"De tévedni nagy szerencsétlenség! - mondogatják.Dehogyis! Nem tévedni, az az igazi szerencsétlenség!"

Csaknem három évtizedes tanári gyakorlatomban, ahol főiskolai, egyetemi óráimon rendszeresen szemináriumi dolgozatokat hallgatunk, vitatunk meg, a legritkább esetben találkoztam a Lovász Andrea által megütött radikális hanggal*, s ha igen, minden esetben a legnagyobb örömmel fogadtam, mert ezek az órák évek múltán is emlékezetesek maradtak. Hiszen nyilvánvaló lett, hogy a referátumot, recenziót elkészítő hallgatót a téma mélyen érdekli, komoly intellektuális és érzelmi energiákat mozgósítva készült a feladat teljesítésére. S ami a legfontosabb: a sarkított fogalmazás a hallgatóság számára ösztönző erővel hatott, vitát provokált, termékeny párbeszédre kínált előre aligha megtervezhető pompás alkalmat. Igaz, ilyenkor az előadást rendszerint döbbent csend fogadja s a kínos feszültségeket a visszakérdezés gesztusa, majd a kifejtés félreértéseket tisztázó lehetősége, az ellentétes nézetek ütköztetése oldja.
     Legszívesebben most is ezt tenném, de ez itt most nem óra, nem egyén és csoport, nem diák és tanár párbeszéde, s egyáltalán "a céltábla nem lőhet vissza!" A kötet szerzőinek és a recenzensnek egyaránt megvan a maguk átháríthatatlan felelősségük. Az egymást cáfoló állítások kapcsán az olvasónak kell a maga érvei, tapasztalatai, tudása alapján véleményt formálni. Nem lenne ildomos a kritika írójának minősítő jelzőit sorra venni, cáfolni, visszakérdezni, elfogult ítélkezésére figyelmeztetni (miközben néhány megállapításával egyet is értek). Ez szigorúan a pártatlan kívül állók tiszte!
     Három dolgot azonban, nagyon röviden mégis szóvá szeretnék tenni.
     Elsőként a legrokonszenvesebbet, amikor a kritika szerzője nyíltan bevallja: nem érti, miről van szó! Ez tiszta beszéd, s bizony ludas lehet a túlságosan tömören fogalmazó (hiszen az adott témáról többször publikált, nyilatkozott, tartott előadást), kevés hivatkozással operáló szerző, netán azollót túl szigorúan használó szerkesztő, de ugyancsak felvethető a recenzens felkészültségének kérdése is. Amint a recenzens írja "nem találom másodsorban azt, mihez képest relatív a javulás..." (Relatív javulás abszolút romlással 8. l. 2. bekezdés). Szándékosan nem idézgetek most saját mondataimból, inkább hálásan köszönöm Lovász Andreának az alkalmat, hogy erről a hallatlanul fontos olvasás- és művelődésszociológiai összefüggésről, jelenségről ismételten papírra vethetek néhány sort, s ezzel esélyt kapok az érintett kutatók, oktatók, netán szülők figyelmének felkeltésére.
     Lássuk elébb a paradoxon első felét! Mi javult? Mihez viszonyítva? S egyáltalán hol a mérce? (Az eredeti, L. A. által kritizált szövegben terjedelmi okok miatt valóban meglehetősen tömör, de egyértelmű a fogalmazás. Tessék fellapozni a 271. oldal első bekezdését!) Most kissé bővebben! Amint az Báthory Zoltán korabeli cikkéből (Tanulási eredmények. Pedagógiai Szemle 1973. 7-8. szám 634-639. l.) egyértelműen kiolvasható "A magyar tanulók olvasási eredményei (mind a megértés, mind a gyorsaság tekintetében) általában gyengék, míg a természettudományi eredmények jó átlagosak." Majd az adatok részletes bemutatásából kiderül, hogy a vizsgált öt kategóriában 2-2 alkalommal "igen gyenge", illetve "gyenge", s mindösszesen egyetlen esetben sikerült "közepes" minősítést szerezniük a vizsgálatban részt vevő gyerekeknek. Vagyis az 1970-es évek legelején hazánk bekapcsolódott - nagyon helyesen - egy az UNESCO által szervezett, nemzetközi összehasonlító kutatásba, ahol az egyes országokban elért nevelési, oktatási eredményeket vizsgálták azonos módszerekkel. Aki a jelzett publikációt kézbe véve, az adatokat gondosan mérlegeli, bizony aligha jut más következtetésre: három évtizede gyermekeink olvasásértési ("reading comprehension") teljesítménye az európai és ázsiai mezőny között helyezkedett el. Az öreg kontinensen sereghajtók voltunk ebben a tekintetben. (Nem szeretném itt most a nem szakember olvasókat terhelni további hivatkozásokkal, de az érdeklődő az említett Báthory Zoltán mellett még Kádárné Fülöp Judit nevével jegyzett publikációkat is bőséggel találhat a szakirodalomban a szóban forgó vizsgálati eredményekről.)
     Ugyanez (az UNESCO által irányított szervezet) az International Association for the Evaluation of Educational Achievment (a nevelési-tanulási eredmények értékelésére alakult nemzetközi társaság) két évtizeddel később, 1991-ben már nem 11, hanem 32 országban ismételte meg azonos céllal, némileg változtatott eszközökkel a korábbi vizsgálatot. Az itt nyert adatokról három kötetben számolnak be a kutatás szervezői, de elégedjünk meg itt és most a nemzetközi összevetéseket (korcsoportonként, szövegtípusonként) részletesen bemutató első kötet pontos adatainak közzé tételével: Elley, Warwick B. How in the world do students read? IEA Hamburg, 1992. Jómagam többször tudósítottam az eredményekről, azoktanulságairól, de talán legrészletesebben a Magyar Pedagógia 1994. 3-4. számában Hol terem a jó olvasó? címmel (231-251. l.) Nos, a jelzett helyeken olvasható adatok, táblázatok tanulsága szerint a magyar gyerekek teljesítménye - a nemzetközi mércéhez igazítva - jelentősen javult 20 év elteltével. Hiszen a 32 két országot tartalmazó rangsorban hazánk 14 éves tanulói például az elbeszélő szövegek esetében a 10. helyen állnak, de a magyarázó szövegek értő olvasását felmérő tesztek eredményeit bemutató táblázatban már a nyolcadikok a rangsorban. (Elley, W. 28-29. l.) A dánok, a svájciak, az olaszok, a németek, a hollandok, a belgák (hogy a portugálokról, a spanyolokról, a görögökről ne is beszéljünk) rendre mögöttünk végeztek, tehát a nálunk jóval fejlettebb ország diákjait egyértelműen "leköröztük". Vagyis a nemzetközi összehasonlító vizsgálatok adatai szerint jelentős mértékű javulást sikerült elérnünk, a korábbi európai sereghajtókból a mezőny első harmadához tartozók lettünk. Örömünk eddig akár felhőtlen is lehetne!
     Az okok és összefüggések vizsgálata messzire vezet, de legalább az említés szintjén essék szó a jelzett országok vendégmunkásainak és gyermekeik nyelvi nehézségeiről, az ott már akkor meglévő, hihetetlen gazdagságú "médiapiacról" (a tv csatornák száma, a video- és a személyi számítógépek használatának mértékéről), a szabad idő újrafelosztásáért folytatott kiélezett küzdelemről.
     A paradoxon második felének (abszolút romlás) bizonyítékait ismét több forrásból igazolhatjuk (szándékosan nem saját vizsgálati adatokra utalok, nehogy az elfogultság látszatába keveredjek), de legyen talán elegendő az Országos Közoktatási Intézet egyik legfontosabb kiadványát az érdeklődők figyelmébe ajánlanom: Jelentés a magyar közoktatásról, 1995. (Szerk.: Halász Gábor és Lannert Judit Budapest, OKI 1996.) Ennek a vaskos könyvnek, többek között a 163. és 164. oldalain részletes adatokkal bizonyítják a szerzők, hogy a vizsgált időszakban (1986-1995 valamint 1991-1995) eltérő mértékben, de szignifikánsan romlott a 3. osztályosok (18 %), a nyolcadikba járók (12 %) és a 12. évfolyamos tanulók olvasásértési teljesítménye (21 %). A legfrissebb, bár Lovász Andrea recenziójának megjelenése előtt napvilágot látott közlemény pedig még árnyaltabban mutatja be a szóban forgó jelenség aktuális problémáit. Vári Péter és munkatársai: A tanulók tudásának változása II. rész. Új Pedagógiai Szemle, 2000. július-augusztus 15-26. l. A rendkívül aprólékosan adatolt, finom elemzésekben gazdag cikkből egyértelműen kiderül, hogy 1986 és 1995 között a romló tendencia, majd 1995 és 1999 között pedig a stagnálás jellemezte a magyar közoktatásban résztvevők olvasásértési teljesítményét. Szinte csak lábjegyzetként tesszük hozzá, hogy mind a KSH, mind a magunk, igaz kissé más-más nézőpontú vizsgálatainak adatai a fentiekkelegyező irányba mutatnak. Tehát javult ugyan a nemzetközi mércével kijelölt ranghelyünk, de ez csak relatív, mert az önmagunkhoz viszonyított (abszolút) teljesítményeinkről szólva, még a legnagyobb jóindulattal is csupán a romlás lelassulását kell regisztrálnunk. Másként fogalmazva, valójában nem mi lettünk jobbak, hanem az összevetés alapjaként megjelölt országokban a miénknél is radikálisabban romlott a helyzet!
     S akkor még nem is szóltunk a talán fentieknél is figyelemre méltóbb adatokról, melyek szerint a legutóbbi stagnáló átlagos tendenciák mögött jól felfedezhető a teljesítmények növekvő szóródása. A korábban is vezető, a fővárosban élő tanulók jobb, míg a rendszerint sereghajtó, községi iskolákat látogató diákok olvasásértése manapság még rosszabb lett. "Egyre mélyülő nyelvi szakadék választja el egymástól a városokban és a községekben (élő) tanulókat..." (Vári P. és munkatársai 2000. 17. l.) Bőségesen van tehát miről töprengnünk közösen, mind az okokat, mind a tennivalókat illetően! Különösen, ha "...magát, a dolgot nézzük!" - akár elszakadva, akár maradva a megbírált könyv szavainál, mondatainál.
     Második, immár általánosabb érvényű megjegyzésem akár egyetlen szóban is összegezhető: méltányosság. (Illetve annak szinte teljes mellőzése.) Kedves Andrea! Megértéssel fogadom az "életkori radikalizmus" ilyetén megnyilvánulását, de egyúttal szíves figyelmébe ajánlok néhány praktikus megfontolást. Olyan vitát szeretnénk-e a fenti, hallatlanul fontos, eminens módon kulturális, közéleti kérdésekről, melynek az a tétje, hogy vajon ki kit győz le? Kinél van az abszolút igazság? Vagy maga éppen egy termékeny, új felismeréseket hozó, a kölcsönös tanulási folyamatot erősítő pár(köz)beszéd kezdeményezőjévé s ezzel egy nemes ügy érdekében "lándzsát is törő", a tárgyra s nem adott személyekre koncentráló szerepet óhajt vállalni?
     Nem tisztem itt és most Komáromi Gabriella életművét summázva bemutatni, de az a szerző, aki az elmúlt 3 évtizedben, ilyen körülmények között annyi mindent írt, tett a gyermekirodalom népszerűsítése, tanításának főiskolai szintű bevezetése érdekében, az nem érdemel ilyen mértékű elfogultságot, a méltányosság teljes mellőzését. Az angolban van erre egy frappáns kifejezés "to keep the face", azaz engedjük meg a vita- (netán beszélgető) partnerünknek, hogy megőrizhesse az arcát! Ne akarjuk őt mindenestül megsemmisíteni! Mert, ha igen, akkor éppen a párbeszéd nem alakulhat ki, hiszen a "megtaposott" fél aligha fog visszakérdezni, válaszunkra töprengéssel reagálni. Gyümölcsözőbbnek ítélem tehát a "győzelmi" ambíciók helyett a diskurzus, a megvitatás, a kölcsönös megértés helyzeteinek keresését, tudatos megteremtését. Kérem, higgye el, bennünk az idősebb nemzedék tagjaiban is van készség a tanulásra, van hajlandóság a tanítványok meghallgatására, igazuk elismerésére!
     A fentieket esetleg kézlegyintéssel elintézve, értelmetlen érzelmi kitérőként értékelheti. Jogában áll - meg gondolkodóba is eshet. S most váltsunk nézőpontot! Mellőzzük a lélektani megfontolásokat, s villantsuk fel ismét a tiszta racionalitás síkját! Hadd ajánljam könyvünk nagyon szerteágazó előzményeiből csupán egyetlen friss, régi dokumentum elolvasását, melyet a Könyv és Nevelés című folyóirat 2001. 1. számának 54. oldalától kezdődően talál meg: "Magyar gyerek? Magyar olvasó?" (Állásfoglalás és tervezet a gyermekek olvasásának ügyéről). Az egykori kézirat címzettje Glatz Ferenc akkori miniszter úr volt s a dátum Budapest, 1990. március 1. Kérdéseinkre, javaslatainkra máig sem érkezett érdemi válasz, de talán nem lenne haszontalan pár percre elképzelni, milyenné is alakulhatott volna ez a kézikönyv, ha néhány ember valóban ennek szentelhetné munkaidejének egy részét (ahogyan ez a boldogabb országok sorában már évtizedek óta működik), s végre egy valódi szellemi műhely is megteremtődhetne, ahol többek között az Ön szikrázó elmélete ugyancsak szerephez jutna?
S végül, záróakkordként, egy viszontkérdés? Van-e Önnek fogalma arról, hogy amikor a könyv megjelentetését - két alkalommal is - szinte "rendőrért kiáltva" botrányosnak, elítélendőnek, megengedhetetlennek ítéli, aközben (tudtán), akaratán kívül milyen riadalmas, de egyúttal, hála a közben megérkezett szabadságnak, avítt, korszerűtlen asszociációkat támaszt sokunkban? Sajnos, még élénken él emlékeinkben ez a stílus, amikor ez a hang elegendő volt szerzők betiltásához, ideiglenes, vagy végleges elhallgattatásához, "hűvösebb" helyre utalásához, likvidálásához. Szerényen kérem, ne idézzük fel sem szűkebb, sem a tágabb nyilvánosság előtt ezt a stílust! Engedjünk a jótékony felejtés tendenciájának, s keressük inkább a fizikailag és/vagy szellemileg körülülhető asztalokat, ahol "érett ésszel, józanon" tárgyszerű disputában, egymástól kölcsönösen tanulva sikerülhet valami olyat is együtt megfogalmazni, amit előtte még egyikünk sem tudott, de ott, akkor az egymásra épülő kérdések, kételyek, valódi vagy vélt válaszok végeredményeként új felismerésként, következtetésként többünk, (néhányunk) számára világossá, megfogalmazhatóvá, leírhatóvá válik.
     Javaslatom nem pusztán jámbor óhaj. Ugyanis "pengeváltásunk", helyesebben párbeszédkísérletünk megjelenésének idejére a kiadó, az ily keményen megtámadott könyvünket (sajnos minden változtatás nélkül), nyilván a kereslet mértékéhez igazodva újabb 3000-es példányban teszi hozzáférhetővé mindazok számára, akik akár csak részleteiben találnak valamiféle figyelemre méltót, további gondolkodásra késztetőt.
     Egyébként pedig szabad a pálya, tessék a mienknél sokkal jobbat írni, szerkeszteni s jómagam máris örömmel jelentkezem egy tárgyszerű, elismerésekkel és kritikai megjegyzésekkel sem fukarkodó recenzió megírására! S ez utóbbi mondatomat nehogy puszta retorikai fordulatként olvassa, tisztelettel hívom a Magyar Olvasástársaság rendezvényeire, konferenciáira, műhelybeszélgetéseire! Csatlakozzon hozzánk! S mi készséggel hallgatjuk Önt egy valódi, a kölcsönös épülést szolgáló disputa megteremtésének ígéretével.
     Addig is további munkájához sok sikert kívánva, az igazságot kisajátító vita, a mások legyőzésének keresése helyett a párbeszédes formák előtérbe helyezését, a partner megértésének növekvő esélyét remélve üdvözli
 

Budán, 2001. Kisasszony hava 29. napján
 
 

                                           Nagy Attila
                              (akit az Országos Széchényi
                              Könyvtár 642. szobájában
                              személyesen, levélben vagy
                              telefonon megtalál)
 
 

* Új Forrás 2001/8