Közkeletű dolog napjainkban a líra válságáról beszélni. Pedig ez a válság már régen bejelentetett. Elég idéznünk Babits közismert Régen elzengtek Sappho napjai című versét: "A líra meghal." Mintegy megerősítve a babitsi jóslat érvényességét és aktualizálhatóságát Utolszor a lyrán címmel rendezték meg 1999-ben azt az irodalmi konferenciát Debrecenben, ahol az ezredvégi magyar költészet helyzetéről próbáltak meg átfogó képet kialakítani a résztvevők. (Olvasható Alföld 2000/5.) A konferencia előadói többségükben egyetértették abban, hogy az ún. lírai beszédmód az ezredvégen poétikai szempontból érvényességét vesztette. A legvilágosabban talán Bókay Antal fogalmazta meg a klasszikus lírai megszólalással szembeni hosszantartó és immár véglegesülő szkepszis okait. Definíciója szerint a modern líra a "belső leginkább primér kódolási stratégiája" volt. Az elkülönült, s ez által értelmezhetővé tehető beszélő én/szubjektum koherenciájának radikális felszámolódása után azonban kérdésessé vált, hogy "vajon léteznek-e olyan adekvát stratégiák, amelyekkel lehetne fenomenalizálni, és így érzékelhetőséggel, megfoghatósággal ellátni, és hermeneutikai keretbe vonni, azaz elolvasni a bensőséget". A kérdés egyszerűbben úgy fogalmazható meg, hogy lehetséges-e a világgal, az énnel szemben egy lírai olvasati viszony érvényesítése. 
     Bertók László Februári kés című könyvének olvasása után nem véletlen a recenzens hivatkozása a debreceni irodalmi konferencián problematizált témára. Ugyanis akár a kötet egyes verseiben akár a kötetszervező poetica inventio tekintetében Bertók László új versei alapvetően éppen a lírai hang fenomenalizációja során felmerülő grammatikai, poétikai, filozófiai problémákat tematizálják, olyan módon, hogy a szövegek, mint a probléma applikációi újra és újra önnön lehetőségeikre kérdeznek rá. A Bertók-vers lírai alaphangja az énnek olyan önszemléletéből fakad - itt ismét utalhatunk Babitsra -, amely szerint minden reflexió és értelmezési kísérlet az énbe "hullik vissza", illetve annak integrálhatatlan részszerűségéhez igazodik. Ennek ellenére a vers mintegy kísérleti terepként újra és újra megpróbál valami érvényes felé törekedni. A kötet verseinek nagyfokú intenzitása éppen abból fakad, hogy a poétikai megvalósíthatatlanság folyamatosan újralétesülő tapasztalata ellenére a beszéd mégis a benső/lírai hang érvényre juttatásában érdekelt. (Ez a tapasztalat ellen irányuló szándék és az akaratérvényesítés kudarcának tudata a szemléleti alapja annak az iróniának, öniróniának, mely az egész kötet modalitását jellemzi.) 
     A recenzens számára a kötet legizgalmasabb kérdése az, hogy milyen poétikái eljárások révén történik meg a Bertók versekben a bensőség, a lírai hang "kikényszerítése", legalábbis milyen kísérletek történnek erre a kikényszerítésre. 
     A Bertók versek egyik legszembetűnőbb sajátossága, hogy a líraiság megteremtése a konkréttól (konkrétból) való el/felemelkedés mentén történik. Ennek érdekében az én saját lehetőségeinek kiszélesítésével az önteremtést, önértelmezést igyekszik kimozdítani a provincionális mindennapiság feltételrendszeréből. A kötet verseinek világában a valóság tér- és időrendje állandóan felfüggesztődik, és az álom/képzelet fikcióiban létrehozott teljesebb létforma koordinátarendszerével helyettesítődik. A valóságvonatkozások felfüggesztése a hasonlat alakzatán keresztül történik meg. A bertóki hasonlatot a "mintha" kötőszó vezeti be, mely a látszat és valóság tereit mintegy egymásba engedi. Ennek a "mintha"-típusú hasonlító szemléletnek az egész kötet tekintetében domináns szerepe van, s ezen meggyőződés alapján a Bertók-versek azon túl, hogy mintaversek "minthaversek" is. A "mintha" bevezető/feltételező-hasonlító grammatika következtében az én lehetőségteremtésének olyan útja jön létre, amely a realitás és fikció állandó egymásba fordításával az ént nem stabilizálja, éppen ellenkezőleg a különböző tudatállapotok között vibráltatja. Az egymásba fordítás következtében ugyanis a tudatállapotok határai elmosódnak, s egy oszcilláló verstér jön létre. A "mintha" mint generális versszervező elem (pl. Ítélet, Árnyak, Határtalan, Kulcs, Elválaszthatatlan) a szövegvilág tapasztalatát, a tapasztalat igazságtartalmát újra és újra megkérdőjelezi, s a valóság és a képzelet köztes terébe helyezi. "S mintha szándékosan / botlana meg a saját / árnyékában, úgy csúszik bele a / hirtelen fölfogott pillanatba, / mint a kulcs a zárba, mint aki / azonossá lett önmagával, s ha kell, megsemmisülhet." (Kulcs) 
     A képzelet- és álomvilágban kiteljesülhető, önmagával azonos én léte azonban éppen fikcionáltsága révén nem tudja hitelessé tenni önmagát, s a mintha világán belül marad: "...félálomban még ki-be sétálgat / az élet és a halál közötti kapun, / s úgy tesz, mintha a saját / akaratán múlna a határtalan." (Határtalan) Az én reflexiójának a teljes viszonylagossága, a valóságtapasztalat relativizálódása a Feltűnően világos című versben (melynek címadásában félelmetes iróniát látunk) a tükrözés lehetetlenségének belátásával egészül ki. A tükör a "mintha" eszköze, teremtője - "minthavalóság". "De a nyitott ajtón keresztül / megint meglátta a két férfit. / Azok ott mindent hallanak - hajolt / közelebb és suttogni kezdett. Azok? / Kicsodák? - nevetett a két nő. - Az nem / ajtó, hanem tükör. Erre ébredt föl. / Valaki éppen becsapta a ház kapuját." (Feltűnően világos)
     A szöveg Borghes-novellákat idéző logikai elrendezettsége az álom az álomban típusú szituáltság révén két szinten is felszámolja a konkrét referencialehetőségeket, s ennek következtében a verszárlatban történő "ébredés", a valóságvonatkozások helyreállítása is gyanúba keveredik. A tudatállapotok közötti határ fellazításával keletkező szürrealisztikus értelemmezők átjárhatóságában az én önlétesítésének csak az illúzióját kapja. A Bertók-versekben ez a tapasztalat folyamatosan ellenpontozza a létszférák átjárhatóságából fakadó öntudatlan teljesség elérésének lehetőségét. A lehetségesnek ugyanis mindig csak az "egyik fele" realizálódik, akár álommá, akár valósággá. Emiatt a "mintha" terei sem képesek kiteljesíteni azt a fragmentált, mindig esetlegesnek megmaradó értelmezési tartományt, melyben az én önmagát létesíti. "Ki hiszi el, hogy a fény / átmegy a falon, ha a másik / oldalon is ott kell lenni? / Ha minden előbb kezdődik és / később végződik, mint a hiteles / tanúk? Ha folyton melléütsz, mert / nem akarsz becsavarodni?" (Sötétebb) A hiteles tanú-pozíció, melybő1 a dolgok érvényessége biztosítható lenne kijelölhetetlen. A hiteles, érvényes megragadás helyett az örökös melléütésekkel keletkező szilánkok maradnak csak, melyekből lehetetlen bármiféle egészlegesség rekonstrukciója. Ebből a szempontból a kötet egyik kulcsverse az Elválaszthatatlan című szöveg, mely a tematizált problémát azzal a hangsúlyváltással módosítja, hogy az egészre irányuló teremtés, összerakás során a soha meg nem teremthető egész helyett az összerakás folyamatát magát, mint a célt és értelmet láttatja: "Mintha kerítés résén keresztül nézné. / Nem, nem leskelődik, csak ott van. / S mintha a kerítés az égig érne, / s a szeme volna a rés. / Ha megmozdul, vele mozdul az egész. [...] / ha hirtelen odaugrik a szomszédos réshez, / viszi a szemében ezt is, / ezt, amit most lát. / S amíg a kettőt egymásra illesztgeti, / addig érzi, hogy él, hogy teremti, / csinálja maga is, / de akkor meg beleveszik a / tevékenységbe, a látványba, a falba." (Elválaszthatatlan) 
     A melléütés-tudat még erősebben és határozottabban jelenik meg a versek nyelvi tapasztalatának szintjén. Az a "nyelvi erózió", amely már a korábbi Bertók kötetekben is sajátosan jellemző volt, azt a nyelvkritikai előfeltevést igazolja, hogy a megnevezés folytonos lemaradásban van a megnevezetthez képest, s emiatt mindenfajta szóval történő megnevezési kísérlet a nyelvi megkésettség állapotában van. A nyelv képtelensége a jelen idő megragadására abba az általánosabb értelmű szkepszisbe ágyazódik, hogy egyáltalán mindenfajta megnevezés a megnevezett lehetőségeinek a radikális leszűkítését eredményezi. "A porszemnek / vége, ha megnevezed.", "Csak végszükségben nevezni meg." 
     A kötetben található kilenc szonett a már korábbról ismert, elhíresült szócsonkításokkal, elhallgatásokkal, a hiánymorféma grammatikalitásával az esetlegességet a nyelvi konstrukció szintjére is kiterjeszti. A szövegszerveződés ezáltal annak a tanúsítója lesz, hogy a reflexió melléütései a textualizáció folyamatában is nyomot hagynak, azaz a nyelvi kifejezés is állandóan a melléütés állapotában van. A szonettek grammatikájából születő nyelvi irónia ugyanakkor a nyelvet mint az esetlegességek, állandó melléütések miatti szabad pályát kezeli, melynek szabályrendje variációk sorozatát engedi meg, tűri el. A Keresed a végeket című szonett ezt a játéklehetőséget applikálja. "Ordítanak a részletek, / mert az egész újfent "potom", / keresgéled a végeket / tosan? i?.halt? ál? ság? vagy on? / Oda-vissza szaladsz a nyom, / de a jó megint elveszett." Természetesen ezen a játéktéren sokkal inkább a nyelvi kifejezés kudarcának bevallása történik meg, mint a játék szabadságából fakadó, önfeledt nyelvi teremtés. A nyelv mint konstruáló és rekonstruáló eszköz képtelen elvégezni azt a küldetését, hogy elemeiből összerakjon valami egészet, azaz mint koherens konstrukció önmagán túl valamit tanúsítson. A részeknek az egészalkotásra való képtelensége esetleg egy olvasati rekonstrukció általi kiegészítéssel lehetne felszámolható. Azonban éppen a versalkotó logika folytán, miszerint sem érvényes értelmezői hely, sem érvényes kifejezés nem áll rendelkezésre a valóság olvasatához, a befogadói szövegolvasat sem képes feloldani a szövegben kódolt, sőt éppen azáltal kódolódott eróziós folyamatokat. 
     A Februári kés versei kompozíciójukkal is ezt a tapasztalatot igazolják. A kötet szövegei általában spirális szerkezetet alkotnak abban az értelemben, hogy a mondatok, mondattömbök a téma újabb és újabb kibontásait kísérelik meg, mindig más-más fogást keresve rajta. A jelentésteremtésre törekvő kompozíció spirálját azonban rendre megtörik a szövegek elhallgatásai, a perspektívaváltások révén kialakuló "törések". 
     A versek szerkezete a szövegek önkiteljesítésének és az elhallgatásos redukcióknak a feszültségében teremti meg azt az oszcillációt, amit a szövegvilág terében valóság és fikció közötti átjárhatóság alapozott meg. Ez a szerkezeti különneműség a szabadvers-szerű szövegeket rendkívül szilárd formába rendezi. (A tradicionálisan kötött formájú szonettek és a kötetzáró haiku versek esetében természetesen inkább a klasszikus kompozíciós rend átírása történik.) 
     A szerkezet sajátosságai közé tartozik az is, hogy a téma különböző árnyalatainak kibontása, a megnevezés variációinak felsorakoztatása után a verszárlat kérdő modalitásúvá válik. (pl. Dinoszaurusz, Sötétebb, Majdnem, Elválaszthatatlan, Idegolvadás). A. kérdéssel történő verszárás a klasszikus versben a szöveg lebegtetését, a lehetséges értelemadások nyitottságát hivatott érzékeltetni, valamint az elolvasott szöveggel szembeni egyfajta befogadói továbbgondolás szükségességére hívta fel a figyelmet. 
     A Bertók-versek kérdései bizonyos szempontból megidézik ezt a funkciót, hiszen a nyelvi melléütések, az elemek összerakhatalansága következtében a ki nem alakuló egészlegesség miatt nem születhet meg egy megnyugtató, kijelentő tapasztalat. A részletekből összeálló egész/bizonyosság helyett csak a fragmentáltság, a bizonytalanság marad, amit a kérdések egyrészt tovább mélyítenek, másrészt azonban a kérdő intenció totalitásával mintegy ellenpontoznak is. "Hogyan kezdődött, hogy egyszer csak / kettő lett, s önmagát kezdte el / vizsgálni, mérni, kétségbe vonni? / Önmagát is, nem csupán azt, / amit a falon túl lát: / a vizet, a fát, a követ...? / Ha behunyja a szemét, belül, a kútban is / ugyanazt látja már. / De miért ott kell elválasztania egymástól, / ami elválaszthatatlan? / A falra azt mondani, fal, a szemére azt, hogy végtelen?" (Elválaszthatatlan). 
     A szövegzáró kérdések azzal vonják ki magukat a kijelentésben/megnevezésben mindig benne rejlő esetlegesség, töredékesség törvénye alól, hogy nem válaszváró kérdések, hanem inkább a megnevezetlen/megnevezhetetlen körbejárására irányuló kísérletek. 
     Ebben az értelemben a kérdezés nem a jelentés elbizonytalanodásának a gesztusa (hiszen az önmagában, kérdés nélkül is bizonytalan), hanem a filozófiai diskurzusra jellemző kérdő intenció szerepét vállalja, hogy tudniillik megnyissa az értelem tereit, kiszélesítse az értelmezendő lehetséges köreit. A megnevező nyelv helyett a megkérdező nyelv lép működésbe, s mint ilyen szinte önállósítja magát. A kérdés függetleníti magát az értelemelvárásoktól, hiszen képes "elindulni minden irányban", s megmaradni az értelemadás nélküli teljességben: "Vajon a szék, / a szekrény, az asztal, a tükör, az ágyad kivel vannak? / Meddig terjed az óceán, / meddig a háló? / Ki úszik el az álommal, / ha fölkelsz és átöltözöl, / mert csuromvíz vagy?" (Ki úszik el) 
     A Például című versben a kérdezés korábbi intenciója kiegészül egyfajta bátorító, tanácsadói szándékkal azáltal, hogy a kérdés megszólításos szerkezetbe kerül. "A pillanat fölkínálja magát. / Miért nincs türelmed észre venni? / Álmodni róla? Hinni benne? / Elindulni minden irányban." (Például) Az aposztrof itt értelmezhető önmegszólításként, s ebben az esetben a biztatás jellege lenne a domináns, de értékelhetjük a te megszólításaként is, s ekkor inkább egy bölcseleti jellegű, tanácsadó megszólalás eszközeként realizálódik. 
     Az aposztrof retorikája gyakori eleme a Bertók-szövegeknek, melyek ez által beszédük kettősségére hívják fel a figyelmet. A megszólító megszólított viszony által hangsúlyossá válik a szöveg beszédszerűsége, akár önértelmező belső párbeszédként, akár a te megszólításaként (többször meggyőzéseként) is értelmezzük. Inkább valószínűsíthető az önértelmező retorika, hiszen több szöveg (pl. Sötétebb, Vér) az énnek mint tanúsítónak pozícionális problémáit tematizálja. Az önmegszólító vers dialogicitása (ami egyébként a kérdések megszólító erejével is erősödik) azt a már korábban említett tapasztalatot egészíti ki, miszerint a lehetségesnek mindigcsak az egyik "arca" realizálódik, s a beszélő én egy önmegosztás révén próbálja lehetőségei többféleségében megragadni önmagát. 
     Ám, ha önmegszólításként is értelmezzük is az aposztrofokat, a kötet versei mégis mindig terükben tartják a megszólítható és a szöveg létének alapvető feltételéül szolgáló Másikat. Ez a beszédirány a szonettek nyelvi rekonstrukcióra szólító intenciója mellett több versben (pl. Tükör, Nem azonos, Sziget) a bertóki poétika alapjaként tételeződik. A bármiféle jelentésadási kísérlet értelmének feltételeként tekintett Te/Másik a lírai megszólalás mindenkori biztosítéka: "akinek / megmutathatja, elmondhatja, / bebizonyíthatja, aki nélkül / a van is meg a nincs is / merő hazugság." 
     A Februári kés verseire jellemző lírai megszólalás a nyelvi, szemléleti küzdelem révén hitelessé képes tenni önmagát. A bizonytalanság bizonyosságában vetett hit, meggyőződés termékenységét belátva a Sziget című versben a szerző - túlírva a szöveg elején idézett teóriai szkepszist - szép konfesszió formájában tesz tanúságot arról, "hogy az álmodozás az / egyetlen erő, a mozgató és a / megtartó energia", ami képes a szükséges Másik létesítésére, "aki, ha / soha sem jön el, akkor is / jelen lesz már, / örökkön-örökké." (Sziget) (Magvető, Budapest 2000)