Valamikor az idők kezdetén, amikor még csak sárga virágok tenyésztek a földön, élt egy hiú állat. Szép volt, nagyon szép: barnásvörös szárnyán apró fehér pettyek díszlettek, mint ezüstfényű lámpások világítottak az éjszakában. A kis hegyi réten, ahol tetszelgett, kövek hasaltak, valami földmozgás guríthatta le a szikláról őket még a sárga virágok születése előtt. 
     - Jaj, ez a sok egyforma virág - affektált -, nem is tudom, melyikre szálljak. 
     A sárga virágok, mint napraforgók a napot, követték tekintetükkel, és valósággal remegtek az izgalomtól. 
     - Semmi kis pille - suttogták egymásnak, ha elhaladt felettük. Aztán, ha jövetben mégis megpihent rajtuk, szégyenükben összeborították szirmaikat. 
     Már jó ideje unta a rétet, de leginkább a sárga virágokat, és örökösen egy mezőről álmodott, ahol sok-sok színes virág tarkáll. 
     - Mi a fenét csináljak? Még előttem az egész délután, az egész hét, az egész... élet, - sóhajtott nagyot egy tépett szirmú sárga virágon delelve. 
     Csend volt. A távoli hegyek teteje sűrű, feketésszürke felhőket szurkált, de a felhők könnyedén úsztak el és eszük ágában sem volt szóvátenni a kellemetlenséget. Csak vonultak, vonultak, mint egy halálmadárraj, egyenesen a rét felé. Ez a délután volt a sárga virágok utolsó délutánja. 
     Milyen szánandóan próbálták meghosszabbítani létüket! Hárman-négyen összeálltak, dideregve kapaszkodtak egymásba. Mások olyan szorosan fonódtak össze, hogy beleroppant száruk. 
     Repülés közben érte az eső. Balszárnya tövére akkora cseppet kapott, hogy megtántorodott, zuhanni kezdett, és egy sárga virágkoszorú kellős közepébe hullott. A virágok tartották, ameddig bírták, aztán beleejtették a sárba. Szépségéből nyert maradék erejét össze kellett szednie, hogy kikászálódjon a bajból. 
     - Mi ez a gesztenyebarna lucsok?! - finnyáskodott szárnyát törölgetve. 
     Egy kő oldalára sikerült felkapaszkodnia, a kőről lefutó cseppek függönyt vontak elé, amelyen átnézve szemtanúja lehetett a sárga virágok keserves pusztulásának. A fűszálak helyéről csúszdázó cseppeket is jól megfigyelte, és amikor elvonult a zivatar, látta kinőni a tarka virágokat. De a tarka virágok látványánál sokkalta izgalmasabb volt egy soha nem hallott dallam, amely a kő ázott napszagával együtt elszédítette. 
     - Micsoda illat! - álmélkodott bódultan. 
     - Még jó, hogy végre észrevetted - mormogta a kő és egy kicsit megrázkódott. 
     - Micsoda dallam! - csodálkozott tovább. 
     - Még jó, hogy végre meghallottad - mormogta a kő, de a másik ezt már nem hallhatta, mert elszenderedett. 
     Azt álmodta, hogy a kővel együtt gurulnak a lejtőről, ő kacag, bolondozik a kő fölött repdesve. Aztán, ha leértek, csettint egyet, újra fent lesznek a lanka tetején és huss, kezdődik minden előlről. Pattogó zajra ébredt. A nap sütött ki és jókedvében sárga sugárlabdákat dobált a kőre. Ahova lepattintotta, ott felszáradt az eső. Kitörölte szeméből az álmot és elindult. A tarka virágok tarka illattal hízelkedtek neki, de ő nem figyelt rájuk. Piros, fehér, kék, lila, így követték egymást a virágok, de neki csak az a dallam járt a fejében, amelyet a kövön pihenve hallott. Vissza kellett fordulnia, mert ez a dallam csábítóbb volt a tarka virágok szivárvány-illatánál. Hátat fordított a hímes rétnek, becsukta szemét és a kőhöz repült. Megpihent rajta egy kicsit, szinte simogatta szárnyával, aztán zavarában úgy futkosott fel-le, mint egy csapdába esett bogár. Senki sem tudná pontosan megmondani, mi történt utána. Annyi bizonyos, hogy hiába várták a tarka virágok másnap, harmadnap, nem mozdult a kőről. Egy idő után elnehezültek szárnyai, kezdett kopni élénk színük és kővé lett maga is. 
     Egy öreg sárga virág, aki csodával határos módon élte túl a pusztító zivatart, egy guruló kőről mesél, akit éjszakánként körbetáncol valami. 
     - Nem lát már jól szegény, de nagyothall - magyarázkodnak ilyenkor feldúltan a tarka virágok, méghogy egy guruló kő, akit körbetáncol valaki! Nahát!