Én egy klotild vagyok. A mellettem lévő ketrecben pedig egy birka áll: Noé birkája. Nemrég meglátogatott Noé az asszonyával, és letört egy darabot a kenyeréből. Azt mondják, olyan buta állat vagyok, hogy megfulladok, ha felnézek esőben. Fölkaptam a kenyeret a földről, és rögtön vissza is ejtettem volna, hogy apránként szétcsipegessem, de a birkával ellentétben én nem vagyok egyedül: különböző méretű, formájú, vérmérsékletű sorstársaim egyetlen óriási klotildként vetették rám magukat. Feltartott fejjel, cikázva rohantam köztük, saját éhségem foglyaként és áldozataként, állandóan változtatva menekülésem irányát, miközben ők hangosan kiáltozva felém-felém csaptak. Később már csak némán loholtak a nyomomban, aztán szabad tér nyílt előttem, letettem a héjat, de erre mintha áram csapott volna beléjük, ismét őrjöngve üldözni kezdtek. Nézd, mondta Noé, hogy szalad az a klotild. Már eddig is sokkal több energiát fogyasztottam, mint amennyit a kenyérdarab egyelőre nagyonis kétséges bekebelezése révén nyerhetek, ráadásul a herce-hurca közben, anélkül, hogy egy mákszemnyit is ettem volna belőle, a héj valahogy egyre kisebb lett. Szégyellem bevallani, de ekkor megpróbálkoztam a lehetetlennel, a levegőben evéssel, majd egy másik reménytelen ötletem támadt: futás közben rásírni a morzsára, hogy megpuhuljon. Majd bedobunk neki még egyet? kérdezte Noé nője. Egy kis figyelmetlenség, és hátulról tűhegyes csőr csapott a koponyámra. Kiköptem a kenyeret. Anyám, gondoltam, és lassan az oldalamra dőltem. A földön heverve, remegő lábakkal, a végső haláltusában, miközben a többi klotild a héjon, a héjamon marakodott a ketrec közepén, ahelyett, hogy gyűlöletet vagy megvetést éreztem volna Noé iránt, megsajnáltam őt. Ekkor értettem meg, hogy mindenesti látványos imádkozása a hajóorrban spanyolfal, mely elfedi fájdalmas nemimádkozása végtelenségét. Nemimádkozása pedig végtelen, mint az óceán. Mielőtt végleg lehunytam volna a szemem, jól megnéztem őt magamnak. Közelebb lépett, de mintha két merev gólyalábon járna, és karjával kaszált a törzse körül, majd kattogva-rángva megállt, és darabonként leereszkedett a földre. Azóta itt ül a ruhájába zuhanva, és vizeskék szemmel nézi az üres ketrecet.