A közép-európai rendszerváltozási folyamat adományaként, különböző intézmények és alapítványok segítségével (ld. pl. *-gal jelzett lábjegyzetünk) immár egy évtizede foglalkozom - szellemi-tudati profiljuk minél hívebb megrajzolása céljából - a határon túli magyarság különböző csoportjainak szociológiai vizsgálatával.
     Jelen esetben egy újabb felvidéki felmérésünk legfontosabb eredményeit szeretném ismertetni. A budapesti KÓD Kft szervezésében, Lampl Zsuzsanna szociológus által irányított helyi kérdezőbiztosok közreműködésével 1999 novemberében a szlovákiai felnőtt (18 év feletti) magyar népességet reprezentáló 800 fős mintán¹ - Tomka Miklós vallásszociológussal közösen² - kérdőíves felmérést végeztünk Szlovákia 48, magyarok által (is) lakott településén.³ Ezt a vizsgálatot azonos, vagy nagyon hasonló módon korábban - magyar nemzetiségű közegben - Erdélyben (1998 tavaszán)⁴ és Kárpátalján (1999 tavaszán)⁵, illetve azóta 2000 tavaszán a Vajdaságban, és 2000 őszén Magyarországon is elvégeztük. Így, bár jelenleg a felvidéki magyarok identitástudatáról van szó, helyenként utalni tudunk a más országokban szerzett tapasztalatainkra is. Ezt teszi Tomka Miklós is egyik tanulmányában⁶, amelyben összehasonlítja első három felmérésünknek a magyar népesség vallási aktivitására vonatkozó adatait. (Néhány megállapítására a későbbiekben hivatkozni fogunk.)
 

1. Nemzettudat

A nemzettudat meglétét - mint kutatók - nem tekintettük evidenciának, a kisebbségi lét "kötelező" tartozékának. Mielőtt részletesebben vizsgáltuk volna összetevőit, típusait stb., rákérdeztünk arra, hogy egyáltalán "Számon tartja-e Ön magát egy (vagy több) nemzet, nemzetiség tagjaként (ha igen: melyikként)?" A kérdezettek 97%-a válaszolt igen-nel, s ezen belül 88%-a tartotta magát (kifejezetten) magyarnak. A két érték közötti 9%-oskülönbséget a vegyes (túlnyomórészt magyar-szlovák) identitásúak töltik ki. (Kárpátalján hasonló adatokat mértünk, Erdélyben viszont az egyértelműen magyar identitást vállalók aránya magasabbnak - 95 %-osnak - bizonyult.)
     A magyarságukat (valamilyen szinten) vállalóktól megkérdeztük, hogy "Mit jelent az Ön számára magyarnak lenni?" A nyitott kérdésre adott spontán válaszokat utólag kategorizáltuk (ld. 1. sz. táblázatot), és tartalomelemzésnek is alávetettük őket. (Ez utóbbival most részletesebben nem fogalkozunk.) Az önmagukat magyarnak tartó válaszadók mintegy 17%-a vagy negatív érzésekkel, vagy közömbösen reagált a kérdésre, illetve nem tudott vagy nem akart rá válaszolni. Minden nyolcadik számára a magyarság olyan természetes dolog, amibe "egyszerűen" beleszületett. Minden huszadik válaszadó a nemzethez, szülőföldhöz, közösséghez, minden ötödik viszont egy sajátos nemzeti kultúrához (nyelvhez, irodalomhoz, népművészethez, szokásokhoz, hagyományokhoz stb.) való tartozásban éli meg a maga magyarságát. A két "legizmosabb" kategóriát a pozitív érzelmekre, illetve a cselekvéses vállalás gesztusára épülő identitás jelenti, ezek külön-külön egynegyednyi-egyötödnyi súlyt képviselnek. (A cselekvő identitás egyik fontos részelemét a tartalomelemzés révén tudtuk kimutatni: a válaszadók egytizede külön kiemelte az identitás áthagyományozásának [a gyerekek magyar iskolázásának stb.] fontosságát.)
     Mivel az említett kérdést a kilencvenes évek első felében is feltettük a felvidéki magyaroknak⁷, az akkori válaszokkal összevetve a mostaniakat (a tartalomelemzéssel nyerteket is), elmondható (és ez nemcsak a felvidéki, hanem az erdélyi és a kárpátaljai identitástudatra is érvényes), hogy jelentősen csökkent a nemzettudat érzelmi telítettsége, nőtt viszont a tudatossági, vállalási intenzitása, és kulturális (főleg anyanyelvi) kötődése. Mindez azt is jelenti, hogy a kilencvenes évek során a különböző (külföldi) országokban élő magyar nemzetiségű polgárok kultúrnemzeti összetartozástudata erősödött.
     Ez az összetartozástudat a nemzeti szimbólumhoz való kötődés mértékében is kifejeződhet. Felvidéken (akárcsak Kárpátalján) - egy zárt kérdésre adott válaszok alapján - a magyarság legnépszerűbb, legfontosabbnak tartott szimbólumainak a Himnusz (az 1-től 5-ig terjedő skálán 4,48-as pontszámmal), a piros-fehér-zöld zászló (4,29), és a Szent Korona (4,15) bizonyult. Ezeket Petőfi Nemzeti dala (4,09) és magyar címer (4,02) követi. Ezektől több nagyságrenddel elmaradva következnek a felvidéki, de össznemzeti jelentőségi szimbolikus helyszínek: a pozsonyi (koronázó) Szt. Márton székesegyház (3,39), a kassai Rákóczi-sír (3,17), valamint "Krasznahorka büszke vára" (3,00).
     A haza-fogalom, illetve táji-térségi kötődés különböző (előre megadott) variációi közül a válaszadók legnagyobb mértékben (az ugyancsak 1-től 5-ig terjedő skálán 4,57-es pontszámmal) a szülőföldhöz, majd a Felvidékhez (4,20) kapcsolódtak. Szlovákia 3,66-os átlagpontszámot ért el, de Magyarország még kevesebbet (mondhatni a legkevesebbet: 3,03). A közép-kelet-európai térség meglehetősen homályos kötődési pontnak bizonyult (3,23), Európa (általában) azonban már valamivel kontúrosabb és kívánatosabb volt a válaszadók számára: 3,57. A térbeli kötődések és a haza-fogalom képlete - Magyarország "népszerűtlenségét" leszámítva - erősen hasonlít a Kárpátalján tapasztaltakhoz. Ez a hasonlóság megerősíti korábbi tapasztalatainkat, hogy a határon túli magyarság haza-fogalmát a szülőföld (esetleg régió), és egy virtuális kultúrnemzet-fogalom tölti be, illetve helyettesíti.
     Tomka Miklós vizsgálataira és említett tanulmányára⁸ támaszkodva megemlíthetjük, hogy a felvidéki magyarok körében a katolikusok arányát 62, a reformátusokét 12, míg a felekezeten kívüliekét 23 százalékosnak találtuk. Tomka Miklós - összehasonlító adatok révén - a felvidéki magyarok vallásosságát (Kárpát-medencei viszonylatban) jó közepesnek találta: vallásszociológiai mutatóik (vallásossági önbesorolás, istenhit, templombajárás, imádkozási aktivitás stb.) általában a kárpátaljai és az erdélyi magyaroknál valamelyest kevésbé intenzív vallásosságra engednek következtetni, de lényegesen meghaladják a megfelelő magyarországi adatokat.
     Ami a vallásosság és az identitás kapcsolatát illeti, szoros összefüggésekre leltünk (mint más országokban is) a két alrendszer között: a közömbös, nem vállalt nemzeti identitás általában nem hívő és nem vallásos társadalmi közegben fordul elő. A kulturális javakkal telített identitás a hit és nem hit, a vallásos és nem vallásos magatartás között lebegő rétegre volt főként jellemző. Az erős vallásosság pedig az emocionális alaphangú, illetve a cselekvően felvállalt identitással kapcsolódott össze leginkább. Vallásosság és nemzettudat tehát szociológiai értelemben is szorosan egymáshoz kapcsolódó, együttjáró fogalmaknak bizonyultak, úgy is fogalmazhatunk (tartalomelemzéseink is ezt tanusították), hogy a vallásosság a nemzeti identitástudat egyik fontos (de nem nélkülözhetetlen) alkotórésze.
 

2. Nemzeti önkép, múlt- és jövőkép

Többi hasonló vizsgálatunkhoz hasonlóan Szlovákiában is megkérdeztük, hogy "Véleménye szerint vannak-e olyan tulajdonságok, amelyek különösképpen jellemzik a szlovákiai magyarokat?" Ugyanezt megkérdeztük a magyarországi magyarokra és a szlovákokra vonatkozóan is. A kérdésblokkra meglehetősen sokan (15-20%-nyian) nem válaszoltak, és további 30% körüliarányban született nemleges válasz (tehát, hogy nincsenek ilyen tulajdonságok). Mindez meglehetősen labilissá teszi a kérdéskör részletesebb elemzését. Annyit azonban meg kell jegyeznünk, hogy a tulajdonságokat említők többnyire kizárólag pozitív (esetleg még semleges) tulajdonságokkal ruházták fel a felvidéki magyarokat (vagyis saját magukat). A legtöbbször előforduló tulajdonságok a következők voltak: összetartás, szorgalmas, kitartó, büszke, alkalmazkodó stb. Az önképnek azonban akadnak önkritikus elemei is: félénkség, kisebbrendűségi érzés, irigység, alacsony műveltség stb. A negatív tulajdonságok élén a tájszólás, a "nem tiszta magyar beszéd" áll, a megrendült anyanyelvi öntudat sajátos és meglehetősen egyedülálló példájaként.
     Mint említettük, a csoportos önkép dominánsan mégis pozitív jellegű volt, míg a többségi népről alkotott kép - a hiányos válaszok ellenére - meglehetősen kritikusra sikeredett: a megkérdezettek több mint egyharmada csak negatívumot említett meg a szlovákok jellemzésére, és csak egytizedrész mondott róluk jót (is). De ez a kritikus (valamint önfölértékelő) attitűd minden valószínűség szerint elsősorban kisebbségi sérelmek és az önvédelmi beidegződés eredménye, és legfeljebb csak alárendelten táplálkozhat etnikai elfogultságból. Ezt két tapasztalatunk is alátámasztja: a szlovákokkal szembeni legfőbb kifogások a kisebbség-többség reláció konfliktusait, (vélt vagy valós) sérelmeit idézik. Eszerint a szlovákok intoleránsak, nacionalisták, nem kedvelik a magyarokat stb. (Nem lehet ilyenkor figyelmen kívül hagyni, hogy a szlovákiai magyarság mintegy hattizede véli úgy, hogy nemzetisége miatt - ritkábban vagy gyakrabban - hátrányt szenvedett.) A másik valószínűsítő tényező: a felvidéki magyarok magyarországi nemzettársaikat is erős kritikával kezelik. Az egyik legtöbbször visszatérő vélekedés szerint az anyaország polgárai beképzeltek, lenézik a szlovákiai (és általában a határon túli) magyarokat stb. Míg az önkép dominánsan pozitív, a szlovák-kép pedig döntően negatív volt, a Magyarország-kép egyensúlyt teremt a pozitív (vendégszerető, barátságos) és a negatív (beképzelt, önző) megítélés között. Emlékezzünk vissza: a Felvidékről nézve Magyarországnak, mint kötődési pontnak a megítélése is meglehetősen visszafogott volt. Az anyaország társadalmának - úgy vélem - el kellene gondolkodnia mindezek okain...
     Az identitástudat időbeli dimenziójának fontos aspektusa a múltról alkotott kép: a történelmi tudat a maga pozitív és negatív vonatkozási pontjaival. (Ld. 2. sz. táblázat) A nagyrabecsült történelmi személyiségek után érdeklődő nyitott kérdésünkre legtöbben Szent Istvánt, Petőfit, Kossuth Lajost, Széchenyi Istvánt, Mátyás királyt, továbbá II. Rákóczi Ferencet, és Antall Józsefet említették meg. A névsor nagyon hasonlít a többi régió mértékadó pozitív történelmi személyiségeinek él-listájához, és - azelső öt nevet illetően - a kilencvenes évek első felében készült listákhoz.⁹ (Ez a hasonlóság a 2. táblázat többi listájára is áll.) A történelem pozitív tájékozódási pontjait 1848, 1989, a honfoglalás, az államalapítás, és az 1956-os forradalom - a szabadságvágy és a heroikus alkotómunka szimbolikus eseményei - jelentik.
     A negatív példák most is a pusztítás (háborúk) a szétszaggatás (Trianon) és a diktatúrák élményanyagából származnak. A tekintetben sem tapasztalhatunk változást, hogy Hitler a negatív szereplők élén jóval megelőzi Sztálint, ami azt bizonyítja, hogy a felvidéki magyarság (több más régióhoz és az anyaországhoz hasonlóan) a két fajta diktatúra megítélésében két mércével mér. A több generáció során felhalmozódó nemzetiségi sérelmek eredményeképpen a negatív történelmi személyek névsorában szép számmal szerepelnek (cseh)szlovák politikusok, Hlinkától Benešen át Meciarig. De szerepelnek (és nem csak a Felvidéken) a különböző diktatúrák magyar helytartói is, mégpedig mindkét oldalon (Rákosi, Szálasi). A jelek szerint a Kárpát-medencei magyarság történelmi tudatát (a most nem részletezett ismerethiányok ellenére) erős homogenitás és kontinuitás jellemzi.
     Ami a magyarság távolabbi jövőjét, illetve jövőbeli esélyeit illeti, válaszadóink meglehetősen eltérő módon ítélték meg saját térségük és az összmagyarság esélyeit. A saját térség magyarságával kapcsolatos jövőkép a kérdezettek közel 50%-ánál volt optimista színezetű (Kárpátalján - az egykori legbizakodóbb térségben - csak 40%-nál), a magyarok jövőjét általában viszont mind a Felvidéken, mind Kárpátalján mintegy kétharmad rész ítélte meg derűlátóan. Vagyis a bizakodás inkább össznemzeti, mint regionális, inkább másokra vagy az általánosságra irányul, mint a saját konkrét helyzetre. Szomorú, de általános tapasztalatnak mondható, hogy a kisebbségi helyzet a Kárpát medencében - a maga problémáinak megoldhatóságát illetően - nem inspirál számottevő optimizmusra.
 

3. Nyelvhasználat

Mint láttuk, a nemzeti identifikáció eszköztárában eleve sok kulturális elem található. A következőkben kiragadunk és górcső alá helyezünk két fontos jelenséget: a nyelvhasználati és az olvasási szokásokat.
     A kérdezettek 93%-a nyilatkozott úgy, hogy anyanyelve magyar; 6% magyar és szlovák, 1% pedig szlovák anyanyelvről adott számot (magyarul). A házas válaszadóknak (mint Kárpátalján) 14%-a élt nyelvileg vegyes (túlnyomórészt szlovák-magyar) házasságban.
     A felvidéki felnőtt kérdezettek 57%-a (Kárpátalján mintegy felerésze) nyilatkozott úgy, hogy iskoláit (és azok minden osztályát) végig magyar nyelven végezte. A tannyelv vegyes (magyar és nem magyar) összetételeFelvidéken és Kárpátalján egyaránt a kérdezettek egyharmad körüli arányszámait jellemezte. Végül iskoláit a mintacsoport 8%-a (Kárpátalján 16%-a) végezte végig a többségi nép nyelvén.
     Természetesen a tannyelv megválasztása erősen függött attól (is), hogy a kérdezett milyen iskolákat végzett. A 9 osztályos általános iskolát - ahogy azt a 3. sz. táblázat is bizonyítja - a kisebbségi polgár sokkal könnyebben (mintegy háromnegyedrészt) tudja anyanyelvén végezni, mint az egyetemet (amelyet a diplomások egyötöde abszolvált csak magyarul). Az iskolázás teljes folyamatát végigkísérő (kizárólagos) szlovák tannyelv a jelek szerint leginkább (bár csak egytizednyi arányban) a szakmunkásképzőt és a középiskolát végzettek körében fordul elő. Tehát az alapiskolán túlterjedő tanulmányok óhatatlanul napirendre tűzik a többségi nyelven történő iskolázás kísértését, amelynek - különböző okokból - sokan nem tudnak (vagy nem akarnak) ellenállni. A felsőfokú végzettség esetében egyértelmű kényszerhelyzetről: az anyanyelvi képzés rendkívül szűkös lehetőségi köréről van szó. Ez a helyzet (amely mindaddig fennáll, amíg az állam a magyar nyelvtanári szakon és a civil kedzeményezésű városi egyetemeken túlmenően intézményes anyanyelvi felsőoktatási lehetőségeket nem teremt kisebbségi polgárai számára), korántsem felel meg az 1996-ban elfogadott Nyelvi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának, amely 24. cikkében előírja a kisebbségi anyanyelvnek "az oktatás minden szintjén" való használhatóságát.¹⁰
     A hétköznapi nyelvhasználat különböző színterein (ld. 4. sz. táblázat) a főleg anyanyelven kommunikálók aránya jelentősen különbözik: az anyanyelv legfőbb közege az intim szféra (család, baráti kör); a kérdezetteknek mintegy felét érintően kap domináns szerepet a munkahelyeken és vásárlás közben; s legkevésbé a hivatalos, hatósági gyakorlatban használatos. A hétköznapi nyelvhasználat különböző helyszínein mért adataink alapján összevont mutatót képeztünk, amely együttes képet igyekszik adni a kérdezettek nyelvválasztási szokásairól. Ezek szerint a szlovákiai felnőtt magyarok mintegy egynegyede él erősen anyanyelvdomináns közegben (ami jelen esetben azt jelenti, hogy mind az öt említett helyszínen főleg magyarul kommunikálnak). További 28% nyelvhasználata ugyancsak (a helyszínek többségében) anyanyelvdomináns; bő egyharmad él viszonylag kiegyensúlyozott kétnyelvűségben; míg minden nyolcadik felvidéki magyar a többségi dominanciáját érvényesítő, gyakorlatilag idegen (bár többnyire nem ismeretlen) nyelvi közegben éli az életét. Az anyanyelvdomináns (főleg falusi) környezet leginkább az alacsony iskolázottságú rétegeknek jut osztályrészül, az érettségizett és diplomás mintacsoportok pedig főleg a városok kétnyelvű és a szlovákdomináns nyelvi közegében élnek. Vagyis - egybecsengően korábbi és más országokban végzett vizsgálataink eredményeivel - kisebbségi helyzetben az anyanyelv dominanciájának lehetősége elősorban a periferiális társadalmi helyzet velejárójának látszik, míg a modernebb, urbanizáltabb, iskolázottabb szociális környezet nem az anyanyelvnek, hanem a többségi nyelvnek kedvez. Erősek a magyar nyelv pozíciói (a megkérdezettek közel kilenctizede preferálja) számolás, álmodás és imádkozás közben: ezek a tevékenységek a mindennapossá váló kétnyelvűség esetén is az anyanyelvhasználat fontos, mondhatni alapvető alkalmai maradnak.
     A könyvolvasók zöme (kétharmada) éves olvasmányainak teljes egészét vagy túlnyomó részét magyar nyelvű könyvekből válogatja ki, vagyis elmondható, hogy a felvidéki magyarok olvasáskultúrája dominánsan anyanyelvű könyvekre támaszkodik. (Ez az állítás lényegében a sajtótermékekre is igaz: kevésbé a folyóiratokra, és leginkább a hetilapokra.)
 

4. Könyvolvasás

A könyvolvasók (az egy év leforgása alatt legalább egy könyvet elolvasók) aránya a felvidéki magyarok közt mintegy 60%-ra tehető. Ez alacsonyabbnak tűnik az erdélyi adatoknál, de magasabb a legfrissebb magyarországi mutatóknál. A legutóbbi olvasmányokból összeálló olvasmányanyag minőségi összetételét illetően hasonló tendencia érvényesül: a régebbi keletkezésű (19. századi vagy korábbi) romantikus, a realista klasszikus irodalom 14%-ot foglalt le az olvasmányszerkezetben. Ez több, mint a jelenkori irodalom igézetében élő Magyarországon, de kevesebb, mint Erdélyben. (Ez a tétel érvényes a 28%-ot kitévő 20. századi realista irodalomra is.) A szórakoztató (lektűr és bestseller, kaland, krimi stb.) irodalomnál a helyzet fordított, de Felvidék közbülső helye nem változott: a kommersz olvasmányok 26%-os felvidéki aránya magasabb, mint Erdélyben, de jóval alacsonyabb, mint az anyaországban. Az ismeretközlő (non fiction) irodalom 29%-os súlya megegyezik az erdélyi helyzettel. Magyarországon, amely vezet az évtizedek óta érvényesülő művelődésszociológiai fő tendenciák - kommercializálódás és prakticizálódás - intenzitása terén, az ismeretközlő (bár gyakran csak áltudományos) irodalom olvasottsága ennél nagyobb mértékű. Mindez azt is jelenti, hogy a sokat emlegetett modernizációs folyamatok, amelyek a térségben talán leginkább Magyarországot érintették, korántsem csak áldást hoztak, hanem - például a szellemi kultúra terén - az esztétikai érték komoly veszteségével jártak. A legutóbbi olvasmányok között a magyar szerzők aránya 45%-os volt (ez ugyancsak több, mint az anyaországban, de jóval kevesebb, mint Erdélyben), és az amerikai szerzők fokozódó (jelenleg 22%-os) jelenlétével fémjelezhető amerikanizálódási folyamatban is a Felvidék magyarsága közbülső helyet foglal el.
     A kommercializálódás és a prakticizálódás jegyei a szlovákiai magyarok olvasói érdeklődésében is egyre inkább kimutathatóak. Legolvasottabb írójuk ugyan (ld. 5. sz. táblázat) máig Jókai Mór, de közvetlenül utána Danielle Steel, majd Robin Cook és Rejtő Jenő következik. Viszont az "emlékezetes olvasmányok" listavezetője - hasonlóan a kilencvenes évek első felében és minden más környező ország magyar népességében tapasztaltakhoz - Gárdonyi Géza Egri csillagokja volt. (A 2. és 3. helyen két Jókai-regény: A kőszívű ember fiai és Az arany ember áll.)
     Az olvasói ízlés sűrített kategóriái (ld. 6. táblázat) amelyekbe egy-egy olvasót kedvenc íróik, emlékezetes olvasmányélményeik összhatása alapján, azok domináns esztétikai elemét vizsgálva soroltunk be,¹¹ ugyancsak arról vallanak, hogy a realista (és főként magyar) klasszikusokra építő ízlésszint képviselőinek aránya (27%) jelentősen elmarad a megfelelő erdélyi (40% körüli) mutatóktól, de ugyancsak jelentősen meghaladja a legfrissebb (2000 őszi) magyarországi adatot, a 14%-ot. A "bestseller II." és a "lektűr" kategóriák esetében viszont, amelyek a szórakoztató-kikapcsoló irodalom különböző válfajaira építettek, Magyarország kétes értékű vezető szerepe elvitathatatlan (együttesen mintegy az olvasók 40%-át teszik ki), de a szlovákiai magyarok se túl sokkal maradnak el mögöttük (27%). Érdemes felfigyelni arra is, hogy a szépirodalmi érdeklődéstől "megtisztított" non-fiction beállítódás - afféle sajátos modernizációs jelenségként - a Felvidéken is egyre nagyobb teret hódít.

Összefoglalva: a Kárpát-medence magyarságának szemléleti, tudati változásai tehát viszonylag stabil kulturális állócsillagok fényénél zajlanak, és korántsem mindenütt olyan viharos gyorsasággal, mint az anyaországban. A korábbi (a kilencvenes évek elején tapasztalt) bátortalanabb és túl emocionális identitástudat - az asszimiláció porlasztó hatásának részjelenségei mellett - összességében mintha erősebbé és tudatosabbá vált volna. Ezt támogatja - többek között - a vallásosság és a kultúra. A felvidéki magyarság körében mindkettő állapotán (talán leginkább a határon túli magyar népcsoportok közül) szemrevételezhető már a modernizációs folyamatok hatása, de a nagy társadalmi és értékrendi átalakulást megért Magyarországhoz képest a szlovákiai magyarság soraiban is egyelőre erősebbek az értékőrzés és a folyamatosság tendenciái.
 

Jegyzetek

1 A kérdezettek kiválasztása általában az ún. "véletlen séta" módszerével történt. Azokon a településeken, ahol a magyarság arányszáma nem érte el a 30 %-ot, a kvótás módszer került alkalmazásra. A véletlenszerűségre és egyúttal arányosságra való törekvés ellenére a mintasokaság valamivel fiatalabb (az 55 évesnél idősebb korosztály alulreprezentált), és érzékelhetően iskolázottabb (az érettségizettek és diplomások túlreprezentáltak) a szlovákiai magyarság valóságos belső arányaihoz képest. Ezért azon függő változók esetében, amelyek különösen érzékenyek az iskolai végzettség mértékére (kulturális aktivitás, nyelvhasználat stb.), a minta felüliskolázottságát arányosító (az iskolázottsági fokozatok statisztikai arányait érvényesítő) korrekciós számításokat végeztünk.
2 Tomka Miklós az "Aufbruch" közép-európai összehasonlító vallásszociológiai projekt kérdéseit alkalmazta a felvidéki magyarokra, én magam a vallás- és egyházszociológiai blokkot az identitástudat különböző szegmenseire (nemzettudat, nemzeti önkép és jövőkép, történelmi tudat, nyelvhasználati és olvasási szokások) vonatkozó kérdésekkel egészítettem ki.
 3 Ebből 16 esett a Pozsony, Dunaszerdahely és Galánta környékére kiterjedő nyugati; újabb 16 (Léva, Érsekújvár, Komárom és vidéke) a közép-nyugati régióra; 9 település (Rimaszombat, Losonc, Rozsnyó stb.) képviselte Közép-Szlovákiát és 7 (Kassa, Királyhelmec stb.) a keleti régiót.
4 Tanulságait ld.: Gereben Ferenc-Tomka Miklós: Vallásosság és nemzettudat. Vizsgálódások Erdélyben. Bp. Kerkai Intézet, 2000.
5 A gyorsjelentést ld.: Gereben Ferenc: Nemzeti és kulturális identitás Kárpátalján. Pro Minoritate, 2000 tavasz.
6 Tomka Miklós: Vallás és nemzeti tudat. Bp. 2000. (Kézirat)
7 Ld.: Gereben F.: Identitás, kultúra, kisebbség. Felmérés a közép-európai magyar népesség körében. Bp. Osiris K. - MTA Kisebbségkutató műhely 1999. 73-82. p.
8 Tomka Miklós: Vallás és nemzeti tudat. I. m.
9 Gereben F.: Identitás, kultúra, kisebbség. I. m. 161. p.
10 A Nyelvi Jogok Egyetemes Nyilatkozata. Magyar Napló, 1996. 10. sz. 50. p.
11 Az eljárás részletes ismertetését, valamint a magyarországi adatokat ld.: Gereben F.: Könyv, könyvtár, közönség. (A magyar társadalom olvasáskultúrája olvasás- és könyvtárszociológiai adatok tükrében) 2. kiadás, Bp. 2000. OSzK. 118-126. p.
12 Részletesebb ld.: Gereben F. - Tomka M.: Vallásosság és nemzettudat. I. m. 102. p.
 
 

* A tanulmány alapját képező kutatást a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Főosztálya, valamint az Országos Kiemelésű Társadalomtudományi Kutatások Közalapítvány (OKTK) VIII/b. sz. főiránya támogatta.