Sose értettük Kós urat.
     Kós úr már időtlen idők óta volt a cégnél, a legöregebbek is úgy emlékeztek: belépésükkor ő már itt dolgozott. Mindenki úgy mesélte, hogy őt az öreg Kós tanította be. De bármennyire furcsa is, e hosszú idő alatt nem jutott tovább a postázónál. Soha. Úgy tűnt ő nem bánja.
     Kós úr nyugodt, lassú lépteivel rótta a folyosókat, ugyanolyan nyugodtan végezte a munkáját, melyben ennyi idő alatt nagy rutinra tett szert. Sokszor megesett, hogy látszólag unottan dolgozva, előbb végzett mint a nála sokkal fiatalabbak. Ha Kós úrra nézett az ember, érezte, hogy az idő megállt valahol, de a dolgok mégis mennek tovább valahogy, talán az elveszett időt maga az öreg Kós helyettesíti. Ahogy szokta is mondogatni: - A dolgok úgy vannak jól, ahogy vannak. Az ebédlőben Kós úr egyedül ült a négyszemélyes asztalnál, egyedül evett csendesen, nyugodtan törve a kenyeret. Mégis mindenki az ő közelében akart lenni, holott még csak egy pillantással sem méltatta a szomszédos asztalok székeiért folytatott harcunkat. Kós úr senkinek a barátságát nem kereste, nem is barátkozott senkivel, ennek ellenére úgy éreztük, közeli rokonunk.
     Kós úr néha mesélt. És ha elkezdett mesélni múltjáról, kalandjairól, történetei közben megszűnt a külvilág, hamarosan mindenki odagyűlt köréje. Mondták, hogy egyszer mikor az öreg egy hosszabb történetbe kezdett, megállt a vállalaton belül az élet, mert elakadtak a posták, s minthogy a telefonközpont éppen a postázó mellett van, hát onnan is átjöttek a kisasszonyok hallgatni Kós úr meséjét, így telefon sem volt többé az épületben. Volt is belőle nagy haddelhadd, képzelhetik, az igazgatók rettentő dühvel jöttek le magas irodáikból, keményen elhatározva, hogy végre rendet tesznek a lustaság e melegágyában. De mikor belépve az ajtón meghallottá Kós úr hangját, rögtön megmerevedtek, s úgy hallgatták a történetet, mint óvodások az esti mesét.
     Én legjobban azokat a történeteit kedveltem, melyekben a lányáról mesélt. Mint minden férfiember idelent. Kós úr sok képet hordott magánál a lányáról, és mikor róla beszélt, mert nagyon szépen beszélt róla, mindig körbeadott egypárat közülük. Nagyon szép lánya volt neki, vállközépig érő szőke haj, amolyan mézszőke, mint az igen előkelő hölgyeknek. Ennivalóan fitos orra volt még, és bár mindegyik csak arckép volt, az ember biztosan tudta, hogy a teste is olyan igéző, mint világos színű szeme.
     Kós úrnak volt egy furcsa szokása. Ezt sem értettük benne, senki nem értette volna. Mint minden nagy vállalatnál, voltak szekrények, amikben át lehetett öltözni. Úgy mint az uszodában. Csak itt mindenkinek saját szekrénye volt. Kós úr nem öltözött a szekrényében, ki sem nagyon nyitotta. Ha nagyritkán mégis megtette, amint arra ment valaki, gyorsan becsukta és morgott valami sértőt. Pedig neki is csak olyan szekrénye volt, mint nekünk. A hatos sorban a tizenkilences. Nem alul, mint nekem, hanem a fölső sorban. Kis szellőzőnyílások voltak a szürke ajtón. Hetvenöt centi magas, negyven centi széles, és fél méter mély. Azért tudom ilyen pontosan, mert egyszer lemértük, ugyanis tudni akartuk, vajon belefér-e a Bodacsek zoknijának a szaga.
     Kós úr nem kért semmit, nem is fogadott el semmit, csak ezt. Minden nap másnak a szekrényébe öltözött. Ez is olyan hagyománnyá vált, mint minden, amit Kós úr csinált. Nem értettük, bár megtiszteltetetésnek vettük.
     De azért csak furdalta az ember oldalát a kíváncsiság. És végül nehogy oldalt is legyen rajtunk egy lyuk, elhatároztuk, hogy felderitjük az évtizedes titkot. Tettünk végül is érthető, mert ki szeretne annyi lukat, mint amennyi a lányoknak van. Ha nem is az oldalukon, bár a Pista azt mondja, hogy egyszer találkozott eggyel, amelyiknek ott volt, de én ezt azért mégsem hihetem.
     Nem volt gond kinyitni az egyszerű számzáras lakatot, a Bodacseknek legalábbis. Álltunk ott vagy harmincan, ahogy kíváncsi tekintetünket a szekrény kopott ajtajára szegeztük. Vártuk, hogy kinyíljon az ajtó.
     Lassan nyílt ki. De amikor kinyílt, a legtöbben hátrahőköltek, nekem még annyi erőm sem maradt, csak álltam ott megmerevedve, mint egér a kígyó halálos tekintetének bűvöletében. Így bámultam a látványt amely a szemünk elé tárult. A szekrényben egy kétszintes babaház volt berendezve. Egy kis nappaliban pedig ott ült Kós úr mindössze tíz centi magas lánya, és integetett...