Örüljünk a kritikának! Minden szellemi tevékenység visszajelzésre vár. Neves humoristánk úgy képzeli el a poklot, hogy ott ül egymagában hangszigetelt bugyrában és vicceket mesél. 
     Egy ilyen vaskos kézikönyv sohasem számíthat széles olvasóközönség véleményére, nem arra készült, hogy elejétől végéig elolvassák, mindenki csupán a számára fontos részeket keresi benne. Ráadásul legtöbb használója nem vitatkozni akar vele, hanem vizsgázni szeretne belőle. 
     A napokban megjelent új kiadás azt jelzi, hogy a Gyermekirodalom létező igényeket elégít ki, belátható ideig monopolhelyzetben maradhat, éppen ezért különösen fontos, hogy legyen - szigorúan elvi alapokon álló - szakmai kritikája. 
     Ám a kritikustól nem kevesebbet követelünk, mint hogy alaposan rágja át magát egy több mint harminc íves szakkönyvön, olvasson hozzá körülbelül tízszer ennyi szakirodalmat és legalább (!) százszor ennyi szépirodalmat. Sokéves (évtizedes) penzum. Eddig azok teljesítették, akiket - pedagógiai, kiadói stb. - munkájuk erre rászorított különféle főiskolákon, könyvtárakban, könyvkiadókban. Ők is csupán a szükséges tudás kisebb-nagyobb szeleteit birtokolják. (Ezért írták tizenegyen ezt a könyvet.) Az eddig megjelent kritikák szerzői többnyire impresszióikat írják meg, vagy az általuk ismert területekről kialakított véleményüket extrapolálják a teljes mű megítéléséhez. 
     Egy körülményesen induló szakmai kommunikáció közepébe vágott bele nagysándori módon Lovász Andrea mindjárt két tanulmányával. Az első Gyermek - irodalom címen a Forrás 2000/12. számában jelent meg. A második ennek a folyóiratnak előző számában. Az első műfajára a - diskurzus váltások - alcím utal, a mostani tanulmány tulajdonképpen csak vázlat egy nagyobb terjedelmű kritikai műhöz, amely - a Soros Alapítvány hangsúlyozott támogatásával - kizárólagosan a Gyermekirodalom kötetet veszi célba. Ezért a kitüntető figyelemért csak hálásak lehetünk a fiatal, ambiciózus kritikusnak. Tisztáznunk kell azonban, hogy előző írás még vélemény volt, amelyet közzétett, a második már program, amelyet meghirdetett és rögtön el is kezdett megvalósítani. Hozzátehetjük, ehhez a projekthez csatlakozni látszik Dobszay Ambrus írása, amely a Literatura 2001/1 számában olvasható. Most már nem egy könyvről, hanem magáról az alaptémáról van szó, ami indokolhatja, hogy ebben a Gyermekirodalom szerzői is kifejthessék véleményüket. 
  

Kritika 

Lovász Andrea született kritikus. Alapos és kegyetlen. Szerinte a "Helikon kiadó Universitas sorozatában" megjelent "könyv szövegeinek szakmai és nyelvi színvonala igen változó; nem sikerült kiküszöbölni az ismétléseket, egymásnak ellentmondó meghatározásokat sem[...], így inkább tanulmánykötet, mintsem egy egységes, megkomponált közös munka..." A kötet formai jellemzőit elemezve példákkal bizonyítja, hogy milyen hiányosságok nehezítik azoknak a dolgát, akik például tankönyvként próbálják használni. Például a pontos, témamegjelölő alcímek kíváncsiság felkeltő fantázia elnevezésekkel variálódnak benne, baj van a kiemelésekkel, a felhasznált és ajánlott szakirodalom jelzési módjával, az egyes fejezetekhez kap-csolódó kérdésekkel, feladatokkal. Fontos témakörök, tudnivalók hiányoznak, nincs név- és tárgymutató, sok a bentfelejtett szöveghiba. Bírálja a szerzőgárda belterjességét, az összetételében kimutatható aránytalanságokat, esetlegességeket. Többnyire valós hibákat tár fel, ám ezekből elég sajátos logikával von le következtetéseket. 
     Lovász Andrea kritikai módszerének alapja a maximalizmus. Mindent egy általa elképzelt optimális megvalósításhoz mér. Ebben, lehet, hogy neki van igaza, és nem azoknak akik eleve kudarcokat ígérő feltételek közt vágtak bele ebbe a feladatba, úgy vélvén, akárhogy is sikerül munkájuk, a végeredmény mindenképp jobb, mint a semmi. Lovász szerint ennél a semmi a jobb. 
     A hibákért Lovász szerint - mint szerkesztő és legfontosabb szerző - elsősorban Komáromi Gabriella a felelős, a többi szerző legfeljebb cinkostársnak minősül. Érdemeik persze nekik sem lehetnek. ( Elvétve ez alól is van kivétel, Tolnai Mária például tud idézni, Boldizsár Ildikó pedig írni, ám ő meg olvasni nem tud rendesen.) Így aztán "ezt a könyvet nem lehet ajánlani sem szülőknek, sem pedagógusoknak", mert "struktúráját tekintve a logikai rend abszolút hiánya jellemzi", de "a szövegeiben sem ritka a rendezetlenség, a logikai koherencia teljes hiánya". Ha van valami információ egy adott fejezetben, azt "ellehetetleníti a szerző stílusa". Mindent egybevetve "tarthatatlan a könyv valamennyi megállapítása" az egészet "csak negatív példaként lehet emlegetni nemcsak irodalomelméleti szakemberek, de egyetemi, főiskolai hallgatók előtt is". Hiszen "visszatetsző a könyv történelemszemlélete", ugyanakkor "társadalomszemléletének alapvető vonása a sopánkodás..." Summa summarum ez a könyv: "koncepciótlan, elméletileg tisztázatlan, irodalomelméleti szempontból meghaladott befogadó modellekre alapozó", csupán azt csodálhatjuk, "hogyan történhet meg ilyesmi, hogy nem mond senki megálljt egy ilyen munkának?" 
     Ez a végeláthatatlan szitokáradat már-már zseniális. Aki olvasta ezt a könyvet, azt is el lehet bizonytalanítani. A többség pedig nem a vitatott szöveggel a kezében próbál igazságot tenni hadakozó felek között. A kritikus rájuk számít. Mint ahogy valaha Engels Frigyes Dühring Jenő népszerű művét ízzé-porrá zúzva építette fel a maga elméletét a világról, úgy Lovász Andrea is egy Anti Komáromiban kívánja megvalósítani önmagát. 
  

Harci technikák 

Készíts hiánylistákat! Ki vitatná, hogy ebből a könyvből valóban hiányzik a drámai műnem, keveset olvashatunk a gyermeksajtóról és még sok mindenről. Az okok persze különbözőek. Az előbbi témakörhöz például egyszerűen nem találtak szerzőt, aki pár oldal kedvéért vállalta volna, hogy elvégezve a hiányzó alapkutatásokat és kihalássza az eredeti irodalmi értékek gyöngyszemeit a gyermekszínházak és színjátszó csoportok által előadott - főleg adaptált - művek szövegtengeréből. A sajtóra jutott hat oldalt bizonyára lehetne gazdaságosabban kihasználni. Ugyanakkor a terjedelemet növelni nem csupán költséges, hanem veszélyes is, mert - az arányosság követelményeit figyelembe véve - ezután írni kellene a könyvkiadókról és a média gyermekszerkesztőségeiről is, hiszen ezek a műhelyek jóval nagyobb hatást gyakoroltak a magyar gyermekirodalom fejlődésére a sajtónál. 
     Csinálj magadnak szabályokat! Így lesz a könyv szerkezete "logikai kategória hiba", hiszen a fejezetcímek (Klasszikus gyermekirodalom, Modern gyermekirodalom, A gyermek olvasó)  "nem egyetlen fajfogalom különböző nemfogalmai". Amellett, hogy a nemfogalomnak lehetnek különböző fajfogalmai, maga a szemlélet is eredeti. (Ha valaki - asszociáljunk nemekről, fajokról a biológiára -, az állatrendszertanról szerkeszt egy hasonló munkát, ritkán kérik tőle számon, miért nem a törzsek szerint osztja el az egyes részekre szánt terjedelmet, miért szentel, mondjuk, külön fejezetet a rovaroknak, holott azok csak egy osztályát képezik az ízeltlábúak törzsének, amikor egy fejezetbe vonja össze a férgek négy törzsét, és miért rakja be az előgerinchúrosok törzsét a gerincesek törzsét tárgyaló fejezet bevezetőjének egyik bekezdésébe.) 
     Használd ki a többjelentésű elnevezéseket! Például bele lehet kötni olyan jelzőkbe, mint "klasszikus vagy modern". A Harmonia Caelestis megjelenésének pillanatában is tudtuk, hogy ez a könyv - szerzőjével egyetemben - már klasszikus. De attól még nagyon is modern. Ilyenkor más - minősítő - értelemben használjuk ezeket a kulcsszavakat, mint amikor az egyikkel örökségül kapott szellemi tőkénket, a másikkal az ehhez - korunk által - hozzáadott értéket jelöljük. 
     Cáfold meg azt, amit az ellenfél nem állít! Például milyen lehengerlően hangzik, hogy ezek a dilettánsok "...egyenlőség jelet tesznek a mese és gyermekirodalom közé". A megadott helyen a következőt olvashatjuk: "A gyermek- és ifjúsági irodalom ragaszkodik ahhoz a morálhoz, amit a mesétől, mítosztól örökölt, s ami a fekete-fehér gyermeki gondolkodáshoz is illik..." (Attól, hogy én ragaszkodom a nagynénémtől örökölt szekrényhez, még nem vagyok azonos vele.) 
     Ezek régi trükkök, Lovász Andrea azonban saját fejlesztésű fegyverekkel is rendelkezik. Egyik az a módszer, hogy minden kommentár nélkül beleveri a szerzők orrát mondatpiszkaikba. Például "Dickens művei látványosan bizonyítják, hogy a gyermek sorsában meghatóbb és felháborítóbb a kiszolgáltatottság." És nem úgy van? Ne csak irodalmi példákra gondoljunk, hanem filmekre is! Vagy például háborús propaganda célokból fotózott gyerekáldozatokra! És Freud elmélete valóban "nagy sebet ütött a (gyermeki) ártatlanság szimbólumán". Tessék emlékezni József Attila "furfangos" csecsemőjére, vagy az Iszonyatra, amely nyugodtan nevezhető vers-thrillernek, hiszen a műfaj kritériumait bőven kimeríti annak leírása, hogyan kínozza - feltehetően halálra - ráerőszakolt kisöccsét saját nővére. És a Mama című vers valóban - filológiailag is kimutathatóan - hosszú töprengés kínjai után született. Zelk Zoltán pedig valóban nagyon szeretett volna első számu proletárköltő lenni A hűség és a hála énekének idején. Az ilyen utalások feltételezik, hogy az olvasó már sok mindent tud a korról, az íróról, ezt egészítik ki gyermekirodalmi többletismeretekkel. Lovász Andreának ez gyakran okoz nehézségeket. Ő - információt hiányolva - Beöthy Zsoltot is besorolja Bozóky Éva és Iszlai Zoltán közé a sose hallott nevek közé. Persze egy kritikus nem tudhat mindent, de amit nem tud, azt ne is akarja tudni, mielőtt megtudná. 
     Ezért fejlesztette ki technikájának azt a legtökéletesebb változatát, amikor megállapítja, hogy hamis állítások találhatóak a következő oldalakon, és ekkor néhány szám jelzi, mely oldalak szégyellhetik magukat szerzőjükkel egyetemben. 
     Aki unja ezeket a példákat, az már érti ennek a harcmodornak a lényegét. Lovász bizonyítatlan ítéletrohamait lehet hasonló arroganciával visszautasítani, de ezzel legfeljebb egy kettős leléptetést lehet elérni. Ha pedig egyenként magyarázzuk meg Lovász Andrea állításainak csúsztatásait, képtelenségeit, akkor egy fölöslegesen túlméretezett Anti-Lovász megírására kényszerülünk. Épp ezért az olvasóra bízva az egyes vádpontok megvizsgálását, inkább arra keresnék választ, milyen nézetek nevében kergeti ki korbáccsal a kufárokat Lovász Andrea a gyermekirodalom-tudomány templomából. 
  

Mi is az a gyermekirodalom? 

Ennek a könyvnek - kritikusa szerint - talán legnagyobb hibája, hogy épp a fenti kérdésre nem tudott minden szempontból kifogástalan választ adni. Maga a kritikus sem tudott. Más sem. Vannak olyan gyűjtőfogalmak, amelyeket nagyon sokszor definiálnak, ám a meghatározások inkább kemény állásfoglalások az adott témakör vitáiban. Tegyünk fel olyan gyakran elhangzó kérdéseket, mint azt, hogy ki a magyar! Mi a szerelem? Vagy közeledve a témához: mi az irodalom? Mindezt Lovász Andrea úgy fordítja a könyv szerzői ellen, hogyan írhatnak azok gyermekirodalomról, akik azt sem tudják megmondani, hogy az micsoda. 
     Persze neki se jön össze egyszerre minden. A Forrásban közölt tanulmányában a gyermekirodalomról elmélkedvén abból indul ki: "a fogalom tapasztalati alapon történő megközelítése célszerűtlen". Aztán gyorsan eljut odáig, hogy "a legkézenfekvőbb megközelítés a gyermekirodalom tapasztalati alapon való tárgyalása". Ezt John M. Ellis - láthatóan kantiánus - definiciójának idézésével folytatja: "talán az irodalom (jelent) minden olyan irományt, amelyet valamilyen oknál fogva valaki nagyra tart". Az igazsághoz többféle út vezet, ezt a megközelítést is elfogadhatjuk. Innen kiindulva könnyen felállítható a gyermekirodalom általunk elképzelt modellje. Az egyik oldalon állnak az alkotók, akik vagy egyenesen a gyerekeknek írnak, vagy mások választják ki erre a célra műveiket. (Például Nemes Nagy Ágnes, illetve Weöres Sándor.) A másik oldalon - az őket nagyra tartó - befogadók, akik közül ezúttal a leglényegesebbek a gyerekek, de náluk sokkal meghatározóbb szerepet játszanak a felnőttek. Egy részük maga is befogadó. (Pl. szülő együtt olvas a gyerekével.) Más részük a befogadás infrastruktúrájának valamely kulcspoziciójában foglal helyet. (Pedagógus, könyvtáros, szerkesztő stb.) A gyermekek által alkotott művek - ebben a rendszerben - befogadói üzenetek. Ha már ennél többek, akkor szerzőjük korától függetlenül megy végbe a befogadásuk. Ilyen modellt a kultúra bármely területén találhatunk, csak ezt még korosztályi problémák is bonyolítják. Sokak szerint igazságtalan, hogy a felnőttek akarják eldönteni, hogy a gyerekek mit olvassanak, de hát "felnőtt" irodalmi, művészeti kánonjainkat sem népszavazással alakították ki. 
  

Kánon körüli kálváriák 

Lovász Andrea számára központi probléma a gyermekirodalom területén - szerinte - hiányzó kánon. Pedig ha létezik valahol kánon, akkor éppen itt. A gyermekirodalom egy része benne van a tankönyvekben, ott van a csökkenő terjedelmű kötelező olvasmányok listáin. Még a felnőtt irodalomkánonjai is csak akkor érvényesülhetnek igazán, ha a tantervkészítőkkel és a tankönyvírókkal el tudják fogadtatni azokat. 
     Lovász lesújtó véleménye szerint az egész jelenlegi helyzet egy ördögi kör. Nálunk valakik bűnös módon elfelejtették tisztázni a gyermekirodalom fogalmát, így "a minőség-mennyiség viszony antinómiaként értelmeződik: a kevés (felnőtt) irodalmi mű mellett/ellenében adott a gyermekeknek írott gyermekirodalmi művek kiterjedt halmaza, mely többnyire sok selejtből és nagyon kevés minden szempontból értékesnek minősíthető munkából áll". A szellemi szemétdombon megjelentek az odavaló guberálók. A gyermekirodalom "elsősorban pedagógusok kutatási területévé vált. A gyermekirodalom és a pedagógia összefonódásának eredményeképpen jöhetett létre a mai magyarországi állapot: a gyermekirodalom nem elsősorban gyermekirodalomként szerepel a köztudatban, hanem erkölcsi példabeszédként, tanító, oktató, nevelő tartalmak kellemes, olvasható, élvezhető formában való megformálásaként, (szép)írók, költők, irodalmárok, irodalomtudósok, irodalomelméleti szakemberek, irodalomtörténészek, kritikusok alig-alig vagy egyáltalán nem vesznek részt a gyermekirodalomról szóló diskurzusban. A folyamat autogeneratív, az irodalomtudomány által marginalizált területre száműzött gyermekirodalom egyre inkább megszűnik irodalomnak lenni..." Mindez már "a születendő munkák tartalmát és színvonalát is meghatározza." (Szegény Lázár, Csukás és Janikovszky!) Valamire való irodalomelméleti szakember ettől csak idegenkedhetik, ez pedig "megkérdőjelezi a gyermekirodalom meglétének jogosságát." (Most mi van? Ilyenkor jogtalanul létezik a gyermekirodalom, vagy nem is létezik?) Lovász saját táborával szemben is szigorú: "az irodalomtudomány impotenciáját jelzi, hogy még mindig nem történt meg ezen művek kanonizációja..." Így aztán recepció sincs, mert a kritikusoknak így fogalma sincs a "működő elváráshorizontok"-ról. Nem is beszélve a könyvkiadókról, akik iránytű nélkül tévelyegve csak úgy ömlesztik a boltokba a selejtet. (Bezzeg a "felnőtt" könyvpiac!)  
     Talán megérthetjük előítéleteit a témával foglalkozó pedagógusokkal szemben. A bírálat tárgyát képező kötetben is olvashatjuk több helyen, hogy milyen irodalmat erőltett rá a konzervatív oktatáspolitika az iskolákra és óvodákra például a két világháború között, amikor pedig a magyar irodalom addig soha nem látott sokszínűségével tündökölt. Az ötvenes évek gyermekei az iskolában borzalmas versezeteket szavalhattak az ünnepélyeken, ugyanakkor megjelenhetett a Bóbita. (A Bóbitát szintén a pedagógiának, vagyis egy pedagógiai ihletettségű szerkesztőnek, Aszódi Évának köszönhetjük, aki az 1943-ban megjelent Versek könyvétől haláláig állandóan antológiákkal igyekezett újabb és újabb értékeket átszivattyúzni a költészet gyermekmedencéibe.) 
     Lovász Andrea egyik legfájdalmasabbnak szánt pofonja, hogy a könyv szerzőitől megvonja eddigi tudományos vagy szépírói érdemeit. "Nem a pedagógusok szakmai hozzáértését vitatom, csak az irodalmárok hiányát szeretném ismét jelezni." Valójában nem is az a sértő, hogy öt tudományos fokozatot, négy íróiszövetségi tagságot, még több díjat, elismerést vett el azoktól, akik a könyv túlnyomó részét írták, inkább az, hogy "lepedagógusozta" azokat, akiket meg akart sérteni. Nem firtatnám milyen érdemek alapján nézi le az egykori udvari filoszok jogutódaként a gyermekekre vigyázó paidagogosz rabszolgák mai megfelelőit. Arra viszont kénytelen vagyok felhívni a figyelmét, hogy a gyermekirodalom elméletének és gyakorlatának belháborúiban nem irodalmár és pedagógus között húzódik a frontvonal. Az ügyben illetékes valamennyi szakma képviselői saját kollégáikkal csatáznak. A tananyagban fellelhető túl didaktikus irodalmi mű nem a pedagógia győzelme, hanem a korszerű pedagógia veresége. (Mint ahogy semmit nem nyer az irodalomtudomány - és semmilyen más tudomány - ha egy adott korosztály számára feldolgozhatatlan értékeit erőlteti be az iskolai oktatásba.) Ezzel együtt az irodalmi értékek jelenlétét minden pedagógiai vaskalaposságnál sokkal jobban fenyegeti a kommersz kultúra feltartóztathatatlan előretörése, amivel a könyv, sajnos, sem foglalkozik eleget, Lovász pedig még ezt is felesleges "sopánkodás"-nak tartja, amely elvonja a figyelmet a témán belüli főellentmondásról. Kénytelenek vagyunk úgy fogalmazni, hogy Lovász szinte betegesen irtózik attól a ténytől, hogy irodalmi műnek nem irodalmi funkciói, sőt értékei lehetnek. Pedig ha ezt hajlandó konzekvensen képviselni, akkor nyugodtan elkezdheti "átkanonizálni" egész közéleti költészetünket - a Himnuszt, a Szózatot, a Szigeti veszedelmet, a Bori noteszt is beleértve. De ha ragaszkodik a gyermekirodalomhoz, akkor az ismeretterjesztő irodalomnak nevezett valami kiseprűzése előtt feltétlenül gondolja át mit csinál Janikovszky Éva világszerte ismert életművének egyik felével, Lázár Ervinnek és Csukás Istvánnak a "Bölcs bagoly" sorozatba írt könyveivel. És mit kezd azzal a korszerű pedagógiával, amely a harmonikus gyermeki személyiség felépítésének legfontosabb eszközét tiszteli az irodalomban? Megkövezi-e ezt a pragmatikus hozzáállást, avagy eljut a viccbéli rabbi metodusához, aki elkalapálja Samukát, mert Talmud olvasás közben dohányozna és megdicséri Mórickát, aki még dohányzás közben is Talmudot olvasna? 
  

Kommunikációs kérdőjelek 

Lovász a gyermekirodalommal kapcsolatos kommunikációelméleti kérdéseket sem érti pontosan. Minden műalkotás recepciója több szinten történik. (Ugyanabból a szövegből mást ért meg a szakember, a kedvtelésből olvasóvagy akit kényszeríteni kell az elolvasásra.) Gyermekirodalom esetén a különböző szintek végül is két markánsan elkülöníthető szintet alkotnak. Az igazi gyermekirodalom alapkritériuma, hogy a műalkotás egyszerre mondjon valamit a gyermeknek és a felnőttnek. Ettől lesz a mű közös élményük. Ez biztosítja a gyermekirodalom klasszikusainak továbbélését, a szülővé váló felnőtt ugyanis egykori saját élményét akarja újraélni gyermekével. 
     Sokszor nehéz elhinni, hogy komolyan gondolja kifogásait. A kötetben szereplő műelemzések bírálatából megtudhatjuk, hogy tilos a művek elemzésénél a sztorit felidézni, hiszen a tárgyalt műveket az olvasók minden kétség nélkül ismerik. Tilos idézni is, mert - legnagyobb örömömre - megtudtam, hogy az idézett versek "többnyire unalomig ismertek annak, aki valaha is volt gyerek". De tilos a történetbe kódolt üzeneteket is firtatni. Persze a tudatlan szerzők erre nem vigyáztak, számukra "még mindig a magánhangzók-mássalhangzók aránya, a verssorok hosszúság stb. a legfontosabb a versek megközelítésében, a vers igéi, a határozó szók, az igei személyragok és a birtokos személyjelek irányába történik a megközelítés, meg mernek fogalmazni egyetlen »tanulságot«, »üzenetet«". Lovász azt nem érti, hogy gyermekirodalommá minősített műalkotások elemzésénél külön kell figyelnünk a gyermek és felnőtt kommunikációs szint eltérő követelményeire. Ennek egyfelől olyan következményei vannak, mint az, hogy a műalkotásoknak közösen felismerhető külső jegyeiből kell elindulnunk, hogy eljuthassunk - az egyébként tilalmas - üzenetek kimondatásáig. Másfelől viszont a műveknek van egy felnőtt értelmezése, amely a gyermek számára érdektelen vagy érthetetlen mondandókat is megtalálja. Ezért szól ez a könyv még azoknak az irodalomtörténészeknek is, akik az általuk egészen más aspektusokból ismert szerzők portréját kívánják kiegészíteni az itt megtalálható adalékokkal. De sok érdekességet bogarászhatnak ki maguknak kultúrtörténészek, pszichológusok és általában mindenfelé nyitott gondolkodó emberek. Ezek közül vannak felesleges információk is, amelyeken átsiklik a szem, Lovász Andrea azonban ilyenkor azonnal jelez, mint egy biztonsági kapu, ha zsebünkben felejtettük a kapukulcsot. 
  

Tabu témák 

A legkisebb bűnt, azok követik el, akik pletykáznak. Jómagam Kormos Istvánról, Nemes Nagy Ágnesről írva csempésztem be személyes emlékeket portréjukba. Utólag sajnálom, hogy csak ennyit. Én mindig nagyon hálás vagyok, ha egy-egy kortárs élő közelségbe hozza számomra azt a halhatatlant, akivel neki szerencséje volt találkozni. Ady Endréről azonban nem bennfentesként pletykáltam el, hogy négy éves korától kezdve izgatja lelkét a nemek közt felfedezett különbség. Ide vonatkozó vallomását ugyan nem kötelező ismerni, ám a Hágár oltára már olyan vers, amelyről nemcsak pedagógusok, hanem irodalmárok is hallottak. "Ló-sóskás parlagon ébredt föl / Egykor e bűnös ős szerelem:/ Róza, a szomszédék kis Rózája / Bújósdit játszott velem." 
     Furcsa módon Lovász akkor sem olvasta el a szemét bökő elemzések során citált verseket, ha azok pontosan utána kereshetőek. Amikor megállapítja, hogy "több mű ijesztően túlinterpretált, a gyanútlan olvasó kapkodhatja a fejét, hogy evidenciaként említődnek adott könyvszerző víziói - nem a prüdéria íratja velem, hogy a szexuális jellegű belemagyarázások már-már patalogikusak". Legtöbbször én voltam a patalogikus belemagyarázó. A szexualitás ugyanis egyik legkényesebb problémája a gyermekirodalom kritériumait rögzítő írott-íratlan szabályzatnak. Gyermekeinkkel szemben prűdek vagyunk. Vannak kivételek, például a skandinávok, de emlékszem, milyen zavartan toltam félre annak idején a Móra kiadóban egy-két - szexuális ismeretterjesztés céljából készült - képregényüket. Ma már a felvilágosításnak nincsenek korhatár-skrupulusai. Elképzelhetetlennek tartom azonban, hogy valaki gyermekolvasók számára meg merné írni egy petting, vagy egy szexuális zaklatás élményét. Lovász Andrea kifejlett patalogiám bizonyítékai közé sorolta, amikor a Profán mágiáról írva egy kiskamasz fiú első szexuális élményeiről beszéltem. Velem együtt bizonyára mindenki patalogikus lehetett, aki fölhördült, amikor a Kincskeresőben a gyermek Kormost "cicerézésre" felszólító kislány "ölének ánizs illatá"-ról olvashatott. 
     Az igazi gyermekköltészet alapja a költő gyermekképe. Weöres Sándor gyermekfantáziája ugyanolyan erotikusan túlfűtött, mint nagyon sok gyereké. Éppen ezért az ő gyermekversnek minősíthető alkotásai közül jónéhány cenzúra alá esik. De a megemlített Fairy Springben egy kamasz szerepét játssza el a költő, akinek nevelőnője "fogja az úrfit, / meghömpölygeti, rázuhanó testtel beborítja, / gyűri a lába közé..." Utána "szép pajtásával" próbálkozik: "...táncos térde közé csúszva kerestem a rést, / s vágyam nedve szökellt combjára s a gyűrt rokolyába". A felidézett művekről senki nem állította, hogy gyermekversek, csak tematikailag kapcsolódnak a témához. A Galagonya azonban valóban a lányságát siratja, A tündér második versszakában pedig Bóbita amikor "szárnyat igéz a malacra, / ráül, igér neki csókot, / röpteti és kikacagja", akkor valóban azt gyakorolja , hogyan kell majd a disznó férfiakkal elbánni. (Ezzel csak az a kisfiú nem ért egyet, aki az ismert történetben megteremti Szárnyati és Röpteti tündérek valamint Géza malac alakját.) Az Arany Lacinak című vershez kapcsolódó szexuálpatalogikus magyarázatot csak bátorkodtam felidézni. Talán pontosabban elmondhattam volna, hogy van olyan vélemény (metatétel következik!), miszerint a nagybajuszos ember maga Arany János aki a lyukból kiöntötte az ürgét, vagyis Arany Lacit. Ez az értelmezés most sem tetszik, de továbbra sem tudom cáfolni. Viszont a Rózsa és Ibolya valóban tele van szexuális szimbólumokkal, mint a történet alapját képező magyar mesevilág és népköltészet számos örökszép darabja. Ez még csak nem is magyar jelenség. Bruno Bettelheim erről nagyon meggyőzően érvel meseértelmezéseiben. 

A többszintű kommunikáció meg nem értéséből fakadóan Lovász nem tud mit kezdeni az olyan megállapításokkal, miszerint Tersánszky a Misi Mókus kalandjaiban Rákosiék meghírdetett aranykorát gúnyolja ki. Érthetetlenek számára Lázár Ervin parabolái. Idegesítik olyan kifejezések mint "a sztálinizmus sötét évei". Nem tűnik fel neki, hogy a "zivataros" jelző a századok vagy a történelem szó mellett ugyanúgy idézet, mint a "megsebzett bolygó". Ám ezek csak fanyalgások. Alapvetően lényegi kérdés azonban, hogy a könyv "visszatetsző" történelemszemléletét olyan adatok indokolják, mint az, hogy "a trianoni határmódosításokat - mintegy mellékesen - hat helyen említi a könyv[...], egyetlen helyen használja a Románia szót, ezzel szemben székely költők, várak, mesemondók (háromszor) szerepelnek a könyvben." Miután hat Trianon említésből háromszor én bűnöztem, megígérhetem, egy esetleges következő kiadásban "1920-as sajnálatos események"-re fogok korrigálni, azt azonban ma sem értem miért került pellengérre az a mondat, amelyben Borbély Sándor ironikus felhanggal említi meg, hogy "a magyarítás divatja még a 20. század első felében is él". Halácsy Endre Erich Kästner Emil és a detektívek című regényét dolgozza át. A Gyurkára átkeresztelt "kis vidéki főhős útja dehogy is Berlinbe, Budapestre visz, kedvenc étele pedig amúgy magyarosan, a borjúpörkölt galuskával." Miután Halácsi és Borbély egy húrra pendíttettek, a kritikus tételesen kimondja a szentenciát: "az Irodalomtudomány sorozatcím nem engedi meg, hogy nemzetmegmentő pózban tetszelegjenek a szerzők". 
  

Konkluziók 

Egy kis nemzetmentésre valóban szükség lenne. Ezt már Lovász Andrea kritikájától függetlenül mondom. Őt nem kell félteni, van programja, megy előre Forrásról Új Forrásra, amíg az Ősforrás (Soros Urquell) ki nem apad. Még írja dolgozatát, dorongol és újra meg újra behívja az irodalmárok felszabadító seregeit Gyermekirodalom tartományba, mondják meg végre, mi a kánon, mert ha itt akar uralkodni, azt megismerni neki sem árt. Csinálhatna ő is magának külön kis kanonizációs listákat, de ahhoz nagyon sokat kellene olvasni, amit ő nem szeret. Főleg gyermekirodalmat nem szeret olvasni. 
     Átvéve kritikusunk módszerét, most eltekinthetnék a bizonyítástól, ám inkább emlékeztetném az olvasót, hogy a szexuálpatalogia kérdését körüljárva elég egyértelműen kiderült, hogy Lovász sem Adyt, sem Kormost, sem Arany Jánost, sem Weöres Sándort nem vette kézbe, mielőtt leírta magabiztos ítéletét. De ez csak apró baleset. 
     Súlyosabban esik a latba, hogy egyre duzzadó kritikai munkássága során csupán néhány alapprobléma körül keringél kitartóan, amelynek elméleti alapjait megtanulta Cs.Gyimesi Évától a kolozsvári egyetemen. A könyvben szereplő irodalomelméleti és -történeti megállapítások túlnyomó részével Lovász egyáltalán nem foglalkozott. Még a szemétleltárban sincs nyomuk. 
     Mindez azonban jelentéktelen apróság ahhoz viszonyítva, hogy a gyermekirodalom kanonizációját állandóan sürgető kritikusnak nincs saját kánonja. Írásaiból alig derül ki, hogy milyen írókat, költőket (mely műveikkel egyetemben) szeretne kitessékelni vagy betessékelni. Pedig ez minden irodalomtörténet-írás legfontosabb feladata. Művekről ő még akkor sem beszél, ha kötözködéseiből kiderül, netán olvasta valamelyiket. Olyan irodalomelméletet képvisel, amelynek már nincs szüksége irodalomra fennmaradásához. 
     Talán mosolyoghatnánk, amikor azt bizonygatja, amíg nem fognak méltó kakasok kukorékolni ezen a szemétdombon, addig itt nem fog felkelni a nap. De az is lehet, hogy van valami igaza. 
     Ami a nemzetmentést illeti, mondjuk ki végre, egy nemzet abban is megmérettetik, hogyan teljesíti gyermekeivel kapcsolatos kötelezettségeit. Nagy nemzeteknek, naggyá lenni szándékozó nemzeteknek van jövőjük. Ezért nagyon sokat hajlandóak megtenni. Nem ilyen nemzeteknek legfeljebb múltjuk van, amelyet folyamatosan átírnak önigazolásul. Ha Lovász Andrea egyszer valóban a gyermekkultúrával kezd el foglalkozni, találkozni fog a világ különböző pontjain gyermekirodalommal foglalkozó tudományos intézetekkel, könyvtárakkal, szakfolyóiratokkal, egyetemi, főiskolai intézetekkel, ahol dolgozni megtiszteltetés és tisztes megélhetés. Ahol a gyermekíró épp úgy a nemzet kincse lehet, mint "felnőtt" kollégái. 
     Ettől mi messze vagyunk. Nálunk nem lehet senki Andersen. Tessék a Móra Ferencre jutó részt kikeresni a "spenótból"! Még Christine Nöstlinger sem lehet. Gyermekirodalom kutatásáért pedig nemhogy Széchenyi díjat,de még Széchenyi ösztöndíjat sem adnak. És - a kivételezettek közé azonnal befogadott - Lovász Andrea is inkább arra kap támogatást, hogy bármilyen eszközzel likvidálja az egyetlen (!) gyermekirodalom kézikönyvet, ahelyett, hogy - egy fiatal csapat összeállítására buzdítva - egy másik hasonló munkát rendelnének meg tőle.