Határpontok I.
Vladimír Holannak
 

1

Honnan kizúdul, támad
szárnycsapkodó madárhad
a sejtelem, feledve
mi is volt tegnap este
állt-e, ült-e a lélek
sötét tengerfenéknek
arcán sötétlik fodra
fényességét fokozva
mi kínja volt a mélyben
hogy ujjongjon s enyésszen
egyszerre, mint a boldog
megtépázott bolondok
kiket lépcsőn lelökve
püföl a gazdag ökle
és botladozva esnek
tövébe a keresztnek
hol már a vér a sárba
itta magát hiába
tollatlan keselyűknek
mik görbe csőrrel ütnek
lyukat lyukakba újra
s a sárga körmű ujjak
kaparva sárt a vérre
kapnak oda, kivédve
karmok, csőrök csapását
de vér helyett csak sár van
s hullarablók a sárban;
nem ők az a madárhad
mely bentről föl kiárad
akár Boschnak a képén
körülfelhőzve békén
torony-szív orgiáját
szájból a szembe száll át
kering, suhog, zúg bennem;
máshol nincs mit keresnem.


2

Találd ki, Péter, merre ment.
Szoknyája egyetlen fordulattal
söpörte el a villanegyedet
jegenyéstől, a húzós, láncos
kutat, díszkertet, vágott
bokorsort, a kapu mellé épített
téglaoszlopot, elgurítva róla
a kőgömböt, mely végigdübörgött
az utcán, mint az alagsorban
ama vasgolyó, s elcsöndesült az
asszonytest keltette szélvihar;
az állomás
felől megjött a kettős csattanás
az ütközök zaja, egy hosszú
fütty, egy rövidebb, erősödő
s elhalkuló motorzaj, s a hang
mely mint az áradó folyóvíz
ágat tördelve otthagyott;
szerettelek.
Azóta életem van, nem emlékeim.
Minden ma s mindig.
Magányomat
oly régen nem panaszlom
s magyarázni
meg sem kísérlem.


3

Ez törmelék, az pompás;
versbőrbe bújt a rontás.
A téveseszme bája
Bunyuelt lepipálja.
Hoztam szívem s kivittem:
bederridáztak itten.
Újként se új a módi
posztmodern kirakósdi.
S kihagy, kotyog. Lebegve
lilázik gőz, s a renyhe
agy-szél, liha, borong-gáz.
Mosolyban fog csikorg s ás.
Erőlködik a szemrés,
hogy babonázna; elmés.
Hurrant a húr a húrnak
s még magyarul se tudnak.
Ó, én havas reményem,
hogy teng túl én az énen.
Csik-csuk? Lehet, és bármi.
De azt meg kell találni.
Nem odalökni habnak
s attól mind megpukkadnak.
Na-jó, tudom, mi könnyebb:
molekulák(ok) jönnek
versben kalaplevéve;
így van tízezer éve.
Porlik, törik az egység
s lapos, ami kerek még.
Szép voltál, Csolnak Angyal,
míg nem színig magaddal.
Szétterpesztett öledben
csontváz köpül; szerettem
valaha méla tested.
Nem tudom, mi segíthet.


4

Jól van, összeszedem,
fölhalmozom előtted
köldöködig fölérjen.
Érezd magad hatalmasan.
Homályosodj a tömjénfüstben.
Bűvöld a lekuporodókat, kik
kicsiknek nagyok, nagynak
esélytelenek.
Buzgó tévelygők ostroma
a bálvány körül. Táskás
szeme örökre lehunyva.
Teste rézből van, kong és
üres.
Ezek a keskeny ujjhegyek a
számtalan karon. Egy isten
aki táncolva hunyt el, dicsőségbe
öntve.
Adj egy százast, haver, mondta
tegnap a söröző odvas
kapujában a fickó;
ötöt adtam neki. Ha láttad
volna a szemét, s benne a
gyerekkort, ahogy megcsillant
alul
s az üveges kéken átderengett.

*

Rámnézett a legényem:
visszakéred? Nem kérem.