"...csak mossa, mossa hallgatag"...? 
                                  (N. N. Á. nyomán)

Nevetséges lenne ilyet leírni: tanárom szavait idézem Gy. B. könyvének dolgában, mert Gy. B. a jóbarátom. Nem az lenne a baj ezzel, hogy jönne: na ja, a jóbarátjáról... Hanem, hogy én ki vagyok? Melyik? Én sosem vagyok boldog már. Szinte betegül (jó, hát a világ!) mellőzi érzékelésem, ami jó történik velem. Megvannak a fontosaim: 1.) kártyabajnokság itthon a medvékkel és a holtakkal; 2.) mindenkori egy szál madaram. Nekem többem úgy, ahogy a birtokviszony félresöpörhető, s a "dolog" mégis enyém, nincs. Györe Balázs igazi-regény-könyvét, ahogy Sándor Iván a hátoldalán megjegyzi, a boldogtalanságban gyalogló ember boldogsága jellemzi. Lásd Salinger. Ne lásd Kerouac. Ne lásd Lowry. És lásd Ottlik. 
     N. N. Á. szódáskocsisnak ment volna utólag, szíve szerint. Lásd mossa, mossa hallgatag. Szinte mulatságos. 
     Györe Balázstól sem szóban, sem írásban soha semmi olyasmit nem hallottam, hogy ővele valaha is másnak kellett volna történnie, mint ami - a minimalista - györebalázzsal történt. Meghatározásom, Gy. B. visszaigazolásával (rút szó bár, de haladjunk egy még rútabb korral) történt. A történetek egybevágnak. A kedveskönyvek (sic!) létünk hasadásait az okozza csak, hogy minél kedvesebb a könyv, elemisége révén, annál távolibbak vagyunk világától mi. Rettentő aszkézis. Mint Evelyn Waugh "Utolsó látogatós"-regényének végén az élet szépségeinek egyikéről lemondó főalak mondja: lemond, hogy a végén Isten ne mondjon le róla. Természetes, hogy kritikusa és írója két nagyon más valaki-valami. Nevetségesek is a szűkterrénum-jegyű, nyelvfilozófiai etc. vérazonosulások. Jaj! 
 

A minimalista? Hogy"én" vagyok ennyire oda érte? A Krízis után is (remekmű! györei nagypróza) ezért a sokak által töredéknek minősítettkönyvért? No, igen, ennyi karakterszínészséget el kell várhatni a bírálótól: hogy ő - nemcsak ő. Ellenben magam Györe prózásságával (ezzel a "csak a tényeket, irgalmatlanul" tartással, mely nem is tartás: lény!) maradéktalanul örvendező vagyok. (Boldog semivel se.) A boldogság és az örvendezés iszonyú hatásmesgye-élesség két felén van. Felkérdezhető (rút szó), Györe Balázs vajon minek örvendene? Ó, ó, ó. Örvendhet azért. Mindjárt az elején írja: miben is él főhős és családja. Csupa jött dologban. Minimalista élet! Maximálisan kialakítva. Szinte csoda, mondom, hogy így meg lehet lenni. A minimalista elsősorban pontosságra tanít. 
     N. N. Á. rettenetesen, iszonyatlag pontos volt. Vitte-e végül túlzásba? Nem hiszem, nem ítélhetek. De még ő is vadromantikusnak hat Györe lecsupasztítottságához képest. Hiszen írja is, szintén az elején: meztelenre a történetet. Állványzatépítője: Gy. B., persze. 
     Elhatároztam: azonos terjedelmű részekből állítom össze hetekig, hónapokig miegymásozott dolgozatomat. Tehát: meztelenre? A minimalista próza (kattogó, tényszerűséges, metszetes, le-leálló, mellbevágóan kendőzetlen stb.) nem megy-e megengedhetetlen maximalizmusokba épp a lecsupaszítással, a mellbevágással, a feltárás kendőzetlenségével etc.? Nem hiszem, hogy termékeny lenne a művészet- és nyelvfilozófia most itt. Nyilvánvaló, maximalista abban, hogy rettenetes áramokat vezet ránk. De olyan dróton, mely elengedhető. Ő kockáztat tehát. Nem vitatom, formai kifogások adódhatnak: idézések... jó, de Györe a szemérmetlen idézőkkel szemben a forrását megvallók közé tartozik! (Ha vannak szemérmetlen idézők.) Rideggé nem válik soha a császármorzsássága. De a lekvár édességével sem akar megnyerni. Van, ami. 
 

Császármorzsásság? Baromság (a dolgozattól). Csak: eltökéltem azt is, én ehhez a témához, ami Györe könyvének tárgya, nem szólok hozzá. Nem én! Az író maga se tudta, hova jut a regénnyel. Életregény: hová jut az élet. Valahová - remélte biztosra, hogy hová. Ez hit kérdése. Az irodalom értéke anyagiakon múlik. Mik a metszések arányai, mi a - valamiért csak! - kikényszerített etikai állag. Az életből kikényszerített, mely - az élet - nem ismer etikát... nem az van, hogy sok idézet, kevés idézet. Kezet a szívre, messze idébb van ez a regény még a kollázstól. Akkor meg? Morfondírozni erről - lehet. Kialakítottam elképzelésemet az idézések tárgyában. Ottlik etc. Györének a művészi siker érdekében szükséges. Az itt említett "siker" - immanens. Művön belüli. Jóérzésünket váltja ki. Boldogkönyv, így, egybeírva, melynek "ez" a sikere. Persze, max. figyelmet...! 
     Irdatlan sok szálat rángat meg a Boldogkönyv. Lázállapotban íródik, ezt érezzük. De vajon? Hiszen minden annyira kiegyensúlyozódik. Amikorlázállapotban írunk, végképp hűvösség hatásának kell kialakulnia. Ó, istenem, Györe könyvének természete nemcsak azt sugallja (foglalván ezt magában!), hogy ítélnünk nem lehet. Hanem hogy idéznünk is alig. Mert majdnem képletszerűvé csupaszodik, minimalizálódik megannyi közlés. S az a jó, hogy nincs semmi szimbólum, általánosítás, tantétel - a vizsgálódásnak semmiféle praktikus haszna nem akar lenni. Ilyen csúnyán mondom. 
     Elébünk tárul valami. Persze, könyvhátsóra magam is poénosabban fogalmaznék. Egy minimalista mondat a műbírálatról: nem kell, de nem is szabad poénosan. Szétszálazott szerkezetet látunk, drótok, végződések "működő" együttesét. Önellentmondás: ez ne működjék! Üvölti. 
 

Nem ettől szívbemarkoló könyv. (A minimalistáé legyen igenis az, előszökkenő rétegei mögött. Rejtőzködés! Mint expresszionizmus. Ez itt a Schiele-borító létjoga is, még éppen, határt járva szépségesen.) Idézetei ekképp hatnak legtöbbször; például amikor "fiatal" barátját idézi, írás közben - felkiáltana a divatkritika: munkaközbeni mű! -, hogy a Boldogkönyv végét tudjuk, nem csupán sejtjük. Hát nem, nem, mondom én is. Eleve "boldog könyv"-nek igérkezett ez. S olyasmi lett, mint "bolondok hajója""balgák bölcsessége" "boldogok a..." Nem a mennyek országa ezé a könyvé. Itt lelkiekben gazdag - bocsánat - emberekről van szó. Akik örökölték az öröklöttekkel együtt e világ be-beütő romlását is. Györe könyve tehát, úgy születőben is már, olvasói ügy volt. Kicsinálatlanul. 
     Hiszen az sem lehetséges, hogy előre meghatározzuk, idézem a könyv utolsó ötödéből, mikor kötjük fel magunkat egy vécézsinórra, csak mert kifutottunk a pénzből, elkezdett zuhogni kint az eső, folytatom, sérelem ért bennünket, mint még senkit e világon. Mert nem tudunk "konfrontálni" oly egyszerű ténnyel, mint hogy: mi az, ami a hozzánk legközelebbi embert éri? Egyáltalán, mik ezek a viszonyok? Ha Györe Balázs T. D. nevű barátját idézhetném itt az ízlés jegyében: "Csak legközelebb van, nincs közelebb." 
     S mégis! Idézem magam. A közelség meghatározhatatlan érték. Vágyva vágyott - és sors csapása. Ráadásul a sors csapása négyzetekre, köbökre emelődik. A boldogság: a gyógyulás? Óhatatlan legközelebb lesz csak, majd, holnap. Micsoda öncsúfoló, veszett bizalom. Lásd Kosztolányi éjszaka az alvó mellett, lásd azt a verset. Témájával Györe nem célozhatna meg többet ennél! Mint a hajós, ki a viharra bízza kincseit, mint a hazardőr: így vagyunk társasak. Viharban a menekvés? Nincs az az isten! 
 

El nem tudtam szakadni az előző Györe-könyvtől, a Krízistől, míg e dolgozatra készültem. Most legyen mégis igazság: a Boldogkönyvet, ha már centire nem idézhetjük (méterre végképp ne!) miért fosztanánk meg minden (révünkön bármily gyarló!) lehetőségétől, amije csak van. Miért ne mondanánk: a Krízis a magánélet történelmi félmúltja, a Boldog... a tragikum (féltragikum) jelene. Mint Pilinszky mondta: a jelenidő vitrinéről... melyben égünk. Bárhogy, de. 
     Emerson és mai költők, Salinger és klasszikus amerikai modernek ... Györének határtalan tárháza adódik így. Nem fogódzóként él ilyesmivel, de dac sem az, amivel kapaszkodik ebbe a lehetőségbe. Sőt, lehetőségnek is csak általa bizonyul mindez ily adott helyen. 
     A boldogtalanságban-gázolás boldogságának, gyarlósággal, gyengeséggel fogadjuk el az írótárs meghatározását - esendő, mint a mi közelítéseink is -, e boldogtalan-boldogságnak nem naplója mégsem ez a könyv. Csupa kitekintés. Mint egynémely rovar ezerfelszíntöredékű szeme, úgy néz. 
     Györe minimalizmusa így: tárgyiasság is. Lehetetlen volna elviselni (ő sem tudta volna kibírni) ezt a roppant analitikusságot. Ó, nem freudi analízis, ettől és bármely mélyáramtól ő távol áll (regényírónk). Mert hogy regényíró ő itt. Nem közeli szemlélő, nem segítőkészen tehetetlen társ, nem semmi. A kétségek csöndje erezi ezt a könyvet. Mely, Györe szerint végül, akár "boldogkő" is lehetne. Tudja e könyv, mint kő, a végletes lehetőségeket. Bármelyik pillanat pusztulásunkat hozhatja. Börtön, bitó, agyonégés, becstelenné válás. És még háromszáz változat. Vajon nem azért Boldogkönyv-e ez a nemcsak-betegségtörténet, mert hogy Ottlik Iskolá...jában is még a növendékek gyengélkedője volt a legemberibb hely abban az intézeti világban? Nem az van-e, hogy mi vagyunk, a kívüllévők, az épségbetegek? Ez üdvünk. 
 

Miért ne lehetne "a sors" hatoldalú kockája a segédtérfogatunk! Egyeneseink felszínekké lett gyűjteménye. Legyen ez a hatos: 
     Györe könyve minden felszíniségnek merő ellentéte. Csak ahogy a rilkei rózsa szirma, az ibseni hagyma forog, fodrozódik, hámozódik, úgy érkezünk mélységek felé. Különben minek? Az átvilágított, hitelessé tett - "Úton"! - felszín teljes érték. 
     Irdatlan irama is van a Boldogkönyvnek. Holott mintha nem is állóképek sora lenne, nem, legrosszabb hiedelemmel is csak azt róhatja fel valaki: állandóság tablója. Pilinszky: kivédendő a dráma. Megtörténik.Nincs lényegtelen, lényeges. Nincs anyag és kitekintés a halomból. Nincs itt meggyőzési szándék. A meggyőződés keresése van sokkal inkább. 
     Aligha emelhetnénk ki filozófiai mondandód e lapokról. Azt sem mondhatjuk, hogy Györe Balázs az ércnél maradandóbb, az "állandók", a képek markolására törekedne. (Mint N. N. Á. vallotta magáról.) A föld alatti szörnyek rettenetes csőcselék-cselekvése (Pilinszky rémálmainak képsora), ez sem kenyere. Lassan megkereshetjük, merre is a Györe-territórium. 
     Nem "ország". Nem birodalom. Nem vízjel. Nem felhangok szimfóniája, szonátája, impromptuje. "Csak" a tényleges valóság - egy nézés tükörfelszínén. Egy befogó nézet, inkább. Mindenre van reakciója a könyvnek. Ismétlem: ez eleve üdvünk és tragédiánk. 
     A Boldogkönyv nem akar többet állítani a világról, annyi szent. Mintha eszembe jutna egy nekem felrótt (vagy dicséretleges?) mondás: "Boldog nem lehetsz, jó. De attól még szent igen." Haha. Az örök túllendülés, ha partját el nem érjük... a valóságban így még létezhetik!