Hadd tételezzem fel, Balassi hajdan azért dalolta olyan lelkesen és lelkesítően a végvári vitézek életét, mert a központról másként gondolkodott, mint sok más kortársa. A végeken szép az élet, ezt dalolta, mert ott a vitézkedés a természet ölén zajlik, de lehet úgy is érteni, hogy a végváriakból a természet öle farag vitézeket. Ott lehet igazán művészetet csinálni a hadakozásból. Arte et marte. Ahol a központ nem ellenőriz, nem cenzúrázik, nem kotnyeleskedik. Ahol a központ nem tudhatja jobban.
     Amikor Tóth Miklós talán még májusban váratlanul rám telefonált Hágából, hogy tartsak dikciót a Mikes-évfordulón és öt másodpercen belül adjam meg a címét "mert nyomják már a műsort" - , akkor ez a Balassi sor ugrott be. Illett a vele egy időben születő szándékomhoz. Ahhoz, hogy felvázoljam és dicsérjem a Kör sajátos helyét a magyar kultúrában. Nem emlékeztem arra, hogy a névadó Kelemen díjazta volna a maga szellemi előnyeit a magyarországiak lehetőségeihez mérve. Márpedig a hollandiai Körben, legalább is ennek Tanulmányi Napjain, s az évek múlásával egyre inkább ez is zajlott, nem csupán a Magyarországhoz való hűség józan kinyilvánítása, a magyar műveltség tárgyilagos ápolása a Nyugatra emigrált hazafiság részéről, és nem is csupán önképzőkör négy napos házibuli keretében, ahogy Konrád György mondta a Központ erőterén kívül esők iránti derűs lenézéssel. Egyszer már, gondoltam, jó lesz ezt is nyilvánosan szemügyre venni. És miért ne a félszázados fennállás jubileumán, amely amúgy is - az emberi élet korlátolt szavatoltsági tartama miatt - egyfajta állomást, ha nem is feltétlenül végállomást képez a hajdan startolók és az újabban csatlakozók számára egyaránt? Szóval, a magam módján azt szeretném felvázolni, hogy Tanulmányi Napjain a Mikes Kelemen Körre miként, milyen jogon és milyen hallgatólagos indoklással lett jellemző a reneszánsz költő által kérdő formában lobogtatott értéktudat, mely voltaképp állította, hogy akárhogy is nézzük, vitézek, e széles föld felett nincs szebb dolog a végeknél.
     Mikor a magam módját hangsúlyozom, ez azt jelenti, alanyilag nyilatkozom, csak a magam nevében, személyes elfogultsággal a Tanulmányi Napok mértéktartása, szellemi fegyelme, tárgyilagosságra való törekvése iránt. Mint ez ismerős, elfogultságom több, mint negyven év óta kiterjed aTanulmányi Napok minden egyéb megnyilvánulására és tartozékaira, leszámítva ebből a holland kosztot, de beleszámítva a holland jenévert, örömök és fájdalmak idején baráti társaságban lehajtott valamennyi poharával, nagyszerű, látványos, nem egyszer meghitt barátok társaságában lehajtott poharával, olyan barátokéban, akiktől megértést, bátorítást, segítséget kaptam, akiknek jelenléte, akár csupán hajdani jelenléte mind a mai napig gazdagítja életemet, befolyással van gondolataimra, s akiknek soha nem nyugvó, leleményes, alkotó sorsközössége olyan szellemi hajlékot hozott létre, ahol én a hiányzó álomország helyett az ösztönzően eszményi Magyarországot véltem megtalálni. Természetesen lehet a Mikest másfajta elfogultsággal nézni, s akkor másfajta kép alakulna ki, kevésbé kedvező talán a Tanulmányi Napokon megnyilvánuló elitizmust illetően, én viszont éppen ezt szeretném most az érdeklődésem középpontjába állítani. Legalább is ennek a Mikesen dívó demokratikus változatát, amely a műveltséget nem alacsony, hanem magas szinten akarja hozzáférhetővé tenni. Távol a központtól. S allegorikus értelemben a természet ölén. Nos, emlékezetem szerint, ennek a tevékenységnek nagyjából három szakaszát éltem meg. Sorra venném hát őket, hogy miképpen jelenik meg bennük a végek rangosító tudata.
     Az első számomra 1960-tól 1967-ig terjedt. 1959-ben nem jöhettem el: három tárgyból is vizsgáztam akkor ősszel a Sorbonne-on. De Németh Sándor Párizsban járva javasolta, hogy találkozzunk. A Szent Mihály útján történt ez meg: minden bemutatás nélkül egymásra ismertünk. Corrie, később felesége tanúsíthatja, hogy a mozzanatnak mitikus jelentőséget tulajdonítottunk, és 1960 júliusában már ilyen képzet is járt fejemben, mikor két napi Lambrettázás után Sipos Gyulával befutottunk Leidenbe. Hogy ez magánügy? Szerintem általánosítható. Cs. Szabó László mondogatta abban az időben, hogy a Mikesen a barátság máglyatüzei lobognak. És sok-sok személyes barátság kötődött azok melegében. De az összkép volt a legfigyelemreméltóbb. Ahogy az a zömében húsz és harminc között járó korosztály nemzedékileg ujjongva egymásra talált. Részegen a szabadságtól, állandó izgalomban a tudásvágytól. Tudatában az ölébe hullott kiváltságnak, mely hosszú éveken át úgy rémlett, hogy elérhetetlen álom marad. Ha ma egy hasonkorú diák Nyugatra utazik, általában anyagi nehézségek között kényelmetlenkedik, több kevesebb irigységet érez, amit a sok kulturális érték közelsége esetleg szublimál. De mi, akiknek a menekült útlevelébe azt ütötték be: minden országba érvényes, kivéve Magyarországot, valóságos földinduláson estünk át: szellemileg a bőség kosarához kerültünk közel, érzelmileg idegenbe vettettünk. Aki csak tollat forgatott, mind írt, panaszkodott a lelki betegségről, amit az egészségtelen helyzet váltott ki és amit én a magam novelláiban énhasadásként próbáltamjelképesen felidézni. Költők, mert ők a legalanyiabbak, keseregtek a legtöbbet, a legérzékletesebben, ám az én korosztályomban egyetlen egyről tudok, aki mindenképen érzelmei szerint akarta életét élni. Senki más közülünk nem ment vissza.
     Utólag, mogyoróhéjban így magyaráznám. Erkölcsi érzékünk játszott meghatározó szerepet. Magyarország, úgy rémlett, beláthatatlan időre, kivédhetetlenül, a Rossz karmába került. A szovjet erőszakra épülő államhatalmat nem ismertük el törvényesnek, jogszabályait, előírásait nem tartottuk magunkra nézve érvényesnek. Erkölcsileg a mi természetes Központunk kiürült, intézményeit semmibe vettük, gunyorosan vagy ellenségesen beszéltünk róluk, mert elidegenítették, eltorzították, amit mi szerettünk - az országban akárcsak a műveltségében. Politikailag a lehetséges jót a nyugati demokráciák képezték. Azt hiszem, a nyugati műveltség intellektuálisan emiatt az erkölcsi többlet miatt értékelődött olyan magasra, hogy tartalmat, célt, valósággal életerőt biztosított a végekre sodródott 56-os ifjúságnak, amely úgy merítkezett benne, mint hajdan a végváriak a Természet ölében: kéjesen, mohón, pazarságától elbűvölve. Persze, nem rejthető véka alá: volt a Nyugatnak anyagi vonzereje is, csak éppen a mi nemzedékünk nem autót venni járt a Mikesre. Márpedig itt a Mikesről van szó, és a végek elitista felfogásának kialakulásáról, amelybe az emigráció gazdasági magyarázatának bajos megfogódznia, hiába varrták volna szívesen és varrnák ma is nyakunkba sokan magyarországiak.
     Eredetről lévén szó, legszívesebben egy helyzet mitikus jellegének felismeréséről beszélnék. A Tanulmányi Napok lehetővé tették, hogy a nyugati műveltséget, melyhez ki-ki a maga befogadó országa nyelvén közvetlenül hozzájutott, a résztvevők magyar nyelven, magyar műveltségként kapják meg, és magyar szempontból értékeljék. A hazai gyakorlatban sokkal lassabban, nehézkes áttételekkel zajló folyamat rendkívüli felgyorsítására abban az időben csak a végeken kerülhetett sor. Aki a megvalósításban részt vett, joggal tarthatta, hogy ez az első alkalom, amikor ilyen népes csoport, ennyire közös akarattal végzi e munkát. Meglepő-e, ha mindezen egy irányba ható összetevő a kiváltság érzését tudatosította? Mi lehet szebb dolog a végeknél? A végek biztosítják, hogy aki ott vitézkedik, az feltétlenül élvonalbeli. Lehetne persze azt is mondani, hogy több más Nyugaton működő művelődési egylet hasonló körülmények között alakult. Azt felelném erre: persze, csak hogy ebben a mezőnyben, a Tanulmányi Napok szervezőinek - gondolok itt nevezetesen Kibédi Varga Sándorra, Németh Sándorra, Tóth Miklósra, akik előttünk érkeztek, de spontánul szövetkeztek velünk - sikerült elhitetni, hogy mindenki másnál igényesebben és kíméletlenebbül válogatják az előadókat, sőt a résztvevőket is. És hogy a válogatott kevesek közé nem veszik be a politikusokat, legalábbisnem a napi politikával foglalkozókat. Nem tudom, hogy abszolút mértékkel is rendkívüli elmék gyülekezete jött-e így létre, de arra jól emlékszem, az idősebbek nemzedékéből válogatott előadók észrevették, hogy az adott magyar mezőnyben itt roppant igényes társasággal van dolguk - és rájátszottak a minőségre. Hogyisne, hiszen ezáltal az ő működésük is rendkívül megnemesedett. Valósággal vezető tanárai lettek egy szellemi tisztnövendék képzőnek - Cs. Szabó Lászlót osztályfőnök úrnak neveztük - és lelkesen magyarázhatták, hogyan s miért kell a természetből merítve vitézkedni a végeken.
     A kiválóság tudatának alapozása eltartott öt-hat évig, és váratlan következményekkel zárult. A növendékek kezdték úgy érezni, hogy saját erejükből is hozzáférnek a természet öléhez, és valóságos törzsi apagyilkosságot hajtottak végre. Az összetűzésre okot emlékezetem szerint az adott, hogy az ifjú vitézek kapcsolatba akartak lépni a hazai értelmiséggel, az idősebb kiképző tisztek pedig nem bízva az ifjak ellenálló képességében s egyúttal féltve a saját vezetői szerepkörüket élénken ellenezték e lépést. Leginkább Szabó Zoltán: így különösen ő esett a parricidium áldozatául. Pedig a dolgok mélyén meg lehet találni a Magyarország felé fordulás logikáját. Egyrészt bizonyságot kellett tenni a "vitézi képességről", másrészt tájékozódni a honi értelmiség horizontváltásáról és "támogathatóságáról". Az volt a kérdés, milyen szerepet érdemes juttatnia hazaiaknak, ha már a Központét nem lehet nekik tulajdonítani. A Mikes Kelemen Kör voltaképpen a Tanulmányi Napok stratégiai funkcióját kereste akkor és ezt a határhelyzet kiváltságainak gyakorlásában és elismertetésében találta meg. Kiszorult a kezdetben csakugyan erős önképzőköri hangulat, helyébe lépett a küldetéstudattal egyetemben bizonyos reprezentációs igény - nem annyira formai elemekben, hiszen a tudományos konferencia-bonyolítás rítusai zömmel csak a nyolcvanas években terpeszkedtek rá a programokra, inkább akadémiai tekintetben: vagyis hogy a Körnek mondanivalója van már meglevő nyugati ismereteiről, magyar nyelven és azzal az igénnyel, hogy ezeket az ismereteket a magyar szellemi közvélemény elé tárja, sőt ennek méltóbb képviselőivel meg is beszélje. A szeretett ország javát szolgálva. S anélkül, hogy bármi módon hazai intézményektől erre megbízást vagy meghatalmazást kapott volna.
     Ekkortól, 1967-től lettek a Tanulmányi Napok igazán érdekessé. Emlékezzünk csak. Először négy-öt hazai előadó kapott a Mikestől meghívót. Őket azzal a feltétellel engedték ki, hogy küldöttséget alkotnak, melynek élére egy akadémikust - Szabolcsi Miklóst - neveztek ki, melléje pedig, hogy ő se mondjon olyasmit, amit megbánhat, egy pártmunkást, akit Síposnak hívtak, és történészi beosztásban dolgozott az Irodalomtudományi Intézetben. Azért emlékszem a névre, mert így három Sípos volt jelen ateremben, s amikor e nevet telefonhoz szólították a hollandok, egyszerre három ember ütközött egymásba a kijáratnál. A kapcsolatfelvétel a lovagiasság szabályai szerint zajlott le, és a Párthoz, Belügyhöz, valamint végrehajtó szerveikhez befutó jelentések olyan étvágygerjesztők lehettek, hogy felébredt, az éber megfigyelést messze meghaladóan, a megszerzés igénye, de idevágó törekvésükben, szakavatott ravaszkodásuk ellenére a mosolyogva országolóknak végül is felkopott az álla. Megvilágosító lenne a végek megkörnyékezésének dokumentumait összegyűjteni és közreadni, mert a mendemondák torzítanak, de a témához itt inkább az tartozik, milyen ígéretesen jó hírt és nevet biztosított az elitizmus a hollandiai Körnek, hogy a szovjet Központ csupán akkor érezhette volna magát valóban Központnak, ha sikerül kiterjesztenie rá fennhatóságát. Ennek híján beérte piszkálódással, a hazulról meghívott előadók nyúzásával, s az sem mellékes, hogy ezek az előadók vállalták a nyúzást, csakhogy jöhessenek. Nyugatra utazni magyarországinak nagy szó volt a kádárista évtizedekben, és aki a Mikes költségén és hivatalos beleegyezéssel jöhetett, az csakugyan "támogatottnak" érezhette, és legtöbbször annak is érezte magát: eszébe sem jutott hát valamilyen Központ nevében a végeket marginalizálni, legfeljebb olykor a nyugati információk dolgában történt kísérlet ködösítésre, mint például Berend Iván 1980-as előadásában, amelyben azt akarta eladni, hogy Rákosi voltaképpen Keynes szempontjai szerint, vagyis jenki módszerekkel "szanálta " a magyar gazdaságot, s ez a magyar gazdaságnak jót tett. Támadt is ebből egy kis csetepaté. De ez csak apró részlet. Lényeg az, hogy a Mikes Tanulmányi Napok által képviselt nyugati, magyar végek rangosító keretet biztosítottak a vitézkedni óhajtóknak. És nem csak az otthoniaknak. Amikor például a Magyar Műhely a magyar zászló megtiprásával akart mindeneknél jobb nevet szerezni, a Mikesen lépett a tettek mezejére, s amikor én az öncenzúrát akartam leleplezni, eszembe sem jutott, hogy ne a Mikeshez forduljak ez ügyben.
     Mondhatom, a Tanulmányi Napok a hetvenes évektől felvették az utazó sebességet. Őszről-őszre legalább ötven-hatvan százalékban ugyanazok a résztvevők üdvözölték egymást hahotázva s kérdezősködtek sutyorászva az újakról, hogy ez meg ki?, és azok meg kik? Az újak pedig bizonnyal az jó hírért névért jöttek, mert az igencsak tágan és elvontan fogalmazott programokba nem mindig lehetett szilárdan megfogózni. Pedig volt rendszer a tematikus csoportosításokban, amelyek hol a legújabb kori magyar műveltséggel, történelemmel, társadalommal kapcsolatban vetettek fel ténykérdéseket (nyugati szempontok, olykor Nyugaton elsajátított módszerek megvilágításában), hol pedig a nyugati diskurzusok kérdésfelvetéseiből kiindulva, ezekről tájékoztatva teret nyitottak a jelenségre adott vagy adható magyar válasznak. Ám ezek a többnyire alapos kutatásokra támaszkodó,választékosan felépített, olykor igen eredeti gondolatokat boncoló előadások csupán a komolyságot biztosították egy általánosabb megnyilvánulási módozatnak, mely állt a viták udvarias szókimondásából, világosságra és fegyelemre törekvésből, a viszonylagosság elfogadásából, ezen azonban még tovább menően állt egy végső soron politikai jelentőséget hordozó légkörből, annak demonstrálásából, hogy ami itt a hollandiai végeken józan hazafisággal zajlik, az kísérleti laboratóriuma egy lehetséges, nyugati Magyarországnak. Mit is lehet ezen érteni? Ezer éve a Nyugat a korszerűség szinonimája a magyarság számára. A 20. században ez törekvést jelentett a torzul gátolt polgári fejlődés kibontakoztatására, demokratikus társadalomra, minőségi ízlésformák érvényre jutására, amihez a Mikes talán a leglényegesebbet társította: olyan gondolkodást, amely akkor tartja magát helyénvalónak, ha magában foglalja önnön bírálatát. Szerencsére nem azt a gondolkodást, amely műveletei közé számítja önnön megsemmisítését vagy megsemmisülését, ami csak az élcsapatok perverz módszere a zavarosban halászásra.
     Szóval a nyolcvanas évek végéig mi is lehetett szebb dolog a nyugati végeknél? A Tanulmányi Napok ízlésformája évről évre határozottabban rajzolódott ki az Irodalmi Figyelőkben. Ezek díjazottjai egy valóban létező, és kint és bent egyaránt valószerűnek elismert írói kiválóság horizontját körvonalazták, tudomást sem véve a hatalom rangsorolásairól. E tekintetben nem jártunk messze az ún. második nyilvánosság választásaitól, amiből kialakulhatott olyan látszat, hogy ezekkel a kitüntetésekkel a nyugati végek támogatást nyújtanak a honi ellenzéki mozgalmaknak. Ez a tények szintjén és a korlátozott visszhang miatt szerény méretekben csakugyan így volt. A Mikes kiadványok, évkönyvek pedig a Hatalom szemében zavaró, fellazító szamizdat rémképét öltötték. Ez utóbbiból azonban nem következett, hogy ezt gondolta volna róluk rokonszenvvel a második nyilvánosság is. Miért ne mondanám ki: ez a nyilvánosság inkább kuriózumnak állította be őket, amely minősítés jóindulatúan elhallgatta, hogy a Központ várományosai nem egyszer konkurenciának tekintették e köteteket, mivel kuszálták a szabaduló országban dúló érdekharc erővonalait.
     Elérkeztünk a harmadik szakaszhoz, mely azzal kezdődött, hogy Magyarország függetlenné vált és a demokratikus, polgári fejlődés útjára lépett, jó reménnyel az európai csatlakozást illetően. Egymás után csuktak be a nyugati magyar egyesületek, sajtóorgánumok. Legtöbb esetben a tömör indoklás így szólt: nincs többé értelme az emigrációnak. Némi tépelődés után a Mikes-választmány - bölcsen - úgy döntött: nem csak az egyesület marad fenn, folytatódnak a Tanulmányi Napok is. Hollandiában. És megtörtént, amire nem lehetett biztosan számítani: jöttek az előadók, jött a közönség. A gyökeresen megváltozott körülmények ellenére. Hiszen ahazai intézmények hovatovább visszanyerték a közmegbecsülést, a Mikes hazai kiadónál jelentette meg könyveit, és tevékenysége nem elkülönülést jelentett a hazai hatalomtól, sőt, ha jól hallottam, támogatást is kapott e hatalomtól.
     Ha a programokat nézem, úgy tetszik, a Tanulmányi Napok a születő, új világ terheit mind a vállukra kívánták emelni. Tájékozódtunk a kisebbségekbe szétszóródott magyarságról, Magyarország képéről önmaga és mások szemében, Közép-Európa integrációs lehetőségeiről, értékrend változásairól, a múlt mítoszairól, a jövő regényéről, a feminizmusról, stb. Mind súlyos témák. Futólag még két angol nyelvű konferenciának is alávetettük magunkat, de ez a kísérlet nyelvi nárcizmusunk miatt kérészéletű maradt. Bár lehet az is, hogy a Tanulmányi Napok nem voltak készek egy nemzetközi tárgyalófórum, vagy akár csupán vitafórum kötöttségeit felvállalni. Ahhoz, hogy az ország egységes(?!) képviseletére egyáltalán gondolni lehessen, előbb ismerkedni kellett magával az újraéledő országgal.
     Néhány esztendős tapogatózás után nehéz volt nem észrevenni, hogy noha új hatalom létrejött, a demokratikus játékszabályok miatt minden csoport potenciálisan önmagát tartja Központnak, és azt látná szívesen, hogy a Mikes neki szolgáljon előretolt helyőrségül. Apróbb megjegyzésekből észre lehetett, észre lehet ma is venni, hogy a független gondolkodáson túl a nyugati észjárás, a nyugati mechanizmusok belterjesebb ismerte némi irigységet és nem kevés bizalmatlanságot szül. Olyasmit, amit az idősebb nemzedék avatott tudása vált ki az ifjú kezdőkben. És ezt, ha hozzávesszük a mi gyakran ügyetlen hajlandóságunkat a kioktatásra, belátóbb pillanatainkban meg is lehet érteni. Nem következik viszont ebből, hogy igazat kell adnunk annak az avítt érvnek, amely az "itt élned, halnod kell" rögeszmés közhelyével próbálja legitimálnia honi sértettséget.
     Ellenkezőleg, azt érdemes mérlegelnünk, hogy ott ahol élünk, abban a korban, amelyikben élünk, a magunk sajátos hagyományainak szellemében mi hasznot hajthatunk a magyarságnak, melyhez kötődünk. Válaszként még ma is, bár kevésbé, mint tíz évvel ezelőtt, lehet említeni, hogy támogatni, előmozdítani Nyugaton a magyarsággal kapcsolatos és arra érdemes kezdeményezéseket. Ennél a gyakorlati, némileg "batyuzó" tevékenységnél hasznosabbnak tartom egy olyan vitafórum fenntartását, amelyen a hazai, politikai és érdek szenvedélyektől túlfűtött légkörtől távolabb, higgadtabban, tárgyilagosabban, humorosabban meg lehet beszélni a magyarországi és európai műveltség és közgondolkodás kérdéseit. Első helyen azonban ennél látszatra kevesebbet, valójában sokkal többet hangsúlyoznék. Azt, hogy a végekre, a végek nyitottságára szüksége van minden kultúrának, amelyik nem akar betokosodni, kiszáradni. A kiegyensúlyozott fejlődés szempontjából érdeke a magyar kultúrának felülvizsgálni az egységesmagyarság ködképét és belátnia, hogy szívós, tevékeny végek nélkül a Központ szegényebb. Nem lehet azonban feladatunk, hogy a különbséghez való jogunkat bizonygassuk. Ezt a jogot úgyis megadtuk magunknak és bajos lenne gyakorlásában minket akadályozni. Célunk inkább az lehet, hogy puszta létünkkel, és persze eredményes tevékenységünkkel emlékeztessük a magyar közgondolkozást a független határhelyzet termékenyítő jelentőségére.
     Közben persze éveink száma végzetesen megnövekszik. S az öreg vitézeknek feltett kérdésre lehet, hogy hovatovább a fiatalok felelnek. Mert úgy tetszik, tettre készen állnak. Ezért írtam az öreg szót zárójelbe. És lehet-e majd csodálkozni azon, hogy az ő válaszuk más lesz. Nem az folytatódik, amit mi éltünk meg. Ők nem egy emigráns egylet utóéletét szervezik, nekik saját programjuk van a saját kihívásaik távlatában. Csupán az elhelyezkedés közös, melynek alapjait a mi tapasztalatunk vetette meg. Sorolom még egyszer. A Központtól való függetlenséget. A Nyugat természetes közelségét. Az elit igényt. A ragaszkodást a magyarsághoz, a magyar nyelvhez. És ha ebben egyetértünk, és ha ők bírják kedvvel, képességgel, egyáltalán szükséges-e megkérdezni az ifjú vitézektől, hogy mi lehet szebb dolog a végeknél?