[Bevezetés a naplóírásba, Hermésszel]

A naplóírásról szóló fejtegetéseimet, ezennel, a köz érdekében, elhagyom; pedig otthon már készítettem jegyzeteket, instrukciókat a magam számára, mivel a napló nem a tábor első napjától, hanem a felkéréstől indul. Egy nap haladékot kértem, gondolkodási időt, kilencedik hónapban lévő feleségemre, második osztályba induló lányomra, matuzsálemi korú kutyámra, s talán még a macskákra is hivatkozva, hogy vállalhatom-e. Az otthoniak azt mondták, menjek, mindenképpen. Jó, készülök. Elhatározom, hogy figyelni fogok, mindent, és mindenkit. Hogy Morcsányi Géza szandáltalpán még ott fénylik, ragyog az aranyszínű cipőméretet jelző cédulácska, egy ellazult pillanatban jól látszik, épp felém fordítja, de ahhoz elég távol van, hogy a méretet le tudjam olvasni. Saccolok. Szijj Feri, érkezése után, egy óvatlan pillanatban kilép a szandáljából az esti beszélgetés közben, senki nem figyel rá, csak én, mezítláb megy ki a teraszra, gondolom elszív egy cigit, s mire visszajön, már elfoglalták a székét, ez egy ilyen játék, kíváncsian figyelem, mi lesz a magára hagyott szandállal a szék alatt, de Feri egy zseniális mozdulattal, szinte nem is látom hogyan, visszaszerzi. Ismét lábán a szandál. Lehet, hogy le se vette? Ilyeneket fogok fejben jegyzetelni, vagy kirohanok gyorsan a vécére s a noteszembe írom a felejtenivalót. Készülök, beszerzek egy zsebbe rejthető noteszt. Hajnalban kelek majd, mikor mindenki édesen-savanyún alszik még, leülök az asztalhoz fehér papírlap elé, s miközben szobatársam csőrén át az álma ki-be jár, megírom az előző nap ceruzás változatát. Spionkodásaim történetét. Remélem, nem tudod, hogy nem menekülhetsz átható naplóírói pillantásaim elől, és sajnos jól tudom, hogy nem menekülhetek. Össze leszünk zárva, az irodalmárok és én. Így gondoltam el, képzelegtem, és most, hogy gépelek, és később, hogy fel kell valamit olvasnom, egyetlen dolog biztos, látszik biztosnak lenni, nem menekülhetek, amit persze a Költő is megmondott már jó előre. Nem ülhetek fel az első buszra, ha meguntam, ha elég volt, össze vagyok zárva az irodalmárokkal. Itt mindenki író, milyen nyomasztó, kivéve a Hitit, a Hites Sanyit, de ő a barátom, éppen ezért. Végig kell csinálnom tehát, nekem, a tatai JAK-tábor egyetlen igazi vesztesének (copyright Csuhai István), most tessék, tataiak előnyben, lehet bizonyítani. E nekifohászkodás után, tehát, nyomulok tovább e gyönyörű, porcelánbillentyűzetű HERMES IGV 3000-en, szinte boldogan, nem tudva mindazt, amire csak később/közben jövök rá.
 

[Csúszós kedd]

Kései vég, álmos kezdet. Minden program csúszik egy kicsit, majd egyre többet, ahogy kell. Naplóíró, protekciós lévén nem kell órákat töltenem a szobára való idegőrlő várakozással, tiszta képlet vagyok, ahogy Segesdi Móni fogalmaz, s elnökasszonyunk igazi recepciós-esztéta gyakorlattal a várakozók szeme láttára, minden feltűnés nélkül kezembe nyomja a kulcsot. Így van időm, elmegyek az Esterházy pincébe, bevált hely, s veszek egy üveg csopaki olaszrizlinget az ünnepi alkalomra, hogy most már midegy, nem menekülhetek, hátha könnyebb lesz így. A felolvasás és a filmes vita közben ezt fogom kortyolgatni. Jól teszem, mert a rendezvények éjjel fél kettőre érnek véget, nincs erőm, kedvem kocsmázni. De lapozzunk vissza az időben, az egyre csúszó felolvasóesthez, sőt egy kicsit az elé, a csúszáshoz, amelyben éppen Lovas Ildikóval futok össze, nem túl erősen, csak két puszi erejéig, meg néhány kérdésig, amit aztán nem teszek fel. Úgyis megkapom rá a választ, hamarosan. Látom még, ahogy e csúszás-közben az alkonyati sétaúton eltűnnek a bokrok és a fák takarásában, Mészáros Sanyival. Szakmai megbeszélés. Persze engem nem ráznak át, tudom, ez csak álca, valójában Lovas írja a másik naplót (címe: Egy másik napló), csak nem akar lebukni, s megkérte a Sanyit... Egyébként nyíltan nekem szegezte a választ nem tűrő kérdést, én írom-e a naplót. Nincs nehéz dolga, ismer annyira, hogy önszántamból nem vetném alá magam az egy hetes táborkodásnak, meg tudja, amit tud, mégis e nyílt támadással szinte biztosra veszem, ő a másik, de a játék kedvéért nem leplezem le, hanem a vetítés, a film felé terelem a figyelmét, hiába tudom, okosabb nő ő ennél a gyenge trükknél... Elmesélem neki, hogy meglehetősen jól sikerült az utazásom (ezt is kérdezte), minden csatlakozást elértem, sőt a film vetítésének kezdete előtt ott voltam a tapolcai moziban, kíváncsian, mivel nem láttam még, és azzal a biztos tudással, hogy Tatán nem is fogom. (A halmozott utazási szerencse-sorozatnak egyébként, akkor még nem tulajdonítottam különösebb figyelmet, csak másnap, mikor feleségem mondja, hogy a tévéújság szerint tegnap volt a szerencsenapom.) Az aznapi csúszás-sorozat a vetítés előtt kezdődik, és a filmben folytatódik tovább, legalábbis így érzem közben, ahogy ott ülök. Hogy Tarr Béla az időt egy végtelenített, nyújtható szalagnak tekinti. Bár a vitán az esztéták azt állítják, hogy ez egy rövid film (a Sátántangó hét és fél órájához képest, persze), nekem túl hosszúnak tűnik, a poétikus jelenetek felénél határozottan érzem, ennyi éppelég lenne, a képek nagyon szépek, Víg Misi zenéje jól megy hozzá, tetszik az is, de biztos bennem van a hiba (nem kellett volna annyi, "profin megcsinált" amerikai akciófilmet nézni), én bizony megvágtam volna - a film, a néző érdekében. És sajnos az egész opusz kissé didaktikusra sikeredett, mintha külföldiek számára (hülye amerikaiak számára biztosam nem, ők kimennének a moziból, ha az első öt percben nincs három akciójelenet), tehát mintha más közegben élők számára akarná kissé iskolás módon, képi eszközökkel elmagyarázni, miről is van/volt szó nálunk, ebben a térségben. A legproblematikusabb részeket maga a szerző is azzal menti, miként Forgách Andrástól megtudjuk, hogy ez tulajdonképpen egy opera. (Turcsányi Sándor moderátorként nem hagyhatja ki, kár, hogy nem jutott eszébe a Bélának az a szó, hogy film.) A kórházjelenetre nincs is más mentség, persze kérdés volt az is a vitaest folyamán, miért a kórházat támadják meg az agresszorok. (Az én elhallgatott válaszom most az, szerintem az erőszak - természeténél fogva - mindig a leggyengébb, a legkiszolgáltatottabb felé irányul...) Az öregember katartikus megmutatása a fürdőkádban talán még rendben van/lehet, csak az a baj, hogy onnantól tényleg operai, mesei fordulattal, indokolatlanul, száznyolcvan fokot vált a történet menete, nincs lefolyás, csak zuhanás a csúcspontról a jól sejthető végkifejlet felé. Innentől a valóság illúzió szinten sem működik, pedig, addig, mintha... Na jó, ez eltartott vagy fél kettőig, indulnék a szobámba aludni, és még nem is beszéltem a felolvasásról. Ismét kiderült számomra, hogy a hivatalos papírok által igazolható halláskárosodásom semmit sem javult az utóbbi időben. (Ezért van, hogy olyan feszülten tudom figyelni a beszélgetőpartnert vagy az előadót. Van, akit ez inspirál.) Holnap persze majd jóval előrébb ülök, szájról egész jól olvasok. Az első felolvasó(lány), azt hiszem, Büky Anna a neve, feminista ihletettségű szövege tetszik, kicsit hosszú ugyan, de eredeti. Rajta kívül Hazai Attila szövege tetszik, így felolvasva, vicces, hiába, Attila profi, tudja mit kell felolvasni. És hogyan. A többiekről nem tudok nyilatkozni, szinte értelmetlen foszlányokat hallok csak a szövegeikből. Ezután már csak az alvás vágya következik, az illúzió, hiszen tudom, hiába a nyugtató rizling, nem fogok tudni aludni, idegen hely, s csak remélhetem, hogy a harmadik itt töltött éjszaka után majd csak-csak... Tehát még optimista vagyok, hogy ez a kései vég, és az ebből következő álmos kezdet idővel kiküszöbölhető lesz.
 

[Nehéz szerda]

Elmúlt a szerencsenapom, szerda már nem az, érzékelhetően nem. Reggeli közben, nincs még senki ismerős az étkezőben, megismerkedek Nikolajjal, a bolgár fordítófiúval (emlékszem rá, Tatán, a kilencvenes évek közepénelőttem ült az előadásokon). A fél magyar irodalmat ő fordította bolgárra, a fiatalabbik felét persze, köztük engem is, mint megtudom, amit csak azért fontos megemlíteni, hogy a gyanakvó fiatalok megnyugodjanak, nem azért keresem a barátságát, mert ily módon szeretném magam becsempészni a bolgár irodalomba (miként az egyik titán feltételezi majd a másnapi reggelinél). Mondom neki, a titánnak, az már tényleg a világhír, bolgárul megjelenni, románul már úgyis sikerült, Nikolajnak persze nem mondom, nem akarom megsérteni. És irigykedés nélkül figyelem, ahogy a fiatal titánok rendre lerohanják a színen megjelenő lapszerkesztőket (nincs féltékenység, csak megállapítás: ők már egy másik világban mozognak, én is le vagyok rohanva). Én meg Kereszturyhoz sem megyek oda, várom az alkalmat a beszélgetésre, a neki szánt Tandori-kismonográfiát közben elajándékoztam, két nap múlva aztán megelégeli, elkap, s kezet szoríthatunk. Nikolaj kellemes társ, rengeteg viccet tud, a nap folyamán jól elszórakoztat, ha már a gyerekirodalom-előadások nem tudtak. Kiderül, amit eddig is tudni véltünk már néhányan, saját tapasztalat vagy a gyerekeink nyomán, mindig a gyerek a hülye (kvázi az olvasó), és a tanító-tanár szakon nem szeretnek olvasni a fiatalok, s nagyon rossz az emberanyag. (Ok-okozati összefüggések nyilván feltételezhetőek. Buktatni nem lehet, a pénz miatt.) Meg hogy a legfőbb veszélyt Harry Potter jelenti, egy tizenéves kisfiú, teszem hozzá. Intelligensen kivárom a három előadás végét, és mivel Kálmán C. nem érkezett meg, kénytelen vagyok Potter védőügyvédeként fellépni. Jól is jön egy kis szereplés, nem leszek annyira gyanús, úgy tűnik, mintha érdekelne a téma, azért ülök ott. Érdekel is, azért ülök ott, mert épp egy gyerekirodalom-számot szerkesztek, nyilván nem titok, a Térey majd egész éjjel azzal szivat, mindjárt ír egy szimultán verselésű gyerekszöveget az Új Forrásnak... Nyilvános megszólalásom ellenére egy-két gondolatot így is magamba fojtok, bár nagyon irritál, ahogy az egyik előadó személyes vallomásként elmondja, hogyan zárja el hároméves gyereke elől a nem kívánt tévécsatornákat. Élek tehát írói hatalmammal, nem szólalok meg, mert tudom, a naplónak mindezt elmondhatom. Hogy főiskolai tanár létére naivitása meglepő, egy-két év múlva nem fog ilyen egyszerűen menni az "elzárás", s eszembe jut az a kislány, akinek a szülei nem vettek Barbiet, értelmiségi szülők, elítélik az ilyesmit (meg a Walt Disney-t is), természetesen meg volt veszve a Barbie-babákért. Közben pedig büszke vagyok magamra, hogy tudok hallgatni, miközben ilyen okos dolgok keringenek az agyamban. A rajzfilmek kapcsán az is eszembe jut, ez is állandó téma, egyes rajzfilmek brutalitása, ami kártékony a gyerek fejlődése szempontjából, ilyenkor viszont mindig az az ellenérvem, nézzünk meg egy-két klasszikus mesét, Grimmet például. A feleségemnek erre egy sokkal találóbb metaforája is van (ő is hallotta a médiapedagógia szakon): ha tenger mellett laksz, ne a fürdéstől tiltsd el a gyereket, hanem tanítsd meg úszni... Délután Morcsányi Géza szemináriuma egészen elvette mindannyiunk kedvét könyveink kiadásától, s az is kiderült, esélyünk sincs a Magvetőnél megjelenni. Ezt ugyan néhányan sejtettük már, de azért fájt hallani. Főként, mert Morcsányi nagyon kedvesen és okosan adja elő mindezt. Az esti beszélgetés jól indul, Békés Pali virgázik egyet, a világirodalom meg a mese, Janikovszky Évát jó látni, de sajnos minden jó elromlik egyszer (amit Háy János is megerősít egy nap múlva), Kamarás István sajnos ismét potterezni kezd, találkozott már olyan könyvtárossal, aki nem hallott még Harryről, sőt szerinte megyehatárok nyomán húzódik a Potter-választóvonal... Nem bírom tovább, kimenekülök. Egyenest belefutok Ficsku Pali csapatába, borért mennek a Janikovszky Évának. Hívnak, megyek. Nem sejtve, hogy ezzel egy hat órás programra mondok igent. A felolvasóestet lekésem tehát, de a felolvasók beérnek minket, Janikovszky Évával az élen, és biztosítanak, hogy semmiről sem maradtam le. Megnyugtató, bár az egy kicsit nyugtalanít másnap, hogy Vass Tibivel beszélgetve nem fejtem ki elég radikálisan, miért nem mentem el a Nagy Tatai Blöff, a híres menedzser-költő akciójának utolsó felvonására, ahol mindenki kilóra volt megvéve (és nem csak ezért nem!), és bánt, hogy dacára az elfogyasztott pálinka- és bormennyiségnek, még mindig túl intelligensen adom elő Tibornak az én miértemet. Vigaszt és ösztönzést a napló folytatásához, ebéd után, csak kedvenc madaram, a jégmadár feltűnése jelent a műsziget körül. Késődélután, ismét ott, még hármat látok, úgy értelmezem e jelenést, hogy most már tényleg neki kell állnom az e napi naplórésznek. És hiába tudom, ciki dolog - itt és most - madarazni, de beleírom őket a tábor életébe, az én verziómba, elvégre egyszer vagyok, lehetek csak szigligeti (titkos) naplóíró.
 

[Szerelem csütörtök]

Új ismerőseim körében tartózkodva, töltve a napot, kevés sétával, sok üldögéléssel az ágyon, egyetlen téma tér újra és újra rögeszmésen vissza. E kiváló férfiúk mindegyike magán viseli az előző nehéz nap még nehezebb éjszakájának nyomait, de a téma hosszú percekre felvillanyozza őket. Az ablakunk alatt pepecselő szőke fotóslány, vagy a fiatal fekete konyháslány egyaránt megmozgatja fantáziájukat, lendületet kapnak és rögtönzött előadásokat tartanak a szerelem tematika alacsonyabb, de szükséges fokozatairól. Én hivatalból is Kedves Naplómmal tölteném az időt, a délelőtti előadás úgyis elmarad, s becézgetném, babrálgatnék vele, rajta (ahogy Kukorelly Bandi ritka szerelmesverseinek egyikében írja). Nem mondhatom a fiúknak, hagyjanak most békén, ne osszák meg velem fiktív tapasztalataikat, mert most nekem naplót kellene írnom. Feladom hát afeladatomat, magára hagyom a titokban becézgetett Kedvest (aki ott hever az asztalon, leplezetlenül), de Hiti barátja, Péter abszolút ösztönösen "beleír" a Naplómba, idézem: "Kedves Naplóm, nem tudok szabadulni a kis pincérlány emlékétől! Vajon, huzamosabb itt tartózkodás esetén nyílhat-e mód arra, hogy izmos kis testét karjaimba szorítva együtt feküdjünk a műszigeten, a reggeli s ebéd közötti holt időszakban? Vagy arra, hogy lázasan pettingeljünk a zöldségelőkészítőben?" Szerintem ez Jadviga naplóírójának is tetszene, a zöldségelőkészítő legalábbis, mert szép, konkrét és szokatlan is. Ilyen előzmények után talán megbocsátható, ha a délutáni szemináriumokra nem megyek be, bár elvileg mindegyik kritikai téma érdekelne, de hát a Kedvessel is törődni kell, hogy jó legyen a kapcsolat, mint a/egy házasságban. Az ebéd utáni szieszta-csendben útburkolat lazító fúrónak érzékelem a szép HERMES hangját, ami szerintem betölti a kastély vertikális és horizontális kiterjedéseit. Este Keresztury Tibor beszélget Háy Jánossal. Jancsi betegen is vállalta, próbálja visszaverni a kérdéseket, elmondani, miért nem úgy van, ahogy Tibor feltételezi, mért ciki, ha kirakod a lelki cuccot, és hogy, nem az. Aki meg nem olvasta volna, most megtudhatja, Háy egy szerelemmánikákus, még akkor is, ha mindig rossz a vége. Nem csak a szöveg szépsége miatt alakulnak úgy-ahogy a történetek, hanem, mondja János, ilyen az élet. (Nekem tetszik az ilyen fajta optimizmus, s hogy így fejezi ki magát...) Aztán amúgy is (v)érző szívébe , a vége felé kap még egy számára tőrdöféssel felérő folyóiratlengetést, benne Kálmán C. kritikájával. Szép Hamlet-haldoklását nagy élvezettel hallgatnám még, de erőt vesz magán, és sajnos mégsem a színpadon vérzik el. A felolvasóestet Kukorelly Bandi tolmácsolásában hallgatom, az Öreg-szemben. Bandi szerint volt két jó felolvasó, de nem tudja a nevüket. Ez olyan, mintha az én süketségemen szűrődött volna át ez a tapasztalat, csak az a kérdés, hogy én is a jobbakat hallottam volna-e jobban. A kocsmaasztalnál jót dumálunk, Kiss Noémi és barátnői, valamint a Hites Sándor baráti kör jóvoltából. De a fáradtság így is győz egy-két óra felé, és a Hites-kör utolsó tagjaként távozni készülök, amikor a legkedvesebb jelenés a Noémi-csapatból, akivel egy szót se váltottam az odáig, utánam szól, miért megyek el. Azt mégse mondhatom, hogy azért, mert nem velem foglalkozott, hanem a Bandival (ez így van rendjén!), hümmögök hát valami semleges hülyeséget, ő hihetetlenül kedvesen jó pihenést kíván, és én a rövid úton, a kastély felé, kissé fáradtan konstatálom, hogy mintha Ámor még nem pihent volna le. Egy kilőtt nyílvessző elől, ha az a leheletfinom légrezgés az volt egyáltalán, elhajoltam ugyan, de azért súrolt. "Hazaérve" próbálok aludni, ideje lenne végre, ez már a harmadik nap, ilyenkor már menni szokott. Azt hiszem, szép álmom volt.
 

[Angyali péntek]

A lelepleződés szűk ösvényén osontam végig a péntek éjszakát. Egyre szűkül a hurok, a gyanúsítottak köre, néhány potenciális jelölttel egymásra mutogatunk. Elsősorban a támadókra igyekszem terelni a figyelmet, elméleteket gyártok, vagyok kénytelen gyártani lelepleződésem ellenében, szinte már elhiszem, nem én vagyok a naplóíró, meglepően jól megy a hazudozás, bár Farkas Zsolti, tőle elvárhatóan majdnem leleplezett, váratlanul nekem szegezte a kérdést, mennyit fizettem Annának a szállásért. Pillanatnyi habozásomra kíméletlenül lecsapott, alig tudtam kievickélni egy rögtönzött történettel, ami annyira nem volt jó, bár meggyőzni látszott Zsoltot, de ha nem ő a másik, biztosan rám szavaz. Krisztián is gyanakszik, Peer, én rá kevésbé, és csak azért említem, mert eddig minden naplóban szerepelt, ne legyen senkinek hiányérzése. Bedobom a gyanúsítottak körébe Závada Pali nevét, de én sem gondolom komolyan, csak védekezni kényszerülök. Mészáros Sanyi viszont vehemensen védelmébe veszi, szerinte Pali máskor is mindig beül a programokra. Ahogy ő is, teszi hozzá Sanyi, s ez a reflexió rendkívül gyanússá teszi, Lovasról hirtelen megvilágosító erővel rá vetődik a gyanú árnyéka. Nikolaj olyan közel jár a megoldás feléhez (ami, ugye, nem a visszakapható szállásköltség felét jelenti), már szinte nem is félek, hogy elárulom magam, sőt, taktikát változtatok, potenciális naplóíróként fenyegetem a többieket, belekerülnek a naplóba, ez bejön, sikeresen félrevezetem Nikolajt. Éjjel kettő körül pedig váratlanul odalépek Hazai Attiláékhoz, s a diszkólámpák megvilágító erejénél, júdási módon őt is elárulom, odasúgom, készül-e a napló. Barátnője őszinte csodálattal (hogy rájöttem, én legalábbis ezt vélem kiolvasni szeméből a diszkólámpák fényénél) és valami leleplezettség-félével néz rám, Attila hamisan, bölcsen és sokat tudóan mosolyog, vagy inkább somolyog magában. (Másnap délután értem csak meg a mosolyát, mikor megtudom, hogy hazamentek.) Ezt az egész naplóleleplezési őrületet egyébként, a kötelező hevületen túl, Nagy Bogi egyik utolsó, költői kérdése váltotta ki, Márton Laci írja-e a titkos naplót. Ügyes zárás, ugyanis Laci nem volt itt az első naptól fogva, én csak tudom, és egyszer már írt naplót, ezt meg mindenki tudja. Másnap reggelinél meséli a Meggyanúsított, hogy Kukorelly Bandi annak idején az első napon leleplezte, mivel Laci a focipálya környékén sétált. Aztán Laci lendületbe jön, aminek igazán örülök, korábban vele is nehézséget okozott a beszélgetés, folytatja, Bogi nélkül immár. Az írógépelés metodikájának szépséges szükségszerűségéről mesél, engem akkor már nem tud meggyőzni, de ellenvéleményemről, friss tapasztalatomról hallgatni kényszerülök, többen is ülünk az asztalnál. Úgy gondolom azonban, nem a naplóíró feladata rögzíteni a teljes, reggeli Márton-krónikát, bár tanulságos és vicces, de hagyni kell kérdezni valót az elkövetkező Szigligetekre is. Az AlföldStúdiót nemcsak a lelepleződéstől való félelemből hagyom ki, Hárs Endre talán e sorok hallatán-olvastán megbocsát majd, szorít az idő, gépelni kéne a naplót, ami nem megy olyan jól, elszoktam az írógép billentyűitől, folyton félreütök. Közben, valamikor a szlovákiai magyar fiúkkal is beszélni kéne, ha már ide terveztük a randevút, ők végül bemennek a könyvbemutatóra, én meg lazának tűnve kiülök a kastély elé, süttettem magam, de valójában nem vagyok laza, jegyzetelek, írom magamban a folytatást. Aztán elrohanok, leírom gyorsan a ceruzás változatot, s verem egy kicsit a HERMESt. A szlovákiai magyar fiúk, akik nemrég egy saját bejáratú irodalomtörténeti társaságot alapítottak, előző este érkeztek, s a kocsmában már kifaggattam őket, de a másik Krisztián (a Grecso) folyton beszólt, hagyjuk mᒠaz irodalmat. Persze nem hagytuk, ahogy elment táncolni, folytatódott a diszkurzus, meg a naplóírók találgatása is éppen unalmasnak tűnt, a fiúk amúgy se voltak képben, akkor jöttek ugye, nem is ismertük egymást, maradt a köztes terep, a szakma. Így Bedecs Laci is megtudhatta, sörökkel segítve-serkentve a JAK-füzetek szerkesztői posztjának elúszása fölötti bánatát, hogy a felvidéki Goethe (akit a naplóíró igencsak tisztel, ezért le se írja a nevét, nem kompromittálja, akit érdekel keresse vissza a nyári ÉS-ek egyikében), aki Bedecs kritikáján úgy berágott, hogy nyilvános válaszlevelet akart megjelentetni, tudjuk meg a triász egyik tagjától, Németh Zolitól. Én sajnálatomat fejezem ki, Bedecs Laci egyből híres lett volna (az "öregek" ezt az utat úgy hívják, a "késes Farkas út"). Szóval, tisztelt hallgatóság, olvasó közönség, veszélyes műfaj, nagy hatalom a naplóírás. Csak nehogy a másik naplóíró engem beszéljen ki, feltételezett fehér foltjaimat képzelete segítségével rekonstruálja. Mert ő, bárki legyen is, nem láthatta körülöttem az angyalokat, akik újabban nagyon vigyáznak rám. A múlt héten például, mikor a lejtőn lefelé fejreálltam biciklivel (természetesen, sisak nélkül), elkaptak, és sértetlenül tettek le a földre. Bizonyos szempontból persze lehet, hogy tegnap éjjel Farkas Zsolti játszotta az egyik angyal szerepét, csak nehéz elképzelni. Mindenesetre elkapott egy még ki nem lőtt nyilat, nehogy eltaláljon. Sajnos, magát a kerettörténetet nem mesélhetem el, ígéretet tetem egy másik angyalnak (most már furcsa, hogy a Zsoltot is angyalnak neveztem, mindegy, legyen ő a Füves angyal), hallgatni fogok a kompromittáló történetről. Jobb lenne a JAK-közgyűlésről is, de valamit muszáj, mégis mondani, akkor röviden, úgyis olvassa mindenki a körlevélben, majd. A JAK elérte, hogy évek óta tartó esztétikai és anyagi csatározás után a FISZ megadja magát, a vezér kitűzze a fehér zászlót a kastély könyvtárszobájában, és kapituláljon. Szabad, részükről feltétel nélküli (a JAK részéről feltételekkel terhes) bevonulhatást kérve a JAK-ba. Fegyvereiket elvéve, végül is, miként a franciákkal szövetkezet irokézek a kivonuló angol csapatokra (Az utolsó mohikánban), tüzet nyitottunk rájuk szavazás formájában. Vagyis akkormég azt hittem, a magam részéről moshatom kezeimet, nem is szavazhattam, túlkoros lévén, míg a következő napirendi pont újabb négy évre szavazóképessé nem tett.
 

[Szomorú szombat]

Majdnem vasárnapot írtam, úgy össze vagyok már zavarodva a másnap írott előző napi események miatt, rá kell jönnöm, nincs több naplónap. Szomorú pedig sok minden miatt. Kezdeti, alkati szorongásom teljesen feloldódni látszik a végére, s talán e napló segítségével én is kivívhatom az "írói" státuszt (a naplót ugye, írják, írni kell, a verssel szemben, ami íródik, s státusza, a költői, használhatatlan és gyanús...). Az "én" és az "irodalmárok" dualizmusa is "mi" irodalmárokká látszik egyszerűsödni (nyilván az együttkocsmázások miatt), a jövő évi táborig legalább, ahol, ismerem magam, kiújul újra... Ez rendben is van, egy kis szomorúság, miként az úttörőtábor végén, ahová nem akartál elmenni, de még maradnál, ez mára kellemes ürességérzést jelent, nincs már mit írni, mindjárt fel kell olvasni. És a befejezés öröme helyett, vége a naplóírásnak, valami szomorúság lesz ebből is, érzelgősség, ami talán csak Háy Janónak tetszene, de ő már nincs itt, csak a Kedves Napló, mint egy lehetséges szerelem, aminek vége. Akivel a kapcsolat itt megszakad. És bár mindig irigyeltem a titkos naplóírókat, és bár szívesen írtam naplót, hiába is kértek, jövőre nem vállalom, még a Farkas Zsoltiék potenciális megtévesztése érdekében sem. Jövő naplóírói, két szót üzenek: laptopot hozzatok!