Barátaimnak 

A költő, egy ötvenen aluli férfi, akinek arca egészen szomorú, ráncos és kisgyerekesen szelíd volt a sok verstől, csendtől és csóktól - hamvazószerdán, kora hajnalban haldoklott. Ezt is végtelenül lassan, mintha folyót nézne, az úszás vágya nélkül. Kertben, utcán, villamoson, nem tudom. Mint bókos szentek, kis fülkében ült, kívülről a szemnek kifaragva szépen, szegény egyedül. Kétség nem férhet hozzá, hogy mire a nap felkel, már ki lesz nyújtózkodva, s maga is jól látta ezt. Nem volt különösképp szomorú miatta. Kicsi tejesüveget tett a halálfélelem nyikorgó lépcsejére.
     Megpróbált persze mindenféle varázslásokat, a volna szomorú szabadságával, utoljára szétosztotta maradék kegyelmét, eljátszott önmaga lehetőségeivel, átváltozott, önmaga közelébe sodródott, olyan szorosan, hogy közé beférjen a teljes halhatatlanság is, ami már a legnagyobb kockázat, de nem használt semmi, és hamvazószerda hajnalra, csúnya nagy kudarccal, be kellett fejeznie az életét. Hanyatt dőlt két székre az asztal mellett, és behunyta a szemeit. Végre múltját az emlékek legalább oly eleven és lüktető érrendszere hálózta át keresztül-kasul, mint amely testében láncként adta tovább az érintések kifinomult élvezetét, nem mintha céljához érve kielégülhetne, hanem akárha egy teljesebb és tisztább érintkezés bevezetője lenne, valami nagyobb játéké, melyet árnyalatokban kell előkészítenie, s vinnie, vinnie, a természet állhatatosságával, a megsejtett értelmet, akár víz a hal hangját.
     Az apja, egy kedves, erős, széles vállú ember jött legelőször. Alig ősz még és kemény járású. Nem rossz, hanem lassú, lassú a tartása. A fejét is meghajtja, nehogy beverje a menny boltozatába.
     - Megmondtam, hogy baj lesz. Hogy ez a geometrikus álmodozás, ez a furtonfurt járkálás szóból csendbe, színből hangba tönkre fog tenni. Nézz meg engem, hetvenöt éves vagyok. Másképp éltem én. Egészen másképp.
     Az anyja, egy sápadt, régen halott asszony, zsebkendőjével takarta el az arcát, és zokogva magához ölelte a költő fejét.
     - Miért nem akartál, fiam, rendesen élni! Egy másik életet. Most úgy pusztulsz el, mint a többi gyarló, boldogságra vágyó földi féreg. Valaki ismerős befogná a szemeidet. Én, látod, nem tehetem, mert halott vagyok. Hol van most az a sok lány, akik szerettek téged?
     - Én nem szerettem egyiküket sem - mondta a költő. - Különben is, csak az kellene még, hogy lányok előtt haldokoljak.
     A költő nagyanyja, egy főkötős, pápaszemes öregasszony, hogyan is másképp, lassan topogott arra. Csak előző nap érkezett Beregszászból, a vonattetőn hasalt keresztben, hozott krumplit, a zsákban köles volt már, csirkét is szerzett, de lányát már nem találta. Most kerekes gombolyítógépét hozta a kezében, és a másikban a kis piros esernyőjét. A zsebében kötés volt, egy harisnya, amely a költő számára készült.
     - Én foglak megfürdetni, és még ma kész lesz az új harisnya, amelyben el fognak temetni.
     A nagymama nagyon szerette a költőt. Talán legjobban minden unokája közt. Persze nem tudhatta, hogy a költő mint kisdiák mit művelt a szegény legyekkel és békákkal a mosókonyhában berendezett titkos kínzókamrában. Itt ő meg unokaöccse konyhakéssel boncolták föl a békákat s öreganyjuk macskáit is, meglékelték koponyájukat, kivették szemüket, vagyis rendszeres vivisectió-t folytattak, tisztán "poétikai, kísérleti alapon", és öreganyjuk - ez a jámbor, rövidlátó asszony - soha nem vette észre, hogy folyton eltűnnek a macskái, minden évben tíz-húsz darab. Most kétségbeesetten sírt, úgy, hogy le kellett venni a pápaszemét is. De nem maradhatott ottan, mert sok lány tolongott a költő körül, akik legújabban érkeztek.
     - A síron túl még látjuk egymást - mondta a nagymama, hóna alá vette a gombolyítógépét, piros esernyőjét, és imádkozva - "ha tévedésed vagyok Uram, tökéletlen kísérlet, akkor áldom hibádat" - elment.
     A lányok lábujjhegyen járták körül a haldokló költőt, jól megnézték, és akinek eszébe jutott, mondott is valamit rá, igazi női kíméletlenséggel. Például:
     - Szegénynek nemsokára üvegesek lesznek a kék szemei.
     - És a finom, nőies, vékony kezeiről le fognak esni a szép körmei. 
     - Bocsánat - mondta a harmadik -, neki egész életében barna szemei voltak.
     - És széles, férfias, nagy izmos keze!
     - Mily tüzes erővel tudott ölelni!
     - Tévedés, mindig gyöngéden, finoman; titkos ideálja volt egyetlen érintésben élni meg az ölelést.
     - Olyan biztos és kényelmes volt az ölében, hogy akár napokig elüldögéltem volna benne.
     - Sohase ültetett engem az ölébe. Ő ült mindig az én ölembe.
     - Egyenes, keményszavú ember volt, úgy tudott haragudni, hogy jaj annak, aki a kezébe került.
     - Nagysád téved, szelíd és kevés beszédű férfi volt ő, én soha hangosan beszélni nem hallottam. Így beszélgettek a lányok a haldokló költőről, aszerint, amint ki-ki előtt másnak mutatkozott, és ki-kit másképpen vont művészete titokzatos ölelésébe. Csak homályosan látták részleteit, de épp emiatt szerették elveszetten, mert a távolság az egészet ígérte nékik, folyamatosan, szépen és ingerlőn.
     - Menjetek innen - mondta a költő. - Legyetek szívesek elmenni, az öreg arcotok kellemetlenül hat rám, és különben a koporsómat hozzák. 
     Valóban hozták. Szép érckoporsó volt. A költő apja rendelte, vagyonát nem kímélve; a gavalléria a családban volt.
     - Sok pénzemben van a fiam - mondta a temetkezési vállalkozónak. - Mégis megreszkírozom, hadd legyen szép temetése.
     A költő most hamarosan megfésülködött kis kézi tükrében, elrendezte az ajkait - egy ironikus Erószéra, melyet művészetéből fölfakadónak vélt, aztán elküldött egy kisfiút tiszta gallérért és kézelőért. Addig is gondosan átvizsgálta a szemfedőt, s lefejtette róla zsebkésével az ezüst csipkedíszt, miután bántóan ízléstelennek találta.
     Ezalatt megérkezett a tiszta gallér és kézelő. Kicserélte őket a régivel, sietősen beült a koporsóba, és egy Wagner-utánzatot fütyörészve le akart dőlni a fekete selyemvánkosra. Felpillantott. A koporsó körül ott álltak valamennyien: Tolnai, Kurcsis, Csokits, Jász és a többiek. A szomorú alkalomra való tekintettel már mind hatalmasan tele voltak alkohollal, és jól láthatta bárki, hogy semmi bánatot, meghatottságot nem éreznek. A bor megóvta őket attól a rettenetes gondolattól, hogy tulajdonképpen valamenynyien saját sorsukat látják maguk előtt. Ettől pedig menekülniök kellett, mert igazán semmi mód nem kínálkozott reá, hogy az ivást abbahagyhassák. Arra gondoltak, milyen jó volna elölről kezdeni, fiatalnak lenni, és ezzel az önfejű, tehetséges, energikus emberrel együtt komponálni. (És a vastag zsírréteg alatt, amit a sör hosszú évtizedek alatt a szívük köré font, fájt, fájt a szívük.) E pillanatban kis kendőben, futva, kipirulva és könnyezve egy leány érkezett.
     A költő megtámaszkodott a könyökére, mert eszébe jutott, hogy ez volt az egyetlen leány, akit életében szeretett. Csodálkozott kissé, mert a dolog réges-régen volt, idejét sem tudta már - de a leány semmit sem változott. Rövid szoknyát viselt, combját lágyan simogatta a kelő Nap, csodaszép grafika nyomódott finom bőrére; fiatal, édes arca meg nem öregedett, mint a többi nőé.
     - Végre egy fiatal nő - köszöntötte a leányt a költő. - Kellemesen lep meg, hogy halálom előtt még egy szép, fiatal lányt láthatok.
     A leány nem utálta meg őt e kellemetlen és alakját szüntelenül változtató megjegyzéséért, lehajolt, megölelte, és kérlelni kezdte, hogy keljen föl.
     - Noli me tangere... - mondta a költő fanyar mosollyal, bár az önmagukat hamar leleplező párhuzamokat nem kedvelte. De azért ellágyult, és megcsókolta a leányt a száján.
     - Most menj - mondta azután - nem a foghatót keresem. Csak az érdekel, ahogy együtt reszket két szemérmetlen közelségbe kényszerült sors... Ez a közelség még csak nem is sejthető, az a közelség érzelmeken inneni, ez a közelség nemcsak érint, de körbevesz, ez a közelség közelség... A mámor visszalépés hozzá képest. Elég ennyi nekem. Menj, fiatal vagy és szép, és akadnak igen derék férfiak ott künn. - Azzal hanyatt feküdt, és mosolyogva, gyönyörködve nézte a leányka könnyes arcát és édes aranyszemeit. Kis idő múlva ismét megszólalt.
     - Belátom, hogy álom és zápor és csend és játék helyett jobb lett volna téged feleségül venni, és meg is tenném, de Thanatosz egyre csalja hangjaim.
     A leányka most összeszedte minden erejét, lerángatta a költőről a szemfedőt, kihúzta a feje alól a párnát, nekifeküdt a koporsónak, és kifordította belőle a költőt. Egészen kifáradt szegényke a nagy erőlködésben.
     - Drága névtelenem, édes fehér szünetem - mondta a költő csendes és meghatott hangon -, te megtettél értem mindent, amit csak egy nő tehet egy férfiért. És már szívesen fölkeltem volna - tekintet nélkül arra, hogy drága koporsóm ki van fizetve -, mert szeretlek, de nem bírok. Veszem észre, hogy nem bírok. Igazítsd hát helyre a fekhelyemet.
     A dulakodásban leesett a költő ezerszínű szemüvege, amelyet azért viselt, hogy mások ne lássanak szemébe, ami tudvalevőleg nagyon veszélyes; mondom, leesett a szemüveg, apró darabokra tört, melyek utat találtak pórusaikhoz, szelíden és kérlelhetetlenül; szúrta, égette bőrüket. Erre felnyílt a szemük, észrevették, hogy meztelenek. És a leány most meglátta a költő szemében, hogy nagyon szereti őt, és csakugyan fölkelne, ha még tudna... Helyre igazította hát a koporsót, és a költő nagy nehezen visszamászott.
     - Takarj le a szemfedővel - mondta azután. A leány letakarta.
     - Tedd a fejem alá a párnát, és ügyelj majd rá, hogy rendesen csukják le a fedelet. Hová is küldtem kezem melegét? A koporsó kis arany kulcsa maradjon nálad.
     Valóban hozták már a fedelet. A leány még egyszer megcsókolta a költő száját, amely már kezdett kihűlni, rátette a fedelet, és bezárta. A kis kulcsot pedig a köténye zsebébe rejtette el.
     Azután elment, mert már jöttek a költő rokonai és testvérei, s azokkal ő nem volt ismerős. A halhatatlanságot a költők jegyzik. A legendákat a nép őrzi. Az írástudók fantáziálnak. Bizonyos csak a halál.