A történelem, minden bizonnyal, attól olyan mélységesen irracionális természetű, mert az objektív folyamatok egymást eleve keresztező önmozgása minden időkben még a gyakorlatra erőltetett szubjektív víziókkal is harcban áll. Így állandósítva a káoszt. (A történelemírás az eltekintés tudománya; alapkérdése, hogy a mindenkori jelenből sarjadó koncepció miatt a történész el tud-e tekinteni az ellentmondó információk tömegétől? Roszszabb eset ha ezeket megpróbálja "háziasítani", vagyis mindenáron rendszere részévé idomítani.) A művészettörténet ehhez képest a metsző ráció és a kristálytiszta értelem birodalma. A stílusváltozások bonyolult logikája végső soron az értelem számára követhető folyamat, a szubjektív víziók, a kivételek és az ideológiák beleférnek a történetbe, sőt még az öndestruktív, anarchikus mozdulatok is kifejezetten termékenyek bírnak lenni. Az esztétikum jólesően tágas kategória: a paradoxonok nem a reménytelen káosz, ellenkezőleg az egyetlen értelmes emberi rend irányába mutatnak. A művészet mára az egyetlen élhető világ maradt. 

Valószínűleg azért jutott eszembe elsőként ez a rögeszmém Kovács Melinda képeiről, mert föltűnően sok műtörténeti idézetet használ, többnyire komolyabb megindoklás nélkül. Mintha csak zavart szeretne kelteni; a művészettörténetre erőltetve a történelem káoszát. Ez persze csak az első, felületes benyomás. Világos, hogy különös figyelem és érzékenység dolgozik benne, így a káosz képzete - ha erről szó van egyáltalán - csak termékeny esztétikai kérdésként merülhet fel. 

Feltűnő, hogy mindig makacsul "fölfelé stilizál"; a festészet irányába. Ez a festészetutánzás azonban nem egészen azonos a történeti fotoakadémizmus, fotóimpresszionizmus, avagy az 1980-as évek posztmodern stratégiáival. Nem elszántan konzervatív széplélek, de nem is a körmönfont teóriák embere érzésem szerint. Spontán módon él benne a festészeti tradíció, s ez az intim viszony a legfontosabb belső inspirációja. Csendéletek-sorozatában átütő erővel teremti meg ismét a barokk festői világát, ugyanakkor számos profán és bizarr motívummal jelenidejűvé és személyessé is varázsolja azt. Egy velejéig irracionális világnak kiszolgáltatott autonóm személyiség esélyeiről beszél, vagyis a reménytelen magányról. 

A valószínűleg menedékként is szolgáló mesterséges képvilág az Élőképek-ciklusban egyre zártabbá és démonikusabbá válik. A szinte fokozhatatlanul introvertált figyelem ezúttal a rémálmokra, a nyomasztó, bestiális hallucinációkra irányul. A német expresszionista film hideg díszletei, a homályos allegóriák rémalakjai és az álom határán épített halott világok kombinációi átütő erejű képi univerzumban egyesültek. Itt már nem köszön vissza valamely konkrét múlt, az idők zavaros vonulása ölt testet egy valószínűtlenül absztrakt, általános múltidőben. A valóság iránti bizalom végleges megrendülésének képei ezek. 

Az ezt követő anyagokban - Tájképek, Kicsi Bécsi Mese, Terrárium, Imago Mundi - ha lehet, még inkább elragadja képzelete a fiatal művésznőt. A stiláris idézetek köre is zavarbaejtően tágas: Vermeertől a fülledt bécsi zsánerképeken át a metafizikus festészetig terjed a skála, s mindehhez járul még hangsúlyos elemként a giccs, a maga szentimentális túlzásaival. Ez a tisztán formai reflexiókra koncentráló manierista igyekezet szélsőségesen affektált eredményekre vezet. A soktagú sorozatok szisztematikusan körbejárják az egy-egy vízióban rejlő lehetőségeket, de valahogyan le is leplezik magukat e sokaságban. Így visszavesznek valamit a hatásból: óhatatlanul fölerősödik a narrativitás és az illusztratív elem. Pedig elképesztően erős egyedi képek találhatók mindegyik újabb sorozatában is. 

Kovács Melinda alkotói attitűdje, vagyis az igényes kézműves technika mellyel egyre virtuózabb képeit készíti ma, a számítógép eszkalációja idején különösen vonzó számomra. Nyilván nem véletlenül ragaszkodik az archaikus technikához; művészi identitásának ez épp annyira része, mint az elmúlt korok festői stílusai. Így tudja hitelesen megfogalmazni az európai kultúra ezredvégi melankóliáját. 

Emil Cioran írja: "Az orvosságot bajainkra magunkban kell keresnünk, természetünk időtlen elemében. Ha ezen elem valószerűtlenségét kimutatnák, bebizonyítanák, végleg elvesznénk. Milyen bizonyítás, milyen bizonyíték lehetne erősebb annál a belső, szenvedélyes meggyőződésnél, hogy egyik részünk kicsúszik az időből, azoknál a pillanatkitöréseknél, amikor Isten megmutatkozik, legbensőnkből hirtelen támadó világossággal, boldogsággal, ami messze önmagunkba röpít minket, világegyetemen kívüli meghatottsággal? Nincs többé sem múlt, sem jövő: az évszázadok elenyésznek, az anyag lemond, a sötétség szertefoszlik; a halál nevetségesnek tűnik, és nevetséges az élet is. Ha csak egyszer éreztük volna ezt a meghatottságot, sikerülne megbékélnünk a szégyeneinkkel és a nyomorúságainkkal, amelyekért ez a meghatottság biztosan kárpótol. Mintha a teljes idő eljönne hozzánk, utoljára, mielőtt eltűnik... Fölösleges utána visszamenni a régi paradicsom felé, vagy futni a jövő felé: az egyik elérhetetlen, a másik megvalósíthatatlan."