Kedves Barátom! A szigeted, a visszhang, a Göncölszekér mind egy-egy idézőjel. Van valami megmagyarázhatatlan kapcsolat az idéző és a megidézett között. Ettől válik az idézés művészetté. Lehetne pusztán egy eszköz, ám önálló lélek esetében mindenképpen megelevenedik valami valós, valami igaz (valamikor ez a kettő ugyanazt jelentette). Az idézőjel, a keret bele van szőve mindennapi életünkbe, ahogyan hétköznap és ünnep egymást feltételezik. Egyszer csak megszólít bennünket az, ami mindig is jelen volt, egyszerre kívülünk és egyszerre bennünk. Lassan szokjuk meg tágasságunkat, és azt, hogy ez is csupán elenyésző része a világ tágasságának. De ha nem találjuk meg a magunk szigetét, álmokat kergetünk. Miután megtaláltuk rádöbbenünk: álmaink is ugyanolyan valóságosak mint ébrenlétünk. Ahhoz azonban, hogy álom és való együtt tudjon élni, kell egy hegy, egy sziget, egy lámpás, amely magaslatról, biztos pontból, amelynek a fényénél látszik, mint olvad e kettő egymásba, mint ölel körül bennünket, mint táplálja életünk lángját. S akkor nem járhatunk úgy, mint Babits díjnoka a Gólyakalifában.
     Azután jutalmul, vagy büntetésből meghallunk egy olyan idézetet, amely minden egyes idézéssel egy újabbat idéz fel, s mint egy örvénybe, szédülünk bele ebbe bizonytalanságba. Szerb Antal mondja az Utas és holdvilágban: "Időnként úgy éreztem, hogy megnyílik mellettem a föld, és egy rettenetes örvény szélén állok. Az örvényt azért mégsem kell szóról szóra venned, sose láttam ezt az örvényt, nem volt vízióm, csak éppen tudtam, hogy ott van az örvény. Illetve azt is tudtam, hogy nincs ott, csak képzelem..."
     Éreztem már korábban is hasonlót, de amikor először kinyitottam a könyvedet, éppen egy ilyen idézőjelre találtam, amely mentén nyílik a világ. Azt hittem már védett vagyok az ilyen szédülés ellen, és valóban kicsit biztosabban táncolok benne. Próbáltam megkapaszkodni az előttem fekvő szöveg foszlányaiba. 

Ha számba veszem a helyeim, akkor nagyon gazdagnak érezhetem magam. Sokáig otthontalan voltam, legalábbis azt hittem, az vagyok, amíg nem találtam "egy közeli erdő"-t, amely "csak néhány fa", de "legalább egy kiszáradt fa tövé"-ben otthon éreztem magam. Otthon, anyámék házában várt "egy elhagyott könyvtárszoba", ahonnan elmenekültem. Nem igazán onnan menekültem, hanem egy másik könyvtárszobából, de ez a kettő egybefonódott és a nyakamra hurkolódott. A kötelező katonai szolgálat után ugyanis bekerültem egy könyvtárba, amely voltaképpen két könyvtárszobából állt, és én ismertem ezeket a könyveket, mert köztük tanultam meg, nem csak olvasni, hanem élvezni a történetek sodrását, képzeletben addig ismeretlen tájakra utazni. Ez a munka tette lehetővé, hogy biztos keresetem minden félrerakható fillérét könyvekre költsem. A könyvtáros-népművelői bérből a korábbi nélkülözések tapasztalataival, és egy szülői kerttel a hátam mögött engedhettem meg magamnak, hogy ennyit áldozzak bibliofágiámra. Ez a folyamat önmagát fékezte, s mivel a munka mellett időm csak a könyv megvásárlására volt, de az olvasásra már nem, szenvedélyem fokozatosan bibliofíliává szelídült.

Minden azzal kezdődött, hogy leszerelésem után az új, önálló életem első lépéseit csak félve mertem megtenni, és szükségét láttam egy visszatekintésnek. Amikor betértem a községi könyvtárba, egy jobb sorsra érdemes, régóta csodált ismerőst pillantottam meg a kölcsönzőpultnál. Eleinte persze jártam a szokásos köreimet a könyvespolcok között, egy könyvet szerettem volna megérinteni, amelyet tíz-tizenegy évesen kezemben foghattam, amint láblógázva olvastam a cseresznyefán, és Laputában, a repülő szigeten éreztem magam. Biztos voltam benne, hogy az a könyv itt van, csak az ötszörösére gyarapodott gyűjteményben most rejtőzködik. Megkérdeztem a lányt, aki iránti érzelmeimet később bogoztam ki, a német irodalmat olvasgatva. Nem sokat tudott a könyvről, de azt mondta, most építi a tárgyszavas katalógust, és ha van rendes könyvcédulája akkor rábukkanhatunk.
     Majd azt kérdeztem meg, emlékszik-e a régi iskolai könyvtár szűk, félhomályos szobájára, ahol a könyvtáros bácsi tolószékből mutatta meg, mit hol találhatunk. Emlékezett. 

M. egy évvel fölöttem járt az általános iskolába, ebben a korban ez a korkülönbség sokat számít, de felnőtten már eltörpülnek az akkor nagy különbségek, egy korosztályba tartozunk. A kölcsönzött könyvek kapcsán később sokat beszélgettünk, és ő vett rá, maradjak ott dolgozni. Ők már régen elköltöztek a faluból, tehát ki kell buszozni a városból. Különben is belefáradt az itteni munkába. Én helybeli vagyok, elvállalhatnám helyette. Kitanított, mire kell vigyázni az olvasókkal, mire a főnökkel. Akkor még nem vállaltam el, csak amikor kétségbe esve kerestek utána valakit, én pedig rendszeresen bejártam, szóba kerültem. Emlékeztek rám, hogy még tíz évvel ezelőtt, amikor ebbe az új épületbe költöztették a könyvtárat, segítettem leltározni.
     Felvettek, de hamarosan nem szólt másról az egész, hogy zárás után bent maradtam, és lázasan kerestem első olvasmányaimat, mintha valami olyat találhattam volna bennük, amit időközben elvesztettem. Amikor végre elhatároztam, hogy felépítem a saját könyvtáramat, a városban rábukkantam egy nagyon olcsó antikváriumra. Nagy táskákkal hordtam haza a könyveket havonta kétszer, háromszor. Hosszú, teljesíthetetlen kívánságlistám volt, amelyről minden hónapban kihúzhattam egy címet. Eközben, szerettem volna olvasni, egyre jobban fájt, a hiánya, mégis ebben a hiányban kezdtek érlelődni bennem az addig olvasottak. Azelőtt éjjeli ügyeletben mindent elolvastam, ami érdekelt, most válogatnom kellett és élnem. Felváltva olvastam latin-amerikaiakat, oroszokat, németek, majd hosszú kerülő úton felfedeztem magamnak Weöres Sándoron keresztül a magyar irodalmat. 

Egyszer a községi könyvtárban megtaláltam Kazantzakisz önéletrajzát. Fel sem írtam a listára, pedig gimnazista koromban olvastam, olyan mély hatást gyakorolt rám, hogy azonnal belém ivódott, és nehezen tudtam megkülönböztetni a vele kapcsolatos újonnan szerzett saját élményeimet a régiektől. Akkor döbbentem rá, amikor nem sokkal ezután M. is meglátogatott, hogy Kazantzakiszban egy könyvtáros Nietzschét látta, én M.-ben pedig megláttam Lou Salomét. Mondtam is neki, ám ő gyakorlatiasabb volt nálam, noha éppen álmodozóbbnak hittem, és figyelmeztetett, akkor éppen őt nem látom. Próbáljam meg őt nézni. Azután szép barátság bontakozott ki abból, hogy segített lebontani ezt, és a többi légváramat.

Elkezdtem magamat otthon érezni, miközben hamarosan nekem is észre kellett vennem, hogy a biztosnak látszó munkahelyem nemcsak zsákutca, hanem mi itt benne a helyi hatalmi játszmák sakkfigurái vagyunk, s a változások közben előbb utóbb fel is fogják áldozni a benne dolgozókkal együtt.
     Kertépítésbe is kezdtem, hogy ellensúlyozzam a könyvekkel bélelt fészkem terheit, mert amikor belegondoltam, hogy ilyen körülmények között mikor fogom én mindezt elolvasni, attól kezdve nyomasztottak. Megpróbáltam kimenekülni a kertbe, majd a falu határába. Így találtam egy fűzfaligetet és vele együtt néhány barátot is, akikkel a munkahelyemen ismerkedtem meg, és hasonló módon a kiutat keresték, illetve fiatal fiúkként önmagukat.

Ebben a keresésben már gyakorlottabb voltam, így hát segítettem nekik. Hétvégéken, majd amikor eszünkbe jutott, kijártunk a fűzfák közé. Ősszel, télen tüzet raktunk. Éjszakába nyúltak a beszélgetések. A sok-sok kérdésre gyakran csak a fákat, a földet és a csillagokat mutathattam válaszul. Azt a szabadságot mutathattam meg, amelyben a liget két szélén álló nyárfák, mint valami ajtófélfák állnak mellettünk, és "nézzétek csak, innen nézve a Sarkcsillagig érnek!"

Amíg a szülői házban jól éreztem magam, amíg nem nyomasztottak a könyvek, a telek egyik sarkában "egy szándékosan elhanyagolt kert"-ben sorra termettek a gyógy- és fűszernövények, gyökereztek meg a kirándulásokról hazahozott növények. Amikor elhatároztam, hogy még egyszer nekivágok a világnak és végre elmegyek továbbtanulni, akkora már nem bírtam az elhanyagolás szándékával és a természet lett úrrá a kertszegletemben, ami a szüleimet kétségbeesett erőfeszítésekre sarkalta, hogy visszaszerezzék a föld termőereje feletti uralmukat. Miután elmentem, egy-két évre rá sikerült is, de már csak a gépek erejével felszántani, és azóta is folyamatosan küzdenek azért, hogy amit a természet kevésbé tűr, megmaradhasson ott.
     Hamarosan egy nagyobb tanyán kötöttem ki, bükki dombok között, majd egy nagyobb könyvtárszobában találtam magam, ahonnan most szeretnék szabadulni.

Nietzsche után kalandozva olvasmányaim és gondolataim között, egyszer egy hegyen ébredtem, vagy egy hegyre álmodtam magam, amelyet először Krétán reméltem megtalálni, ám mivel elutazni személyesen nem tudtam (pedig titkon még mindig reménykedem egy ilyen kiútban), belül kezdtem felfedezni a hegyet. Úgy tűnik, ez a hegy Keresztes Szent János hegye lehet, vagy egy olyan mandala, amelyet valójában térben kell elképzelni, és a testi-lelki összpontosítás folyamán feltáruló ’belső várkastély’.

Ennek a hegynek az építésével és lerontásával foglalatoskodom már évek óta. Volt olyan este, amikor az utolsó vonattal érkezvén, az állomás mellett, betuszkoltak egy kocsiba és kivittek a ligetünkbe. Azok a gyerekek, akik azóta már majdnem felnőttek. Akkor este úgy tűnt, nem értették meg, hogy ott, ahol legutóbb abbahagytuk, nem folytathatjuk. Mindenki elsorolta mi történt vele, de mindenki magasabbra hágott a saját hegyén, és a másiknál magasabbról zuhant alá. A tehetségesebbje szabályos tornyot építve tekint le az alatta nyüzsgő hangyabolyra. Ehhez mérhető zuhanásokról is adtak számot. Az egyik fiú esetében nehezen tudtam elképzelni, talpra fog-e állni valaha.

Egy fél év múlva, már csak egyikük maradt meg a társaságból. Vele már nem tudtunk kimenni a fák közé, vagy a határba sétálni. Szüleimnél, a régi könyvtárszobámban teázgattunk. Egyre ritkábban. A tanulás mellett, egy barátomnál laktam a fővárosban, nem kellett lakbért fizetnem, de nem lévén ismerős a városban nehéz volt az utazásra és az ennivalóra előteremteni a pénzt. Egy tehetősebb bérlő miatt távoznunk kellett az albérletből, egy darabig újdonsült ismerősökkel ingáztam éjszakánként, addig, amíg ki nem kötöttünk egy szobában, ahol az adott éjszakát eltölthettük. Néha aludtunk, néha nem. Nem tudtam olyan gyakran ellátogatni a szüleimhez. Egyik ilyen ritka alkalommal mondta A., hogy míg nem voltam ’itthon’ kiment a ligethez, és látta, hogy valaki elkerítette a földterületet és kivágta a fákat. 

Ezt sem lehetett sokáig bírni. Amikor elfogytak a tartalékok, találtam egy albérletet, amit már kifizetett valaki, de hamarosan elmegy onnan, közben munkám is akadt. Majd mielőtt ezt az albérletet is otthagytam volna, meghalt a nagyapám, aki már 35 éve nem is volt a nagyapám, mert apám szülei akkor váltak külön. Annyit tudtam róla, hogy azon a tanyán lakik, amelyben megszületett, amit az ő apja épített, és hogy a válás ellenére, minden áron azt szeretné, ha apám gondozná a földjeit. Öt évente egyszer beállított, és megkérdezte apámat, nincs-e kedve segíteni neki a tanya körül, illetve az ebben a faluban lévő földeken. Ha lenne, akkor ő nekünk adná az összes földet és a két tanyát. Egy üzenet érkezett, hogy látni szeretné apámat, de ő tudván, hogy mit akar az öreg, nem ment el. Azután csak a végzés, mely szerint a legközelebbi hozzátartozója apám. Volt még sok másik gyereke, de velük nem gondolt. Eltemettük, a föld azonban tovább aprózódott. Az hajthatta nagyapámat, hogy ezt elkerülje. A dédapjának még volt valami kutyabőre, és 120 hold földje, amiből akkor most négy, majd egy holdat osztottak fel a testvérek között. A tanya senkit sem érdekelt. Beleköltöztem. A. nehezen talált oda, de amikor leült a tűz mellé, azt mondta, ez sokkal inkább ’liget’, mint az eredeti volt!

Kicsit olyan lett azután, mintha a fiam lenne, és az öcsém egyszerre. Elhozta rendre az újdonsült barátait, kimondottan élvezte néha, ahogyan kicsalogatta az egyórás gyaloglás közben a városi gyerekeket: "még tíz perc", "erre még tizenöt". Ezt követően, azokat a barátnőket vette komolyan, akik kijöttek vele a tanyára, és még utána is vele maradtak. Különösen télen, amikor nincs villany, és a kút befagyva, egy csillagfényes éjszaka, ha betoppan valaki, akármilyen fáradt, néhány dologgal meg kell küzdeni, mielőtt álomra hajthatja a fejét. Megküzdve viszont nem gondol mással, csak a hóval, faggyal, étellel, itallal, és ilyenkor azt látja a vendégben, aki valójában. Nem számít, hogy az még vagy már a holnapi városi teendőivel foglalkozik, ott és akkor az az ember, aki fázik, és be kell takarni, fel kell melegíteni. Ha kint tölt még egy napot, akkor majd szó szerint magához tér.

Járt kint nálunk egy fiú, nagyon messziről. Itt derült ki, hogy saját lábán állva még nem látott tehenet és lovat, nem szagolta őket, a gyümölcsöknek, amit addig evett nem volt íze, és nem látott még tiszta csillagos eget. (Jobb ha nem mondom meg, hol lakik.)
     Ezután az a maszk jutott eszembe, amelyet képeslapon kaptam, akihez engem hasonlított egy túlérzékeny lány. Azért gondolt rólam Teszkatlipokára, mert mindig, amikor szeretett volna közelebbről megismerni, úgy érezte, tükröt tartottam eléje, és csak azt látta meg, amit szeretett volna látni bennem. Ezt persze csak azután mondhatta, miután ezekben a reményekben és elvárásokban csalódott. Ennek az istenségnek a pajzsa volt egy ilyen vulkáni üvegből készült tükör, és mivel ez a hozzáállás volt a legjellemzőbb tulajdonsága is, ezért a szemét is ilyen fekete üvegből készült mágikus tükörnek ábrázolták.
     Van vele kapcsolatban egy történet, amelyet magyarul olvastam, és ami most a tengerrel kapcsolatos megíratlan cikkemet teszi megírhatatlanná. Egy rejtély, amely kibogozása miatt nem jutok dűlőre egy történettel.
     Majd megkeresem, hogy pontosan idézhessem. A lényege annyi, hogy van egy harcos, aki leteszi a fegyvert és szüzességet fogad, elvonul egy hegyre szerzetesnek. Olyan tiszta emberré válik, hogy már az istenek félik és irigylik. Teszkatlipoka, magát a feleségét, a szerelem istennőjét küldi el hozzá, hogy fogadalmának megtörésére bírja. Másnak nem is sikerülhetett ez, csak magának az istennőnek, ám mindenki megbűnhődik egy következő életében. A szerzetes-harcos, mert megszegte fogadalmát, a többiek pedig azért, mert ilyen fondorlatokhoz folyamodtak. A lélekvándorlás szokatlan egy mexikói verses elbeszélésben. Talán tudom is, hogyan kerülhetett oda, de ehhez kell egy kis idő, hogy együtt élhessek a történettel. Fel kell mennem a magam hegyére, és lejönni róla.