Az amerikai Bret Easton Ellis a Nullánál is kevesebb (1985) című kultikus regényének fabuláris sémája diákosan egyszerű, közhelyes: a tizennyolcéves főhős négy hónap után hazajön Los Angelesbe vakációzni, eltölt egy hónapot régi barátai között, majd visszautazik. A kiszelt tér, a kizökkentett idő - a besűrűsödő téridő keretei közé beszorul egy létmodell. 
     Az ókori próbatételes kalandregény óta jól működik ez a sztereotip képlet: van egy alaphelyzet, amelyből a hős kibillen, kalandok sorjáznak, majd kialakul a véghelyzet, vagyis visszaáll a rend. A kezdő- és zárópont közé ékelődő szakadékba Bahtyin szerint az antik erotikus regény olyan tetszés szerint bővíthető és sorrendjében is megfordítható kalandláncolatot iktat, amely időtlen, okozatiságában széteső és ezért teljességgel irracionális, a puszta eseményességre éhes befogadó számára könnyen habzsolható, csodálatos massza. Az ókori regényben az ésszerűség, a normalitás talaja ezen a rendkívüli kalandidőn kívül van, megelőzi és követi ezt a kiszelt eseményvilágot mint rendes, szilárd létközeg. A kalandoknak ebben az absztrakt, statikus kronotoposzában, ebben az űrben mozogva, a súlytalanság állapotába kerülve az ókori hősök mit sem változnak, nem fejlődnek, nem is öregszenek - dacára a vadregényes, tarka akciókra építő, végteleníthető, a kíváncsi antik fül számára oly édes mesének. Lebegnek, mert a kor még nem érett meg a történelmi időszemléletre. 
     A 20. század végén Bret Easton Ellis főhőse, Clay fölött is nyomtalanul múlik el a szünidő, azzal a tragikus különbséggel, hogy rá a kalandok vákuuma előtt és után se vár valamiféle valóságos, rációval telített élet, mint ókori társaira. Kőkemény homogenitás jellemzi az időt ebben az 1985-ben megjelent regényben, mintha vissza kellene hátrálnunk egészen a műfaj első, ókori mintáit megelőző korokba. Mert az antik köznapi kalandregény már hordozza a hősök - igaz, csak ugrásszerű - fejlődésének eszméjét a metamorfózis motívumában, s a Véletlen szórakoztatóipari logikáját is kezdi felváltani a szükségszerűség, ember és világ, jellem és sors okozati kapcsolódásának szervessége, egyáltalán: az emberi cselekvés jelentősége. 
     A Nullánál is kevesebb viszont a totális nihil fogságában erőtlenül vergődő hősökről szól. Se a kalandok előtt, se utána nem várja őket az igazi, rendes, közönséges világ. A reális, plasztikus ábrázolás révén még inkább kiütközik, hogy a súlytalanság állapotában az élet minden vonatkozásaelveszíti jelentőségét. A gazdag, drogozó, céltalanul vegetáló, nemiségükben is holtpontra jutó fiatalok semmilyen vonatkozásban nem életképesek. A lepusztult személyiségképekből kirajzolódó tablóra az időtlenség pecsétjét nyomja az felismerés is, hogy nincs generációs különbség: az apák, a nagyszülők életútja is mind ugyanolyan kilátástalan kört írt le, Clay róluk gondolkodva sem talál kiutat, másféle képletet. Mert - igaz, nagyon lagymatagon, de mintha keresné a megoldást, épp a gyökerek után tapogatva. Például a gyerekkor múltbéli vízióit visszapörgetve, egy elveszített esetleges éden után kutatva, a súlytalan könnyedségű létmodell kezdeteit problematizálva. 
     A főhős elbeszélésére azonban nem a kimondás, a fogalmi megnevezés, az artikulálás a jellemző, hanem a reflektálatlan, öntudatlan felmutatás. A magatehetetlen, fásult sodródásban a világ dolgai csak villanásszerű képekben csapódnak le, éppen csak érintőlegesen, a tudat felszínét súrolva. A mozaikok széthullanak, a téblábolás körkörös. 
     A mű egyik vezérmotívuma egy visszatérő reklámfelirat: "Itt eltűnhetsz..." A felszólítás lényegre tapintó, hisz e generáció alapkérdése: hogyan lehet kibírni a banális létet, hogyan lehet elérni a halált az életben, az önkívületet, a kómát, az álom súlytalansági állapotát. Az X-generáció azonban még ezt sem nagyon akarja, mint ahogy semmit sem. Képviselői kábán tengődnek egy kilátástalan anyagi jólétben, s egy keserves, elviselhetetlen szellemi nyomorban. "- Mi izgat téged? Mi tesz boldoggá?" - teszi fel a kérdést Blair Claynek, s válasza pontos: "- Semmi. Semmi sem tesz boldoggá. Nem szeretek semmit... Nem annyira fájdalmas, ha nem izgat semmi."(210.o.) 
     Kirajzolódik az a kulturális ikon, amely a hiperfogyasztói társadalom védjegye: az igazit helyettesítő, preparált, koncentrált ételkivonat, az instant formában tálalt élet, amely önmagát is fölfalja egy 20. századi "kalandidőben", tömény élménytelenségben. 
     A nyolcvanas-kilencvenes évek elveszett generációja, az amerikai X-generáció - kénytelen-kelletlen - minimálisra srófolta léthez való közét. Ez a nemzedék a 60-as évek farmernadrágosainak, a formaromboló, polgárpukkasztó eszményekkel lázadó hippiknek technós-parodikus visszfénye, a beat-nemzedék elerőtlenedő, üvegházi hajtása. A helyzet adott: immár nincs ki ellen lázadni, nincs kit sokkolni, a hiperfogyasztói társadalom gépezete ekkorra már felemésztett minden maradék szenvedélyt, eszmét. A kor kortalan embere leterítve fogyaszt: lakást, ruhát, kocsit, TV-klipeket, posztereket, mesterséges napfürdőt, a plasztikai sebészet vívmányait, divatot, szexet és főleg drogokat. 
     E regényvilág a drogokról, a drogfogyasztás ingereiről, kényszereiről, hatásáról adja a legárnyaltabb képet. A hősök cselekvési lehetősége erreszűkül, másféle akciós szituációban nem is igen látjuk őket. A helyváltoztatás pótcselekvésként működik az életükben; a rágyújtás, az italozás, a kábítószerezés szertartásai csipetnyi szadizmussal, élménypótló nekrofíliával vegyülnek. 
     A szereplők nemcsak tetteikben bénák, testük fásultságát szellemük, nyelvezetük minimalizáltsága is jelzi. A beszámoló stílusa száraz, vértelen, nyoma sincs benne az iróniának, hisz az már szellemi fölényt, világnézeti izgalmat, világ iránti szükségletet jelentene. E fásult tengés-lengésben csak sivár, banális, lemondó, világot eleresztő tragikum van. A gyakori, rövid párbeszédek szóhulladékai híven tükrözik a tudatleépülés fokát a szereplőkben. 
     "- Mit csinálsz mostanában? - kérdezem. 
     - És te mit? - kérdez vissza. 
     Nem mondok semmit. Felnéz, meghökkent képet vág. - Ugyan már, Clay, mondd el! - A ruhák kupacában kutat. - Kell, hogy csinálj valamit. 
     - Hát, nem tudom. 
     - Mit csinálsz? - kérdezi. 
     - Hát, mindenfélét. - leülök a matracra. 
     - Például mit? 
     - Nem tudom. Mindenfélét. - Elakad a hangom..."(152.o.) 
     A hősök arctalanok, az olvasó - akárcsak az antik regény elburjánzó kalandtortúráiban - képtelen megkülönböztetni őket egymástól, tetteikben és küllemükben is összefolynak. Az önelvesztés, az egyéntelenítés, a primitív figuralitás így ismét az antik sztereotipikus ábrázoláshoz csatol vissza bennünket. 
     A főhősben az árral való úszás ellenére azért feldereng ennek az arcnélküliségnek a lesújtó mivolta: "Főként fiatal srácok vannak a házban, úgy tűnik, jut belőlük az összes szobába, és mindannyian egyformák: vékony, lebarnult test, rövid szőke haj, kék szem, üres tekintet, üres, szenvtelen hang, és az jut eszembe, hogy vajon én is pontosan ugyanúgy nézek-e ki, mint ők. Próbálom elhessegetni ezt a gondolatot..."(155.o.) 
     A regényen végighúzódik egy szerelmi szál, Clay és Blair halódó kapcsolatának története. Felemás szakításuk okaként a lány a jelenlét hiányát nevezi meg: 
     "- De olyan volt, mintha nem lettél volna ott... Ránézek, várom, hogy folytassa, felnézek a hirdetőtáblára. Itt eltűnhetsz. 
     - Nem tudom, hogy bárki más, akivel együtt voltam, valóban ott volt-e... de ők legalább próbáltak ott lenni... Te meg soha. Mások igyekeztek, te meg csak... Egyszerűen messze voltál... Sohasem voltál ott. Egy ideig sajnáltalak, de aztán nehezemre esett." (210.o.) 
     Két ellentétes inger vet hullámokat az X-generáció képviselőiben: az egyik az élménytelenség kudarcából való menekülés vágya a szadistaönkielégülések irányába, a másik - Clay esetében - épp a bekeményedés, az élményszerűség elutasítása, "mert nem annyira fáj, ha nem izgat semmi"; avagy: "Itt eltűnhetsz anélkül, hogy észrevennéd." (181.o.) 
     E két kirajzolódó magatartásmodell perspektívájából nézve kérdés, hogy egyáltalán meddig lehet fontos e vegetálás alanyai számára maga az életben maradás. A regénynek egyik gyújtópontja az a párbeszéd, amelyből magának az öncélú levésnek a stratégiája bontakozik ki: 
     "- Hova megyünk? 
     - Nem tudom - mondta. - Csak úgy megyünk. 
     - De ez az út nem vezet sehová - mondtam neki. 
     - Az nem számít. 
     - Miért, mi számít? - kérdeztem kis szünet után. 
     - Csak hogy rajta vagyunk, haver - mondta."(200.o.) 
     A Nullánál is kevesebb hősei egy létredukció és egy létdeformáció kidolgozásával és fenntartásával kísérleteznek - ókori társaik akár boldogságra, akár fájdalomra való esélyei nélkül. Még a sikolyra sincs hangjuk. A koremblémákkal teli regényt a végtelenből induló és oda kifutó időmassza határozza meg, a feloldhatatlan várakozás, hogy történjen már velük valami. De nem történik. (Európa, Bp., 1999.)