- Száz évvel ezelőtt hatalmas fordulatot hozott a magyar művészetben a nagybányai festők fellépése. Az újabb századfordulón, ezen az ezredfordulón regisztrálhatunk-e hasonló fontosságú, korszakjelző eseményt? 
     - Nem. A változások ugyanis már régebben megkezdődtek, a fordulat korábban, a nyolcvanas években lezajlott. A meghatározó jelentőségű magyarországi művészeti mozgások a közelmúlt évtizedeiben a nemzetközi művészeti folyamatokkal párhuzamosan futottak: nálunk is lezárult a modernizmus. Az általa hirdetett mindenütt érvényes művészeti értékek elve, a kis országok főáramhoz való igazodása, a kulturális kolonializmus korszaka végérvényesen a múlt részévé vált. A nyolcvanas évekig provinciálisnak minősült minden olyan jelenség, ami a főáramot követte, de nem volt kezdeményező jellegű. A magyar művészet jelentős részében provinciális volt; mert megpróbált hasonlítani, mert nem itt találták ki, mert nem innen származott. Vegyük Szinyei Merse Pál példáját: ő ugyanazt csinálta, mint amit a kortársai, de nem átvételként alkotta meg műveit, vagyis korszerű és hiteles volt. Provinciális az, amit a szó eredetileg is jelent: a római művészet Aquincumban provinciális volt, Rómában viszont nem volt az. A nyolcvanas években úgy változott meg a művészet karaktere, hogy megszűnt az az egységes elképzelés, hogy van egy mindenütt érvényes, üdvözítő kreáció. A baj persze ott van, hogy mindettől függetlenül továbbra is New Yorkban történnek az események, és ha ott tud valami olyannal fellépni a művészet, ami más, mint a többi, akkor válik csak érdekessé. Az viszont még mindig művészeten kívüli, gazdasági kérdések függvénye, hogy hogyan lehet innen Magyarországról a világ művészetének élvonalába kerülni. Ugyanis hiába mondjuk ki a dolgokat, ha azok nincsenek közvetítve a világ felé. Jelenleg a világ minden részében mindenki New Yorkra figyel, és ami ott jelenik meg, az a fontos. A hatvanas évektől Európában is elég sok olyan mű keletkezett, amely meghatározó értékű, de ezek a munkák csak akkor érvényesülhettek, ha elvitték a tengerentúlra. New York jóváhagyó fórummá vált. Persze megvan a magyarországi szamárlétra is, pontosan tudható hogy mikor, hol kell kiállítani, majd utána a művészt a nemzetközi magyar kiállításokra viszik, aztán esetleg egy nemzetközi kurátori meghívásra bemutatkozhat a nemzetközi mezőnyben is, ezt követően kikerül a Velencei Biennáléra, a rangosabb műkereskedelmi vásárokra, és az utolsó állomás New York. Hiába mondjuk, hogy a művészetben megszűnt az egyetemesség diktátuma, gazdaságilag ez továbbra is fennáll. De a nyolcvanas évektől legalább nincs az a kényszer, hogy a nyugathoz kell hasonlítani. 
     - Tehát a magyar művészet jelenkori történetében nem földindulásszerű fordulatok, hanem hosszabb, lassúbb folyamatok tanúi lehetünk. 
     - Igen. Érdekes jelenség volt, hogy amikor ránk köszöntött a rendszerváltás, a Nyugat azt várta, hogy itt valami radikális változás áll be a művészetben, hallatlan érdekes művek kerülnek felszínre, születnek meg, aztán a keleti régióban ezt csak az oroszok produkálták. A magyarok nem: ugyanis itt nem volt olyan erős a nyomás. Itt egy-két művész, Pinczehelyi Sándor és Fehér László reflektált csak a közelmúltra, a többieket egyáltalán nem érdekelte, illetve a műveket vizsgálva fel sem tűnhetett, hogy történt valami. 
     - A huszadik századi, az 1945 előtti magyar művészetből mi a fontos számodra? 
     - Én a művészettel vidéki magán-rajziskolákban találkoztam, és kezdetben az ott kapott indíttatások szellemében a romantika vonzott. Aztán bekerültem a művészeti iskolákba, és ott meg az iskolai megfelelés-kényszereknek engedelmeskedtem, nem is tudom, hogy mindettől függetlenül nekem mi tetszett volna. Megmondták, hogy mi a jó, és megmondták azt is, hogy mi az, ami nem tetszhet. Könnyen lehet, hogy a romantikus táj és történelmi képek kitartó rajongója maradtam volna, ha nem kötnek a kívánalmak. Később, a kényszerekből kilábalva Vajda Lajos életműve vonzott, majd a főiskolai években Barcsay Jenő művészetének és az orosz konstruktivisták munkásságának vonzáskörébe kerültem. A főiskola után Sváby Lajos festészete hatott rám nagyon erősen, illetve ez a művész nem is a festészete által fogott meg, hanem emberileg. Volt benne valami szuggesztív hatni vágyás, és ez engem is arra ösztönzött, hogy valami olyat kell csinálni, ami figyelmet kelt, ami elől nem lehet kitérni. Érdekes, hogy ez már a modernizmussal való szembefordulás volt: Sváby is az akkori esztétikus, absztrakt művészet ellen lépett fel, és ez irritálta azokat az embereket, akik a nemzetközi művészeti vonulatba integrálódó törekvések jegyében dolgoztak. Tulajdonképpen én is azon a vonalon indultam el a főiskolán. Barcsay Jenő meg is dicsérte valamelyik kisebb munkámat: az egyikre azt mondta, hogy na, még fest húsz ilyen képet, aztán meghalhat. Síkban tartott, enyhén konstruktivista képeket festettem ekkoriban. Sváby Lajossal találkozva döbbentem rá, hogy nem ismételgethetem tovább ezeket az esztétikus, dekoratív kompozíciókat, és inkább az expresszivitás felé fordultam. Később aztán felismertem persze, hogy az se az én karakterem. 
     - Az 1945 utáni magyar művészet egy-egy szegmense kizárólag a főiskolai mesterek munkássága révén játszott szerepet a művészeted alakulásában?  
     - Érdekes, hogy egészen másképpen ítélem meg a művészeti történéseket most, és másként ítéltem meg a jelenségek átélésének korszakában. Ott voltam Erdély Miklós akcióin, tanúja voltam a Demokratikus festménykészülésének, megnéztem Birkás Ákos kiállításait, de távolról figyeltem csak az eseményeket. Láttam azt a Szentjóby Tamás-kiállítást, amit akkor, azután rendezett, hogy az egyik utolsó megoldásként felajánlották számára az országból való távozás lehetőségét. Emlékszem, hogy a Fiatal Művészek Klubjában rendezett Szentjóby-fellépés egészen lázba hozott, rendkívül imponált a bátorsága, hogy mer valami olyat csinálni, ami ellenkezik a rendszerrel, ami ellenszegül minden konvenciónak. Meglehetősen egyedül állt e magatartással a korszak művészetében. Mindez persze közvetlenül nem hatott arra, amit én csináltam, közvetlen kapcsolatom nem volt ezekkel a művészeti mozgásokkal, én csak ott voltam, figyeltem. Eljártam az Új Zenei Stúdió koncertjeire is, fantasztikus kortárs zenei esteken vettem részt. Nem volt idegen számomra az, ami a progresszív művészet alternatív zónájában történt. Már akkor is tanítottam, és úgy érzem, ezek a dolgok a tanítási folyamatba szerencsésen beépültek. 
     - És mi az elmúlt évtizedek nemzetközi művészeti történéseinek hozadéka? 
     - Azt nagyon jelentős, lényeges mozzanatnak vélem, hogy megszűnt a művészet kizárólagos esztétikai vonulata. Elönt az unalom, ha meglátok egy Max Bill-szobrot, és egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy miért tetszett nekem annak idején. Ugyanakkor az arte proverás dolgok ma is ámulatba tudnak ejteni: a Ludwig Múzeumban most bemutatott Pistoletto-kiállításon is volt egy ilyen nagyon hiteles és erős munka. Valójában azok a művek érdekelnek, amelyek valami jelentőségteljes dologgal foglalkoznak: ez lehet a művészetre vonatkozó - nem feltétlenül társadalmi - kérdés is. Ilyen értelemben fontos jelenség, hogy megjelentek a nőművészek, teret követelt számos olyan tényező, elem, ami addig szubkultúrának számított. És persze hallatlan ütemű az új technikai médiumok fejlődése, bár ezek, megvallom őszintén, engem nem nagyon vonzanak. Nincs semmi bajom velük, tanítom is ezeket az eszközöket és metódusokat, de én nem nagyon csinálok műveket számítógéppel. Bár lehet, hogy egyszer erre is sor kerül. 
     - Fontos számodra a mű megcsináltsága? 
     - Nem. Sőt, azt érzem, hogy általában túlhangsúlyozzák a mesterség, a megmunkáltság követelményét és szerepét, és számomra ez azért gyanús, mert a tartalom így valamiképpen elsikkad, vagy hogy mindez azért alakul így, mert kevés, gyenge a mű töltete. A számítógépet is azért figyelem fenntartásokkal, mert azt látom, hogy nagyon értenek hozzá, bravúrosan nyomogatják a gombokat, viszont számomra akkor válik a dolog érdekessé és izgalmassá, ha elfelejtem, hogy hogyan csinálom. Ez a festészetben is ugyanígy van. Engem az nem érdekel, ha egy festő fantasztikus drapériákat tud festeni, illetve ha csak ezt tudja, akkor nagyon nagy baj van. A megcsináltság a munkáimban is csak addig a szintig fontos, amíg azt a hatást szolgálja, amit ki kell fejtenie a műnek - utána már nem simogatom. 
     - A rendszerváltás mit hozott, illetve hozott-e valamit a magyar művészet számára? 
     - Én úgy ítélem meg, hogy az intenzív változások folyamata nem a rendszerváltás hatására kezdődött el a magyar művészetben. Már a nyolcvanas években megjelentek azok a jelenségek - például Bukta Imre és társainak munkássága -, amelyeket nem a modernizmus szellemisége vezérelt. A rendszerváltás hatása inkább a szervezeti keretekben, a szerkezeti felépítésben hagyott maradandó nyomokat. Az átalakulás még napjainkban sem zárult le: ezt jelzi az is, hogy a művészek egészen egyszerűen nem találják a helyüket. A galériarendszer ugyan nagyon lassan alakul - de azért alakul: ilyen sok kiállítóhely még sohasem volt Magyarországon, mint ma. Mindemellett van legalább három, egymástól markánsan eltérő profilú művészeti periodika. És egyre több a kiállítás. És mindezektől a változásoktól függetlenül sok művész azt várja, hogy legyen egy ellátó központ, egy világosan felépülő művészeti szervezet vagy szerkezet, amibe bele lehet kapaszkodni, ami biztonságot ad, és persze, amit egyszersmind szidni is lehet. 
     - De az igény jogos: állami gondoskodás, központi jellegű támogatás - és az önrendelkezés hagyománya - nélkül a képzőművészet egészen egyszerűen halálra van ítélve. Nem közvetlen finanszírozásra, hanem a gazdasági folyamatok által szabályozott, ösztönző hatású automatizmusokra lenne szükség. 
     - Igen, az adórendszerbe épített művészettámogatási rendszer kiépítése lenne a megoldás. Anakronisztikusnak érzem, hogy a harmadik évezred kezdetén az állam eltartsa a művészeket. Mert akkor viszont joggal várja el az állam, hogy mit fessen a művész. Ha a művész önálló akar lenni, ha autonóm akar maradni, akkor nem várhatja, nem fogadhatja el a közvetlen gondoskodást. Viszont a társadalomnak szüksége van autonóm, önállóan gondolkodó művészekre. Egyes országokban fizetést adnak a művészeknek: száz művésznek pályázati rendszerben biztosítanak rendszeres juttatást. Ott is van zsűri, és ezért a művészek panaszkodnak, hogy a zsűri összetételétől függ, hogy ki kap támogatást. Ismerjük ezt. És ha nem olyat csinálsz, amit az aktuális zsűri szeret, akkor nem kapsz semmit. Tehát ez a rendszer is megosztja a művészeket, megy a huzakodás. A ma induló, a fiatal művészeknek szerencsére sokkal több lehetősége van már, és persze ők követelődzőbbek is, magától értetődően elvárnak olyan dolgokat, amelyek bennünk fel sem merülnek. Ha kiállítanak, a kiállítóhelytől elkérik a műveik anyagának árát. Ez ma már-már természetes követelés. Végső soron igazuk is van, mert a galéria nem lenne galéria, ha nem lennének művészek. Viszont művész sokkal több van, mint galéria. És ezért a galéria adott esetben azt mondja, hogy ha nem csinálod meg ingyen, akkor keresek egy olyan művészt, aki megcsinálja. A fő baj inkább az, hogy nem alakult át még aművészeti kategóriarendszer. Továbbra is abszolút idióta osztályozási rendszerben gondolkozunk. Itt volt ez a közelmúltban megrendezett millenniumi kiállítássorozat a Műcsarnokban. Természetesen az iparművészeti ágazatokat, a formatervezést nem lehet bekeverni a képzőművészetbe, bár a problémakörök szerint csoportosított kiállítások esetében ez sem elképzelhetetlen. De ez a merev festészet-grafika-szobrászat szisztéma, mellé bigygyesztve az intermédiát, mint valami szükséges rosszat, ez megakadályozza azt, hogy kilépjünk a konvencionális kategória-doktrinából. 
     - Miért, van jobb? 
     - Van. Én például mindenhol következetesen képzőművésznek nevezem magam, bár ennek ellenére is csaknem minden esetben festőművészként aposztrofálnak. Erről, az ágazatok összemosódásáról nem akarnak tudomást venni a Képzőművészeti Főiskolán sem, a problémák gyökere onnan ered. Ez egy nagy, monolit tömb, és nem lehet megbontani. Ám ha nem alakul át az a szerkezet, ami tanszéki megosztásban határolja el egymástól a művészeti ágazatokat, akkor itt nem lesz változás. A grafikai tanszék maximum egy műhely lehetne ma már, mint ahogy a szobrászatban is műhelyek vannak: bronzöntés, kőfaragás. És ha egy művész szeretne csinálni egy művet kőből, akkor elmenne a kőfaragóműhelybe. Jenny Holzer életében nem faragott követ, és a Velencei Biennálé amerikai pavilonjában kőbe volt faragva a szövege. Nem is ő faragta, hanem kifaragtatta. Most láttam a Kis Varsóban egy nagyon jó munkát, Gálik András és Havas Bálint Tornasor című művét. Tizenkét serdülőkorú fiúgyerek áll tornatrikóban felsorakozva. Ezt vitték most a Berlini Biennáléra. Kitűnő munka, nagyon jó szöveg volt hozzá, és oda volt írva az is, hogy köszönet Zsemlye Ildikónak és társainak, hogy a szobrászi, az öntési munkákban segítettek. Másé volt a koncepció, és más volt a kivitelező. Nem hiszem, hogy Segal maga önti a szobrait. Ő "csak" kitalálja a műveit, és a műhely megoldja a problémákat. Van persze olyan festmény vagy szobor, ahol nélkülözhetetlen a művész kezének a lenyomata, de van, amikor teljesen lényegtelen. Vagyis a technika sohasem kerülhet a művészi koncepció elé. Nálunk azonban még nem prioritási problémák vannak: itt minden mereven elszigetelt egymástól. 
     - Nemcsak a főiskolai oktatást jellemzik a feszültségek, hanem a főiskoláról kilépő alkotók művészeti életbe való integrálódását is. A generációs ellentétekre gondolok. 
     - A fiatalok nem foglalkoznak az idősebbekkel, észre sem veszik, mi történik a köreiken kívül, az idősebbek pedig keserűek, irigyek, féltékenyek, és rettenetesen félnek, hogy nincs bérletük az örökkévalóságba. Azt hiszik az egykori avantgarde-ok, hogy ők már élő klasszikusok. Na de hát az idő múlik, a dolgok régen megtörténtek. Louise Bourgeois-ra nem azt mondják, hogy élő klasszikus: tavaly a műkritikusok beválasztották a világtíz legnagyobb alkotóművésze közé. Nekem az a vágyam, hogy egy ilyen csapatba kerüljek majd nyolcvan valahány évesen, én nem akarok élő klasszikus lenni. Nem szeretném, ha a munkáim a múzeumokban - vagy a raktáraikban - lógnának, nem akarok ott lenni minden jobb gyűjteményben. Ráérek erre a halálom után is. Nem is gyűjti a műveimet senki, illetve csak elvétve vásárolnak tőlem egy-egy munkát. A szentendrei múzeumból kaptam egyszer egy levelet, hogy szeretnének vásárolni egy képet, majd érkezett egy újabb levél, hogy elnézést, mégsem, mert nincs pénz. Ez nem is lényeges: sokkal jobban érdekel a jelen. Nem véletlen, hogy nem csináltam soha nagy katalógust a munkáimról, mert számomra az olyan lenne, mintha koporsóba raknának. Meghalnék, ha egy gyűjteményes, összefoglaló kiállítást kellene rendeznem. Majd csinálja meg egyszer valaki, aki ezt elkerülhetetlennek ítéli, de én nem akarok ott lenni. Nekem terveim vannak, szeretnék új és új műveket készíteni. 
     - A generációs problémák kapcsán a fiatalokról és az öregekről beszéltél: mi van a középnemzedékkel? 
     - A középnemzedék totálisan megkeseredett. Egykori osztálytársaim úgy érzik, hogy lekéstek mindenről. Az én korosztályom pregnáns képviselője Tölg-Molnár Zoltán, Kéri Ádám, Farkas Ádám, Méhes László, M. Novák András: nem hívják őket a nemzetközi kiállításokra, és a Velencei Biennálén való bemutatkozásra sincs sok esélyük, mert oda már a fiatalok mennek. Én meg örülök, hogy a tanítványaimnak van esélye: nagyon boldog voltam, amikor Benczúr Emese bemutatkozhatott Velencében. Most Lakner Antal készül velencei fellépésre. Ő nem tanítványom volt, de nagyon jó kapcsolatban vagyok vele. Vagyis én a kollégáimmal ellentétben jól érzem magam, nem érzem úgy, hogy mindenről lemaradtam, hogy nem tartanak számon. 
     - Általánosabb problémát jelez, hogy a vizualitás jelentősége egyre nő, s ezzel párhuzamosan a médiavilágban - és ezen körökön kívül is - a hagyományos műalkotások szerepe, jelentősége csökken. 
     - Ez napjainkban valóban érezhető, most mindenkit elvarázsol, hogy gombok nyomogatásával egy virtuális valóság állítható elő. Valóban, ez nagyon izgalmas. De ahogy a mozitól nem szűnt meg, vagy a fényképészet hatására nem erőtlenedett el a festészet, úgy ez sem fogja meghátrálásra késztetni a művészetet. A médiaművészet a hagyományos művészetre építkezik, nem is tud másra alapozni. De az anyaggal való foglalkozás nem kerülhető meg, vissza fog térni, ismét fel fog erősödni ez a gyakorlat. Nem hiszem, hogy a reprodukció-kérdés, a képek számának növekedése komoly problémákat okozhat: a képek, a látványok nem azonos intenzitásúak, és erejüket vesztik, aurájuk gyengül a mennyiségi növekedés hatására. Bemutatkozott egy érdekes holland művészcsoport a Bartók 32 Galériában, amelyHollandiában kiemelt az egyik múzeum raktárából egy képet, ami addig nem volt kiállítva. Meghirdették, hogy egy napig lehet látni a képet. Özönlött a nép, mert egyszeri lehetőség volt: nem volt reprodukció sem róla. Nagyon szép gondolat volt az akció vezérelve: mindent úgy kell megnézni, hogy lehet, akkor látjuk utoljára. Az ilyen problémafelvetéseknek különös jelentősége van akkor, amikor nagyon sok a látvány, amikor mindent elönt a reklám. Az egyik növendékem a gimnáziumban vizsgamunkaként egy reklámfigurát, a Gauloises-cigaretta emblémájává vált fiúarcot festette meg. Akik megnézték azt mondták: nagyon ismerős ez az arc, ő is a művészeti gimnáziumba jár? Tudták, hogy ismerős, de nem tudták, hogy honnan. Sok a kép, a képek raktározásával azonban bajban vagyunk. 
     - Fontos számodra a hagyomány, vagy meg szeretnél szabadulni minden kötöttségtől? 
     - A kérdésfelvetés csapda. Mintha ellentét lenne a hagyományos és az új között. Szerintem ugyanis nincs. Az ilyen kérdések akkor kerülnek előtérbe, amikor a művészek félnek, mert azt hiszik, hogy az új aláássa azt, amit ők csinálnak. 
     - Nem. Én azt kérdeztem, hogy kapcsolódsz-e az eddigi művészeti történésekhez, vagy eltérsz azoktól? Átveszel-e bizonyos mozzanatokat, vagy a szemétkosárba utalsz minden múltbélit? 
     - Én nem vagyok ennyire radikális. A legradikálisabb dadaista mű is csak a hagyomány talaján tud létrejönni. A hagyománnyal nem foglalkozom, de végül is minden, amit tudok, azt másoktól tudom. Vagyis tudatosan nem kötődök semmihez, egészen egyszerűen azt csinálom, ami érdekel, és mindig az előttem lévő problémák foglalkoztatnak Mindig valami mást csináltam, mint ami korábban volt. 
     - A kortárs művészetben az értékek a helyükre kerülnek, vagy eltorzulnak? 
     - Ma már nem maradhatnak észrevétlenek az értékek. Azért sem, mert a nyugati kultúrákban a másság keresése az egyik éltető elem. 
     - De azért nálunk még mindig vannak méltatlanul háttérbe szorított művészek, életművek, és ugyanígy vannak a jelentőségüknél jobban preferált teljesítmények is. 
     - Igen, ez komplex probléma. Az egyik oka, hogy nincs műkritika. A napilapokban nem írnak számottevő műbírálatokat, a szaklapokat meg csak egy szűk réteg olvassa. Régen a Népszabadság-kritika a korszak jellegzetes terméke volt, de legalább létezett, sajátos módon, de funkcionált. Ma a televízióban is megszűnt minden művészettel foglalkozó műsor. Eltűnt a könyvkiadásból a Corvina Kiadó kitűnő Műterem-sorozata, és nem jelennek meg a kismonográfia-sorozatok sem. Azok a kiadványok vannak, amelyeket a művészek hajtanak ki saját maguknak. Magyarán a jelenlegi "természetes kiválasztódás" azt jelenti, hogy aki elég sok pénzt tud összeszedni, arról megjelennek kiadványok, aki meg nem, arról nem jelennek meg. Vajda Lajos műveit képeslapok ezreivel kellene népszerűsíteni - ma egyetlen ilyen reprodukció sem kapható. A dolgok hátterében az a súlyos probléma húzódik meg, hogy a kortárs művészet teljesen elidegenedett a társadalomtól. Maguk a rajztanárok is gyűlölik a mai művészetet, inkább uszítják ellene a gyerekeket, mintsem megszerettetnék velük. Egy magyar rajztanár számára a művészettörténet általában lezárul Picassoval. A magyar művészetben Csontváryn, esetleg Vasarelyn túl nincs semmi. És örülhetünk, ha az iskolai oktatás évei során a tanulók Vajda Lajosról hallottak egyáltalán. Ilyen körülmények között közönség se nevelődik, és a kereskedelem, a pénz felől fog megindulni a mozgás. Ugyanis élénk figyelmet kelt, ha egy Szinyei Merse-kép tizenötmillióért kel el. Ez beindítja az újgazdag rivalizálást. Ez egy ideig jó, mert pénz kerül a művészetbe, de hosszabb távon értéktorzító, romboló hatású. 
     - Lesz közönsége, vásárlója a kortárs képzőművészetnek? 
     - Lesz, de nem a kultúra irányából érkeznek a vásárlók, hanem a pénz felől. 
     - A szocializmus évtizedeiben a művészet menekülési lehetőséget teremtett az értelmiségnek: a műalkotások szférájában jelent meg valamifajta kitörési, vagy legalábbis megszólalási lehetőség. Most nyilvánvalóvá vált a szabadság, izgalmas, nyitott világot élünk, s ezzel összefüggésben csillapodóban a szellemi izgalom, a tiszta esztétikai élmény miatt már egyre kevesebben érdeklődnek a művészet iránt. 
     - Ez valószínűleg csaknem mindenütt így van: a művészet iránt nagyon csekély az érdeklődés. New Yorkban voltam tavaly ősszel: ott olyan tömeg volt a Modern Művészeti Múzeumban, mint nálunk a Nyugati pályaudvaron Húsvét előtt. Nem tudtam nyugodtan megnézni a képeket, a tömeg ott lihegett a nyakamban. Magyarországon pár száz ember érdeklődését kelti fel egy-egy új mű vagy kiállítás. De sajnos nálunk a rajztanárok sem járnak kiállításokra, mert úgy érzik, hogy nem értik a mai művészetet. 
     - Az életet magát értik? Az élet ma egyre bonyolultabb, lassan egy lakóház kapuján se lehet belépni megfelelő felkészültség, intelligencia nélkül. 
     - Nagyon nagyok a szakadékok. 
     - A táblaképfestészettől indultál és fokozatosan kezdtél olyan művekkel foglalkozni, amelyek felbontják a síkot, és aztán kiléptél a térbe, de mindig megőrizted a festészeti indíttatást is. Ez törvényszerűen alakult így, vagy véletlenül? 
     - Lehet, hogy egyszer majd újra hagyományos táblaképeket fogok festeni. Lehet, hogy azért léptem ki belőle, mert korlátozónak, szűknek éreztem a lehetőségeket. Volt néhány átmeneti munkám, és aztán jöttek a bambusz- papír- kompozíciók, amelyektől már csak egy lépés volt a három dimenzió. A meghatározottságok elleni tiltakozás hajtott. És amit egyszer megcsináltam, az már nem érdekelt. Mindig érzek egy továbblépés-kényszert,de nem radikális szakításokkal, hanem inkább építkezve. Szerencsére van egy menedzser, aki a térmunkáim megvalósulását megrendelésekkel segíti. 
     - Az első ilyen jellegű munkáid még a nyolcvanas években születtek. 
     - A legelső ilyen alkotás a budapesti Bartók 32 Galéria előtt készült 1979-ben, aztán 1985-ben Bráda Tiborral csináltunk egy nagykanizsai iskolába közös munkát: egy térkompozíciót. Utána 1987-ben Vasváron valósult meg egy térkompozícióm, majd Németországban is egy másik, ezt itthon egy Szalay utcai bankban egy carboncsövekből és vitorlavászonból készült mű követte. A Köztelek utca egyik irodaházába megint csak egy bambusz-selyem munka került. Volt, amely kész műként lelt otthonra egy belső térben, és volt, amit az adott épületbelsőbe kellett komponálnom. 
     - Az autonóm művészi munka azonban munkásságodnak csupán egyik fele: hosszú évtizedek óta aktív művész-pedagógus vagy. 
     - Ez úri passzió, én megengedhetem magamnak, hogy tanítsak. És persze szeretek is tanítani. Már több mint harminc éve vagyok a Török Pál utcai Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában tanár, és nyolc éve az Iparművészeti Főiskolán is dolgozom, a művésztanárképzőn módszertant tanítok. A gimnáziumot azért tartottam meg, mert fontos, hogy legyen mindennapi tanítási gyakorlatom, aminek alapján előadhatok a főiskolásoknak. A Török Pál utcában mindig elkezdem a tizennégy évesekkel és tizennyolc éves korukig, négy éven át vannak a kezem alatt a növendékek. Mindig vannak kirobbanó tehetségek, szerencsére ez nem változik. 
     - Vagyis jól érzed magad a világban. 
     - Nagyon jól. Engem mindig az izgat, hogy mi következik, mi van előttem, nem szeretek visszafelé nézni. Most raktam fel egy Váci úti irodaház előcsarnokába egy oda tervezett, oda készült új munkát. Nyáron egy kis könyvet szeretnék csinálni Játékok címmel, és dolgozom az árnyékgyűjteményemen: gyűjtöm az árnyékokat, olyan művészekét, akiknek a munkái nélkülözhetetlenek számomra, akik hatnak rám. Kicsit az is benne van ebben, hogy csak akkor lesz fontos a magyar művészet, ha nekünk is fontos. Gondoltam, hogy elkezdem a kortárs művészek árnyékainak összegyűjtésével. Gerber Pál például leállt a Kossuth Lajos utcában, körberajzoltam egy papíron, aztán a műtermemben megcsináltam a körvonalat bambuszból, papírt ragasztottam rá, és kifestettem. Volt aki napfényben, volt, aki villanyvilágításnál produkálta az árnyékát. Nem dolgoztam ki semmilyen szisztémát - Várnai Gyula Dunaújvárosból postán küldte el az árnyékát. Van egy ismeretlen művészem is, de arra nem ragasztottam papírt. Az ismeretlen magyar művész árnyéka csak egy üres váz. 
     - Köszönöm a beszélgetést. 
 
 
Budapest, 2001. május 9., szerda.