Hajlamosak vagyunk, bizonyára alaptalanul is fölértékelni az irodalom és a vele való foglalkozás múltját, ezzel jelentőségét és fontosságát is (túl)hangsúlyozván; az írásbeliség kezdetétől számítani az írott irodalom elejét, vagy a szóbeliség elejétől számolni a folklór-irodalom kezdetét. Igaz, ezekben a tapogatózásokban nem tévedhetünk túl nagyot, vagy különösebben lényegeset. Ellenben az irodalom eredetisége, az irodalmi alkotás eredetiségének kérdésében elbizonytalanodunk, amikor arra gondolunk, hogy az irodalom tulajdonképpen a már korábban létező irodalmi szövegekből épül fel. Természetesen ez a megközelítés is igaz, hiszen "minden művész hozott anyagból dolgozik" (Szegedy-Maszák Mihály), és minden új műalkotás a korábbi műalkotások kritikája is egyben, ám valószerűbb, hogy mégis inkább, vagy előbb a nyelvből, mint a készre formált szövegekből, előre gyártott gondolatpanelekből építkeznek az egymásra alapozó irodalmi alkotások. Legvalószínűbb igazságtartalma a harmadik, az előbbi kettőt egyesítő feltételezésnek lehet: az irodalom nem egyéb, mint a nyelvet használó emlékező tudat; szüntelen palimpszeszt. Vagyis: a nyelvet használva egy-egy irodalmi mű az irodalom összességénél lényegében kevesebbre, de a nyelv adta lehetőségeknél fogva mégis annál többre építkezik, miként a palimpszeszt is egy korábbi alkotás sorait másítja meg, taszítja a feledés süllyesztőjébe és ír fölé a korlátlan lehetőségek közül egy újabb szöveget: tortareceptet, szonettet, kőfaragónak szóló útmutatást. Itt annak a törvényszerűségnek a működése érhető tetten - ami egyébként Csányi Erzsébet kisesszéinek is vezérelve -, miszerint "a műalkotás a maga választott területét soha nem terjeszti ki a teljességre, a maga világán belül viszont a teljességre törekszik" (Füzi László), és azáltal gazdagítja világunkat, hogy valamennyit hozzáad a valóságunkhoz, végső soron a léthez. 
     Az író egyik feltételezhető feladata, hogy rendet, rendszert vigyen a káoszba. A kötet bevezető esszéjének (Mítoszok: a tudatalatti szimbólumvilága) első bekezdése máris egy ilyen szándékról ad jelzést: "Khaoszból, a világ ősállapotából és Nüxből, a mindenre ráboruló sötétségből az ókori görög teremtésmítosz szerint csupán a feketeség újabb árnyalatai születtek: az éjszaka és a fénytelen sötétség. Ebből az amorf tagadásból keletkezett legelőször is Erósz, a vonzalom és a szerelem istene. Ő hívta életre a Fényt,majd Uranoszt, az ég-ősapát és Gaiát, a földanyát. Az űrt és a formátlanságot lassanként egyre emberibb alakú lények töltik ki. Otthonossá válik a világ." A világ otthonosságával és elemi kaotikusságával kapcsolatosan Baji Lázár Imre írja a (poszt)posztmodernről értekezve: "A káosz nem marad magyarázat nélkül, mindig is születtek mítoszok, vallások, kozmológiák, hogy renddel ruházzák fel azt. Ha másképp nem tudunk rendet tenni benne, jön a káoszelmélet." "A mítoszok ugyanis, mint alapvető világmegismerő képződmények, nem fogalmakra irányulnak, hanem többszörös jelentésekre" - fűzi tovább a gondolatot Csányi, valahol Szentkuthy gondolatával is összecsendülve, amely a mítoszalkotás ősi valóság-megismerő funkcióját egyszerűen úgy értelmezte, hogy "nem értem, tehát isten, nem értem, tehát mítosz". Vagy ahogy Csányi Erzsébet Jungot idézve folytatja: "a mitologikus képzetek archetípusok formájában őrzik az emberi őstapasztalatokat, ősképeket". Az esszé záró bekezdése visszautal a bevezetésre, miszerint: "Az őskáosszal, a Semmivel szembeni harcot a teremtés kezdetén nem Valaminek, hanem Erósznak kellett felvennie. A bináris ellentétek küzdelmét, a világteremtést a Vágy motorja indította el." Vagy nézzünk egy másik esszét¹, amelynek kezdőmondata a következő: "Spontánnak, szubjektívnek, nonkonformistának és patetikusnak lenni: ez számít modern életmodellnek 1774-ben, Goethe Wertherének megjelenésekor." Nem lehet nem szeretni azt, aki ilyen mondattal vezeti be gondolatmenetét, egyben azt is megsejtjük, hogy a világirodalom nagyjait újaolvasó esszéíró nem hermeneutikai traktátust, kínál, nem recepcióesztétikai, nem retorikai elemzést végez, nem dekonstruál, hanem az irodalom által kínált izgalmakat éli át, amelyek még csak nem is kötelezően az esztétikum tárgyiasulásából fakadnak, hanem még olyan, a posztmodern szellem által figyelmen kívül hagyott, korszerűtlen diszciplínák folyománya, mint például a metafizika. 
     Az írásbeliség kezdetétől errefelé jó, ha ötven szerző nevére emlékezünk, műveik címére esetleg, de azok részleteire már csak leginkább azok, akik szívügyüknek tekintik a literatúrát, vagy szakmájukból eredően foglalkoznak vele. Csányi Erzsébet egyike azon keveseknek, akik az első ismerkedést követően még egyszer átrágták magukat a mai irodalom gyökerein, kezdve a mítoszoktól, a Bibliától, az ókorban született alkotásoktól, egészen a huszadik század jelentős művei legtöbbjéig. A fontos, mérföldkőnek számító szövegekről rövid kisesszékben számolt be karcsú, zsebbe illő, kézbe kívánkozó kötetében. 
     Csányi Erzsébet ezzel a könyvével az irodalom természetrajzának fontos, meghatározó vonulatai mellett haladva helyezkedik az értelmező, illetve átértelmező gondolkodó pozíciójába. Megkérdőjelezhetetlen módon jut el például Boccacciótól kiindulva alig egy, vagy másfél könyvoldalon annak bizonyításáig, hogy az irodalom lényegében nem egyéb, mint halandzsa, jó értelemben, hadd ne mondjam, posztmodern értelemben vett halandzsa. Vagy miként Molnár Miklós fogalmazott ugyancsak tavaly megjelent kötetében²: szajré³. Lényegében ugyanaz, mint amit a talán jobb hangzású palimpszeszt alatt értünk a megengedő posztmodern nyelvhasználatban. 
     Az újraolvasás mikéntjéről és miértjéről egyaránt vallomást tevő szövegek érdekes módon nem arról beszélnek, hogy mi tette a vizsgált irodalmi alkotásokat irodalommá, hanem arról, hogy a mindenkori ember az egyes szövegek megszületésének korában milyen szellemi kapacitásokkal rendelkezett. Milyen volt a léttel és a létezéssel szemben kialakított habitusa, kozmogóniája, erkölcsi alapállása, esztétikai érzékenysége. Az európai kultúrtörténet irodalmi alapműveit, kezdve a mítoszoktól a Biblián át, Homérosz, Platón, Petronius, Cervantes, Shakespeare, Voltaire, Goethe, Gogol, Musil, Hamvas Béla és még többek munkáit tehát eleve referenciális, vagyis nyelven kívüli aspektusból vizsgálja. Ez fölöttébb különös egy olyan szerző esetében, aki egyébként narratológiával és annak néhány speciális szakával foglalkozik. Ez teszi ezt a könyvet értékessé: hogy a szerző a szűk elméletiségből vissza tudott térni a másfél könyvoldalnyi esszékben ahhoz a tudományhoz - mert talán inkább tudomány, mint művészet -, amelynek birtokában egy írástudó ember képes egy kor néhány leglényegesebbnek tűnő problémájának, vagy jellemzőjének megfogalmazására. Homérosz Iliászában például a férfiúi princípiumot üstökön ragadó szöveget vizsgálja, a korabeli közösségi értékrend legmagasabb fokát a harci dicsősségben látja meg, a szenvedélyes öldöklést, a mohó ölést a hősies magatartás értékrendjének csúcsára helyezvén láttatja. Felfedezésszerűen mutat rá, hogy bármennyire kifejezett az élethez való ragaszkodás az Iliászban ábrázolt közösségi értékrendben, a tőle, az élettől való eloldódás mégsem csüggesztő, sőt, az esszé végkövetkeztetése a legizgalmasabb: "Még az emberi test szétroncsolásában is annak gyönyörű bonyolultsága, a kéz izmossága, az ember által készített fegyver tökéletessége nyűgözi le [Homéroszt]. Másrészt, a végzet elfogadása a halandó számára végül is a hősies felmagasztosulás esélye. Por, érc, velő és vér keveredése az Iliászban ember és világ bensőséges egységét tükrözi." 
     Csányi Erzsébet két korábbi kötetében⁴ is a prózapoétikával, a történeti poétikával, a narrációval, a metanarratív textusokkal, a regény önreflexiójával foglalkozott. Most az ókori irodalom vizsgálata során is természetesen az elbeszélő művészet ilyen, önreflexív megnyilatkozásainak nyomait is kutatja, találja és tárja fel. Apuleiusnál például a metanarratív beszéd (is) érdekli, Cervantes művében az intertextuális viszonyokat (is) vizsgálja és természetesen nyomába ered a metanarrációnak is. A kötet időrendi szerkezetével követi végig az elbeszélő irodalom, a költött, történetmondó elbeszélések legmarkánsabbjainak sorát, korszakonként haladva a ma, a kötet második részében tárgyalásra kerülő, jelenünket meghatározó elbeszélésmódok felé. Az újaértelmezés mellett az újraértékelés szándékával - vélhetnénk, de nem, hanem az irodalmi izgalmakért: "A kanonizáció, ami minden olvasás velejárója, ideologikus amennyiben egy meghatározott értelmet stabilizál" - írja Kulcsár Szabó Zoltán a posztmodernről és a (neo)konzervativizmusról értekezve. Csányi Erzsébet újraolvasásai szerencsésen elkerülik az új kanonizálás csapdáját. 
     A kötet második nagy egységét kezdő, a bibliai metanyelvvel foglalkozó írás már a narratológus Csányi Erzsébetet állítja elénk. Ebben a részben a tudós jut szóhoz, ami természetesen a szövegek beszédmódját is meghatározza: itt már a tudományos nyelvé az elsőbbség, az argumentálásé, az idézésé, az érvelésé, míg az esszék hangütése inkább a szabadabb, a metonimikus diskurzus jellemzőivel írhatók le. Erénye a pontos célmeghatározás, az irodalomelmélet(ek)ben való biztos tájékozódás, valamint az a szintetizáló hajlam, amivel fókuszálja kutató kedvét. Módszere a felfedés és a kiemelés. Megfogalmazásai célirányosak, csupán a témára szorítkozók és magabiztosan fegyelmezettek. Szívesen mutatja fel más kutatók eredményeit, de csak azért, hogy közülük kiemelhesse a lényegi megközelítéseket, rendszerezésükkel és egymás mellé állításukkal felfedje a vizsgált jelenség arculatát. Élvezettel szembesít egymásnak ellentmondó meglátásokat, hogy végkövetkeztetésként saját "olvasatát" igazolja. Átvételeit, miként minden kötetében, következetesen jelzi, gyakorta ott is, ahol a tudósetika nem kívánná meg, ám a fogalmak tisztázása, pontos értelmezése miatt mégis szükség van rá. A szövegelemző-szövegértelmező munkáját ugyanis már eleve megkeseríti a különböző irodalomtudományi rendszerek eltérése, a vizsgálati szempontok különbözősége és a szakszókincs fogalomtárának iskolánkénti eltérő alkalmazása, ráadásul a műértelmezők sokszor maguk kreálnak műszavakat egy-egy alkotás bizonyos jelenségének fogalmi behatárolására. 
     Az irodalomelmélet több diszciplínáját is felhasználó tanulmányok, amelyek tárgysorai⁵ teljes tudományos felvértezettségében állítják elénk a kutatót, akinek a beszédmódja, részben a tudományos szaknyelv szikársága miatt, csupán a beavatottak számára érthető. És fontos. 
     Azért, mert egy pillanatra se lehet mellékes számunkra, hogy létezik egy ilyen beszéd az irodalomról, s éppen a Vajdaságban, és éppen most. Amikor az élet különböző területein az analfabetizmus terrorja az elfogadott norma, amikor a helyi jellegű történelem-/át/értelmezésekkel szemben az irodalomelméleti komparatisztika a létfelfogások olyan összetartó erejét tárja fel, ami sajátos próza-poétikai erővonalakkal hálózza át (össze) Közép-Európa irodalmait. Ez azonban ugyancsak a beavatottak, a kissé megszállottak számára lényeges. 
     A kötet két nagyfejezete tulajdonképpen két külön könyv, amelyekben a szerző a szövegértelmezés két, egymással nem igazán kompatibilis, bár egymást nem megsemmisítő módszertanát alkalmazza, ezért talán bölcsebb ötlet lett volna külön borító alatt, külön kötetben megjelentetni őket. Bár az is bizonyos, hogy az irodalmi izgalmak nem csupán egy műfajban élhetők tovább, nem csupán egy módszertanban vizsgálhatók. 
     Olvasom a könyvet, hagyom, hogy magával ragadjon. A benne foglalt ismeretanyagot patikamérlegen kimérve adagolja Csányi Erzsébet. Lubickolni lehet ezekben a szövegekben. Ami igazán megkap, az nem is az esszékben hömpölyögtetett ismeretanyag, hanem az, hogy Csányi Erzsébet borzasztóan jól tud írni. "Valóság és fikció egymást hevítik fel, különnemű birodalmaik talaját az áttűnések öntözik." A gondolat lebegtetésének nagyszerű stíluspéldái az ilyen és ehhez hasonló mondatok. Aforisztikus súlyúak, nem egyszer axiómaként is értelmezhetőek, ugyanakkor közel állnak még a vershez is, hiszen végső soron metonimikus, sőt metaforikus beszédbe illeszkednek: "A megtapasztalás feltétele az idő múlása, végső soron, a halál érlelése." Csányi Erzsébet esszé-nyelve végső soron ugyanolyan figuratív beszéd, mint a szépirodalomé. 
     Csányi kisesszéinek minden mondata továbbgondolásra serkentő, súlyos, veretes, axióma-szerű megnyilatkozás. Nem tudom, miként lehetne, hogyan kellene erről a könyvről írni. Mint ahogy nem tudnék matematikai formulákat tartalmazó bölcs könyvről sem recenziót fogalmazni. 
     Legtöbb, amit irodalommal foglalkozó olvasóként elmondhatok róla: magam is ilyen könyvet szeretnék írni. (Forum Könyvkiadó, Újvidék - Iskolakultúra, Pécs 2000) 
  

Jegyzetek 

1 A formabontás formái. A goethei modern ember. 
2 Molnár Miklós: Szajré. Kortárs, Budapest. 2000 
3 "Nincs grammatikai orgazda, aki túladhatna, grammatikai orgazmus, melyben túljuthatnánk az írás szajréján." i. m. 
4 Szövegvilágok: a fikció fölénye. A Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete, Újvidék. 1992; A regény öntudata. Forum, Újvidék. 1996 
5 Biblia, Tolnai Ottó, Borges, Hajnóczy Péter, Esterházy Péter, Krasznahorkai László, Svetislav Basara.