"Mivel szűből származik a szó: a nyelv a szőnek csapja. Azért amivel szívünk bévelkedik, az folt’ nyelvünkre; és miképpen a nyelv szárazságán és égésén a szőnek forróságát ismerik az orvosok; úgy a nyelv szólásából tudhatjuk, mi vagyon emberben: mert amit szívünk akar, nyelvünk azt emlegeti. Nyelv nélkül tehát sem egymás között való nyájasságunk, sem egymástúl való tanulásunk nem lehet." (Pázmány Péter)

Nem, a szó sokkal inkább származhatik a gyomorbúl. Az embernek élete folyamán oly sok undokságos mondatot kell lenyelnie, s oly töméntelen mennyiségben nyeli vissza elméje parancsolatja szerént a kikívánkozó szókat, hogy mindebből csak zagyvalék képződheték. Nincsen olyan szó, s méginkább nincsen olyan gondolat, mit félre ne értenének. Vagyis a nyelv, mint csap, csupán arra jó, hogy elferdítse a belül még egyértelmű akaratot, ráadásul kihez szól, már mást hall. Így azután nincs is egymás között való nyájasságunk, s az ember évezredek óta képtelen megtanulni a legelemibb dolgokat, másként miért is törne önmaga ellen. 
     Amivel szívünk bévelkedik, az a zene, csupán a zenéből tudhatjuk, mi vagyon az emberben. Hajlamosak valónk elfeledni a szűv hangjait, de kérdezzenek csak meg egy szerelmetes leányt vagy ifjút, mily gyönyörűséggel hallgatók egymás szűvének ritmusát. Alítom, a világi férfiak azért Jelék örömüket a női kebel íveinek látványában, azért gerjedének utána, mert egy tekéletes hangszert vélnek felfedezni benne, amihez ha odahajthatják fejőket, hallhatóvá válik a szűv legbensőbb muzsikája. 
     Úgy sajdítom, a szűv lüktetésében a világ hangjai sűrűsödének. Vajon miért is tiltók el az orvosok ifjú korom csudálatos barátját a zenétől? Pediglen úgy hegedült, mint senki közülünk, mégis félő vala, szőve megszakad a belőle áradó muzsikától. Bizonyosan azért születtek zenészek, az ember azért alkotott hangszereket, hogy meg tudja szelídíteni a szűvében lakozó hangokat. Minden egyes zenemű erre való kísérlet. Ha megölnék az összes muzsikust, a zene akkor is megszólalna, de szétfeszítvén az ember belsejét; s figyeljétek csak meg mily elszinezült ábrázattal járnak-kelnek közöttünk, mily sorvallott azoknak bensője, akik zene nélkül tengetik napjaikat, gagyogva maguk sem értette szókat. 
  

* Mint ahogy az a közelmúltban kiderült**, Vivaldi Szent Márton hegyén, a későbbi Pannonhalmán töltötte életének utolsó esztendejét. Ott találkozhatott a szóban forgó Pázmány-idézettel, amit minden bizonnyal a Vivaldi-rajongó Mátyás atya*** ismertetett meg vele 
** Jelenkor, 1998/4. szám, 387. o. 
*** A korabeli feljegyzések szerint Mátyás atyával még Velencében ismerkedhetett meg Vivaldi, amikor néhány bencés éppen a Piéta-ban szállt meg, s így tanúi lehettek az egyik koncertnek.