van. / és akár érthetetlen". Vasadi poétikájában egyébként kezdettől megfigyelhető az állandó nyelvi önreflexió, melyben a beszélői szemlélet nyelven kívüli változásai módosítják, alakítják a beszéd státuszát (még akkor is, ha mindez "csak" a beszéd szintjén történik meg).
     Az említett versek végső sorban az irányok semlegesítésének lehetséges, sőt szükséges tapasztalatáról adnak számot.
     Az irányok struktúráiban való gondolkodás Vasadi verseinek alapvonása. Az 1990-es Fahíd című kötet három egymást követő versben explicit módon vázolja ezt a poétikai és gondolkodási rendszert. A Lent című vers átírja a klasszikus metafizikai dichotómia értékszerkezetét, hiszen benne a "lent" alapozó erejű, az eredet helye, ahol a szakralitás a mindennapok szenvedéseiben, küzdelmeiben létesül: "A lent az lent marad. / Legősibb televényben / arany pazarlás füstölög. / Az egész fönt belőle él, / beléje hullik vissza, / súlytalan. / Fönnsíkjain a hallgatás / árvalányhaj mezői lengenek, mint nagy, szent penész, / illatozik a rothadás. / Megnyílik néha, hirtelen / sebe föl-fölbugyog, / hogy lássuk, / él." (Lent) Báthori Csaba figyelt fel elsőként Vasadi verseinek arra a szemléleti sajátosságára, hogy bennük a szakrális az életbe ágyazottan válik fellelhetővé: "Vasadi költészete (nyilvánvaló teológiai fölfogása) tagadja annak a sápadt dualizmusnak a sugallatát, mely a tiszta logosz világtól való elkerítésével egyszersmind eleve kárhozottnak ítéli a világot s a történelem folyamán félelmetes igazolásokat keresett magának. Művészetében hiányzik a materialitásnak ez az ivartalanítása." A Fönt című párvers ezt a tapasztalatot erősíti meg, a "fönt" szféráját akként ábrázolva, ami kétségtelenül gravitálja az ént, ám e gravitáció az erősebb tér közelében folyamatosan az én-integritás megbontását, megbomlását eredményezi: "A fönt határtalan. / Egyetlen innen-partja van. / Hónesz a jel, amelyre / lélegző csöndben indulunk / s lihegve érkezünk meg. / És "fönt" szikrázva szétesünk, / utak futnak belőlünk / mindenfelé, majd / újra össze, újra föl, / szoros felhőmagányban, és mint a víz szökése, / újra le, ragyogva, zúgva, / félelemben. Légszomjtól / szenvedünk ugyan, / hánykódni "fönt"-ért / lent már megtanultunk." (Fönt) Az énnek a lent és fent közt történő folyamatos az emelkedés és bukás ritmusában zajló áramlása - egyrészt erősíti az "fönt" kitüntetettségét (A fönt határtalan. A lent az lent marad.), ugyanakkor alapvetően tagadja az elkülönítettségüket egy pozitív-negatív értékszerkezet keretében. A helyek, terek, szférák egymástól való függősége és meghatározottsága következtében a nyelvileg határozottan elválasztotott - lent-fent - etikai értelemben elválaszthatatlanná válik. Az irányoknak ez a látszólagos dichotómiája az Át című versben úgy oldódik fel, hogy a versbeszéd a problémát más horizontra helyezi, s az irányultságokat (az ember metafizikai léthelyzetét) az énnek az alapszerkezetre vonatkozó új reflexiója írja át: "Úgy kellene, hogy mozdulatlanul. / Egyhelyben, folyton, mégis. / Hozzám hamar, de hozzád hamarabb. / Mielőtt fölfutna az ív, / oda ereszkedjék, hová / megérkezni akart. / A befejezés kezdete előzne, / s minden következő íves / szakasz hátrálna egyre, / végül, mi száguld, mindig egy pontban van. / E pont az "át" fúratlanul, mert megtalálta végtelenjeit / a sűrűségben, ami önmaga."(Át) A szöveg tehát a "mozdulatlan intenzitás" tételezésével semlegesíti a fönt-lent, tól-ig dichotómiát, s egy temporális szerkezetbe ( az "át" örök) fordítja át az én létlehetőségeit. A tér tematizálása az egész köteten végigvonul (pl. Honnan jön?, Fönnakadt mondatain, Kint, bent stb.), s az én lehetséges irányultságainak küzdelmeiben (feltűnésükben, eltűnésükben, leküzdésükben) dinamikussá válik a Vasadi- versek mélystruktúrája.

Ebben az értelemben a "Fönt" centrummondata ("utak futnak belőlünk / mindenfelé, majd / újra össze, újra föl, / szoros felhő-magányban, / és mint a víz szökése, / újra le, ragyogva, zúgva") mintha a vers korábban vázolt centripetális és centrifugális mozgásának alakzatait követné. A Műveltetés című szövegben e tekintetben fontos összegzést olvashatunk: "vers írja a verset." Az ars poetica a világ énszerűségével szemben a világ szövegszerűségét tekinti alaptapasztalatnak. A létezés szövegszerűsége az alkotást megállíthatatlan folyamattá teszi: "A vers anyaga fölpúposodik. / A végpontokon, melyek leszorítják, valami / mindig átbukik. / Új vers foszlányai lobognak a láthatatlan / rudakon." (Műveltetés) A szakasz a szöveg uralhatatlanságának posztmodern tapasztalatát deklarálja, azt a nyelvi diszkordanciát, mely újra és újra megbontja a szerzői szándék célkitűzéseit. (E tapasztalattal szemben érdekes a vers egy későbbi reflexiója - "Az észrevételekre ülni kell, hogy tömörüljenek." Itt mintha visszavonásra kényszerülne az előbbiekben vállalt nyelvi divergencia.) A jóval későbbi A költészet című vers is a szöveg öntörvényűségének érvényesülését látja a vers születésében: "Most a harang. Cérna- / ökörnyált rezget. Most / Mozart zongoraszonátá / ja forog. Most újra ha- / rangszó. Most a szünet. / Verssor bukkan elő. / Épp, árnyalt, csupatest. / Gyász s öröm egy ajkon. / Mindenki meghal. Senkise hal meg. Nem / tudom, mely végszót / keresem, de pirkadat óta / bizonyos vagyok benne: / ámbraecet. Jézus. Mecsetéj." Mindkét szövegben különös a temporális struktúrák kiterjesztése, érezhetően mindkét vers önnön születésének folyamatát ábrázolja. A költészetben a megtalált, lehetséges végszó (ámbraecet, Jézus, mecsetéj) Vasadi motívumrendszerének mintegy esszenciája, a vers szervező, generáló centruma lehetne. A szöveg temporális rendjében azonban a végszó pozíciójába kerül, de olyan végszó lesz, mely eredetileg a vers első szava volt (de pirkadat óta bizonyosan tudom). A költészet (a költészet) egy megtalált szó visszaírása egy lehetséges kontextusba. A megtalált szó úgy lép újra működésbe, hogy verset szervez maga köré. Azaz az írás során elsőként meglelt, de végszó pozícióba helyezett kifejezés valójában éppen azáltal lesz középpontja a szövegnek, hogy megszünteti saját centrális helyzetét. Ez a szerkesztési játék szemantikai áramlást idéz elő, és megkérdőjelezi a szisztematikus értelemkonstrukciók életképességét önmagával szemben. A Vasadi-vers felszín alatti "történései" mozgásba hozzák a monolit versbeszédet, s az etikai egyértelműség mellett kérdések, dilemmák sorát rejtik önmagukban.
     Külön érdemes szólni Vasadi versformálásának arról a sajátosságáról - mely a válogatás valamennyi kötetében megfigyelhető -, hogy témáit, motívumait szívesen rendszerezi a variációk egy témára elve szerint ciklikus szekvenciasorokba: A futás anatómiája I - II, Variációk, Magánbeszéd 1 - 12, Új bordal I-IV, Retro I-IV.
     Az újratematizáló teremtő aktivitás véleményünk szerint arra az indíttatásra utal, mely lényege szerint a kifejezés lehetőségét a tárgyra nyíló perspektívák cseréjével, áthelyezésével látja beteljesíthetőnek. Ilyen értelemben Vasadi versei egy állandósuló tengely körül képződnek meg. Innen indul és ide érkezik vissza a versbeszéd - ám ez a tengely egyben a lehetséges reflexiók határa is: "Keresztalakú fára köttette magát. S rajta maradt. / Ma is ott van. / A képet, amit őrzünk róla, nem lehet kialudni. / Fölbukkan bennünk, s fölbukkanunk benne. / Nem kísért, megjelenik. / Ott lógunk mondatain, aranyozott drótakadályon." (Fönnakadunk mondatain) (Emberhalász Könyvek-Professzorok háza, Budapest, 2000)