(ember és nemzet)

"Az ember, megfelelően tiszta szellemiségeinek, amelyeknek valóságos egysége, három tényleges akarati hordozója s ezek: az egyén, a nemzet és a társadalom."
     Bár az idézet majd’ százéves, azóta sem tudta pontosabban megfogalmazni az ember mibenlétét sem a tudomány, sem a filozófia. Előbbi, folyamatos önkorrekciós természetéből következően, fokozatosan finomította megközelítéseit, de még a nyolcvanas években is úgy tanulhattuk az iskolában, hogy az embert - egyebek mellett - a munkavégzés emeli ki az állatok világából. Azóta kiderült, hogy egyes állatok képesek - még némi tervezéssel, de legalábbis előrelátással járó - munkát is végezni. Utóbbi, a filozófia, sajátos módon fordított utat járt be. A "nincs semmi csodálatosabb az embernél" fordulatától - amelynek újabb értelmezése: "nincs semmi furcsább az embernél", rokonszenvesebbnek tűnik - szemkápráztató mutatványokkal - és véres következményekkel is járó gondolati manipulációk után - jutott arra a "nagy horderejű" következtetésre, hogy az ember pusztán a maga teremtette nyelv foglya és tárgya, belülről (félre)irányított és atomjaira hullt létező.
     József Attila még hangsúlyozta az ember akarati tényezőjét, de ne higgyük, hogy abszolutizálta volna az akarat hatalmát. Kimelte, hogy "minden ember külön-külön létező, éppen szemlélő szenvedőlegessége alapján emeli ki önmagát a többi létező közül azáltal, hogy szemlélete számára önmaga belső, alapadó valóság." Leegyszerűsítve a gondolatmenetet, minden ember - kényszerűen - önmagából indul ki. És innen egyetlen lépés vezet az értelmezések különbözőségének ma is érvényes tételéhez: "minden egyes szemlélő szemléletének tárgyi tartalma szükségképpen más belső és - mivel szemlélete számára önmaga nem része annak -, más külső valóság."
     S mintha már messze járnánk a gondolatmenet nyitó tételétől. De József Attila igazi szemfényvesztő a fogalmazásban s mégis hideg logikájú a gondolkodásban. Egyetlen mozdulattal visszakapcsol az akarati tényezőhöz, legyőzve a reduktív (és destruktív) gondolatfutamok mágnesességét. "De az ember nemcsak szenvedőleges létező, nemcsak szemlél, hanem ki is eszel és alkot is, megért és művészkedik." Bizony, a makacs akarat: a ma filozófusai számára szinte tabu e szó, hiszen érvényességének elismerése megfoszt attól a kényelmes lehetőségtől, hogy az embert fölmentsük tetteinek felelőssége alól. (Csak közbevetőleg: a mai liberalizmus szabadságfogalma is szervesen kapcsolódik - paradox módon a szabad akarat eszméjével - az akarat tagadásához, az ember "szenvedőleges" és csak passzív áldozat voltához. A tudomány - például a különböző betegségek genetikai meghatározottságának hangsúlyozásával - jó érveket szolgáltat ehhez.)
     S e ponton következik József Attila gondolatmenetének igazi csattanója: "Ehhez hozzátéve még azt, hogy az ösztönellenes ész képességei nem az egyes emberben, hanem magában az emberi fajban tökéletesednek, és társadalmiságában már a gyermek olyan megértésekhez és fogalmakhoz jut el, amelyeket megszerezni egyedül talán sohasem tudna, úgy ezzel fölismertük, hogy a társadalom nem is az emberek közös gondolkodása, hanem az embernek egyszerű észtevékenysége." Nem mond tehát mást, mint hogy az ember egyedi ember mivoltában is eredendően társadalmi, közösségi lény! Félre öröm, mondhatnók, hiszen Marx közelében járunk. De nem: József Attila mint a szerpentinen, halad fölfelé a gondolat logikus menetében; rövidesen a csúcsra érkezünk. "Másfelől pedig a nemzet nem az adott nyelvet beszélők összessége..." - állj! Nem? Egy magyar nehezen látja be e tényt - lásd egyes jeles mai íróink e tárgyú elmélkedéseit -, a német nyelvközösségben viszont, amely több önálló nemzetet foglal magába, ez evidencia. Szóval "a nemzet nem az adott nyelvet beszélők összessége, ez a nemzet hordozója volna, a népessége a nép, hanem nyilvánvalóan az embernek az a cselekvősége, amellyel a nyelvet létrehozta". A posztmodern ritkás, légszomjas levegőjébe jutottunk? Nem, József Attila nem hág ilyen magasra; a mi hegyeink szelídebbek: "Minthogy pedig ez a nyelvalkotó szellemiség teremti a költészetet, amely az ész időn kívüli fogalmi általánosával szemben az egyedi alaknak lényegtelen jegyekkel nem bíró történeti keletkezője, úgy tisztán áll előttünk, hogy a nemzet az ember ihleti tevékenysége."
     Vagy ahogy másutt fogalmaz: "a nemzet [...] közös ihlet".
 

(nemzet és irodalom)

Kézenfekvőnek tűnhet az ellenvetés: József Attila gondolkodását már rég meghaladta a - micsoda is? Filozófia? Irodalomtudomány? Neadjisten: az irodalom?
     Logikáját a gondolatmenet mellékesnek tűnő jegyei is kikezdhetetlennek mutatják. Szembetűnő az ész trónfosztása: József Attila "időn kívüli fogalmi általános"-nak nevezi az észt, ami (nem mellékesen) a társadalom létrehozója. Vagyis az ember egyedi tudati képességét szembeállítja a közösségi tevőlegességgel, a költészettel, ami a nemzet (meg)alkotója, s ami "történeti keletkező" - miként azt a mai recepcióesztétika is vallja. Kettéválik így ész és teremtés, alkotás, s leleplezi a darwini elveken nyugvó tudományelméletet, amely manapság társadalom és nemzet fogalmi összemosásán ügyködik, s amely eredendően - és önellentmondóan - a "fejlődés" (teremtődés) történeti elvét kiemelve elfeledkezik a szellemi alkotás (teremtés) történeti-közösségi, azaz az egyén szűk köréből szükségszerűen kiemelkedő jellegéről, valamint az emberi szellem teremtő voltáról, ami József Attila írásában az "ihleti" jelzőben fogalmazódik meg.
     Az ész megalkotta társadalmat, népességet, lakosságot tehát az irodalom, a művészet teszi nemzetté. A művészete: az, amelyik rá jellemző, amelyik egyedivé, sajátossá teszi - mindamellett, hogy a művészet, ha nem is feltétlenül fogantatását - messzire vezető kérdés, engedtessék meg mellőznünk ehelyütt -, de nevelődését tekintve mindenképpen egyetemes is.
     A József Attila-i gondolkodásmód meghaladottságát sugallja a mai tudományelmélet uralkodó fogalma, a fejlődés. Meglepő (?) módon a fejlődéselv az irodalomelmélet mai gyakorlatára is jellemző. Úgy látszik, az új évezred sem változtatott azon a magabiztosságon, ami irodalomtörténészeink egy részét manapság eltölti; azon a beállítottságon, amely szerint mindent pontosan elhelyeztünk az irodalom evolúciós térképén, korszerűtlen (konzervatív) és innovatív (posztmodern) irodalmak koordinátatengelyében. Mintha az irodalom egymást folyamatosan felülmúló paradigmák egyenes fejlődési folyamata volna - legalábbis manapság, mert azt azért még senki nem merte nyíltan kijelenteni, hogy Arany Jánost meghaladta volna Ady Endre, Adyt Szabó Lőrinc. Netán József Attilát - bárki is (bár gondoljunk a "József Attila vagy Szabó Lőrinc"-féle áltörténeti felvetésekre...). Itt persze összemostam az irodalmi és gondolkodói tevékenységet. Ne feledjük azonban, hogy a máig leginkább nyomasztó, utódaira nagy terhet rakó s általában a teljes másfelé fordulás reakcióját kiváltó költészet József Attila műve. S e költői életmű kompaktsága, változásaiban is kísértetiesnek ható egysége egy ugyan nem változatlan, ám alapelveiben valójában szilárd művészetelméleti gondolkodáson alapul. (A legélesebb ellenreakciókat egyébként mindig az éppen ily erős hatósugarú poétikák váltják ki; gondoljunk, József Attila - és Petőfi Sándor, Ady Endre - mellett, Nagy László poétikájára, amely bár épp József Attiláéhoz erősen kötődve, mégis jellegzetesen egyedi versvilágot hozott létre, s előbb utánzók kapaszkodtak a költő uszályába, majd vicsorgó elméncek "meztelen a király!" kiáltással palástját kezdték tépdesni. De a kérdés ma is félelmetes: van-e arcunk?) Hogy a költői gyakorlat mennyire igazolhat ma egy költészetelméleti gondolkodást - nos, az irodalmat "előirányzó" (hogy ne mondjuk: előíró) elméleti konstrukciók idején a kérdés költői.
     Az irodalom nemzeti és egyetemes jellegének összevetésekor manapság mintha mindig az előbbi kárára érvényesülne az utóbbi - ezt sugalljáklegalábbis, hivatkozva a nyugat könyvkiadási gyakorlatára és olvasási szokásaira, azok az irodalomtudósok, akik egyrészt piaci, másrészt kripto-marxista elveken alapuló stratégiával fáradoznak a magyar irodalom kelendővé tételén - no nem az egész magyar irodalomén, csupán azon töredékes részéén, amely végletesen - és végzetesen - szűkítő esztétikájuk szerint arra méltó.
     Fő érvük, hogy a magyar irodalom (legnagyobb része) elsősorban azért kevésbé kelendő külföldön, mert nem eléggé egyetemes, regionalitása hozzáférhetetlen, nemzeti jellege túlzottan idegen még a hozzánk talán legközelebb álló német nyelvű kultúra számára is. A lábjegyzetelendő, sajátos történelmi utalásoktól terhelt, jellegzetesen "balkáni", "kelet-európai" irodalomra senki sem kíváncsi odaát, ahol a világsikert csinálják. E kijelentés hamisságát eleve cáfolják a világirodalom olyan jellegzetesen regionális, mitöbb egzotikusan egyedülálló társadalmi szférát megelevenítő könyveinek sikerei, melyeket Gabriel García Márquez, Carlos Fuentes és kortásaik óta vég nélkül sorolhatunk, olyan mai könyvekre gondolva, mint Edwidge Denticat Vér és cukornádja, amely Haiti és Dominika történelmi pillanataiba avatja be az olvasót (s alighanem a szomszéd amerikaiak számára is meglehetősen "regionális" és egzotikus e történelem); a Nobel-díjas Toni Morrison Salamon-éneke és Paradicsoma, amelyek bár a négerkérdés egyetemesen is aktualizálható problematikájával foglalkoznak, tér- és tárgyi környezetük meglehetősen idegen egy német olvasó számára is. Még feltűnőbb Amin Maalouf Taniosz sziklája vagy Szamarkand című regényének sikere, hiszen ki merné állítani, hogy a történelmi vagy a mai Palesztina történelme-kultúrája akár a - nyugatinál képzettebb - magyar olvasó készségszintű tudásához taroznának?! S a magyar viszonyokban lábjegyzetek nélkül is érthető A Madame című regény, Antoni Libera műve ékes példája annak, hogy a kommunizmus története (mint egy cselekményes regény eleven háttere) egyetemes érdeklődésre tarthat számot. A globalizáció korában a nyugati olvasó is egyediségre, eredetiségre vágyik. Az álnyugatiassá, mesterségesen egyetemessé sterilizált magyar irodalom nyugaton is csak bukásra számíthat (gondoljunk Konrád György újabb esszéregényeinek, Tar Sándor Szürke galambjának súlyos - bár idehaza mélyen elhallgatott - németországi bukására). Ahogy Görömbei András fogalmaz: "Antropológiai és szociológiai tény, hogy a semmilyenség, a jellegtelenség fölismert veszedelmeivel csak akkor tud ép lélekkel szembenézni a személyiség és a közösség egyaránt, ha fölerősíti magában a személyiséget és a közösséget megtartó értékeket, ha a globálissá vált világgal szemben legalább a maga szűkebb környezetében kiélheti otthonosság-igényét, ha közelvilágának ismerete és szeretete megóvja őt a semmilyenség állapotától, személyiségporlasztó, közösségfelszámoló veszedelmeitől."
     Érdemes volna arra is fölkapni a fejünket, hogy az elmúlt években, frankfurti kiemelt szereplésünk idején és azóta, Kertész Imre mellett hangos siker egyetlen szerzőnket: Márai Sándort kísérte. Az osztrák és német közszolgálati tévéadón is sugárzott Literarisches Quartett című műsorban, ahol alkalmanként két-három könyvről beszélgetnek irodalmárok, kritikusok, tőlünk eddig egyedül Márai könyve, A gyertyák csonkig égnek (Die Glut) tudott komoly elismerést kiváltani. A német irodalomtörténet guruja, Marcel Reich-Ranicki, a Frankfurter Allgemeine Zeitung kulturális rovatának vezetője (akinek fényképe, önéletrajzi könyve megjelenésének alkalmából, ott díszelgett 2000-ben a frankfurti könyvvásár standjai közt ingázó buszokon), e tekintélyes irodalomtörténész, Márainak kortársa egyenesen azt állította, az egész német irodalmi kultúra szégyene, hogy ezidáig nem fedezte föl ezt a remekművet, holott az már 1950-ben megjelent németül, s már csak azért is illett volna a szerzőre odafigyelniök, mert tizenéves kora óta az FAZ újságírója volt.
     Márai példája mintha cáfolná eddigi gondolatmenetünket: sem A gyertyák csonkig égnek, sem a legújabban újra kiadott művei - a most éppen Németországban és Olaszországban hódító Eszter hagyatéka, valamint a Válás Budán - nem emlegethetők úgy, mint a magyar nemzeti jelleg hangsúlyos kifejezői. Sőt méltán nevezhetnénk Márait a magyar Thomas Mannak, az egyetemes irodalom héroszának.
     Csakhogy József Attila sem állította, hogy a műalkotás (elsősorban) "kifejezi" a nemzetet; ő úgy fogalmazott, hogy megteremti. Kivételes írásművészete, hajlíthatatlan emberi morálja és nem utolsósorban végiggondolt és hiteles művészet- és világszemlélete révén Márai Sándor a magyar nemzet egyik legnagyobb (meg)teremtője. (Már csak azért is, mert amit ír, az jó. Akkor is, amikor - a nyelve soha, de cselekményépítése olykor - rossz. Márai a magyar prózanyelv egyik legnagyobb művésze. Ugyanakkor nem tagadható elévülhetetlen érdeme a magyar polgárság világának hiteles és elfogulatlan ábrázolásában.) Valahol ott lehet a titok, az ellentmondás föloldása, hogy Márai nem eladni akarta magát és könyveit nyugaton, mint mai "egyetemes" íróink egy része, hanem eleven és eleve-ösztönzésből műalkotást, hiteles művet szándékozott létrehozni. Szabadon idézve József Attilát: azért írt, mert szüksége volt az írásra. (Lám, békésen egymás mellé kerülhet József Attila és az őt meg nem értő Márai Sándor.)
 

(irodalom és olvasás)

Szembetűnő, hogy a Reich-Ranickiéhoz hasonló önkritika szinte soha nem hangzott el Magyarországon. A Márai jelentőségét egyébként kiemelő Kulcsár Szabó Ernő-monográfia, A magyar irodalom története 1945-1991g sem említi azokat a ‘45 előtt megjelent Márai-regényeket, amelyek ma a főműveknek tekintett Egy polgár vallomásai és a Szindbád hazamegy sikerét messze fölülmúlják. Pedig hozzáférhetőek voltak ‘89 előtt is, mindenki számára, aki az irodalmat fontosnak tartja.
     Hogy e könyvek sikert aratnak a széles olvasóközönség előtt? Ne feledjük Gabriel García Márquez intését: ne fanyalogjanak annyit a mai írók az olvasók érdektelenségén, inkább gondolkozzanak el saját felelősségükön is, és igyekezzenek jó, olvasható regényeket írni. Mintha az írók elfelejtenék, hogy csak az olvasók miatt van szükség rájuk...
     Az irodalomtörténészek és kritikusok pedig mintha elfelejtenék: az olvasásnak tétje van. A "hivatalos" olvasónak pedig felelőssége. Az az irodalomtörténet-írás, amelyik - úgy gondolván, már mindent az ellenőrzése alá vont - már nem olvas, csak újraolvas, éppúgy terméketlen, mint az az alkotó, aki nem ír, csak átír.
     Márai Sándor egyik - kétségtelenül lelkiismeretes, mindent elolvasó - monográfusa, Rónay László A gyertyák csonkig égnek kapcsán sivár eredményről beszél, félreértve a mű "eszményei"-t. Márai "pályájának egyik legbravúrosabban szerkesztett, legsikertelenebb vállakozása"-ként értelemezni e regényt csak olyan nézőpontból lehet, amely az élet bőségét, "váratlanságát, gazdagságát, kiismerhetetlenségét" hiányolva másodlagossá fokozza le a mű páratlan kompozicionális szervezettségét, már-már valóban zenei, lassításokkal-ritmusváltásokkal, crescendo-decrescendo változatos variálásából fölépített szerkezetét; többet követel a műtől, mint amire az vállalkozott: A gyertyák csonkig égnek nem szimfonikus mű, "csak" kamaradarab, nem a "teljes világról" szól, csak barátságról és szerelemről - e nemben viszont a legkiválóbbak közül való. Szintén félreértés folytán érzi fogyatékosnak Rónay a Válás Budánt: Kőműves Kristóf életideálját az íróénak is gondolja. Nem érzékeli, hogy Greiner doktor lelepleződése valójában a Kőműves-féle életstratégiának a megsemmisülése: a látszat-idill fenntartására törekvő polgár teljes csődje, amikor szembesül saját élete hazugságával, s mégsem tud abból kilépni. Kevés oly szánalmas, sajnálatraméltóan tehetetlen, borzasztóan megsemmisült figura az irodalomban, mint Márai Kőművese!
     Gyakori - mondhatni: általános - az, hogy értékes magyar műalkotások nem kapnak itthonról támogatást ahhoz, hogy nyugaton is megismerjék őket. (Mert ez, mint tudjuk, ezen is múlik: itthonról miként "prezentáljuk, menedzseljük" a művet.) Hogy az itthoni műértés nem egyezik a nyugati véleménnyel valamely magyar alkotás kapcsán, meglehetősen ritka eset; manapság mégis több példa mutatkozik rá, nem csak Márai Sándor egyes regényei.
     Meglehetősen egységes hallgatás övezi Hász Róbert két regényét, amelyek azonban felkeltették a német kritika figyelmét. Újabb műve, a Végvárpoétikailag és nyelvileg talán kiérleltebb, az olvasás szellemi kalandját szürkíti viszont, hogy alapötlete - a funkcióját már nem tudó, mégis egzisztáló katonai végvár - erősen emlékeztet Dino Buzzati Tatárpusztájára. Ettől függetlenül érdekes - és kíváncsi vagyok, "odaát", mondjuk az angoloknál, a "kelet-európai" történelemben ugyebár tájékozatlan olvasóknál ez miként hat -, ahogy a Tito szelleme köré épített rémálom fölépül, s életben tartja a világtól teljesen elzárt, az őrület határán járó embereket. Első regénye, a Diogenész kertje viszont fésületlenségében is izgalmasabb mű. A mű utopikus látomásához ragasztott esszébetétek nehezen illeszthetők honi gondolkodásunk fő szólamába. Hász civilizációkritikai fejtegetései még Márai Szívszerelem című, utolsó művének hasonló passzusainál is tovább mennek, s egyenesen az egész evolúcióelméletet, ezzel pedig az egész emberiség tudományelméletét vonják kritika alá. (Hisz minden mai tudományágunk, mint Hász hőse is hangoztatja, az evolúció kétes, vallás-szintű, mert elégségesen sem bizonyított, missing linkektől hemzsegő elméletén alapul; ami ettől eltér, nem kerülhet a tudomány horizontjába.)
     Az uralkodó nihil-filozófiákkal szembehelyezkedő művek, bár megjelennek, szomorú sorsra számíthatnak. Czesław Miłosz nagyesszéje, Az Ulro országa már idehaza is megkapta fanyalgó kritikáit. Pedig még a szó is - Ulro - Nyugatról származik, igaz, kétszáz évvel ezelőttről, egy megbocsáthatatlanul szabadon gondolkodó bölcselő és költő (nála ez egy), William Blake tollából. Ulro: "az önmagát felfaló civilizáció", a felvilágosodás - amely máig tart, mint azt az egyetemen tanulhattuk - materialista gondolkodása, ami - mily előre látott Blake! - felszippantja az emberiség szellemi késztetéseit, visszavezeti őt a mindent átható és felfaló anyagiság világába. Miłoszt jócskán megelőzve így jellemzi ezt a folyamatot Várkonyi Nándor, a 20. század elhallgattatott és azóta is jobbára elhallgatott filozófusa: "Darwin származási okmányokkal igazolja, hogy az ember állat, Häckel bebizonyítja, hogy csupán egy gépies fejlődés terméke, Schopenhauer, hogy a fajta vak, tehetetlen eszköze, szabad akarata, egyéni célja nincs, Nietzsche, hogy tömegben megvetésre se méltó rabszolgacsorda, Sorel, hogy korbáccsal tartandó féken, Marx, hogy társas viszonyait a legaljasabb indulatok alakítják, Engels, hogy kultúrája erkölcstelen, Lombroso, hogy nagyságainak lángelméje valójában elmezavar, Feuerbach, hogy csupán az, amit megeszik, Dühring, hogy eszméi és érzései az anyag izgalmi állapotai, Vogt, hogy gondolatai az agynak éppoly váladékai, mint a vesének a húgy, Freud, hogy a lelke helyén pöcegödör bűzlik." S Várkonyi úgy gondolta: "Alább már nem szállítható. Az ember, a Kozmosz szellemi fia, meghalt." Miłosz viszont már tudja, hogy az Alászállás nem ért véget. Ő nem mondja ki, de félreérthetetlenül utal rá, hogy a mai irodalomértelmezést és -kritikát irányító filozófiai irányzatok sem mások, mint a fentiek "posztmodern" transzformációi. A filozófia ma sem tud mit kezdeni az emberi szellemmel, a lélekkel, a vallással, a hittel. Mert a filozófia valójában ma is marxista, csak éppen - mert Isten elvesztése után odaveszett a Kommunizmus utópiájának istensége is - kénytelen volt új istent helyezni saját kicsinysége fölé - ez pedig lőn a nyelv. Az ember teremtménye - miként a robotok a hajdani sci-fikben - önállósodik, s átveszi az uralmat az emberi elme fölött. A nyelven kívül semmi sincs, minden a nyelv által, annak körén belül van. S mivel a nyelv egyrészt elégtelen az önkifejezésre, másrészt uralkodik az "én"-en, a nyelvben megtalálták a kvantumfizika világának filozófiai megfelelőjét, s annak alárendelve a nyelvi anyagiság foglyát: az abszolút véletlennek, az ellenőrizhetetlen és befolyásolhatatlan nyelvjátéknak alávetett szétesőben lévő, magatehetetlen, akaratát elveszítő embert.
     És ennek a játéknak az áldozata a gyanútlan olvasó is. Nemegyszer tehetségtelen, a mesterség alapjait sem ismerő kiváló "posztmodern" írók zagyvaságaival etetik szegény párát, míg ki nem leheli lelkét, mondván: zabáljon fűrészport, akinek muszáj.
 

(olvasás és nemzet)

Maga a filozófia, az irodalomelmélet sohasem veszélyes. Csak ezek intézményesített formái válhatnak veszélyessé. Az a gyakorlat, amely nálunk - és ne higgyük, hogy Nyugaton teljesen ugyanígy van ez, nem! - egyedülvalónak és mindenhatónak hirdeti magát, s kellő befolyással is bír, hogy hatalmát valóságossá tegye - ha másutt nem, hát az olvasó takarmányra-szoktatásában.
     Ezért van felbecsülhetetlen értéke és óriási tétje az olvasásnak. Csak az értelmes - értésre nyitott - olvasás tudja felvértezni az embert környezete szellemi ártalmaival szemben. S bár az olvasás talán az egyetlen olyan tevékenység, amit egyedül is érdemes űzni, az olvasás képes a leghatékonyabban közösséget teremteni is. Hisz hiába teremti meg műveiben a nemzetet az Író, ha nincs, aki őt olvassa. Író és olvasó kézenfogva sétálnak be a rejtelmek erdejébe, s csak együtt találhatnak ki onnan. "Egy költő műve azzal, hogy itthagyta, nem kész. Nemzete szellemében kell elkészülnie" - mondotta Németh László, s vele és József Attilával - mily különös, hogy most már ők is megférnek együtt - mondhatjuk szabadon: a nemzet közös ihlet, s az ihlet, a művészet a nemzet letéteményese.
     "Ismerd meg önmagad" - szól a parancs, ami félrefordítás terméke, még a felvilágosodás időszakából, a görög ugyanis így fogalmaz: "Ismerd meg Őt és magad!" Először Istent, először a nemzetet, a közösséget ismerhetjük meg - aztán juthatunk csak közelebb önmagunkhoz. Valójában az olvasáselsődleges tétje sem önmagunk megismerése: először és elsősorban ráismerés a nemzetre, a közösségre, a társadalomra, az emberiségre - s csak aztán önmegismerés. Bár ha olvasunk, többnyire magunkban tesszük azt - nem azért tesszük, hogy magunkra maradjunk. Azért olvasunk, hogy a holt papír ólombetűi közt újraéljük elveszettnek hitt emberi: közösségi, nemzeti és szellemi mivoltunkat.