|
LOVÁSZ
ANDREA
Harry Potter avagy
jelen idejű holnemvolt
Sok mindent és nagyon sok helyen írtak
eddig a Harry Potter-könyvekről. A könyv(ek) és a J. K. Rowling körüli
többnyire bulvárízű reklámkampány egyre inkább arra enged következtetni,
hogy egy közepesen jó munka nagyon sikeres menedzseléséről van szó. Elsődleges
szempont az eladhatóság, minden eddigi eladási rekord megdöntése, ezért
jöttek létre a mű születéséről szóló legendák (lásd a nyomorgó, elvált
írónő szentimentális képét, amit később maga a szerző cáfolt, mondván,
hogy mindez tényleg a sajtó kitalációja), ezért a kötetek megjelenését
megelőző tömeghisztéria. Visszatetsző reklámfogások egész seregét bevetették,
hogy Harry Potter abszolút sikerkönyv legyen. Az interneten olvashatatlan
mennyiségű szöveg és képanyag található, köztük a szerzőt és a további
részeket illető információk (most íródik az ötödik kötet, a címe valószínűleg
Harry Potter and the Order of Phoenix, de már kész a hetedik, utolsó
kötet utolsó fejezete is: jelenleg a könyvsorozat utolsó szava a "scar"
- sebhely), léteznek már a "fanfiction"-nak nevezett olvasói hozzáírások,
találgatások, tippek az események további folytatásáról (külön elemezhető
lenne a könyvnek ilyen irányú hatása, ti. az olvasói alkotó fantázia mozgásba
hozása ill. a közös, társasjátékszerű "rejtvényfejtés"), roxfortos órarendek,
kviddicscsapatok honlapjai, a Reggeli Próféta (a Daily Prophet a
varázslók világában megjelenő napilap) mindenkor aktuális számai stb. A
film forgatásával egyidőben megjelentek a HP (Harry Potter)-plakátok, -társasjátékok,
-puzzlek, -pólók, -bögrék stb. Megannyi 101 kiskutyás, Star Wars-os, pokémonos
divathullám után megjósolható a HP-jelenség kifutása is. Legújabban megjelent
két roxfortos varázs- ill. tankönyv: A kviddics évszázadai (ez sajnos
mozgó alakos fényképek nélkül, ti. a varázslók világában a fényképeken
mozognak az alakok) és a Legendás állatok és megfigyelésük.
A könyv körüli
szatelitek azonban magának a könyvnek az értékeit nem befolyásolják. Mégis
kiváltanak egyfajta ellenhatást - elsősorban a nem rajongók körében -,
mert hiába vannak olyan vélemények, hogy "ennek a könyvnek még a reklám
sem tud ártani", a mű irodalom felőli megközelítése a hozzá kapcsolódó
marketing-jelenségek miatt egyre inkább ellehetetlenülni látszik.
Magyar nyelven
is olvashatók olyan vélemények (vö. Kő(rösi) Zoltán, Magyar Narancs,
2000. dec. 18., 25.), melyek szerint csak a régi sikerreceptek alkalmazásáról
van szó: végy jól bevált világirodalmi motívumokat, toposzokat, keverd
azokat össze és kész a regény. (Megjegyzendő: az említett szöveg írója
ráadásul nem is olvasta elég figyelmesen a könyveket: szövege több, a meseregények
cselekményét illető torzítást is tartalmaz.) Hogy egy másik "mesés" regényt
említsünk, Háy János Xanadujának fülszövegén is ez olvasható, vegyünk
néhány szereplőt, jól keverjük össze, és már készen is van a könyv - ott
mindez persze játék csupán, mert tudjuk: kell azért még valami más is a
jól alkalmazott kellékeken kívül, a tehetség. Ha kizárólag "összelopkodott"
motívumok szerencsés összemásolásával sikerkönyv születhetne, akkor egyrészt
sikerlisták elejére kerülhetne bármelyik ponyvaíró, másrészt egy jó programmal
akármelyik számítógéppel meg lehetne íratni az elkövetkező (siker)könyveket.
Itt azonban nemcsak egy izgalmas "ponyváról" van szó, ugyanis azt általában
csak egyszer lehet (és elég is) kézbe venni, a Harry Potter könyveket pedig
egymás után többször is elolvassák a felnőtt és a gyerek olvasók egyaránt.
Olvasáskutatók,
pszichológusok, szociológusok és irodalmárok egyaránt igyekeztek választ
adni a kérdésre: Miért olyan különlegesek a Harry Potter könyvek? Mi a
siker titka? Hogyan jöhetett létre egyáltalán a Harry Potter-jelenség?
Az olvasáskutatók lelkendezése - ti. a gyerekek végre önként, kedvtelésből
olvasnak, nemcsak ajánlott, illetve kötelező irodalmat: az olvasás megint
tömegjelenséggé vált! - azonban nem sokat mond, ugyanis a tömeges olvasás
nem maga a jelenség, hanem annak csak okozata. Másik kérdés, hogy a Harry
Potter könyveket akár többször is elolvasó gyerekek hajlandók (lesznek)-e
mást is olvasni, és ha igen, akkor milyen kínálatból választhatnak - az
eddig ismert, ajánlott (és muszájból olvasott) irodalmon kívül, és e mellett.
A piac törvényeinek ismeretében több olyan könyv megjelenése várható, amelyek
csak "meglovagolják" a Harry Potter könyvek sikerének hullámait, és hasonló
szereplőkkel, rengeteg akcióval igyekeznek olvasótábort szerezni maguknak.
Sajnos az is várható, hogy ezek a könyvek többnyire nem irodalmi értékeikről
lesznek nevezetesek. Emellett azonban a Harry Potter-könyvek sikere generálhat
egy olyan jelenséget is, hogy neves írók fordulnak a gyerekolvasókhoz,
több mesekönyv, ifjúsági regény születik. Talán a kritikusok, irodalomtudósok
figyelmét is felkelti a gyerekkönyvek palettájának színesedése, és a figyelem
az eddig igencsak mellőzött gyermekirodalom felé is fordul. Másrészt a
Harry Potter sikere/eladhatósága nyomán - hipotetikusan - születő művek
lehetőséget teremthetnek a gyermekirodalom virtuális könyvcímlistájának
kibővítésére - amely szintén nagyon aktuális.
Íme néhány lehetséges válasz a könyv
sikerére - ezek mindegyike igaz lehet, pontosabban ezen okok együtt, egyszerre
igazak. A Harry Potter- könyvek többek között azért lehetnek ennyire sikeresek,
mert a mai filmnyelvhez szokott gyerekek igényeinek megfelelően "minden
bekezdésben történik valami érdekes" (Boldizsár Ildikó: A gyermekirodalom
első akciókönyve, in. Holmi, 2001/április.), azaz pergő események
kötik le az olvasó figyelmét. Emellett a kötetek mindegyike egy-egy titkot
bont ki, olvasóként végigizgulhatjuk a rejtélyek megoldását - és a jó bűnügyi
regényekhez hasonlóan tényleg csak az utolsó oldalakon derül fény a titokra.
(Külön dramaturgiai érdeme a könyveknek, hogy mindegyik végén megtalálható
az események rövid összefoglalása, magyarázata - nemcsak Harry Potter értesül
az események hátteréről, hanem az olvasók számára is tisztázódik néhány
fontos részlet.) A sokszínű, fordulatos cselekmény, az izgalmak mellett
az sem mellékes, hogy a könyvek főhőse egy teljesen hétköznapi(nak tűnő)
kisfiú, a gyerekek szívesen és könnyen azonosulni tudnak vele. Harry Potter
alakja ugyanis azt az üzenetet közvetíti számukra, hogy bárkiből lehet
hős, mert ez nem a megjelenésen, és még csak nem is a tanulmányi eredményeken
múlik. Emellett a könyvek olyan ki nem mondott gyermekfélelmek feloldására
nyújtanak lehetőséget, amilyen például a szülők nélkül felnövők helyzete,
a tanárok indokolatlan szigorúságából adódó kiszolgáltatottság, a beilleszkedés
nehézségeiből adódó szorongások és nem utolsó sorban a kiismerhetetlen,
lappangó sötétségtől, az ismeretlentől való szorongás. A gyerek- és felnőttvilág
különbözőségén túl azt a jelenséget propagálja, hogy ahol a felnőttek tehetetlenek,
ott majd a gyerekek mindent megoldanak. (Bár a kritikusabb olvasóban több
helyen is felmerül a gyanú, hogy - mint utólag mindig kiderül - Dumbledore
tényleg mindent tud, és csak eszközként, csatába küldött bábuként használja
Harryt a Voldemort elleni harcban. Ez a fajta determináltság pedig nemcsak
kisebbíti Harry érdemeit, de megkérdőjelezi azt is, hogy ki az események
valódi mozgatója...)
A szereplők,
legyenek azok bármennyire meseiek, valamennyien emberi tulajdonságokkal
rendelkeznek, így ismerős/felismerhető viselkedési modelleket képviselnek/nyújtanak,
tehát könnyű a morális kategóriákba történő besorolásuk. Annál is inkább,
mert a regények minden szereplője határozott karakter, pontosan megállapítható
róluk, hogy a jók avagy a gonoszok táborába tartoznak (még akkor is igaz
ez, ha az egyes kötetekben a cselekményszövés szinte a végkifejletig félrevezeti
az olvasót, azaz kiderül, hogy a legkevésbé gonosznak tűnő szereplő a leggonoszabb,
és akire a leginkább gyanakodtunk, az tulajdonképpen jószándékú segítő).
A Harry Potter-könyvek világa egyszerre képzeletbeli és igen erős erkölcsi
renddel bíró világ (lásd a szerző Times-nak adott interjúját, 1999.
09.20.), egyáltalán: rendezett világ. Ez a szigorú erkölcsi rend
a tündérmesékrejellemző jó-gonosz polaritásán alapul - a kötetek vonzerejének
egyik legnagyobb titka éppen ebben keresendő: a hétköznapokban gyakran
felmerülő erkölcsi dilemmák és döntésképtelenségek helyett nemcsak egyértelmű
etikai állásfoglalást tesznek lehetővé az olvasó számára, hanem a kaotikus(nak
tűnő) erkölcsi viszonyokkal terhelt valóság mellett egy rendezett, modellértékű
perspektívát kínálnak. Ugyanakkor a mindentudó elbeszélő végig ébren tartja
az érdeklődést azzal, hogy az egyes kötetek nem zárják le a cselekményt,
nincsen megnyugtató befejezés, hiszen a gonosz sohasem pusztul el végérvényesen,
tudjuk, hogy (egyre erősebben) visszatér.
Talán a legfontosabb
mégis az, hogy nemcsak a szereplők sorolhatók be a tündérmesék jó-rossz
csoportjaiba, hanem végig olyan mesei elemekkel operál az elbeszélő, amelyek
mind ismerősek a klasszikus tündérmesékből: a legkisebb, legelnyomottabb
fiúból lesz az igazi hős; ő győzi le (és tudjuk, hogy mindig legyőzi!)
a gonoszt (miután kisebb próbatételeken mérettetik meg); a hősnek nemcsak
akadályozói, de segítői is vannak; mesebeli lények, kellékek, varázslatok
egész arzenálját használja a szerző. A meséről való intuitív tudásunk -
és nem utolsó sorban a mese fogalmának meghatározására tett kísérletek
- értelmében ilyennek kell lennie egy "igazi" mesének: olyan szövegnek,
amely nem kérdőjelezi meg a mesevilág létét, egyáltalán, nem is problematizálja
azt, hanem a legtermészetesebb módon létezőnek, sőt közegének tételezi.
Megnyílik
a szövegben egy világ, amelyben a varázslók, boszorkányok, egyéb mágikus
lények, bestiák létezése magától értetődő. Tökéletesen harmonikus a két
világ egymás mellett/egymásban való létezése - bár mugliként (mert a könyvek
szerint mi, varázstalan emberek muglik, azaz mug= mafla, balek vagyunk)
kicsit zavaró lehet, hogy a mi világunk sokkal alacsonyabbrendű, sokkal
"primitívebb" a varázslókénál -, és tökéletes a "szöveg" magyarázata is,
azaz mi azért nem tudunk a varázslók világáról, mert nem tudhatunk: az
egész Mágiaügyi Minisztérium azt vigyázza, hogy ne szivárogjanak ki mugliknak
nem való információk. Ha mégis tapasztalunk valami szokatlant, azt hajlamosak
vagyunk szerencsés véletlennek nevezni, ha pedig mégsem, akkor felejtésátokkal
törlik emlékezetünkből a megtörténteket. (És itt nem egyszerűen rossz olvasásról,
vagyis egy hibás olvasói reakcióról van szó, hiszen csak a könyvet olvasva
vagyunk muglik. Ugyanakkor azonban, paradox módon, olvasóként "beavatott"
muglik is vagyunk, hiszen értesülünk mindazon titkokról, csodákról, amelyek
amúgy rejtve kellene legyenek előttünk - a különböző valóságok és a könyv
által kiváltott magatartásformák kettősségéről és egymás elleni kijátszásának
lehetőségéről még lesz szó a továbbiakban.) Ezzel a logikailag hibátlan
alátámasztással bármilyen csoda és varázslat hiteles és nemkérdőjeleződik
meg a valódisága, hiszen kétszeresen is távoli: egyrészt a fikció világában
történik, másrészt azon belül is a varázslóvilágban; és így az ellenőrizhetőség
kérdése fel sem merül. Rowling a szövegben megnyíló világon belül bemutat
egy olyan (szó szerint!) varázslatos világot, amely a klasszikus tündérmesék
összes szereplőjével és kellékével rendelkezik - annyi "korszerűsítéssel",
hogy csodák (a szó világrendet megtörő értelmében) senkivel sem történnek,
minden csodás eseménynek létezik (mágikus) magyarázata, mindegyik hátterében
ott van egy-egy varázslat. A Harryvel - nemcsak Roxfortban - történő események
annak ellenére, hogy kalandregénybe illően bonyolódnak és az akciófilmek
gyorsaságával peregnek, mégiscsak mesei történések. A varázsmentes világ
kritikai hangvételű bemutatása (vö. Vernon bácsi fogyasztói beállítódását,
Petunia néni rosszindulatú leskelődéseit, a vasútállomás utasainak vakságát,
stb.- bizony, mi muglik elég buták vagyunk) még inkább felerősíti és meseivé
teszi a varázslók világát: a rideg valóság ellentételezése hangsúlyozottabbá
teszi mese és "valóság" különbségét. Így akár referenciális olvasata is
lehetne a Harry Potter könyveknek: ti. (sajnos) varázslatalanított világban
élünk, a túlzott racionalizmus a világ másik, izgalmasabb felének megismerésétől
zár el minket (bár a könyv magyarázata szerint ez azért ennél kissé bonyolultabb,
ugyanis varázslónak születni kell, ez nem tanulható, csak fejleszthető
képesség). Rowling könyveit a bennük megnyíló mesevilág alapján lehet leginkább
megközelíteni. Kettős értelemben is mesei világról van szó: mesei egyrészt
a bemutatott varázslók világa, másrészt mesei a szövegben megnyíló lehetséges
világ egésze. Végül is meseregényekről van szó. A magyarországi recepcióban
meseként csak Károlyi Csaba (Harry Potter, az árva és kiválasztott,
És, 2000. márc.10.) tárgyalja a könyveket. A meseként való értelmezés
ugyanakkor talán megválaszolhatja a siker kérdését, vagy újabb adalékot
szolgáltathat ahhoz, és megelőzhetné, illetve semmissé tenné a könyveknek
olyan értelmezéseit, amelyek összemásolt irodalmi sémák gyűjteményének
látják csupán, vagy amelyek a logikai inkoherenciákat, illetve a motiválatlan
varázslásokat róják fel a szerzőnek. Meseként ugyanis nem tesznek mást
a könyvek, mint archetipikus emberi vágyak által generált modellértékű,
rendezett világot mutatnak be, jó és gonosz folytonosan lejátszódó harcát
beszélik el újra és újra. Itt fogalmazódhat meg a kérdés, hogy valóban
szükség van-e egy egész sorozatra a Harry Potter köyvekből, nem állja-e
meg magában is a helyét az első kötet, nyújtanak-e valamilyen többletet
a további kötetek. A bemutatott varázslóvilág létezését "bizonyító" argumentáció
tekintetében valóban kimerítő lehet az első kötet, de az újabb és újabb
rejtélyek felbukkanása mellett Harry iskolai és Voldemorttal szembeni küzdelmének
fokozatos nehezedése (a regények "főgonosza" az alaktalanság után fokozatosanegyre
erősebb testben tér vissza, és egyre ravaszabb módon csalja tőrbe Harryt)
mintegy fejlődésregényként olvastatja a további köteteket. Másrészt meseként
olvasva ezek a könyvek azért letehetetlenül izgalmasak, mert egy ismeretlen,
csodás világ újabb és újabb titkát ismerjük meg (a köteteket végigolvasva
lassan kirajzolódik a mugli- és varázslóvilág egymás melletti működésének
szabályrendszere, illetve a varázslóvilág pontos felépítése), mert mindig
újabb és újabb "próbatételek" elé kerül a hős, mert mindig várjuk azt a
következő varázslatot, segítséget, amelyik Harryt kihúzza a bajból... A fent
említett hipotetikus referenciális olvasat tükrében a magyarázat a varázslatra,
a csodára, a mesére való örök emberi igényben keresendő - tovább tágítva
a kört: magában a fikció iránti antropológiailag is motivált igényben.
(Iser fikcióról írott könyve megvilágíthat néhány elméleti problémát, mivel
nála az emberlét alapvető jellemzőjeként tételeződik az ember megosztottsága,
az "önmagunkon fölül- és kívüllét". Az álarc módján funkcionáló fikcionalitás
így egyrészt az emberi elme kiterjesztéseként az önalakítás, másrészt a
világalkotás paradigmája lesz. Vö. Wolfgang Iser: A fiktív és az imaginárius,
Osiris, 2001.) A világok pluralitásának megteremtésével és játékba hozásával
lehetőség teremtődik egy/több másik valóság megélésére, jelen esetben szellemi
és fizikai korlátaink közé zárt világunk meghaladására.
A Harry Potter-könyvek
adekvát megközelítéséhez el lehet/kell felejteni, hogy mindez egy szerző
fikciója: a megnyíló mesevilágot le kell választani a könyvről. A mesevilág
mindennapi valóságunkat mímelő felének ismerős a berendezése, a szabályai,
a szereplői - mégis ez a világrész is mesei lesz attól, hogy megadatik
benne a varázslóvilágba történő (konkrét, testi valóban is létrejövő) átjárás
lehetősége, ill. a könyv szerint ez is éppen olyan csodákkal teli világ,
mint a varázslóké, csak képtelenek vagyunk ennek a meglátására. A szigorú
műfaji értelemben vett meseiségen (mesei struktúrán, mesei motívumokon)
túl azért is mesébe illő Rowling világa, mert abban az általunk már eddig
is ismert tündérek, trollok, kísértetek és akár a vérfarkasok is egyenrangú
teremtmények, azaz nem tesz különbséget a mesék, mítoszok, hiedelmek, legendák
szereplői között: ezek valamennyien nem evilágiak, s mint ilyenek a hétköznapi
realitásunkat transzcendáló mesevilág lakói. Másrészt az írónő fantáziája
számtalan olyan lényt, tárgyat, intézményt, szabályt stb. kelt életre,
amelyek mind megerősítik ennek a mesevilágnak a létét - lásd Michael Ende
Fantáziáját vagy Salman Rushdienál a Mesék Tengerét.
A Harry Potter
könyvek nyelve is a mesék nyelvét idézi: a közérthetőség mellett nagy vonzerőt
jelentenek az aprólékos, részletező alakábrázolások, leírások (pl. a roxforti
lakomák és berendezések pompája a régi népmesék királyi udvarainak fényűzését
idézi fel - többszöri olvasás után is sóvárgónlehet rájuk gondolni), az
egzotikus nevek, a sok "titokzatos" kifejezés (a varázsigék jelentésének
megfejtése külön csemegét jelenthet az olvasónak). Már csak azért is érdemes
az interneten böngészni Harry Potter-ügyben, hogy megtudjuk, mit jelentenek
az egyes nevek, pl. mugli, azaz mug= mafla, balek, Malfoy= mal foi, (fr.)=
rosszhiszemű, Voldemort= vol de mort (fr.)= halálrepülés, a halál röpte,
Sirius Black, azaz sirius (lat.)= kutya, stb. Sajnos csak az eredeti, angol
nyelvű regények olvasásakor derül ki, hogyan is hangzanak a magyar fordító
által elferdított nevek: pl. Piton neve az eredetiben Severus Snape, azaz
severe= szigorú, mogorva, snap= hirtelen, snake= kígyó, Hóborc az eredetiben
Peeves, azaz peeve= idegesít, "felhúz", a Mardekár angol neve Slytherin,
azaz sly= alamuszi, sunyi, slither= csúszik, siklik, a Hollóhát eredetiben
Rawenclaw, azaz raven= holló, claw= karom, Makesz angolul Scabbers, azaz
scab= rüh, rovar stb. E beszélő nevek nem érvényesülnek a magyar fordításban,
így talán nem is baj, hogy a megjelent két roxfortos varázs- ill. tankönyvben
nagyon sok név - szerzői jogi problémák miatt - az angol eredeti szerent
szerepel. És nem biztos, hogy a magyar olvasók nem szoknák meg a hangalakjukban
is igen beszédes eredeti neveket (pl. Hogwarts, Griffindor, Rawenclaw,
Hufflepuff, Slytherin, Severus Snape stb.) - legalább a legfontosabb nevek:
az iskola neve, a házaké, a szereplőké feltétlenül meg kellett volna maradjon,
ugyanis úgy még "kinyomozható" lett volna eredeti jelentésük, eredetük.
Emellett az angol nevek használata jelentősen egyértelműbbé, könnyebbé
tenné az esetleges idegen nyelvű kiegészítő anyagok olvasását (a Sulinet
már elég sok helyen működik), s nem jelentene külön feladatot a nevek azonosítása
sem. És biztosan nem vált volna a könyv hátrányára, ha a fordító nem színezi
ki olykor érzelmi reakciókkal az eredeti szöveget, hanem hűen fordítja
a "szikárabb" eredetit - a kevesebb több lett volna.
Visszatérve
a siker kérdésére, könyvek egész sorozata lehetne sikerkönyvvé, ha a fikció
maga lenne a siker garanciája vagy ha a mesevilág szerepeltetése önmagában
elegendő lenne. Harry Potter esetében a jelen idejűség külön "varázsát"
adja a könyvnek, azaz éppen a legjelenkoribb történetről, környezetről
van szó egyrészt, másrészt viszont a legősibb, "legklasszikusabb" varázsvilágról.
Az, hogy napjaink technikai civilizációjának ellenpólusaként és annak kiegészítéseként
egy hatékonyabb, általunk elfeledett mágikus világ is működik, jelen idejűvé,
kézközelségbe hozza a varázslatot, a mesét - a világnak ilyenként való
potenciális létezése maga a mese. Tolkien világhírű meseregény trilógiája
az emberek megjelenésének ősidejébe helyezte a mesebeli történésekeket,
Rowling ennek mintegy folytatását írja meg: az emberek megjelenésével nem
tűnt el a varázslat a világból, csak éppen nem hozzáférhető bárki számára.
Közös a két műben nemcsak a történtek hitelesítése - Tolkiennél a múltbeli
cselekmények éppen mitikus idejűségüknél fogva ellenőrizhetetlenek -, hanem
az is, hogy mindkét szerző komolyan veszi a mesevilágot, nemcsak paródiaszinten,
elbagatellizálva vagy profanizálva jeleníti meg azt. (A legismertebb jelenkori
magyarországi varázslónak, Békés Pál kétbalkezes varázslójának mesevilága
sokkal inkább annak paródiája, a szereplőknek nincsen "méltóságuk", és
az események is súlytalanok.) Rowling könyvében, akárcsak bármelyik tündérmesében,
a szó klasszikus értelmében vett (mesei) hősök szerepelnek, és az eseményeknek
is komoly tétje van - még akkor is, ha néhol parodisztikus elemek is feltűnnek:
lásd az oktatás fonákságait, a varázslók által használt nagyon is hétköznapi
eszközöket, a kviblik igyekezetét, hogy varázsolni tudjanak, a varázslók
muglikkal szembeni tudatlanságát és tájékozatlanságát stb. Ide sorolhatnánk
még Michael Ende mesevilágát is: ezekben a könyvekben a legfontosabb mondanivaló
(már ha egyáltalán lehet ilyet megállapítani) magának a mesevilágnak a
tételezése. A népmesékben, tündérmesékben kimondatlanul van benne, hogy
lényegük/tartalmuk/mondanivalójuk éppen a meseiség: legfontosabb/egyedüli
funkciójuk az, hogy a mesevilág létrehozásának egy-egy példaadó példányaként
léteznek - Rowlingnál ki is mondódik ez, azaz a szöveg éppen ennek a varázslóvilágnak/mesevilágnak
létezéséről szól, de úgy, hogy közben a leghalványabb utalás sem történik
arra, hogy mindez csupán kitaláció lenne. Olvasóként külön öröm, hogy a
Harry Potter-könyveknek nincsen semmiféle metanarratívája, kerettörténete
(nem egy megtalált, régi fóliánson olvasott eseményekről értesülünk, de
nem is egy nyúlüregbe ugráshoz hasonló helyzetről), amelyek bizonygatnák
az írottak valódiságát, vagy megkérdőjeleznék azt. Rowling nem akar "összekacsintani
az olvasóval", hagyja - a szó szoros értelmében is - elvarázsolódni a szövegvilágba
lépőt, egyáltalán megteremti az olvasottakban való hit lehetőségét. Egy
olyan, nemcsak a gyerekekben létező igényt elégít ki, amely a naiv olvasás
lehetősége mellett annak a gyönyörűségét is jelenti: egyszerűen jó hinni
abban, hogy ilyen varázslatos (lehet) a körülöttünk levő látszólag szürke,
unalmas világ, jó elhinni, hogy nemcsak a mesében létez(het)nek varázslók,
koboldok és egyszarvúak. A mesteri cselekményszövés mellett talán ez, a
mese(i)világ létezésének lehetősége, ill. a mesevilág újraélésének lehetősége
olvastatja el felnőtt olvasók tömegeivel is a könyveket. A legfontosabb,
ami megtudható a Harry Potter könyvekből, az az, hogy ilyen lenne a világ,
ha a varázslóvilág is létezne: ilyen "varázslatos" lenne. A tételesen szereplő
varázslóvilággal "kiegészített" jelenvalóságunk, akárcsak bármelyik tündérmese,
modellként működik. E mesevilág ontológiája a vágyra épül, létezéséhez
elegendő a benne való feltétlen hit. A Harry Potter könyvek igazi varázsa
abban áll, hogy minden tekintetben hitelesíti az írottakat, azaz nemcsak
a muglik nemtudására épülő logikai alátámasztásteszi igazán hihetővé a
történetet, hanem a könyvek több helyen is tematizálják a varázslóvilág
valódi létezésének (és nemcsak fikcióként való létezésének) lehetőségét,
lásd pl. a kilenc és háromnegyedik vágány létezését, a középkori boszorkányüldözésről
írottakat stb. Ezt csak megerősítik a megjelent roxfortos könyvek - Harry
Potter és barátainak kézírásos "kiegészítéseivel". (Némi csalódást okozhat
a könyvek nagyon rövid terjedelme, már csak azért is, mert Harry "szenvedéseit"
olvasva sokkal vaskosabbnak "képzeltük el" a tankönyveket.) A regényben
említett könyvek megjelenésével akár fel is borulhatna fikció és valóság
játékának egyensúlya, hiszen a megelevenedő, az imagináriusból kilépő könyvek
megszegik az íratlanul is létező fikciós megállapodást. Ám itt ezek a könyvek
csak a játék újabb kellékei: Harry Potter varázslóvilágából az olvasó is
kaphat egy kézzelfogható "berendezési tárgyat". Ami a varázslóvilág létezésének
logikai motiválását ill. a hétköznapi és a mesevilág egymásban/egymás mellett
való létezését illeti, a Legendás állatok és megfigyelésük könyvben
külön fejezet foglalkozik azzal, hogy a muglik miért nem láthatják a varázslók
által ismert bestiákat. Megtudjuk például, hogy a(z általunk annak nevezett)
dodó madár kipusztulása csupán megtévesztés volt, hogy a rejtélyes gabonaköröket
mooncalfok tapossák ki ("nagy fejtörést okozva ezzel a mugliknak" 57.),
hogy a "mágikus bestiák közül a tündéreknek van a legjobb mugli sajtója"
(77.) stb. Az előszóban Dumbledore, Roxfort igazgatója külön hangsúlyozza,
hogy bár mugliknak is hozzáférhetővé tették ezeket a varázslókönyveket,
de természetesen a benne írottak csupán a képzelet szüleményei - holott
valamennyien, Harry Potter-olvasók tudjuk, hogy valóban léteznek a bemutatott
bestiák. Tökéletesen felépített játékról van tehát szó, ezért kár, hogy
a magyar változat kiadója elrontja, varázstalanítja a játékot azzal, hogy
a roxfortos tankönyvekbe könyvjelzőként belehelyezi "egyéb" reklámját.
Mégsem egyszerűen
arról van szó, hogy több tízezer olvasó elvéti azt az Eco által is hangsúlyozott
olvasó és szerző közti egyezséget, miszerint az olvasónak el kell fogadnia
a fikció tényét (Vö. Umberto Eco: Hat séta a fikció erdejében, Európa,
1995). Mert tudható, hogy a Harry Potter könyvek fikcióként olvasandók
- tudjuk, hogy nem a mi világunkat mutatják be, az egy másik világ, nálunk
nincsen átjárás a roxforti expresszhez. A fikcióként való létezés tudása
mellett azonban a varázslóvilág létezése utáni vágy létrehoz(hat)ja a valóság-fikció
összemosását, "egyrészt rámutat arra, hogy a fikcióról tudhatjuk azt, hogy
fikció, másrészt megmutatja, hogy az ábrázolt világot csupán úgy kell felfognunk,
mintha világ volna - méghozzá azért, hogy valami rajta kívülire való utalásként
gondoljuk el. Végül a szöveg az olvasói tapasztalatban is előidéz egy határátlépést:
egy nem létező világra vonatkozó beállítódásokat hoz létre, melyek kibomlása
az olvasó saját világának ideiglenes elmozdulását eredményezi."
(Iser, i.m. 42.) Sohasem ellenőrizhető ama bizonyos másik valóság létezésébe
vetett hit, de az egymással párhuzamos valóságok azonos státuszúak is,
s mint ilyenek egyik sem valódibb a másiknál. Az "ember alapvető megosztottsága"
forrásként szolgálhat a világon belüli lehetséges világok létrejöttében.
A Harry Potter-könyvek esetében az írónő játékának köszönhetően - egyrészt
a történtek abszolút jelenidejűségéből fakadóan, másrészt a varázslóvilág
nagyon is emberi felépítése következtében, harmadrészt a könyvekben elrejtett
megannyi hitelesítő mozzanat és a megjelent "tankönyvek" miatt - csak felerősödnek
e jelenségek.
A Harry Potter
nemcsak fikcióként tematizálja valóság és fikció összemosását, de meseként
rávilágít mesei és valós lehetséges együttlétezésére is. Potenciális és
aktuális létmódok egymásbajátszásáról van szó, és ez ismeretelméleti relevanciával
is bír: együtt, egyszerre működik a játék tudása és a régen elfeledett
mese(i)hez való visszatérés lehetőségébe vetett hit. A "Mi van, ha mégsem
csupán kitaláció?" - az írónő által megerősített - kérdésfelvetést egyrészt
olyan ősi vágya(kozáso)k motiválják, mint az átváltozás, átváltoztatás,
a mágikus lényekkel való kommunikáció, a mágikus közlekedés, helyváltoztatás,
a csodás gyógyítás, az (akár végtelenül) hosszú élet elnyerésének képessége.
Másrészt jelenvalóságunk túlnőtt racionalitásának ellenhatásaként megjelenik
a titkok, rejtélyek, természetfölötti, varázslatos jelenségek iránti igény
- sajnos a sorozatban futó "fantasy"-nak nevezett könyvek, filmek csak
egy bizonyos szinten elégíthetik ki a felnőttek és a gyerekek ilyen irányú
igényeit is, ebből a szempontból a Harry Potter-könyvek a főhőssel való
könnyű azonosulás lehetőségének előnyével bírnak. Anakronisztikusnak tűnhet
a gyerekolvasók esetében a gyerekkori tündérmesék iránti nosztalgiában
keresni a siker okát, ám a Harry Potter-könyvek olvasói mégis a tündérmesék
világának kellékeit teremtik maguk köré. Harry Potter élete - még ha a
Dursley bácsiék képviselte szinte elviselhetetlen "családi" légkört is
beleszámítjuk - sokkal színesebb és érdekesebb, mint az általunk megélt
valóság - ugyanakkor sokkal veszélyesebb és kegyetlenebb is. A bökkenő
csak az lehet a gyerekolvasó értelmezésében, hogy Harry Potter nem tudja
magáról, hogy győztesként kerül ki a Voldemorttal folytatott "párbajokból",
sőt azt sem, hogy egyáltalán élve megússza az egyes találkozásokat - csak
olvasóként rendelkezünk azzal a bizonyos kettős tudattal, mert "minden
irodalmi fikcionalitás úgy módosítja a tudatot, hogy fölfoghatóvá teszi
azt, ami amúgy csupán álmában esik meg az emberrel, és megalkotja azt a
horizontot, amely az álmodó számára nem adott az általa teremtett világ
kellős közepén" (Iser, i. m. 116.).
És létezhet
egy sokkal "illőbb" magyarázata is a Harry Potter-könyvek sikerének: mintha
varázslat vagy bűbáj okozná, úgy működnek, olvastatjákmagukat ezek a szövegek.
Akárcsak Bathben "egy vén boszorkánynak [...] volt egy olyan könyve, amit
nem lehetett letenni! Aki beleolvasott, annak utána a könyvvel az
orra alatt kellett járkálnia, és fél kézzel kellett csinálnia mindent."
Persze, mindez csak a képzelet szüleménye. A "varázsló olvasók" úgyis tudják,
olyan ez a mesevilág, mint Edevis tükre: "Edevis amen ahze erkyt docr
amen". |
|