A kórteremben, ahol a feltárás után ébredek, három férfi haldokol. Az ajtóhoz közel ősz, félsüket öregember. A lábából kétheti rendszerességgel lefűrészelnek egy darabot. Az ablak melletti ágyban fakó, beesett arccal apró, gégerákos fiatalember. Óránként egyszer lecsoszog az udvarra a kötelező cigarettával. Indulóban is legsárgább, visszaérkezve is legsárgább. A harmadik ágyon, közvetlenül mellettem golyvás férfi fekszik. Fázik az éhségtől. Időről időre véres váladékot itat le az oldaláról, ami a hasi kötés alól szivárog. A gézpárnát az ágy melletti szürke, billenős vödörbe ejti. A vödör ilyenkor tompán megszólal, mint a kis faharang. Én pedig, a negyedik, ájultan alszom, nyakig a feltárásban. A nyomasztó álom bűntudattal árnyékolt vadászmezőn mozgat, pigmentfoltos, gombszemű nők, hideg orrú kutyák, és a tavasz színeitől megőrült lódarazsak között, akik egymást mészárolják a fém ablakpárkányon. De nem emlékszem egyetlen véres álomképre sem.
     A cím, a "feltárás", első pillantásra némi bányatechnikai hangulatot hordoz. Jó volna valami méretes gyémántbánya, jó is volna néhány kisebb gödör, mélyén tízkilónyi nyersarannyal, napi áron. Hogy még az unokák is testőrrel legyenek kénytelenek leballagni a Csendesbe. Efféle feltárásnak szívesen volna részese az ember. Ásó, kapa, csákány, ha köpetik. Csak ne ő maga legyen a bánya. Így szeretné. De nem jön össze. Meg is fájdul, arany sincs, és ő maga a bánya. Ez egy ilyen leosztás. Persze közelebb hajolva érzünk benne keveset a gumibotokat és a hasba rúgást szimbolizáló "őszinte, feltáró" rendőrségi szófordulatból is. Az "őszinte, feltáró" a rendőri stilizációnak megfelelően azt jelenti, harc az élet, mert rádöbbentünk, ezt így tovább nem, változtatni kell az életen, mert vége, meg ilyen, ébredést követő marhaságok. Ebben a verzióban van tér, levegő, lauf. Van értelem. A nővel szemben nincs esély, ezért nővel nem harcolunk. A torokban ott a tehetetlenség íves-kecses, nyújtózó gótikája, ott a "hiába menek futva, nem érem el a végét, ahol egy új program installálható beléje".
     Persze leírva valóban véglegessé válik, érzékelhetővé: büntető karakterű vasas rák íz mozdul benne. A rák íze. Nem folyami. Az pedig, hogy nem a folyami ráké, pedig (bizony mondom) éppen csak nem akadályoz meg abban, hogy kivessem magam a magasföldszintről. A beteljesült jóslat lehetősége, egyebek. Beteljesült jóslat. Az alany annyira retteg valamitől, 424-es mozdonytól, villámcsapástól, bosszúálló férjtől, hogy másra se képes gondolni. Félelmével megbirkózandó elémegy az eseményeknek, ami pedig nem volna kötelező. A megelőző ellencsapás így lészen mindkettejük veszte.
     A férfiember ötven környékén már nem gondol sok ismeretlen jóra, ám bizonyos beszédhelyzetekben rutinosan oszt, szoroz, mivel számoljon. A színrevitelbe így keverednek rafinált idegen formaelemek. Mint pl. a rák. Mondjuk. Jelen esetben nevezhetjük rákocskának, mert végtére játék részesei vagyunk. A valódi rák, a súlyos, goromba rák igazi ellenfél, nem a botló lélekből közlekedik virtualice a testbe, nem a testi hibából gyűri át magát a képzelt beteg lélekbe. Miután a gondolat megszületik, ő maga az eltökélt honfoglaló valóság. A valóság pedig ritkán rázható le egyetlen jól begyakorolt testcsellel, mint ahogyan ennek fájdalmas részletek beiktatásával rövidesen tanúi leszünk.
     Ha nem is halál, azért csak rajta, menjünk a feltárás elébe. Ne gondoljunk rákra. Ebben az jelenti az elhárító alapot, ha mégis gondolunk, akkor sem vesszük úgy, mintha mi is belehalhatnánk. Nem. Mi túléljük. Ha pedig így közelítünk, a dolog az archimedesi törvénynek megfelelően veszít súlyából. Tehát. Ha megfürdik bennünk a gondolat, márpedig lubickol, ússza a hosszakat, legyünk vele közvetlenek, racionálisak. Ne hülyüljük el, egy daganatot tárnak itt fel. Abból készítenek vizsgálati anyagot, mikrobiológiai összetevőiből állapítják meg, mi a helyzet, meddig élünk.
 

Horizontálisan nem sikerült

A kórteremben, ahol majd ébredek, három férfi haldokol. Egy hetvenes, egy negyvenes és egy harmincas. Az ajtóhoz közel haragos, hangos kisgazda, aki fél napokat ül, maradék bal lába égkék áztatóvízben. Az ügyeletes nővér óránként cseréli. Az öreg ilyenkor mond valamit kedveset. Az öreg mindenkinek mond egy nagyon kedveset, aki fehér köpenyben felbukkan az ágyak végénél. Az öreg meggyőződve arról, Isten büntetése a cukor, körmei, lábfeje, bokája lerohadása, mert hetvenhét évét "nagy modortalanságban" élte. A gégerákos fiú nem lát, nem hall. Arra koncentrál, ne mulassza el a pillanatot, amikor fel kell szakítania a torkában lerakódó anyagot. Ha nem teszi időben, előbb fuldokol, később remeg és csapkod, szeme dülled, lapos melle zihál, feje beszorul a csontos vállak közé. A harmadik ágy golyvás gazdája a legrémültebb négyünk közül, ha azt nem számolom, én még nem ébredtem a feltárásból, ennek köszönhetően végig sem gondoltam, miért vagyok besuvasztva három haldokló közé, milyen következményekkel jár ez, milyen megkerülhetetlen alapértékeket határoz meg első pillantásra. De a golyváshoz nem jön az asszony, aki elhagyta vagy akit elhagyott, nem egyértelmű a későbbi előadásból, nem jönnek az elhagyott gyerekek, nem érkeznek zavartan mosolyogva, jobbulást kívánva.
     Minden előtt: a magyar lakosság azon nyolcvan százalékához tartozom, aki kiűzhető a hóviharba gatyában, mezítláb, kalap nélkül, ha azzal meg-úszhatja a kórházi kezelést. Nem szenvedélyem a kórházjárás, az orvosok előli menekülés sem, civil nővérek elől egy-egy szabadidős program esetén pedig soha semmilyen körülmények között nem menekültem. Tehát a nagy egészet tekintve nem voltam érintett. Ha mód volt rá, márpedig eddig volt rá mód, öngyógyultam, mint a sérült diótörzs. De most nem gyógyultam ön.
     A nem sikerült eredetmondája - szolidan szólva - olyan momentumoknak köszönhető, amelyek kései felismerése remélhetőleg pozitív hatással lesz a valószínűsíthető maradékra. A következő évekre, lapjárásra, a maradék viszonyrendszerekre. A gyengélkedő alany a jelképes viszonyokat is szemmel tartja eztán. Az alany én volnék. A szemmel tartandó jelképes rendszerek pedig a lehető, a megkezdett, de be nem fejezett, a végig nem gondoltan megkezdett és végiggondolatlanul lógva hagyott kapcsolatokat jelentik. Mert soha nem tudhatni, mit hoznak. Ez itt egy vallomás volt. Egy moróz’.
     Dudorom van. Palócosan dundor. Belül, ahol a legrosszabb. Ebből következően városi kórház, sebészet, fénysebesség. A tisztánlátás érdekében hozzáteendő, amit egy versenytárs fél nap alatt megold, lezavar, az nálam két hét, és ha a kettőt leszorítom hét napra, mondjuk, azt nevezem fénysebességnek. A személyes tempó meghatározza, átalakítja a despotikus newtoni tér-időt. De itt nem bukkantak fel elemzendő bizonytalan tényezők, hogy jól meg lehetett volna őket fontolni.
     Mozgássérült lettem. Most a dudor a combtőn (palócosan: dundor). Az ember bensőséges viszonya a maga dudorával. Hm. Nézegeti, mint a gyerekét, hol fejlődik, hol nem.
     A mozgássérültet úgy kell érteni, két végtelen nap szétvetett lábbal az erkélyen, mint aki karóba ült, azután még kettő négykézláb a szoba közepén, a padlószőnyegen, orvosi könyvekkel, karnyújtásnyira cigaretta, poharak, üvegek, hamutartó, telefon, fogat csikorgatva, tíz percet készülve egy-egy helyváltoztatásra. Néha fél órát. A dolog ugyanis közel sem olyan egyszerű, mint amikor egyszerű, érkezik a postás, nyomja a csengőt, az ember feláll, szokásból nyög, kicsoszog csámpás papucsában, átveszi, amit átvesz, jatt, elköszön, visszacsoszog, bont. És örül a küldeménynek, vagy nem örül. Nem, dehogy. A koordinációs feladatok maga tíz perc, melyik lábat, milyen segítséggel, milyen súlypontozással. Eddigre a postás már régen egy emelettel föntebb nyomja a csengőt. Mindez egyetlen, hol veréb, holgalambtojásnyi dudornak köszönhetően, aki hónapok óta jött, eltűnt, megint jelentkezett, megint eltűnt. Felszívódott.
     Már régen orvoshoz kellett volna vinni, de féltem, közben vártam a csodára, elhagy, elfelejtjük egymást, minden tovább a maga rendjén. De a csoda leszabja magának a menetrendet. Nem kérdezi, mikor jöjjön, s ha megérkezett, meddig maradjon. Ebből az következik, miután nem marad idő félni, a dudor tulajdonosa nem fél. Olyan ez, mint a háborús helyzet. Miután ráébred, fájdalomtól fájdalomig tart a helyi időszámítás, amikor kicsivel kevésbé fáj, az már nagy dolog, már nincs tere a ködös félelemnek. Mint pl. a kórháztól, a késtől, az ismeretlentől valónak.
 

Sajnálatos közelmúlt (a hagyományok figyelembevételével)

A kórteremben, három férfi. Három haldokló. Az ajtóhoz közel egy nagyot halló öregember, maradék lábával. Óránként felüvölt, gyógyul, biztosan gyógyul, ennyire soha nem viszketett a csonk. Az ablakpárkány fölé görnyed, fuldokolva ebédet főz a negyvenkilós gégerákos. Lapos dobozból csöves dobozba önt, ráz össze habos fehéret és barnát, elfordulva gyomorszájához illeszti, ebédel. Közvetlenül mellettem a golyvás férfi a mindig kézközelben tartott gézpamaccsal. Hasnyálmirigy dolgozik benne, nyomja a masszát lent, fönt. Odafordul, miután az asszony hazamegy pizsamáért, papucsért, laptopért (enyém asszony kicsi, drága), azt mondja, őt ma biztosan meglátogatja a felesége. Később hozzáteszi, miatta lett beteg, mert elhagyta. Két hét alatt nem jött be hozzá. Egyszer hívta telefonon. Az ágyak fölött ott a telefonkagyló. Nem érti az asszonyokat. Nem válaszolok. Ki érti?
     Az ország azon két és fél százalékához tartozom, akik tárgyi emlékekkel bírnak a kuruzslásos gyógyítás, a házi, a gyógyfüves és a ráolvasásos gyógyítás tényleges gyakorlatából. E két és fél százalékból azon néhány darab magyar férfiember egyike vagyok, akik mindezt gyakorolják is, közben nem szégyenlik kimondottan.
     Annak ismerete a görbe északi dombok közül származik, hogy amikor egy férfiembert lelki defekt ér, számoljon vele, a defekt fizikailag is megjelenik. A húsban. Ha valami naggyal akarnék most figyelemfelkeltem, azt mondanám például, könyökből letörik a keze, mint egy szoboré. De nem akarok, helyette csak azt, megjelenik, vagy kiújul a gyomorfekélye, izületei érzékennyé válnak és megdagadnak, görcsös migrénrohamok törnek rá, fájdalmas, nem múló erekciós duzzanatával napokig ki sem teheti lábát a lakásból. A kóros álmatlanságot, az álmatlanságot követő kóros aluszékonyságot már nem is érdemes fölemlegetni.
     Nők persze, persze nők. Mindig csak nő. Ki más számít ebben a szép, kerek világban? Az egyik, akivel te voltál szemét. A másik, aki veled volt szemét. És a harmadik nő, a diskurzustér örök ellenőre, aki végigaggódja a most következő bódult napokat, s aki csak bizonyos fokig látja át a közbenső elidegenítő relevanciákat. Még szerencse.
     A fel nem dolgozott trauma örömmel megteszi a szívességet, hogy fizikailag ráismétel az eredetileg sem szellővékony neurotizáló halmazra. Hogy még nehezebb legyen. De ez ismert folyamat, ez így van, események után késő törni a fejet. Eleve butaság harcba keveredni, amelynek az eredménye nulla végeredmény. A nulla végeredmény Freud szerint azt jelenti, ha nincs megnevezett győztes, akkor két vesztes van. Két pszichésen sérült harcos tovább termeli a gyűlöletet, várja az alkalmat, hogy feltételezett pozícióját félreérthetetlenül meghatározza. Nehogy a néző azt higgye, hogy. Mondjuk példának okáért, a vesztes nő csorba konyhai kenyérvágó késsel hátba kúrja a vesztes férfit. Ettől a pillanattól kezdve egyféle emelt szintű, pontosan realizált tudatállapot foglya mindkét szereplő, akik ismerik a helyet a rendszerben, tudják, miképpen kell viselkednie, hogyan hódolni, hódoltatni.
     A gyűlölet, ha importgyűlölet is, ha szerkezetileg célirányú is, visszaüt. A gyűlölet, akár fékezhetetlen hisztéria formájában, akár önveszélyes csapkodásként jelenik meg a színen, kezében valami fémtárggyal, tudnunk kell, gyűlölet az, nem más. Előfordul, nem akarjuk megnevezni, miért is akarnánk, az ember, ha teheti, az utolsó stációig hazudik magának az egyszerűség kedvéért ott helyette átnevezzük a látványt. A szakirodalom ezt a felhőtlen, ám véges életszakaszt szerelemként definiálja. Az átkeresztelt alaphelyzet pedig, minthogy az esetek többségében az új név a lényeget alig módosítja, a választott keresztségben folytatja romboló hatását minden szervben, amit csak elér, ami fölött hatalommal bír. Ilyenkor kötelező bekötni a korábban szerzett ismeretet az alsó határ szekerébe, és várakozni, várakozni, mikor jelenik meg testi formában. Összetartozunk, testünk, lelkünk egy bőrbe kötve. Nincs mit tenni. A várakozás idejét jelen formájában nevezhetjük akár epikus időnek is. Bár ez súlyos kissé. A várakozás meghatározása pontosabb, ha kurva időnek (a kurva idejének) nevezzük, mert a várakozás és az epika nem érintkezik minden testrészén, miközben a kurva és a várakozás szinte minden ponton. Az ebben rejtőző hatalommal hamisítja meg az egyenletet. Ezért olyan nehéz. Ettől olyan természeti csoda, ha minden megjelenési formájában azonnal felismerjük a kurvát, nincs szükségünk a várakozás, a hazugságok, a promiszkuitás tárgyszerűen sorakozó bizonyítékaira. Már ha van ilyen szándékunk, természetesen.
     A problémát az okozza, ha nem akarjuk felismerni. Amikor kurva nyitja az ajtót, dugja be a fejét, és olyan otthonosan mozog a szobánkban, az ágyunkban, a porszívót olyan természetességgel rakja össze, csatlakoztatja, mint aki évek óta. A konyhában azonnal rátalál az alkalmatos edényzetre a fűszerekre, az udvaron olyan otthonosan érinti a kutyát (ráadásul a kutya az első pillanatban elfogadja), varázsolja le rólunk a bokszeralsót, hogy azt képzeljük, ezt az égiek írták. Részese vagyunk egy égi ajándékcsomagnak. Be kell látnunk, ez is az egy-bőrbe-vagyunk-kötve pálya eredménye. A test alkalmanként engedményt tesz a lélek minden zajos tiltakozása ellenére, és viszont. Majd közösen isszák a lét. A levét. A közös levet. Ne legyen félreértés, a test és a lélek. Ma az egyik szív nagyobbat, holnap a másik, de bármelyik szívja a nagyobbat, mindketten - a test és a lélek - nagyot szívnak, mert mint már elhangzott, egy bőrbe vannak kötve.
     Tehát már akkor tisztában lehettem, voltam is, a várható következményekkel, amikor (amidőn) - némiképpen rendezetlenül, de komoly elhatározással - lezártam egy eleve gázban született, minden futamában idiotikus jellemzőket felmutató kapcsolatot.
     Az idióta kapcsolat automatikus zsinórmértéke miatt felrúgtam egy jól működő, évtizedek óta kötelező érvényű belső szerződést. Azaz, hallgatólagosan elfogadtam a megszokott elveknek semmiben meg nem felelő többalakos, talán négy-hatszereplős felállást. Kontroll nélkül. Ön és szemléző kontroll nélkül. Igényesebb időszakokban fel sem merült kérdésként, hogy igen vagy nem, annyira egyértelmű hasonló esetekben a nem. Ez marhaság, hogy igényesebb időszak. Soha szombatra, hogy pénteken más melegíti be előttem (nehogy húzódása legyen szegénynek, haha). Úgy értendő, hogy besorolva a trendbe. Naptár szerint jut rám a sor, egyéb napokon, előttem és utánam más kerül sorra a testi örömökben. Amikor ez nyilvánvaló, és a rendszer kialakítása közben eredetileg is ott egy férj, egy örök élettárs, rendben. Az alaphelyzet eredendően meghatározza a szerkezetet, a lehetőségeket. Ki akarhatna többet valamitől, mint amennyi benne van? Ha többet látsz alapjáraton, mint a létező meglévő szorzata, ez a szerelem. Itt van elbasszarintva a dolog.
 

Folytatás (ki ért/z/i a nőt?)

A kórteremben, amikor ébredek, három haldokló férfi. Az ajtóhoz közel ezüsthajú kisgazda, aki számolja a napokat, számolja, mennyi munkával marad el a szőlőben, a veteményesben, a krumpliföldön, bizonytalan abban, nagyfia mennyire képes két ember helyett dolgozni, irányítani a napszámosokat, koncentrálni, ki ne lopják a szemét. A negyvenkilós gégerákos cigarettától cigarettáig él, cigarettától cigarettáig méri az időt. A golyvás férfi reménytől reményig méri. Telefontól telefonig. Délutántól délutánig. Kopogó sarkú női cipőtől kopogó sarkú női cipőig. Amikor végigzeng a folyosón, amikor nem hal el a korábbi ajtók előtt, belép a kórtermünkbe, akkor az utolsó pillanatig remény. Hasára, szivárgó kötésére húzza a paplant, ne lássa az érkező asszony. Azután újra várja a telefont, a délutánt, a cipő hangját.
     Na. Itt szívtam meg. Rendesen. Föntebb úgy hangzott, ittam a lét. A levét. De attól alapjaiban még mindig nem rendeződött semmi, ha figyelembe nem veszem a keserű eredményt, bebizonyosodott, öregesen hümmögve, pocakosan és kopaszon a korábbiaknál is jobban ragaszkodom a nyilvánvaló hazugságból születő illúziókhoz. Miközben korábban szépen elkerültek. Az illúziók minden konfliktusos vonatkozásban. A konfliktuskerülő nem hisz abban, hogy érdemes volna vállalni a kockázatot, amikor inganak a biztonsági tényezők. Mármint a nő egy ingatag. Úgy ítéli meg, egyik sem jobb a másiknál, mire akkor a cirkusz? Maradjunk a szimpla eredendőnél, ő biztos, higgadt és végtelen. Az ilyen férfit, aki a kapcsolat kezdetét aprólékos számolgatással terheli, pl. vizsgálja, mennyit hazudik a nő, milyen érdekérvényesítő program szerint hazudik kis és nagy ügyekben, mit ítél kis ügynek, mit nagynak, mely kis ügy mellé állít gondos, minden szerkezeti egységben pompásan komponált novellát, mely ügyeket hallgat el. Na, az ilyen férfit nevezik monogámnak. Hogy valami bölcset is mondjak. Aki nem hinni akar a másiknak, hanem gyanúját, saját gyanakvó természetét kielégíteni, ő volna a monogám. Hogy még egy bölccsel megfejeljem.
     A hazug nő ügyéből kifelé... Ugorjunk neki másodszor. Öreganyám azt mondaná, ha élne szegény, nagyon belemásztál, kérj valakitől létrát, mert bennragadsz. Én is ezt tanácsoltam volna magamnak, ha annyi eszem van, mint öreganyámnak. Bele ne ragadjak valahogyan, mint az eltévedt mocsári teknős Zsámbok és Tura között az olvadt bitumenbe. De nem kértem létrát, mert az ügyből jövetben - bizony, ekkor már ügyből kijövet némi ifjúi nemi segedelmet véve igénybe, úgy tűnt, lehet bízni abban, megúszom.
     Nyögvenyelős segedelem, placebo jelleg, árulkodó Cikória-illat, bizonyos kellemesnek mondható összetevők különösen hatékony arányításával. Ez olyasmi, hogy az ember csak ránéz az ifjúi nemi segedelem alanyára és gerjed. Egyébiránt pedig így, hogy röptibe’ nemigen. Példának okáért előadnám, egy huszonnégy éves ifjúi liba hosszú fekete hajjal feltétlenül több kompozíciós igénynek felel meg, mint egy majd dupla annyi éve fennálló rövid hajú vörös, ha ez nem is érdem a szólás szerint, de - belegondolva - mégis csak, kérem tisztelettel. Az összevetés ellene hajt minden pompás lételméleti levezetésnek. De mit tehetnénk ellene? A tényeket tudomásul véve, mint ajándékot, mint szerencsés pillanatban érkezett örömteli díszdobozt használtam. Így van. Kicsit feszengve a farizeus örömökben. Ez is.
      A kísérleti stádium legfőbb jellemzője, hogy az érintett ember úgy számol, akkor lehet nyugodt a tavalyi évet illetően, ha legalább fél év eltelt az újból. Abban a hitben ringatja magát, ha fél évet eltölt a fiatalka, csókos szájú kisasszonykával, a fél évet követő minden perc növeli az esélyt, hogy az előzőnek vége. Hogy az előző nem rúg vissza. Nem harap le fület, farkat. Tehát az ügyből a csolkos szájú hátán kijövet szinte már fogadtam volna rá, megúsztam, amikor kiderült, nem úgy megy az, mint Marci Hevesen.
 

A múlt vérengzései (kettős)

Miután felébredek a kórteremben, kiderül a látogatás folyamatos. A rokon, ha tud, jön. Már akihez igen. A golyvás az ajtó felé fordított fejjel tölti a látogatási időt, szemhéja leengedve, pilláin keresztül várakozik, akár egy titkosrendőr. A lábaszelt cukros kisgazdához minden délután a lánya érezik. Nagy darab, fekete hajú, szabolcsi lány. A kisgazda is hajdani szabolcsi gazda. A lány most menekült vissza Németországból, mert nem bírta, hogy lecigányozzák, és azt sem, hogy a csabai sváb férj, zavarában, mert nem tudott mit kezdeni azzal, hogy az asszonyt lecigányozzák, ivott, ütötte vágta. Nehéz elképzelni a férfit, aki ezt az erős, sokszavú nőt üti, vágja. Nyilván valami óriás, egy csabai Laszlo Fekete. A gégerákos nőtlen, de nagy család látogatja. Délutánonként hatan, nyolcan toporognak körülötte. Néznek csak, butaságokat súgnak. A vékony, borostás férfi fekszik a hátán, nézi a plafont, néha unokaöccseit, húgait, keze a takarón, várja, legyen már vége, ne sajnálják, ne akarjanak segíteni. A fájdalom, a tehetetlenség, a kín. Hallgatnak. Néznek.
     Az új hat hónap leteltekor újra nyár, és már van némi fogalmam arról, mennyit ér a pótmegoldás, milyen kevés a pótban a generáló új íz. A póttól szabadulni kell, hiába a sajnálat, a kíméletes részvét. Nyárban, vagy őszi verőfényben, ismerve a természet méltánylandó és elfogadandó reakcióidejét, föl a hátikosár, hegymenet. Nekilátok gyógynövényt gyűjteni, gyökereket ásni, hogy a legalább két előre kalkulálható betegségre legyen gyógyszer, házi és helyi, ami kijutott korábban hasonló esetben. Igaz, nem annyira hasonló. Mindkettő halál a maga idejében. Az első egy nagyon csúnya, nagyon véres szerelmi gyilkosság, amelynek kiváltója, hallgatólagosan részese voltam. Azóta is hallgatok, mint a hal. A másikról, az is tömeggyilkosság-féle, ma már jelentek ezt-azt, félve, de mégis. Mindkét eset másként taglózott le egészségileg. Mást hoztak, mindkét eset mást, mint amire vártam.
     Az első szerelmi dráma után - egy bolond kamionos Törökországban vásárolt fiatal feleségét mészárolja le különös kegyetlenséggel, a gyilkosságot a férfi extrém autós öngyilkossága követi - majd egy évig lumbágó gyötört és álmatlanság. Nem jártam. Ha jártam, bottal, botokkal. A maróti kisházban töltött heteken járókerettel, hogy néha mégis lejussak a Dunára kedvenc kavicsaim és kedves hullámaim közelébe.
     A másik, évekkel korábbi történet, egy palócföldi tömeggyilkosság. Nevezzük sorozatgyilkosságnak. A tömeggyilok más, azt többnyire AK negyvenhetessel követik el. Szomszédom, munkatársam, fűrészes munkaadóm ölte feleségeit, amikor rájött az ölhetnék, plusz egy darab anyóst, áttételesen az egyik feleség kisfiát. De amikor már remélni kezdtem, mindenen túl, a tanúlét kiheverve, megemésztve, kipakolva, a búcsúzó ördög irtózatos fejzsábával, nem múló látászavarokkal, folyamatos gégegyulladással köszönte meg jelenlétemet az eseményekben. Pedig mindkettőben a bizonytalan kezdőértékek döntöttek. Egyikben sem voltam aktív tettestárs. És egyik esetben sem volt valóságos alternatíva. Tettem, amit tehettem, nem néztem oda. Rettegve, nehogy engem is becsukjanak a végén, mert az egy percig sem volt feltételezhető, hogy a fickó nem börtönben hal meg, nem kötélen. De hogy Kanadában, a pompás szabad természetben, évszázados feketefenyők, zubogó hegyi patakok közt csapdázgatva éli a világát, meg nem fordult a fejemben.
     Naiv sem voltam már a két szerencsétlen darab idejében, ahogy ma sem tehetek úgy, mint akinek fogalma nincs, mit látott. Tudtam, végigkövettem, s ha a konkrét idő tele is volt mindenféle kóbor félelmekkel, később - bár számolva a következményekkel - inkább szerencsének tartottam. Keveseknek jut csomag így egy jól körülhatárolható életszakaszban. Tapasztalat, tapasztalat. Alaposan járd körül a nőt, térképezd tegnapját, holnapját, bele ne bukj a felületes választásba, később ne keltsen gyilkos gondolatokat benned. Valami ilyesfélére gondoltam, ha nem tévedek. De ők egy másik történet, nem juttattak kórházba. Igaz, fiatalon még, felvértezve a feldolgozhatatlan lelki fertőzések ellen.
     Ezek a történetek csak példaérték, nem, tulajdonképpen nem tartoznak ide. Nincs közvetlen kapcsolatuk a feltárás-korszak rémült, korrekciós iparkodásával. Csak arra adnak keserves választ, hogyan működik a férfiember, ha zavarodott, ha képtelen lelépni a látvány alatt meghúzódó mumifikálódott jelenségekről - a választott nő tegnapjairól -, és végül nem ura cselekedeteinek.
     A vezérelv szerint minden kérdést megválaszolni. Jó kérdésre jó válasszal. Ehhez előbb jó kérdést. Fontos, szemérmetlenül jó kérdést. A kérdező, ha magát kérdezi, a kérdésben ne hazudjon. Ha mást kérdez, még kevésbé. Vezérelv. A válaszban előfordulhatnak félreértések, mellélövések, de minél pontosabb a kérdés, annál nehezebb hazudni rá. Tehát: "Mit akarsz egy huszonöttel fiatalabb nőtől?" Éppen azt teszem, amit akarok, hangzott a válasz, fülig a csolkos szájú kisasszonyban. "De mit teszel vele, ha már nem akarod?" Finoman kitolatok a képből, így a válasz, fülig vigyorogva a csolkos kisasszonykában. Lehet, válasznak jó, hiszen előfordult már így is, úgy is. Nem voltak előzetes jelei, hogy rövid idő elteltével az omló és hajlékony szerető erőszakos, szigorú kis nővé válik, aki pontosan tudja, mi jár neki, mit követelhet. Eközben minden vonatkozásban szemben halad a többévtizedes biztonsági előírásokkal. A biztonságtechnika, mint egészségvédelem, minden előtt. Alapelv. Ha a gömbölyűt (család, feladatok, kötelezettségek, élvezetek, háborgások, szenvedélyek, ostobaságok, természetfilmek és sportközvetítések) négynek vesszük, abból idegen, legyen gyönyörűséges, mandarinillatot árasztó angyali természet, legyen kiéhezett, kiégett hazug rima, maximum egynegyedet birtokol, bármilyen jóindulattal adakozunk a nagy egészből. Ha egyáltalán adakozunk, és nem csak szerezni akarunk a nagy egészhez. Tartalék méz a nehéz napokra. Ja igen. Erre nem is gondoltunk eddig.
     Szóval, majd finoman kivonulok. Ehhez minden adottságom megvolna. Ha nem tévedek. A finom kivonuláshoz két személy szükséges, aki vonul, s a másik, aki marad. De az ifjú kisasszony, akit alternatív testnek szántam az átmeneti időre, másként gondolta. Igaz, nem közöltem vele ezt az átmeneti státuszt, nem találtam egészségesnek. Nem is érzékelhette, mert miért érzékeltettem volna? Nem vagyok vadbarom, csak néha.
     Szóval azt mondta, nem mehetsz el, szükség van rád. Pontosabban: Szükségem van rád. És telefonozott éjszaka, telefonozott alkalmatlan időpontokban, színes képeslapokat rajzolt, ikerszívekkel fölmatricázott leveleket írt, meg ilyenek. Egy koron túl terhesek a farnehéz borítékok. Rafináltan lefizettem a postást, hogy tárolja a küldeményeket, és el Nógrádba egy hónapra. Koratavasz, jutott feladat anyám nagy kertjében, ásás, ringlómetszés, szóló szőlő, kerítésjavítás. A minden tavasszal bonyolultabb lombozatú almafák. Szabadulni a kezelhetetlen helyzetből, őszintén szólva.
     Leültünk előtte, kézben a kéz. Elutazom egy hónapra, mondtam. Csinálod a rádiódat. Szerkeszted a lapodat. Ott a beteg húgod. Egész nap rohansz. Addig nyugi, búgtam. Gondold végig te is, mi lehet ebből, mit kezdhetünk együtt, mi lesz holnap, ha együtt maradunk? Harminc nap után tisztábban látszanak a dolgok.
     Láthatóan más jellegű beszélgetésre számolt. Láttam, dermed a kézben a kéz. De hétvégeken találkozunk, mondta. Nemigen, ezt meg én mondtam. Szerinted ez így normális, kérdezte. Minden normális, amit emberek tesznek, mondtam derűsen, mint aki nagyon jól ismeri az emberi természet rejtelmeit. Kevésnek tűnt, hozzátettem az örök életű mondókát a távolságról, a nagy tüzekről és a kis tüzekről. Miket nem tudsz, nézett elképedve. A tüzes szöveg nem hatott. De hogy legalább hétvégeken jönne. Úgy intézi, hogy szabad legyen. Egy rövid hétvégét csak kibírsz velem! De mit mondok anyámnak, talán azt, hogy te vagy hétvégi feleségem? Találkozunk a városban, tíz helyre mehetünk, nem? Hány barátodnál aludtunk az ősszel? Hm? Igaz. Voltunk. De az az ősz volt.
     Ha egy hónapig nem találkozhatunk, mondta fenyegetőleg, mire haza-érsz, férjhez megyek Zanzibárhoz. Z. volt a fiú előttem, a kitúrt fiú. Helyes szőke gyerek, Suzuki, pont hozzá illő, korban is, egyébként is. Csakhogy Z. repedt lemez, azt, hogy becsusszantam közben, nem bocsátja meg. Marhaság, mondtam okosan. Száz év alatt se felejti el, hogy miattam hagytad el, de előbb esküdöztél, hogy őt szereted. Azzal keltek, azzal fekszetek majd, hogy így az öreg, úgy az öreg. Hogyan csinálta a szemét öreg, hogyan nyalt ki, te kurva. Jobb, ha nem engeded vissza, morogtam bölcsen, jóindulattal.
     Ne menj most anyádhoz, most a legrosszabb, mondta.
     Könyörgött, de ezt nem mondom könnyen. A könyörgés a célszemélyt is megalázza. Nem akartam, hogy könyörögjön, azt akartam, fogja fel, pihenőt tartunk, azután meglátjuk. De bántani nem. Jobb nő, mint amit valaha érdemeltem. Pompás bőr, pompás hajlékonyság, lédús örömök. Azt se tudtam pontosan, akarom-e, ha visszatértem. Valószínűnek látszott, hogy néhány hónapra új illat, új hús megint. Olyan leszek, amilyennek akarsz, mondta. Csak ne utazz most el. Olyan legyél, kicsim, amilyen te akarsz lenni, mindenkinek jobb. Így-e. Bele a szigorút. Elutaztam. Ettem, ittam, ástam a kertet, hátam fájdítottam a tarackszedéssel, inogtam a kettes létrán az almafák körül, zöldre festettem a kerítést. Nem volt hová sietni. Maradhattam, amíg csak. Majd két hónap lett. Ez volt benne a szép. Kidolgoztam magamból az összes szerencsétlen és szánalmas érintést, amelyek ha jók is voltak történésük idején, érvényesnek is látszottak, jól is estek, ismételtem is őket, ameddig csak képes voltam rá, visszamenőleg értékelve mégis szerencsétlen és szánalmas ügyek. Van ebben valami vigasztaló. Abban, hogy az alany azt hiheti néhány napra, lezárta. Jönnek a tiszta képletek, elfogadható eredménnyel a számsor alján.
     Azután haza. Csókos szájú kisasszonykám ekkor már valóban a helytelenített vőlegény, Zanzibár felesége, betört orral, monoklival a bal szeme környékén. Megmondtam, hogy ne. De az sem érdekelt, hogy megmondta előre, megbosszul majd, és azt tudom a régmúltból, a bosszú rossz tanácsadó. Engem nem tud megbosszulni, mert leszarom. De hát ilyet se fogalmaz meg olyan érzékeny és nagylelkű ember, mint én, ha szabadna minősíteni túldimenzionált érzékenységemet néhány szótag erejéig.
     De minden ellenére számoltam a büntetésre. Bosszúra. Készültem rá. Vártam az ítéletet, és előre elfogadtam, valamit torzítanak majd. Behorpad a fejem. Meggörbül a hátam. Levágják valamelyik karomat. Farkam, mondjuk, rosszabb esetben. Éreztem, ha késnek is, már úton vannak felém, mert ha a mitológiában úgy szerepel, elindultak a gyilkos belső mezőkről, akkor megérkeznek, hétszentség, hogy igen. A lelkiismeret nem nyugszik könynyen. Nem ittam, nem ettem, hogy majd ne hányjak. Ki tudja, merről támad a bűntudat. Gyomor lehet. Tüdő is lehet. Más is lehet.
     Eredetileg sem volt kétséges, hogy a vörös nő esetében mi várható. Minthogy ott én szívtam. Mondhatom úgy: is. A legkülönfélébb formákban becsapva, kijátszva, megcsalva, átverve-ejtve-vágva, bepalizva, csőbe húzva, széthazudva, félrevezetve, kihasználva, időmet rabolva gátlás nélkül. Miféle fenyítést szabhat ki a titkos élettani inkvizíció, ha az első perctől büntetés alatt álltam? Persze a kezdetek kezdetén okozott bizonyos kellemes feszültséget a vörös nő, aki a kezdet kezdetétől szívatott, és aki saját magát sem volt képes követni. De arra nem számoltam, hogy egy idő elteltével, ha rágondolok, lever az undor, a csömör, az émelygés. Összefoglalva: nausea.
     A betegség nem volt ismeretlen öreganyám előtt, akit Tóthné, öregapám utolsó özvegyasszony szeretője forgatott ki normál testi valójából. Az öreganytól való észak-magyar gyógynövény-almanachban külön fejezetet alkot az émelygés elleni védekezés (borsmenta, citromfű, máriatövis, gyömbér). Mert dolgozni akkor is kell, ha émely, ha csömör, ha undor. Nem kérdés. Szépen ragyogó kora nyári időszak, az ember borsmenta után baktat, közben nem ért semmit. Nem érti, mi ez, miért így, miért szív, ha nem szolgálta meg?
     Nem a szójáték kedvéért, de álljon itt rövidke történet, ne lebegjen a levegőben: miért szív mást? Három nap együtt abban a lágy, boldog együttlétben, amikor a résztvevők csak a harmadik napon veszik észre, hogy ez a harmadik nap. Indulok haza, ahogyan máskor is. Vasárnap délután van. Kikísér, ahogyan máskor is. Int, fülig érő mosoly, ahogyan mindig, én pedig másfél óra múlva, a pályaudvaron veszem észre, hogy a munkához kötelezően szükséges kisgép adapterét a nagyszobában felejtettem az asztal alatt. Vissza. Át a városon a visszaút is másfél óra. Nem csöngetek fel, arra gondolok, alszik. Ismerem a kapukódot, pedig analfabéta vagyok számsorok ügyében, de hát az ember, ami fontos, megjegyzi mégiscsak. Fel a batyuval a lépcsőkön, végig a gangon, a bejárat előtt automatikusan benézek a nyitott konyhaablakon. Érdekes dolog, érdekes látvány. Meztelen seggű karcsú ifjú áll terpesztve, rogyasztva, odabent a félhomályban, a sarokba állított ágy felé fordul, könyöke a jégszekrényen. A fehér fenék ritmikus mozgást végez. Bizonyos kort megérve az ember ilyes mozgásformát, ha elsőre nem is, megért. Én néhány mély levegővétel után, hiába a megélt bizonyos kor. De addigra az ifjúi legény személye is, az ágyon heverő, félkönyékről bocizó nőé is tiszta legalább. Bizony az én kedvesem az. Nincs tévedés. Jobbja a fickó csípőcsontjába kapaszkodik, fejével buccogtat rendületlenül, hörög és morog az ismert hangfekvésben, haja szikrákat vet, ahogy száll. Kitolatok az ablakból. Állatot is illetlenség zavarni ilyen esetben, hogyan zavarhatná meg kedvesét az érintett férfiú. Nem volnának jó mondatok, ha ismerhetni is az eseményhez illeszkedő nyelvi konstrukciókat, hirtelen zavarában nehéz volna kikutatni az éppen megfelelőt.
     Leülök a hűvös lépcsőházban, most mi a Istent tegyek. A helyzetre számolhattam, számoltam is, de mégsem ilyen brutális közvetlenséggel, ilyen váratlanul. A fiú velünk volt tegnap délután. Nem ügy, szakmabeli, gondoltam lazán. Végigtekintve az eltelt időn, a fiút vélhetőleg már tegnap lekapta tíz körméről a kedves. Most pedig, most, amikor kikísért a buszhoz, intett bőszen és boldogan, meg ilyenek, a fiú állt a sarkon, nézte, hogy indulok. Hasonlóan jutottam én is bele a jóba első alkalommal. Álltam a telefonfülke mellett a hóesésben. Miért történnének a dolgok más technológia szerint, mint ami korábban remekül bevált. A kedves nem bírja az üresjáratokat, hiszen olyan rövid az élet. Valóság, válság, bassza meg a ló. Ilyeneket gondoltam a lépcsőház sötétjében. Mit tegyek, az adapter köllene. Mégis hazasomfordáltam nélküle. Gyűlölöm a kényelmetlen helyzeteket. Majd rákérdezek.
     De nem kérdeztem rá. Figyeltem, hallgattam, néztem, összevetettem, végiggondoltam. Közben azon csodálkoztam, miért csodálkozom. Én is hasonló hagyomány szerint. Illetve éppen így. Az ember elképed, amikor saját képeskönyvében találja magát. A képeskönyv úgy működik, mint a féllábú ólomkatonáé. Minden lapon új ágyak, lámpák, kocsmák, effektek, új szereplők, csak a katona ugyanaz. Miután lapozott, nem emlékszik az előző képre, de bármikor visszalapoz. Akkor pedig az előzőre nem emlékszik, ha nem akar.
     Na hát, ez a billegő kettősség, ez a dupla fenék kérdezgetett szünet nélkül. Egyik nap azt hittem, megúszom, sőt, már meg is van úszva. Következő hajnalon azt, nincs meg a lábam. A kijátszottság fájdalmas érzete átminősül, összegyűlik a test egy adott pontján, belobban ottan. Pontosan, szó szerint: berohad a testbe a defekt. Szó szerint: lábfekély. Furunkulus, kelés, televény. Álmodtam, ahogyan a többféle kór masíroz a testben, mint a falanxok, egy meghatározott, de előre nem ismertetett tereptárgy irányába. Menetelnek a bőr alatt titokban, észrevétlenül.
     Egyik napon azt hittem, nem érdemlek büntetést. Jó volt így hinni. Másik nap, amikor a várható megtorlás melletti döntés látszott biztosnak, indultam a Galgára, szedtem, gyűjtöttem, arattam és ástam az évszak gyógynövényeit. Néhányat betűzök ide, negyedét, mint amit sikerült a gyűjtőutak során találnom, de hát nem akarnék természetgyógyászati szakkönyvvé válni: tehát fekély, gyógymódok külsőleg. Ezeket akkor használjuk, amikor a lélek bajai feltűnnek a bőrön. Nem túl gyakori, de megesik. Van, aki - mielőtt a lélek bajai kiütköznének a bőrön - felrúgja a kutyát, az asszonyt, esetleg a gyereket, és ez is hasznos gyógymód, akinél beválik. Embere válogassa. Természete válogassa. Tehát: csikorkafű, vizitorma, kokascímer, ezt a szakirodalom verbenának nevezi, idei fűzkéreg, fűzlevél, végül a görögszéna. A görögszéna lepkeszög néven ismert az Ipoly medencében. Pirított, porrá tört terméséből háromcentnyi masszát keverünk, s ha van rá mód, toroköblítő zsálya leveléből főzött tea hozzáadásával, abból készítjük a borogatást. Varázslatos hatású abban az esetben, ha egyáltalán végeztünk a napi helyzet és az illegitim valóság közt meglévő lélekölő distanciával. Mint ahogyan én nem. Tehát ez a munka, növénygyűjtős hegy- és lápjárás mind csak izé, fal, falra hányt borsó, porhintés, nyugtatásul. Megtettem, amit követelt a haza. Ma már látható, legjobb lett volna megtartani a csókos menyasszonyt, de ha az nem ment semmiképp, felrúgni a duplakorú vöröset, aki megszívatott. Rendszerint hónapokkal később vagyunk okosak. Amikor már süthetjük.
     Amikor elérkezett a süthetjük ideje, a láb között sajog egy galambtojás méretű valami. Tapinthatóan húsból való, de keményebb, és mindenféle kiszögelések találhatók rajta, különös avantgárd szilánkosság. Nem mindig. Néha. Néha sima és gömbölyű, mint egy gyerekfej. Ritkán érintem a fájdalom miatt. Ezt csak akkor kockáztatom, amikor órák teltek a zubogó, forróvizes kádban.
 

A szemle (a formai vizsgálat tekintetében)

A kórterembe, ahol majd megébredek, vadul bevág a délutáni nap. A cukros kisgazda maradék lába egyre viszketegebb, tehát egyre jobban gyógyul. Örül ennek. A haldoklók minden apró reményt nagy, meghatározó reményként könyvelnek el. Az öreg hosszan figyeli a hirtelen megerősödött tavaszi napfényt, és arra gondol, amit mond, a szobában nincsenek porszemek. Látogató van, porszem mégsincs. Szép ez így, süvölti, de annál sincs szebb, amikor otthon, a konyhában, a konyhaasztalnál, egyik kézben rántott csirke, a másikban kovászos uborka, harapod, és látod, a cseresznyefa levelei között besütő napsugaracskákban táncolnak a porszemek! Ilyen költői az öreg. A gégerákos egész éjszaka fuldoklott, a megfigyelőszobában töltött vagy három órát, most azt mutatja a húgának holtfáradtan, hogy vigye ki a hűtőbe a rostos gyümölcslét. A haldokló látványa dermesztő. Ha fuldokol, még inkább. Láttam a vergődését, az igyekezetet, hogy elérje a nővérhívó gombot. Nem érte el. Én pedig előbb képtelen voltam különbséget tenni az álom és a valóság közt, miután pedig már láttam, ez valóságos haláltusa, percekbe telt, amíg feltornáztam magam a gombig. Beragadtam a vérembe. A harmadik ágy gazdája, a hasnyálmirigyes, aki a műtéti heg mellé ökölnyi golyvát tart az álla alatt, folyamatosan mártogatja a szivárgó váladékot, belepottyanja a billenő tetejű vödörbe, hogy amikor az asszony megérkezik, ne lássa, egy héttel a műtét után is mennyire folyik még. De az asszony nem jön. Erre, ezekre gondolok majd a kórteremben, miután megébredek, hogy ne kelljen megkérdeznem, mit keresek a haldoklók közt Ha már nincs alternatíva, legyen dudor, ne legyen, akkor legalább azt intézzük el az Úrral, hogy jó helyen legyen. Vádlin. Kőnyéken. A bal vállon, még az volna legmegfelelőbb. Tiszta, levegős hozzáférésű terep. Ne jusson külön szerep a gatyakorcnak. Ne kelljen megoldani. Mert igen kellemetlenné teszi a folyamatot. Fiatal tündéri nők áttetsző fehérben, kellemes, illatos középkorúak, te meg ott állsz egy szál lecsúszó zokniban, gyűrött, lényegében aktualizálhatatlan nemiségbe öltözve. A helyzet kényelmetlennek látszik. Az is. És mégsem az. A félelem? A kényszer? A nincs más megoldás? Fogadjuk el, viseljük úgy, mintha természetes volna? Aligha érthető tisztán, mi történik a szeméremérzettel. Hová tűnik? Szó se róla, hogy a szemérem olyan nagyhatalom volna, hiszen az ember szívesen kilép a gatyájából, ha működik a kölcsönösség elve. De itt erről szó nincs.
     Tizenhatodikán kilenctől fél kettőig gatya föl, gatya le. Hatszor. Nem számolom, az események pörögnek, összes feladatom abból áll, hogy ne nyögjek nagyon, és jó ritmusban toljam lefelé a letolandót. Előfordul, a csudálatos hölgyek fehérben még segítenek is. Kérdés nem nagyon hangzik el, hiszen a dudor elszónokolja magáról, amit alapjáraton közölnie kell. Illetőleg, hogy miért nem jöttem időben. Jó kérdés. Hogy ettem-e, ittam-e. De nem ettem és nem ittam, nem bírtam, kivéve az üveg rejtegetett Zwackot, fájdalomcsillapítóul, három napja. De ezt nem árulom el. Legyünk túl, ne akadályozza semmi a gyors haladást.
     Ezek az általános rémület percei. Ha elküld, jöjjek munkanapon (négy nap összevont nemzeti ünnep), kérdés, hogyan jutok haza, élem túl a maradék három napot, négy éjszakát. De nem. Fel vagyok véve. Azonnal, mint egy baleseti sérült. Ez is megrémít. Rák lesz, bárki bármit mond. Semmi más, ha ilyen tempóban robog az üzem. Rákérdezni nem szabad, utálom, ha azonnal hülyének néznek. Helyette a doki arcáról próbálom leolvasni azt, amit nem mond. Végtére munkám megfogalmazni azt a négy-hat mondatot, amit más nem hajlandó kimondani, mert nem tudja, nincsenek hozzá megfelelő szavak, mert úgy gondolja, nem tartozik rám. Az orvos semlegesen fehér. Hűvös kéz, hűvös, higgadt modor, fehér felé tartó szürke szakáll. Nem olvasható. Tizedmásodpercre megemeli szemrehányó szemöldökét, amikor megkérdi, miért nem jöttem már egy hete. Jó kérdés. Ez nem az a hely, ahol nyugodt szívvel kimondhatnám, be vagyok szarva az orvosoktól, az ismeretlentől, látogatóként a kórház éter, gyógyszer és hypo szagától napokig hányingerem van. Tényleg, uramatyám, nézek körbe, csak úgy magamban: hol vagy, hányinger? A változások folytatódnak, nézek magam köré. Nincs sehol a hányinger, az undor, a csömör, az émelygés. A doki kérdésére azt válaszolom, volt egy munkám, amit kötelezően be kellett fejeznem. A piacgazdaság bevált mondata. Táppénz nincs, csak betegség és munkanélküliség. Beteg munkavállaló sincs. Most bevallhatnám, félek, mert elég ránéznie, ahogy pucsítok, hogy ezzel a dekadens seggel hosszabb feladatot nemigen ül végig a legkiszolgáltatottabb munkavállaló sem. Ami így is van. Az erkélyen egy levált ülőkéjű szék, az került a gép elé. Lábait arasznyival megrövidítettem, mert mint a gólya a rókamesében, úgy szerencsétlenkedtem a klaviatúra fölött. De nem segített. Tíz perc gépmunka ötven perc helyezkedés. Ez most már jópofának hangzik. De amikor így alakult, minden nappal nehezebben végrehajtható a legegyszerűbb mozdulat, aligha tartható szinten a családban, a családon kívüli viszonyokban a derűs kompatibilitás. Káromkodva jajgattam, mint a kocsis, aki egyszer volt józan az évben, és pont akkor vitte be a lovakat az erdőbe. Az ember változtatni igyekszik, belátva az idők szavát, és az tesz be neki.
     Szóval fel vagyok véve. Eddigre sok mindentől megszabadultam korábban hitelesített terheimből. Az ember nem is hinné, milyen könnyen szabadul. A válások jutnak ilyenkor észbe, a munkahelyek, a barátságok. Hogy azok is, miközben eredetileg örök érvényűnek szántuk, milyen szépen elmúlnak. De ez a tempó azért mégsem feltételezhető azok tempójából. Itt vagyok egy kórházban, elfogadva mindazt, amit a kórház belső rendje diktál. Nem húzok, menekülök haza, közben eddig a kényelmetlen helyszínekről azonnal elhúztam, illetve mindent megtettem, hogy a lehető legrövidebb, mindenkinél rövidebb időt kényszerüljek ott tölteni. Most meg örülök, hogy befogadnak.
     EKG, vér, adatok. Étkezés, széklet volt-e. Pörög a dolog. Odakint a szabadság őrületében (a tavaszi szünet második napja) törött lábú-könyökű, fájdalomtól sápadt gyerekek, türelmetlenül szentségelő szülők, gyümölcsfametszés közben lepottyant, citromos pálinkabűzt szuszogó középkorúak, nagymosás közben viharvert anyukák várakoznak. Beindult az ünnepi nagyüzem, egy perccel sincs rám több idő a kelleténél, aki - remélem - egyszerű eset vagyok. Készüljön a feltárásra, morogja a doki a szakállába, és nyugalom.
 

Az ágy (egy erotikamentes helyszín)

A kórteremben, ahol ébredek, zajlik az élet. Két férfi nézi az ablakpárkányon táncoló galambot, a harmadik eltűnt. Én vagyok a negyedik. Az ajtóhoz közeli cukros kisgazda, aki minden reggeli vizitnél megkérdezi az ügyeletes orvost, mikor mehetne haza, mert ha ennyire viszket, az a gyógyulás legbiztosabb jele. Én látom a doki arcát, ő nem. A cukros kisgazda a parancsnok nélkül maradt birtokot látja, nem alszik miatta. Otthon még aludni is jobban tudnák, mondja az orvosnak. A golyvás haldokló minden nappal szürkébb, elveszettebb. Fájdalmas arccal nézi a galambot, arra gondol, a galamb elrugaszkodik a párkányról, és oda repül, ahová kedve tartja. Ma a gézpárnát sem cuppogtatja a kötés mellett a jobb és a bal lengőborda környékén. A gégerákos éjszaka eltűnt. Nem ébredtem föl a kerekek hangjára, pedig egy ideig minden zaj megébresztett. Az ablak melletti ágy új haldoklóra vár. Átkötnek a reggelben. A reggeli szemlére tisztába leszek téve, ami jó. Majd megkérdem, hogyan vagyok. Elmúlt-e belőlem, aminek el kellett múlnia. Magyarán, rend, béke, nyugalom, vagy pedig visszatérhetnek-e a súlyos következménnyel járó metafikciós szövődmények.
     A sebészeti kórházi ágyat jellegéből adódóan nehéz volna erotikus töltéssel felruházni, ha az ember betegként találkozik vele, és legkisebb gondja az erotikus sugármérés. Bár megjegyzendő, nincs rá bizonyíték, hogy a hagyományosan kommersz ágyak nyújtják a legnagyobb élvezetet, ezen pedig mindenféle extra ketyerék, akasztók, emelők és egyebek díszelegnek. A beteg fekszik benne, a csontokon minden mozdulattól végigrohan a fájdalom. Ebből következően a beteg lapul a fenekén, ha lehet, nem mozdul. A szeme jár. Ha van, az agya. Ha akar, fejben dolgozik, mint a börtönben. Mint az autóbuszon. Mint a szeretője ágyában, ahol azért mégsem illik dolgozni, ha elő is fordul esetenként.
     Gabika, Gabinővér köt át. A tizenöt alkalomból tízszer. Ma megint ő a szolgálatos. Gabinővér olyan, mint a mosolygó fekete tűzcsóva, átszáguld a kórtermeken. Szól a régi betegekhez, kérdez az újaktól, futtában rápislant a kórlapra, robog tovább. Gabinővér látványa fél gyógyulás. A jókedv, a tempó, az illat és a furcsa szépség olyan különös ötvözete, amire a férfi az utcán is felfigyel, ahol sok hasonló formáció fut párhuzamos nyomvonalon. Talán. Robog, oldalt néz, Zoltán, mondja mosolyogva, készüljön, jövök! Gabinővér, ne hozza rám a frászt, nyögök halkan utána.
     Jön. Behajtja a kórterem ajtaját, tolja az üveghangokon zenélő kiskocsit. A fehér fal előtt a fehér köpenyből elősejlik vékony, izmos teste, a fehér melltartó, az aprócska fehér bugyogó. Na, felkészült lélekben?
     Fekszem. Hanyatt. Általános pozitúrám. Hanyatt fekszem, nézem az eget, a felhőket, a seregélyrajt, ihaj! Hasam fölé húzom a hálóinget. Gabinővér rám mosolyog, azt kérdezi benne a mosolyban, emlékszik még, Zoltán, hogyan szoktuk csinálni? Emlékszem. Persze. Térdemet a nyakamba veszem, amennyire tudom. A vállamhoz, ha lehet, mint amikor a csecsemőt tisztába teszi az édesanyja. Fájni fog, mondja, és tényleg. Felhúzott térdeim között látom, ahogyan egyetlen lendülettel letépi a ragtapaszt, a tapasszal együtt a bal comb hajlatáról a szőrt. Ajaj, mondom. Gabika, maga egy tündér. De mire kimondom, ballal eltolja az akció sikerét akadályozó bánatos farkamat a tartozékkal, kiránt, de majdnem ugyanazzal a mozdulattal be is dug valami hegyeset és éleset a sebbe, azután bekenőcsöl valami csípős, sárga folyadékkal. Mindeközben a szerv, a bűnöző jellemű koncentrátum gyengéden és semlegesen eltakarítva az útból. A tenyér éle, a kisujj és a gyűrűsujj szelíden érintkezik, szelíden ott van. Néhány másodperc. Néhány jelentős másodperc.
     Fekszem hanyatt, kinyitva, mint a kiskert.
     Milyen? Hogy nézek ki azon a tájon, Gabinővér, kérdezem. Biztatóan rám villant a fekete bogarakkal, amelyeket a szemgödrében hord, közben összeigazítja az új tapaszkombinációt, és megkérdi, emlékszik még, Zoltán, hogyan szoktuk csinálni? Úgy szoktuk, hogy egyik könyökemre támaszkodva saját kezűleg elveszem a farkam (+ hozzálékok) az útból, nehogy véletlenségből a farkam (+ hozzálékok) oda legyenek ragasztva a combfalhoz, mert az nem volna jó senkinek. Persze, bólintom. Akkor gyerünk, segítsen!
     Csakhogy most nincs semmi kedvem. Lebénult a derekam, mondom, nem bírom mozdítani a karomat. Ami így is van. Suhanó türelmetlenséggel néz a combjaim közül, én meg, gondolom, kétségbeesetten nézek vissza, hogy hát segítenék szívesen, sőt ezer örömmel, milyen kutyául érzem magam, hogy nem segíthetek, de hát nem megy, sajnálom. Na jól van, mondja az arca, nekilát egyedül. Behajol, ballal összefogja a vesszőt és a zacskót, föltolja, átigazítja a másik partra, jobbal a sebre helyezi az új tapaszt, besimítja a comb két dombja közé. Közben, mintegy büntetésül, figyelmeztetésül, nem durván, de érzékelhetően megszorítja a heréket. Jaj, nyögöm, de jó volt. Lehetne lassítva?
     Kész. Milyen a seb, kérdezem, miközben lassan kinyújtom a lábaimat, lassan, mert az új ragasztó új szőröket tép új irányból, közben egy ritmusban tolom lefelé a hálóinget, fordulok el. Nem vagyok elég gyors. Illetőleg elég lassú vagyok ahhoz, hogy kilátsszon, ami kilátszik, a vér, ahogyan dübörögve nyomul a test egyéb, elhanyagolható részeiből egy meghatározott pont felé.
     Gabinővér olyan nővér, aki egy pillantással képes befogni negyvenöt beteget, két csepp vért a folyosó végén, hat elszabadult káposztalepke táncát az ablak előtt, egy szem morzsát az ágy alatt, felméri a helyzetet, nem olyan nehéz.
     Zoltán, mondja, maga a gyógyulás útjára lépett. A feltárásnak vége.