Sok mindent és nagyon sok helyen írtak eddig a Harry Potter-könyvekről. A könyv(ek) és a J. K. Rowling körüli többnyire bulvárízű reklámkampány egyre inkább arra enged következtetni, hogy egy közepesen jó munka nagyon sikeres menedzseléséről van szó. Elsődleges szempont az eladhatóság, minden eddigi eladási rekord megdöntése, ezért jöttek létre a mű születéséről szóló legendák (lásd a nyomorgó, elvált írónő szentimentális képét, amit később maga a szerző cáfolt, mondván, hogy mindez tényleg a sajtó kitalációja), ezért a kötetek megjelenését megelőző tömeghisztéria. Visszatetsző reklámfogások egész seregét bevetették, hogy Harry Potter abszolút sikerkönyv legyen. Az interneten olvashatatlan mennyiségű szöveg és képanyag található, köztük a szerzőt és a további részeket illető információk (most íródik az ötödik kötet, a címe valószínűleg Harry Potter and the Order of Phoenix, de már kész a hetedik, utolsó kötet utolsó fejezete is: jelenleg a könyvsorozat utolsó szava a "scar" - sebhely), léteznek már a "fanfiction"-nak nevezett olvasói hozzáírások, találgatások, tippek az események további folytatásáról (külön elemezhető lenne a könyvnek ilyen irányú hatása, ti. az olvasói alkotó fantázia mozgásba hozása ill. a közös, társasjátékszerű "rejtvényfejtés"), roxfortos órarendek, kviddicscsapatok honlapjai, a Reggeli Próféta (a Daily Prophet a varázslók világában megjelenő napilap) mindenkor aktuális számai stb. A film forgatásával egyidőben megjelentek a HP (Harry Potter)-plakátok, -társasjátékok, -puzzlek, -pólók, -bögrék stb. Megannyi 101 kiskutyás, Star Wars-os, pokémonos divathullám után megjósolható a HP-jelenség kifutása is. Legújabban megjelent két roxfortos varázs- ill. tankönyv: A kviddics évszázadai (ez sajnos mozgó alakos fényképek nélkül, ti. a varázslók világában a fényképeken mozognak az alakok) és a Legendás állatok és megfigyelésük. 
     A könyv körüli szatelitek azonban magának a könyvnek az értékeit nem befolyásolják. Mégis kiváltanak egyfajta ellenhatást - elsősorban a nem rajongók körében -, mert hiába vannak olyan vélemények, hogy "ennek a könyvnek még a reklám sem tud ártani", a mű irodalom felőli megközelítése a hozzá kapcsolódó marketing-jelenségek miatt egyre inkább ellehetetlenülni látszik. 
     Magyar nyelven is olvashatók olyan vélemények (vö. Kő(rösi) Zoltán, Magyar Narancs, 2000. dec. 18., 25.), melyek szerint csak a régi sikerreceptek alkalmazásáról van szó: végy jól bevált világirodalmi motívumokat, toposzokat, keverd azokat össze és kész a regény. (Megjegyzendő: az említett szöveg írója ráadásul nem is olvasta elég figyelmesen a könyveket: szövege több, a meseregények cselekményét illető torzítást is tartalmaz.) Hogy egy másik "mesés" regényt említsünk, Háy János Xanadujának fülszövegén is ez olvasható, vegyünk néhány szereplőt, jól keverjük össze, és már készen is van a könyv - ott mindez persze játék csupán, mert tudjuk: kell azért még valami más is a jól alkalmazott kellékeken kívül, a tehetség. Ha kizárólag "összelopkodott" motívumok szerencsés összemásolásával sikerkönyv születhetne, akkor egyrészt sikerlisták elejére kerülhetne bármelyik ponyvaíró, másrészt egy jó programmal akármelyik számítógéppel meg lehetne íratni az elkövetkező (siker)könyveket. Itt azonban nemcsak egy izgalmas "ponyváról" van szó, ugyanis azt általában csak egyszer lehet (és elég is) kézbe venni, a Harry Potter könyveket pedig egymás után többször is elolvassák a felnőtt és a gyerek olvasók egyaránt. 
     Olvasáskutatók, pszichológusok, szociológusok és irodalmárok egyaránt igyekeztek választ adni a kérdésre: Miért olyan különlegesek a Harry Potter könyvek? Mi a siker titka? Hogyan jöhetett létre egyáltalán a Harry Potter-jelenség? Az olvasáskutatók lelkendezése - ti. a gyerekek végre önként, kedvtelésből olvasnak, nemcsak ajánlott, illetve kötelező irodalmat: az olvasás megint tömegjelenséggé vált! - azonban nem sokat mond, ugyanis a tömeges olvasás nem maga a jelenség, hanem annak csak okozata. Másik kérdés, hogy a Harry Potter könyveket akár többször is elolvasó gyerekek hajlandók (lesznek)-e mást is olvasni, és ha igen, akkor milyen kínálatból választhatnak - az eddig ismert, ajánlott (és muszájból olvasott) irodalmon kívül, és e mellett. A piac törvényeinek ismeretében több olyan könyv megjelenése várható, amelyek csak "meglovagolják" a Harry Potter könyvek sikerének hullámait, és hasonló szereplőkkel, rengeteg akcióval igyekeznek olvasótábort szerezni maguknak. Sajnos az is várható, hogy ezek a könyvek többnyire nem irodalmi értékeikről lesznek nevezetesek. Emellett azonban a Harry Potter-könyvek sikere generálhat egy olyan jelenséget is, hogy neves írók fordulnak a gyerekolvasókhoz, több mesekönyv, ifjúsági regény születik. Talán a kritikusok, irodalomtudósok figyelmét is felkelti a gyerekkönyvek palettájának színesedése, és a figyelem az eddig igencsak mellőzött gyermekirodalom felé is fordul. Másrészt a Harry Potter sikere/eladhatósága nyomán - hipotetikusan - születő művek lehetőséget teremthetnek a gyermekirodalom virtuális könyvcímlistájának kibővítésére - amely szintén nagyon aktuális. 

Íme néhány lehetséges válasz a könyv sikerére - ezek mindegyike igaz lehet, pontosabban ezen okok együtt, egyszerre igazak. A Harry Potter- könyvek többek között azért lehetnek ennyire sikeresek, mert a mai filmnyelvhez szokott gyerekek igényeinek megfelelően "minden bekezdésben történik valami érdekes" (Boldizsár Ildikó: A gyermekirodalom első akciókönyve, in. Holmi, 2001/április.), azaz pergő események kötik le az olvasó figyelmét. Emellett a kötetek mindegyike egy-egy titkot bont ki, olvasóként végigizgulhatjuk a rejtélyek megoldását - és a jó bűnügyi regényekhez hasonlóan tényleg csak az utolsó oldalakon derül fény a titokra. (Külön dramaturgiai érdeme a könyveknek, hogy mindegyik végén megtalálható az események rövid összefoglalása, magyarázata - nemcsak Harry Potter értesül az események hátteréről, hanem az olvasók számára is tisztázódik néhány fontos részlet.) A sokszínű, fordulatos cselekmény, az izgalmak mellett az sem mellékes, hogy a könyvek főhőse egy teljesen hétköznapi(nak tűnő) kisfiú, a gyerekek szívesen és könnyen azonosulni tudnak vele. Harry Potter alakja ugyanis azt az üzenetet közvetíti számukra, hogy bárkiből lehet hős, mert ez nem a megjelenésen, és még csak nem is a tanulmányi eredményeken múlik. Emellett a könyvek olyan ki nem mondott gyermekfélelmek feloldására nyújtanak lehetőséget, amilyen például a szülők nélkül felnövők helyzete, a tanárok indokolatlan szigorúságából adódó kiszolgáltatottság, a beilleszkedés nehézségeiből adódó szorongások és nem utolsó sorban a kiismerhetetlen, lappangó sötétségtől, az ismeretlentől való szorongás. A gyerek- és felnőttvilág különbözőségén túl azt a jelenséget propagálja, hogy ahol a felnőttek tehetetlenek, ott majd a gyerekek mindent megoldanak. (Bár a kritikusabb olvasóban több helyen is felmerül a gyanú, hogy - mint utólag mindig kiderül - Dumbledore tényleg mindent tud, és csak eszközként, csatába küldött bábuként használja Harryt a Voldemort elleni harcban. Ez a fajta determináltság pedig nemcsak kisebbíti Harry érdemeit, de megkérdőjelezi azt is, hogy ki az események valódi mozgatója...) 
     A szereplők, legyenek azok bármennyire meseiek, valamennyien emberi tulajdonságokkal rendelkeznek, így ismerős/felismerhető viselkedési modelleket képviselnek/nyújtanak, tehát könnyű a morális kategóriákba történő besorolásuk. Annál is inkább, mert a regények minden szereplője határozott karakter, pontosan megállapítható róluk, hogy a jók avagy a gonoszok táborába tartoznak (még akkor is igaz ez, ha az egyes kötetekben a cselekményszövés szinte a végkifejletig félrevezeti az olvasót, azaz kiderül, hogy a legkevésbé gonosznak tűnő szereplő a leggonoszabb, és akire a leginkább gyanakodtunk, az tulajdonképpen jószándékú segítő). A Harry Potter-könyvek világa egyszerre képzeletbeli és igen erős erkölcsi renddel bíró világ (lásd a szerző Times-nak adott interjúját, 1999. 09.20.), egyáltalán: rendezett világ. Ez a szigorú erkölcsi rend a tündérmesékrejellemző jó-gonosz polaritásán alapul - a kötetek vonzerejének egyik legnagyobb titka éppen ebben keresendő: a hétköznapokban gyakran felmerülő erkölcsi dilemmák és döntésképtelenségek helyett nemcsak egyértelmű etikai állásfoglalást tesznek lehetővé az olvasó számára, hanem a kaotikus(nak tűnő) erkölcsi viszonyokkal terhelt valóság mellett egy rendezett, modellértékű perspektívát kínálnak. Ugyanakkor a mindentudó elbeszélő végig ébren tartja az érdeklődést azzal, hogy az egyes kötetek nem zárják le a cselekményt, nincsen megnyugtató befejezés, hiszen a gonosz sohasem pusztul el végérvényesen, tudjuk, hogy (egyre erősebben) visszatér. 
     Talán a legfontosabb mégis az, hogy nemcsak a szereplők sorolhatók be a tündérmesék jó-rossz csoportjaiba, hanem végig olyan mesei elemekkel operál az elbeszélő, amelyek mind ismerősek a klasszikus tündérmesékből: a legkisebb, legelnyomottabb fiúból lesz az igazi hős; ő győzi le (és tudjuk, hogy mindig legyőzi!) a gonoszt (miután kisebb próbatételeken mérettetik meg); a hősnek nemcsak akadályozói, de segítői is vannak; mesebeli lények, kellékek, varázslatok egész arzenálját használja a szerző. A meséről való intuitív tudásunk - és nem utolsó sorban a mese fogalmának meghatározására tett kísérletek - értelmében ilyennek kell lennie egy "igazi" mesének: olyan szövegnek, amely nem kérdőjelezi meg a mesevilág létét, egyáltalán, nem is problematizálja azt, hanem a legtermészetesebb módon létezőnek, sőt közegének tételezi. 
     Megnyílik a szövegben egy világ, amelyben a varázslók, boszorkányok, egyéb mágikus lények, bestiák létezése magától értetődő. Tökéletesen harmonikus a két világ egymás mellett/egymásban való létezése - bár mugliként (mert a könyvek szerint mi, varázstalan emberek muglik, azaz mug= mafla, balek vagyunk) kicsit zavaró lehet, hogy a mi világunk sokkal alacsonyabbrendű, sokkal "primitívebb" a varázslókénál -, és tökéletes a "szöveg" magyarázata is, azaz mi azért nem tudunk a varázslók világáról, mert nem tudhatunk: az egész Mágiaügyi Minisztérium azt vigyázza, hogy ne szivárogjanak ki mugliknak nem való információk. Ha mégis tapasztalunk valami szokatlant, azt hajlamosak vagyunk szerencsés véletlennek nevezni, ha pedig mégsem, akkor felejtésátokkal törlik emlékezetünkből a megtörténteket. (És itt nem egyszerűen rossz olvasásról, vagyis egy hibás olvasói reakcióról van szó, hiszen csak a könyvet olvasva vagyunk muglik. Ugyanakkor azonban, paradox módon, olvasóként "beavatott" muglik is vagyunk, hiszen értesülünk mindazon titkokról, csodákról, amelyek amúgy rejtve kellene legyenek előttünk - a különböző valóságok és a könyv által kiváltott magatartásformák kettősségéről és egymás elleni kijátszásának lehetőségéről még lesz szó a továbbiakban.) Ezzel a logikailag hibátlan alátámasztással bármilyen csoda és varázslat hiteles és nemkérdőjeleződik meg a valódisága, hiszen kétszeresen is távoli: egyrészt a fikció világában történik, másrészt azon belül is a varázslóvilágban; és így az ellenőrizhetőség kérdése fel sem merül. Rowling a szövegben megnyíló világon belül bemutat egy olyan (szó szerint!) varázslatos világot, amely a klasszikus tündérmesék összes szereplőjével és kellékével rendelkezik - annyi "korszerűsítéssel", hogy csodák (a szó világrendet megtörő értelmében) senkivel sem történnek, minden csodás eseménynek létezik (mágikus) magyarázata, mindegyik hátterében ott van egy-egy varázslat. A Harryvel - nemcsak Roxfortban - történő események annak ellenére, hogy kalandregénybe illően bonyolódnak és az akciófilmek gyorsaságával peregnek, mégiscsak mesei történések. A varázsmentes világ kritikai hangvételű bemutatása (vö. Vernon bácsi fogyasztói beállítódását, Petunia néni rosszindulatú leskelődéseit, a vasútállomás utasainak vakságát, stb.- bizony, mi muglik elég buták vagyunk) még inkább felerősíti és meseivé teszi a varázslók világát: a rideg valóság ellentételezése hangsúlyozottabbá teszi mese és "valóság" különbségét. Így akár referenciális olvasata is lehetne a Harry Potter könyveknek: ti. (sajnos) varázslatalanított világban élünk, a túlzott racionalizmus a világ másik, izgalmasabb felének megismerésétől zár el minket (bár a könyv magyarázata szerint ez azért ennél kissé bonyolultabb, ugyanis varázslónak születni kell, ez nem tanulható, csak fejleszthető képesség). Rowling könyveit a bennük megnyíló mesevilág alapján lehet leginkább megközelíteni. Kettős értelemben is mesei világról van szó: mesei egyrészt a bemutatott varázslók világa, másrészt mesei a szövegben megnyíló lehetséges világ egésze. Végül is meseregényekről van szó. A magyarországi recepcióban meseként csak Károlyi Csaba (Harry Potter, az árva és kiválasztott, És, 2000. márc.10.) tárgyalja a könyveket. A meseként való értelmezés ugyanakkor talán megválaszolhatja a siker kérdését, vagy újabb adalékot szolgáltathat ahhoz, és megelőzhetné, illetve semmissé tenné a könyveknek olyan értelmezéseit, amelyek összemásolt irodalmi sémák gyűjteményének látják csupán, vagy amelyek a logikai inkoherenciákat, illetve a motiválatlan varázslásokat róják fel a szerzőnek. Meseként ugyanis nem tesznek mást a könyvek, mint archetipikus emberi vágyak által generált modellértékű, rendezett világot mutatnak be, jó és gonosz folytonosan lejátszódó harcát beszélik el újra és újra. Itt fogalmazódhat meg a kérdés, hogy valóban szükség van-e egy egész sorozatra a Harry Potter köyvekből, nem állja-e meg magában is a helyét az első kötet, nyújtanak-e valamilyen többletet a további kötetek. A bemutatott varázslóvilág létezését "bizonyító" argumentáció tekintetében valóban kimerítő lehet az első kötet, de az újabb és újabb rejtélyek felbukkanása mellett Harry iskolai és Voldemorttal szembeni küzdelmének fokozatos nehezedése (a regények "főgonosza" az alaktalanság után fokozatosanegyre erősebb testben tér vissza, és egyre ravaszabb módon csalja tőrbe Harryt) mintegy fejlődésregényként olvastatja a további köteteket. Másrészt meseként olvasva ezek a könyvek azért letehetetlenül izgalmasak, mert egy ismeretlen, csodás világ újabb és újabb titkát ismerjük meg (a köteteket végigolvasva lassan kirajzolódik a mugli- és varázslóvilág egymás melletti működésének szabályrendszere, illetve a varázslóvilág pontos felépítése), mert mindig újabb és újabb "próbatételek" elé kerül a hős, mert mindig várjuk azt a következő varázslatot, segítséget, amelyik Harryt kihúzza a bajból... A fent említett hipotetikus referenciális olvasat tükrében a magyarázat a varázslatra, a csodára, a mesére való örök emberi igényben keresendő - tovább tágítva a kört: magában a fikció iránti antropológiailag is motivált igényben. (Iser fikcióról írott könyve megvilágíthat néhány elméleti problémát, mivel nála az emberlét alapvető jellemzőjeként tételeződik az ember megosztottsága, az "önmagunkon fölül- és kívüllét". Az álarc módján funkcionáló fikcionalitás így egyrészt az emberi elme kiterjesztéseként az önalakítás, másrészt a világalkotás paradigmája lesz. Vö. Wolfgang Iser: A fiktív és az imaginárius, Osiris, 2001.) A világok pluralitásának megteremtésével és játékba hozásával lehetőség teremtődik egy/több másik valóság megélésére, jelen esetben szellemi és fizikai korlátaink közé zárt világunk meghaladására. 
     A Harry Potter-könyvek adekvát megközelítéséhez el lehet/kell felejteni, hogy mindez egy szerző fikciója: a megnyíló mesevilágot le kell választani a könyvről. A mesevilág mindennapi valóságunkat mímelő felének ismerős a berendezése, a szabályai, a szereplői - mégis ez a világrész is mesei lesz attól, hogy megadatik benne a varázslóvilágba történő (konkrét, testi valóban is létrejövő) átjárás lehetősége, ill. a könyv szerint ez is éppen olyan csodákkal teli világ, mint a varázslóké, csak képtelenek vagyunk ennek a meglátására. A szigorú műfaji értelemben vett meseiségen (mesei struktúrán, mesei motívumokon) túl azért is mesébe illő Rowling világa, mert abban az általunk már eddig is ismert tündérek, trollok, kísértetek és akár a vérfarkasok is egyenrangú teremtmények, azaz nem tesz különbséget a mesék, mítoszok, hiedelmek, legendák szereplői között: ezek valamennyien nem evilágiak, s mint ilyenek a hétköznapi realitásunkat transzcendáló mesevilág lakói. Másrészt az írónő fantáziája számtalan olyan lényt, tárgyat, intézményt, szabályt stb. kelt életre, amelyek mind megerősítik ennek a mesevilágnak a létét - lásd Michael Ende Fantáziáját vagy Salman Rushdienál a Mesék Tengerét. 
     A Harry Potter könyvek nyelve is a mesék nyelvét idézi: a közérthetőség mellett nagy vonzerőt jelentenek az aprólékos, részletező alakábrázolások, leírások (pl. a roxforti lakomák és berendezések pompája a régi népmesék királyi udvarainak fényűzését idézi fel - többszöri olvasás után is sóvárgónlehet rájuk gondolni), az egzotikus nevek, a sok "titokzatos" kifejezés (a varázsigék jelentésének megfejtése külön csemegét jelenthet az olvasónak). Már csak azért is érdemes az interneten böngészni Harry Potter-ügyben, hogy megtudjuk, mit jelentenek az egyes nevek, pl. mugli, azaz mug= mafla, balek, Malfoy= mal foi, (fr.)= rosszhiszemű, Voldemort= vol de mort (fr.)= halálrepülés, a halál röpte, Sirius Black, azaz sirius (lat.)= kutya, stb. Sajnos csak az eredeti, angol nyelvű regények olvasásakor derül ki, hogyan is hangzanak a magyar fordító által elferdított nevek: pl. Piton neve az eredetiben Severus Snape, azaz severe= szigorú, mogorva, snap= hirtelen, snake= kígyó, Hóborc az eredetiben Peeves, azaz peeve= idegesít, "felhúz", a Mardekár angol neve Slytherin, azaz sly= alamuszi, sunyi, slither= csúszik, siklik, a Hollóhát eredetiben Rawenclaw, azaz raven= holló, claw= karom, Makesz angolul Scabbers, azaz scab= rüh, rovar stb. E beszélő nevek nem érvényesülnek a magyar fordításban, így talán nem is baj, hogy a megjelent két roxfortos varázs- ill. tankönyvben nagyon sok név - szerzői jogi problémák miatt - az angol eredeti szerent szerepel. És nem biztos, hogy a magyar olvasók nem szoknák meg a hangalakjukban is igen beszédes eredeti neveket (pl. Hogwarts, Griffindor, Rawenclaw, Hufflepuff, Slytherin, Severus Snape stb.) - legalább a legfontosabb nevek: az iskola neve, a házaké, a szereplőké feltétlenül meg kellett volna maradjon, ugyanis úgy még "kinyomozható" lett volna eredeti jelentésük, eredetük. Emellett az angol nevek használata jelentősen egyértelműbbé, könnyebbé tenné az esetleges idegen nyelvű kiegészítő anyagok olvasását (a Sulinet már elég sok helyen működik), s nem jelentene külön feladatot a nevek azonosítása sem. És biztosan nem vált volna a könyv hátrányára, ha a fordító nem színezi ki olykor érzelmi reakciókkal az eredeti szöveget, hanem hűen fordítja a "szikárabb" eredetit - a kevesebb több lett volna. 
     Visszatérve a siker kérdésére, könyvek egész sorozata lehetne sikerkönyvvé, ha a fikció maga lenne a siker garanciája vagy ha a mesevilág szerepeltetése önmagában elegendő lenne. Harry Potter esetében a jelen idejűség külön "varázsát" adja a könyvnek, azaz éppen a legjelenkoribb történetről, környezetről van szó egyrészt, másrészt viszont a legősibb, "legklasszikusabb" varázsvilágról. Az, hogy napjaink technikai civilizációjának ellenpólusaként és annak kiegészítéseként egy hatékonyabb, általunk elfeledett mágikus világ is működik, jelen idejűvé, kézközelségbe hozza a varázslatot, a mesét - a világnak ilyenként való potenciális létezése maga a mese. Tolkien világhírű meseregény trilógiája az emberek megjelenésének ősidejébe helyezte a mesebeli történésekeket, Rowling ennek mintegy folytatását írja meg: az emberek megjelenésével nem tűnt el a varázslat a világból, csak éppen nem hozzáférhető bárki számára. Közös a két műben nemcsak a történtek hitelesítése - Tolkiennél a múltbeli cselekmények éppen mitikus idejűségüknél fogva ellenőrizhetetlenek -, hanem az is, hogy mindkét szerző komolyan veszi a mesevilágot, nemcsak paródiaszinten, elbagatellizálva vagy profanizálva jeleníti meg azt. (A legismertebb jelenkori magyarországi varázslónak, Békés Pál kétbalkezes varázslójának mesevilága sokkal inkább annak paródiája, a szereplőknek nincsen "méltóságuk", és az események is súlytalanok.) Rowling könyvében, akárcsak bármelyik tündérmesében, a szó klasszikus értelmében vett (mesei) hősök szerepelnek, és az eseményeknek is komoly tétje van - még akkor is, ha néhol parodisztikus elemek is feltűnnek: lásd az oktatás fonákságait, a varázslók által használt nagyon is hétköznapi eszközöket, a kviblik igyekezetét, hogy varázsolni tudjanak, a varázslók muglikkal szembeni tudatlanságát és tájékozatlanságát stb. Ide sorolhatnánk még Michael Ende mesevilágát is: ezekben a könyvekben a legfontosabb mondanivaló (már ha egyáltalán lehet ilyet megállapítani) magának a mesevilágnak a tételezése. A népmesékben, tündérmesékben kimondatlanul van benne, hogy lényegük/tartalmuk/mondanivalójuk éppen a meseiség: legfontosabb/egyedüli funkciójuk az, hogy a mesevilág létrehozásának egy-egy példaadó példányaként léteznek - Rowlingnál ki is mondódik ez, azaz a szöveg éppen ennek a varázslóvilágnak/mesevilágnak létezéséről szól, de úgy, hogy közben a leghalványabb utalás sem történik arra, hogy mindez csupán kitaláció lenne. Olvasóként külön öröm, hogy a Harry Potter-könyveknek nincsen semmiféle metanarratívája, kerettörténete (nem egy megtalált, régi fóliánson olvasott eseményekről értesülünk, de nem is egy nyúlüregbe ugráshoz hasonló helyzetről), amelyek bizonygatnák az írottak valódiságát, vagy megkérdőjeleznék azt. Rowling nem akar "összekacsintani az olvasóval", hagyja - a szó szoros értelmében is - elvarázsolódni a szövegvilágba lépőt, egyáltalán megteremti az olvasottakban való hit lehetőségét. Egy olyan, nemcsak a gyerekekben létező igényt elégít ki, amely a naiv olvasás lehetősége mellett annak a gyönyörűségét is jelenti: egyszerűen jó hinni abban, hogy ilyen varázslatos (lehet) a körülöttünk levő látszólag szürke, unalmas világ, jó elhinni, hogy nemcsak a mesében létez(het)nek varázslók, koboldok és egyszarvúak. A mesteri cselekményszövés mellett talán ez, a mese(i)világ létezésének lehetősége, ill. a mesevilág újraélésének lehetősége olvastatja el felnőtt olvasók tömegeivel is a könyveket. A legfontosabb, ami megtudható a Harry Potter könyvekből, az az, hogy ilyen lenne a világ, ha a varázslóvilág is létezne: ilyen "varázslatos" lenne. A tételesen szereplő varázslóvilággal "kiegészített" jelenvalóságunk, akárcsak bármelyik tündérmese, modellként működik. E mesevilág ontológiája a vágyra épül, létezéséhez elegendő a benne való feltétlen hit. A Harry Potter könyvek igazi varázsa abban áll, hogy minden tekintetben hitelesíti az írottakat, azaz nemcsak a muglik nemtudására épülő logikai alátámasztásteszi igazán hihetővé a történetet, hanem a könyvek több helyen is tematizálják a varázslóvilág valódi létezésének (és nemcsak fikcióként való létezésének) lehetőségét, lásd pl. a kilenc és háromnegyedik vágány létezését, a középkori boszorkányüldözésről írottakat stb. Ezt csak megerősítik a megjelent roxfortos könyvek - Harry Potter és barátainak kézírásos "kiegészítéseivel". (Némi csalódást okozhat a könyvek nagyon rövid terjedelme, már csak azért is, mert Harry "szenvedéseit" olvasva sokkal vaskosabbnak "képzeltük el" a tankönyveket.) A regényben említett könyvek megjelenésével akár fel is borulhatna fikció és valóság játékának egyensúlya, hiszen a megelevenedő, az imagináriusból kilépő könyvek megszegik az íratlanul is létező fikciós megállapodást. Ám itt ezek a könyvek csak a játék újabb kellékei: Harry Potter varázslóvilágából az olvasó is kaphat egy kézzelfogható "berendezési tárgyat". Ami a varázslóvilág létezésének logikai motiválását ill. a hétköznapi és a mesevilág egymásban/egymás mellett való létezését illeti, a Legendás állatok és megfigyelésük könyvben külön fejezet foglalkozik azzal, hogy a muglik miért nem láthatják a varázslók által ismert bestiákat. Megtudjuk például, hogy a(z általunk annak nevezett) dodó madár kipusztulása csupán megtévesztés volt, hogy a rejtélyes gabonaköröket mooncalfok tapossák ki ("nagy fejtörést okozva ezzel a mugliknak" 57.), hogy a "mágikus bestiák közül a tündéreknek van a legjobb mugli sajtója" (77.) stb. Az előszóban Dumbledore, Roxfort igazgatója külön hangsúlyozza, hogy bár mugliknak is hozzáférhetővé tették ezeket a varázslókönyveket, de természetesen a benne írottak csupán a képzelet szüleményei - holott valamennyien, Harry Potter-olvasók tudjuk, hogy valóban léteznek a bemutatott bestiák. Tökéletesen felépített játékról van tehát szó, ezért kár, hogy a magyar változat kiadója elrontja, varázstalanítja a játékot azzal, hogy a roxfortos tankönyvekbe könyvjelzőként belehelyezi "egyéb" reklámját. 
     Mégsem egyszerűen arról van szó, hogy több tízezer olvasó elvéti azt az Eco által is hangsúlyozott olvasó és szerző közti egyezséget, miszerint az olvasónak el kell fogadnia a fikció tényét (Vö. Umberto Eco: Hat séta a fikció erdejében, Európa, 1995). Mert tudható, hogy a Harry Potter könyvek fikcióként olvasandók - tudjuk, hogy nem a mi világunkat mutatják be, az egy másik világ, nálunk nincsen átjárás a roxforti expresszhez. A fikcióként való létezés tudása mellett azonban a varázslóvilág létezése utáni vágy létrehoz(hat)ja a valóság-fikció összemosását, "egyrészt rámutat arra, hogy a fikcióról tudhatjuk azt, hogy fikció, másrészt megmutatja, hogy az ábrázolt világot csupán úgy kell felfognunk, mintha világ volna - méghozzá azért, hogy valami rajta kívülire való utalásként gondoljuk el. Végül a szöveg az olvasói tapasztalatban is előidéz egy határátlépést: egy nem létező világra vonatkozó beállítódásokat hoz létre, melyek kibomlása az olvasó saját világának ideiglenes elmozdulását eredményezi." (Iser, i.m. 42.) Sohasem ellenőrizhető ama bizonyos másik valóság létezésébe vetett hit, de az egymással párhuzamos valóságok azonos státuszúak is, s mint ilyenek egyik sem valódibb a másiknál. Az "ember alapvető megosztottsága" forrásként szolgálhat a világon belüli lehetséges világok létrejöttében. A Harry Potter-könyvek esetében az írónő játékának köszönhetően - egyrészt a történtek abszolút jelenidejűségéből fakadóan, másrészt a varázslóvilág nagyon is emberi felépítése következtében, harmadrészt a könyvekben elrejtett megannyi hitelesítő mozzanat és a megjelent "tankönyvek" miatt - csak felerősödnek e jelenségek. 
     A Harry Potter nemcsak fikcióként tematizálja valóság és fikció összemosását, de meseként rávilágít mesei és valós lehetséges együttlétezésére is. Potenciális és aktuális létmódok egymásbajátszásáról van szó, és ez ismeretelméleti relevanciával is bír: együtt, egyszerre működik a játék tudása és a régen elfeledett mese(i)hez való visszatérés lehetőségébe vetett hit. A "Mi van, ha mégsem csupán kitaláció?" - az írónő által megerősített - kérdésfelvetést egyrészt olyan ősi vágya(kozáso)k motiválják, mint az átváltozás, átváltoztatás, a mágikus lényekkel való kommunikáció, a mágikus közlekedés, helyváltoztatás, a csodás gyógyítás, az (akár végtelenül) hosszú élet elnyerésének képessége. Másrészt jelenvalóságunk túlnőtt racionalitásának ellenhatásaként megjelenik a titkok, rejtélyek, természetfölötti, varázslatos jelenségek iránti igény - sajnos a sorozatban futó "fantasy"-nak nevezett könyvek, filmek csak egy bizonyos szinten elégíthetik ki a felnőttek és a gyerekek ilyen irányú igényeit is, ebből a szempontból a Harry Potter-könyvek a főhőssel való könnyű azonosulás lehetőségének előnyével bírnak. Anakronisztikusnak tűnhet a gyerekolvasók esetében a gyerekkori tündérmesék iránti nosztalgiában keresni a siker okát, ám a Harry Potter-könyvek olvasói mégis a tündérmesék világának kellékeit teremtik maguk köré. Harry Potter élete - még ha a Dursley bácsiék képviselte szinte elviselhetetlen "családi" légkört is beleszámítjuk - sokkal színesebb és érdekesebb, mint az általunk megélt valóság - ugyanakkor sokkal veszélyesebb és kegyetlenebb is. A bökkenő csak az lehet a gyerekolvasó értelmezésében, hogy Harry Potter nem tudja magáról, hogy győztesként kerül ki a Voldemorttal folytatott "párbajokból", sőt azt sem, hogy egyáltalán élve megússza az egyes találkozásokat - csak olvasóként rendelkezünk azzal a bizonyos kettős tudattal, mert "minden irodalmi fikcionalitás úgy módosítja a tudatot, hogy fölfoghatóvá teszi azt, ami amúgy csupán álmában esik meg az emberrel, és megalkotja azt a horizontot, amely az álmodó számára nem adott az általa teremtett világ kellős közepén" (Iser, i. m. 116.). 
     És létezhet egy sokkal "illőbb" magyarázata is a Harry Potter-könyvek sikerének: mintha varázslat vagy bűbáj okozná, úgy működnek, olvastatjákmagukat ezek a szövegek. Akárcsak Bathben "egy vén boszorkánynak [...] volt egy olyan könyve, amit nem lehetett letenni! Aki beleolvasott, annak utána a könyvvel az orra alatt kellett járkálnia, és fél kézzel kellett csinálnia mindent." Persze, mindez csak a képzelet szüleménye. A "varázsló olvasók" úgyis tudják, olyan ez a mesevilág, mint Edevis tükre: "Edevis amen ahze erkyt docr amen".