5. nap 

Mikor indul, még hűs az idő, mire megérkezik, meleg lesz, mikor pedig találkozik Kőműves Kelemennel, igazi nyári forróság van. A kánikula vízpartra vagy zárt helyek hűvösébe száműzi a kisváros lakóit, s bár Bozót igazi folyómenti városka, a nagy többség mégsem a hűsítő habok kínálta enyhítő lubickolást választja, hanem a zárt tereket. Ezeken a helyeken a folyadék belülről fejti ki kánikulalágyító hatását, s lám, mennyire igaza van azoknak, kik ezt választják, ez a lé a szomjat is oltja, kellemeset a hasznossal, ez a kisváros lakóinak jelmondata, s soha nem feledik a zárt terekbe vetett hitüket. 
     Egy ilyen helyen barátkozik össze Átlag Kőműves Kelemennel. Az erősen középkorú férfi a pultnál álldogál, nagyfröccsöt iszik. Átlag szimpatikusnak találja, meghívja egy italra, magának sört kér, leülnek egy asztalhoz. A beszélgetés első pár percében kiderül, hogy Kelemen ismeri Átlag szüleit, különösen annak édesapját. Világosan emlékszik még rá, amikor Átlag nagyapja Bozót legjobb nevű éttermének italrészlegét vezette, amikor a Hollerban még kulturális rendezvények is voltak, koncertek is, jártak ott a Vidám Fiúk és járt ott Máté Péter, mint ahogy sokan mások, akkor a srácok mindig ott lebzseltek, bíztak Átlag nagyapjában, hogy nem zavarja el őket. Innen ismerik egymást, és róla is tudja, kicsoda, de azért nem találkoztak eddig, mert nagy munkában volt, építkezett. A hírek eljutottak hozzá, ő azonban nem hagyta el munkahelyét hosszú-hosszú évekig, csak annak élt, s nem lehetett abbahagyni, míg el nem készült, mert a tér, melyet alakított, nem engedte. 
     - Megint várat épített, kedves mester? - kérdezi viccelődve Átlag. 
     - Jobbat. Labirintust. 
     Kőműves Kelemen, a régi ismeretség, de friss találkozás fölött való nagy örömében meghívja magához Átlagot, nézze meg a nagy művet. Útközben elmeséli, hogy "valóban, ez az építmény más, mint annak idején, melynek építéséről a ballada szól. Ott és akkor sajnálatos módon a feleségemre volt szükség a matériába, de azóta századok teltek, a technika fejlődött, lám, vannak már autók, repülők, tengeralattjárók, űrrepülők, az emberiség meghódította a teret, széltében, hosszában, magasságában, mélységében. Helyzetünk mindig meghatározható, fokok, percek, másodpercek mutatják helyünk, vagy ha műszerek nem is állnak rendelkezésünkre, személyes pozíciónk sem kérdéses, hiszen ha megkérdezik, hol vagy, feleled, vécén, utcán, vagy egy nagy ház előtt, vannak viszonyítási pontjaid. Az én labirintusom nem ilyen. Van egy kis történet, ahol két uralkodó összekap azon, melyiküknek van tökéletesebb labirintusa. Az egyiké valóban szép és jó, betölti feladatát, a másiké azonban nem falakból áll, hanem maga a végtelen sivatag. Az enyém ezeknél is másabb. És nem kellett a malterba keverni senki hamvait. Elegendő volt egy sál, melyet egy égszínkék szemű leányka, kinek nevetős gödröcskék mélyednek hamvas barackarcocskájába, ha mosolyog, no, ő kötött nekem még nagyon régen, huszonöt évvel ezelőtt. Mert huszonöt évig építettem a labirintust, nemrég lettem készen vele. A sál lépett volt feleségem szerepébe, ő került a labirintus falaiba. Ne csodálkozz, valóban csak így lehet nevezni, »ő«, hiszen égszínkék szemű leányka keze munkája, nem más hát a nyakbavaló, mint az ő pamutba manifesztálódott lénye. A sál háromszázhatvanöt szem hosszú volt, ennyi ágból áll a labirintus." 
     Ekkor érnek Kelemen házához, ekkor eszmél rá Átlag, itt nem pusztán jópofa névmegegyezésről van szó, ő valóban a legendás kőművest kísérgeti. A hogyanon most nem gondolkodik, sokkal inkább érdekli a miért: mit kell látnia, mi igaz abból, amit hallott. 
     - Miben más ez a labirintus, mint az összes többi? - kérdezi. 
     - Ebben nincs tér - feleli amaz, és előreengedi Átlagot az időközben kinyitott ajtón. 
     Teljesen szokványos lakásba érnek, a berendezés nem szegényes, nem pompázatos, hétköznapi: minden a helyén van benne és semmi sem fölösleges. Átlag nem lepődik meg, már nem számít semmire. Kelemen hellyel és itallal kínálja, vendége leül a konyhában egy székre, kap egy hideg sört. Jólesik neki. Nem szólal meg, várja, amíg amaz mond valamit. Így is lesz, a kőműves megkérdezi, Átlag valóban kíváncsi-e a labirintusra, mire az azt feleli, persze, különben miért jött volna a mesterrel. Addig beszélgetnek az asztalnál, míg Átlag söre elfogy, aztán Kelemen int neki, menjen utána, s a ház egyik szobájának ajtajához vezeti őt. Jellegtelen kis ajtó ez, be sincs zárva. "Ha felkészültél, lépj be, vándor, birodalmadba", mondja Átlagnak, s mire az kérdőn néz rá, folytatja: "Azé, aki meghódítja". 
     A vándor lenyomja a kilincset, kitárja az ajtót, előtte teljesen üres szoba. Belép, ajtó csukódik mögötte. Ekkor Átlag már nem a szobában van, hanem... hanem nem tudja, hol. Gondolja, ez lehet a labirintus, de falakat sem lát. Elindul előre, aztán érzéseire hagyatkozva elfordul balra, bár akadály nem állja útját. Tesz egy-két lépést, megáll. Ekkor megjelenik előtte egy valószínűleg nagy épület folyosója, fiatalok árasztják el, lehetnek úgy tizennyolc évesek. Kezükben füzet, toll, egy "Tanrend" feliratú vastag könyv, tanácstalanul nézelődnek a folyosón, most merre, hová, minek ez az egész, miért nem maradtak inkább otthon, gondolhatják. Átlag ebből rájön, iskolában van, talán egyetemen, és akiket lát, elsőévesek, alig túl a beiratkozáson, első óráikat próbálják felvenni, de zavar van, a gimnáziumban nem ezt szokták meg. Egy határozottabban viselkedő leány körül kisebb csoport alakul ki, és amikor a tömörülés kissé kinyílik, s így Átlag beláthat annak közepére, ott egy égszínkék szemű leányt lát. Éppen mosolyog, nevetős gödröcskék mélyednek hamvas barackarcocskájába. Átlag úgy érzi, valaki más életének szemtanúja, elfordul hát, bár szívesen legeltetné még tekintetét az égszínkék szemű leányon. De nem, valamiért jobbra fordul, elindul a nem létező úton, két-három lépés, megbáll. Egy füstös-zajos folyosón áll, mely ismét tömve emberektől, de ez a folyosó nem az előző, itt az emberek kezében sör és bor van, egyesek szeme már homályosan fénylik csak. Nem úgy az égszínkék szemű leányé, aki a folyosó derékszögű kanyarulatában ül, beszélget és nevet, ott vannak a gödröcskék. Ekkor egy fiatal bajszos férfi lép hozzá, kérdez a leánytól valamit. A leány kicsit meghökken, de válaszol, utána viszont rögtön visszakérdez. Átlag szerint a bajszos az egyik ismerősét keresi a klubszerű helyen, és éppen ehhez az égszínkék szemű leányhoz ment oda. A leány ezt nem érti, miért éppen hozzá, mert valóban, ismeri a keresett személyt, azt viszont nem, aki keresi. A bajszos erre azt feleli, láttalak együtt titeket az egyetemen, évfolyamtársak vagytok. Erre bemutatkoznak egymásnak, de Átlag ezt már nem várja meg, ismét elszégyelli magát. Elfordul az eseménytől, s mivel tudja már, a falak, ha vannak egyáltalán, nem gátolják, csak az érzéseire kell hagyatkoznia, mint egy Jedi lovagnak, az Erő vele van, indul sietős léptekkel, megy egyenesen, fordul jobbra, fordul balra, időnként megpihen, ilyenkor az égszínkék szemű leány a bajszossal beszélget, vagy az indexét tölti ki. Átlag már fut, nem tud mit kezdeni másnak az életével, de elfárad, pihen. A bajszos egy kollégiuminak tűnő szobában camping sajtos kenyeret kap az égszínkék szemű leánytól. Futna tovább, de saját lábában botlik meg. A bajszos egy szál rózsát visz az égszínkék szemű leánynak, de az éppen alszik a kollégiumi szobában, a bajszos egy üdítősüvegből avanzsált vázában teszi a leány éjjeliszekrényére a virágot, osonna ki, de a leány felébred, talán azt kérdezi, "mi az", mire a bajszos talán azt feleli, "virágot hoztam, álmodj szépeket", s a lány valóban: "aha" suttogással máris durmol tovább. Átlag meg rohan, fél. Hová került? Kinek az életébe? Még négy képet lát. Elsőként amikor égszínkék szemű leány a bajszossal csocsózik, párosoznak, s mindig nyernek. Másodszor amikor a bajszos ül egy füstös kocsma asztalánál, mellette az égszínkék szemű leány, a bajszos a leány kezét fogja, az nem húzza el onnan, a bajszos mosolyog, mint a fakutya, később már nem, mert belép a kocsma ajtaján egy fickó, ekkor a leány gyorsan, de finoman elveszi a kezét, a bajszos sejteni kezd valamit, aztán amikor a baljóslat beteljesül, kér egy nagy unicumot és egy sört. A következő kép, alig pár lépéssel az előző után, fogytán a levegő, fuldoklás van: ugyanaz a kocsma, de másik asztal, az égszínkék szemű leány égszínkék csomagolópapírba rejtett ajándékot kap, melyet kihámozva kacajjal fogad, nevetős gödröcskék mélyednek hamvas barackarcocskájába, mert egy százhuszonegy oldalas levelet kapott, bekötve, neki szól, kinek másnak. Az utolsó kép, amit Átlag még lát, az előzőtől fél méternyi önvonszolásra van. Egy szobában ketten ülnek, az égszínkék szemű leány és a bajszos, utóbbi igen nagyon italos állapotban. Talán kettejük kapcsolatáról beszélgetnek, hogy szeretik egymást, de az égszínkék szemű nem úgy, ahogy a bajszos őt, nem vidámak, a leány egy idő után hazamegy, a bajszos nem, innen sejteni, hogy az ő lakásán voltak. A bajszos bizony sírni kezd, elővesz egy sört a hűtőből, leül a számítógép elé, talán naplóját írja. Átlag itt elájul. 
     Kelemen konyhájában tér magához. A férfi sehol, csak egy papírlap az asztalon, rajta üzenet, hogy várja a kocsmában, zárja be az ajtót. A papír mellett kulcs. Átlag bezár, ő is ír egy üzenetet, "kulcs a lábtörlő alatt", a kulcsot oda, a papírt a postaládába teszi, és semmit sem értve, csak érezve, semmit sem tudva, csak sejtve, de egész testében remegve elindul egy másik kocsma felé, mert Kőműves Kelemen hűtőjéből nem akar még egy sört kivenni. 
  

112. nap 

Falevél hull Átlag fekete keménykalapjára, amikor leszáll szülővárosában a vonatról. Kellemes őszi napsugár és hűs szellő kószál a fák között, régi emlékeket sodor, amerre elhalad. Így találja meg Átlagot Lucskos Marcsa alakja is. 
     Marcsa volt a kisváros egyetlen órása, s mint nő, talán az országban is egyetlen, aki ezt a mesterséget gyakorolta. Az idő egykorú a világgal, így Marcsa valójában a legősibb mesterséget űzte. Évtizedekkel ezelőtt nagy divat volt Bozóton a karóra-viselés: minden férfi lakosnak bal és jobb karján egyaránt időmérő percegett, és lakásuk konyhájában, szobájában, vécéjében és fürdőszobájában, de még a fáskamrában és a postaládában is ketyegett-kattogott egy-egy óra, kakukkos vagy inga, csörgős vagy pittyegős, felhúzós vagy villannyal működő. Mindenki azt várta, hátha elromlik valamelyik, s akkor, lám, vinni kell Marcsához, megszereltetni. Az óraszerelés pedig inkább lélektani feladat, pepecselni az apró fogaskerekekkel és rugókkal, időigényes, milyen lenne más. Marcsának a sok óra között rengeteg ideje volt, ezért a műhelyébe érkező férfiakat a hátsó szobába invitálta, kicsiny időtöltésre. De nem volt annyi óra a városban, később már a környék településein sem, ami Marcsa vágyát kielégítette volna. Barna melegítőnadrágján soha nem száradó nedves folt, az állandó férfikívánat jele. Marcsa lucska átütött bugyin, nadrágon egyaránt, s hiába vett fel köténykét, otthonkát, a folt megjelent azon is, és csak terjedt, terjedt, stigmát áztatva minden ruhadarabra. Amíg a férfiak Marcsa két tenyérnyi szőrdzsungel rejtette muffjában kerestek menedéket az idő múlásával szemben, az órák magukban kegyegtek a műhelyben. A férfiak legnagyobb érzésének idején, az időtlen pillanatban aztán megszólalt mind, az egész város hallotta a kakukkdalból, csöngésből és bimbamból álló hangversenyt, s a város másik szegletében egy férfi ekkor készülődni kezdett, mellényt, nadrágot, csizmát, pörge kalapot vett magára, táskájába téve éppen elromlott óráját, és megindult Marcsa műhelye felé. 
     Átlag még ismerte az idővarázslót. Töpörödött nénike volt már Átlag születésekor is, és mire Átlag felnőtt, bőre már csak ráncok redőiből állt. Most, hogy a férfi újra szülővárosában jár, azt veszi észre, hogy a vasútállomás összes órája máshogy jár, s akiket megkérdez a pontos idő iránt érdeklődve, mindenki máshogy felel. Saját órája megállt. Innen tudja, hogy Marcsa meghalt. 
     Elsétál az egykori órásműhely felé. Egy falatozó működik benne, mirelit pizzák és melegszendvicsek hazája. Betér pár percre - de időérzékét elveszítve csak órák múltán, késő este indul tovább. Az eltűnt idő nyomában halad, vissza a vasútállomásra, hátha eléri még a vonatot, mely mindegy, hová indul, úgyis az égszínkék szemű leány élő emlékéhez érkezik. 
  

119. nap 

Éppen egy héttel utolsó bozóti látogatása után újra csak az ismerős utcákat tapossa Átlag, és még nem sejti, hogy ezen a napon fog találkozni az utolsó alkoholista magyar íróval. Zopánhoz igyekszik, a vasútállomástól húsz perces, lendületes sétával ér oda. Bár nagy kedve lenne sétálni, mégsem teheti, az előző napi vacsora maradéka az átszállásnál elfogyasztott kávé hatására most kívánkozik ki belőle, iparkodik hát, mielőbb barátjához érni, ahol igazi westernvécén könnyíthet magán. Csípőből lehet felütni a vízeresztő csapot, mintha párbajban lenne a vadnyugat egyik poros kisvárosában, sötét ellenféllel szemben, aki koszos a mosdatlanságtól, és bűzlik a whiskytől, és akit most el kell tüntetnie az élők sorából, annyi gonoszságot követett már el a kisváros lakóinak kárára, lovat lopott, bankot rabolt, kártyán csalt, embert ölt, nőket becstelenített meg, ilyen rossz ember ő, és a városba nemrég érkezett égszínkék szemű színésznővel is durván beszélt, ezt persze Átlag sheriff nem hagyhatja ennyiben, ezért hát a párbaj, a gonosznak lakolnia kell, legyen aminek lennie kell, és a csípőből való tüzelés után Átlag kapja a színésznő mosolyát, kicsiny nevetős gödröcskék mélyednek ekkor a hamvas barackarcocskákba, és Átlag ekkor határozza el, amit a néző már a film elejétől sejt, hogy a jófiúnak el kell nyernie méltó jutalmát, lám, a rosszfiú is megbűnhődött már, most húzzák ki a képből. Dolgavégeztével Átlag beszélgetésbe elegyedik rég nem látott barátjával, és nemsoká egy italozóban kötnek ki. Átlag régen járt már ott, nosztalgiáznak, isznak közben egy sört, fás biliárdnak golyóit lökdösik, régi kedves hangok ezek, ahogy a csontgolyók egymásnak koccannak, még inkább mikor egy lendületes ütés után mind az öt fa elborul szépen. 
     Ebben az italozóban találkozik Átlag az utolsó alkoholista magyar íróval. A biliárdterem egyik sarkában áll egy asztal, ahol régebben mindig ők tették le italukat és ültek le páros játszmákon ütésre várva, ott ül az író. Olyan idős, mint Átlag, meglepő, hogy nem ismeri, hiszen akár egy iskolába is járhattak volna, korábban még sosem látta, valószínűleg máshonnan került Bozótra. A városban nem feltűnő jelenség, sokan isznak Békésben. Az írók között sem lenne észrevehető, azokból is sok van. Közöttük fiatalok számosan, az új generáció, más írók egy része ivászatáról híresült el, de ők idősebbek. Igazi fiatal alkoholista szerző csak egy van ebben az országban, és az az egy ott ül Bozót egyik kocsmájában, annál az asztalnál, ahol régebben Átlagék ültek, és üveges szemekkel nézi a biliárdozó feleket. 
     Anakronisztikus jelenség az irodalomban. Koránál fogva saját generációjához tartozna, de mégsem, nem lépett be egyik társaságba se, nem emlegetik nevét másokkal; kocsmaszokásait illetően viszont a "rokonok"-hoz sem tartozhat, mert túl fiatal. És változott a művészkép, az én-megjelenítés külső formája is. A maiak már elegáns zakóban, ingben, nyakkendőben, mellényben vagy pulóverben tetszelegnek, ő pedig farmerben szeret lenni, pólóban, kopottas sportcipőben, és ellentétben a többi "kartárssal", ő nem szippantani szokott, hanem megmarad a régi jó italoknál. Nem tudni, ki csinálja jól, jól csinálja-e egyáltalán valaki is, a tények és a kritika azonban a többieket igazolja, velük fut a szekér, ő lemaradt róla, de egyáltalán nem bánja, és persze a sértett hiúság is mondatja vele: nem is akart felszállni. 
     Átlag és Zopán egy lejátszott parti után leülnek az író asztalához. Beszélgetnének vele, de az már nem hajlandó semmiféle kommunikációra. Mindenki azt hiszi, teljesen részeg, hiszen ő az utolsó alkoholista magyar író, pedig csak rájátszik. Elege van az emberekből, nem akar beszélni senkivel, álcázza magát, elbújik magába. Pedig Átlaggal és Zopánnal jól kibeszélhetné az irodalmat, elmondhatná nekik, hogy az nem más, mint kívánságműsor: lám, ő is úgy veszítette el évekkel ezelőtt történeteinek kedvenc női alakját, hogy annak eredetije megkérte, ne írjon többet róla, mert belefáradt az állandó hősnősködésbe. Ekkor lett ő az utolsó alkoholista magyar író, amikor elvették legkedvesebb játékszerét, a lehetőséget, hogy legalább Képzeletvilágban jól érezze magát. Mindezeket azonban nem mondja el Átlagéknak, mert az önlegenda-teremtéshez az is hozzátartozik, hogy senki sem tud róla semmit, csak sejt. A legenda, ha tényekből állna, történelem lenne. Átlagék meghagyják az ő akaratát, legyen, gondolják, hadd szunyókáljon tovább nyitott, üveges szemekkel, talán a vadnyugaton jár éppen, égszínkék szemű színésznőt mentve ki gonosz fickó markaiból, talán most rá mosolyognak a hamvas barackarcocskákba mélyedő nevetős gödröcskék. "Lehet, hogy most jó neki", mondja Átlag Zopánnak, felhörpintik sörük maradékát, és magára hagyják az utolsó alkoholista magyar írót, aki, ha visszatér a valóságba, talán ugyanúgy elindul valamerre, ahogy most ők teszik. 
  

187. nap 

"Ez a valóság?", kérdezi egy délután Átlagot Bozótról érkezett ismerőse, de mielőtt Átlag válaszolhatna a hozzá intézett kérdésre, az ismerős elrohan, "találkozóm van az égszínkék szemű leánnyal, kinek nevetős gödröcskék mélyednek hamvas barackarcocskájába, ha mosolyog", tehát az ismerős elrohan, így Átlag nem tud semmit a napjáról, csak sejti, mik történnek, mik történhetnek azon a találkozón, ahol a Sorsrabló találkozik az égszínkék szemű leánnyal. Átlag sem tudja, mi a valóság, keveri az élettel a regényt, amit ír, ráadásul az ő életében is van egy égszínkék szemű leány, mi van akkor, "ez a valóság?", kérdezi magától, mi van, ez van, vagy nem ez van, meg kell őrülni, gondolja, de még vár egy kicsinykét vele. 
     Átlag szerint Sorsrabló legenda. Úgy véli, miután a cimbora távozott tőle, megérkezett egy italozóba, ahol vár egy kicsinykét, mert az égszínkék szemű leány pontosan ennyi idő után érkezik meg oda, hogy találkozzon Sorsrablóval. Az vesz egy sört, leül egy asztalhoz, kortyol, vár. Egy harmad korsóval fogyaszt, mikor megérkezik a leány. Kezében sárga bögre, abban otthonról hozott finom kávé, forró, gőzölög még jócskán, a leány nem lakik messze a megbeszélt helytől. Jó kedve lett ám hirtelen Sorsrablónak, szép kilátása van már az életre. Megkérdezi a leányt, "Angyalom, ez a valóság?", mire az égszínkék szemű azt feleli, "igen", és mosolyog hozzá, nevetős gödröcskék mélyednek hamvas barackarcocskájába. Sorsrabló ettől megnyugszik, azt mondja a leánynak, "akkor szép a valóság". Beszélgetnek tovább, mindenféle témáról, és Sorsrabló csak a beszélgetés legvégén teszi fel azt a kérdést a leánynak, amit már jó ideje fel akar tenni neki. "Mondd, Angyalom, tudsz nekem segíteni? Ki tudsz engem ráncigálni magamból, vissza tudsz hozni a valóságba? Beköltözöl-e hozzám, nem kell sok idő, pár nap, csak legyünk együtt, ez a módszer, egyből jobban leszek, meglásd", mondja egyenesen az égszínkék szemekbe nézve, mert nem lehet máshová. A leány "igen"-nel felel, Sorsrabló örül. Ezután lassan indulnak, sétálnak a leány lakhelye felé. Odaérnek, felmennek. Égszínkék szemű barátja nincs otthon, Sorsrabló érzi nagyon, most kell kezébe kaparintani a Sorsát. 
     A leány teát főz, közben Sorsrabló a fürdőszobába kéredzkedik. Ott aztán szorgos munkálkodásba kezd, meg kell szereznie a leány távollévő barátjának sorsát. A fickó fogkrémjéből annak fogkeféjére nyom egy adagot, azzal mos fogat. Gyorsan le is tusol, utána törülközik, hajat mos, törülközik; a tusfürdő, a sampon, a törülköző is a fickóé, a papucs is, mibe belelépve megy vissza a leányhoz. Vajon kinek a helyére fog leülni, s kinek a bögréjéből kortyolja majd a teát? Ezután csak várnia kell: megszerezte az égszínkék szemű leány barátjának sorsát, az már az övé, mindent úgy csinált, ahogy a másik, tehát ő már az, ő az égszínkék szemű leány barátja, lám, vele fújogatja a teáját, rá mosolyog, vele beszélget, és hozzá fog beköltözni. Sorsrabló tehát igen elégedetten gondol vissza a napjára, megint milyen jól érzi magát, tetszik neki ez a féle valóság. 
  

359. nap 

Ahogy István királynak, Margitnak vagy Hunyadi Mátyásnak is voltak kortársai, akik személyesen ismerték a legenda tárgyát, úgy Leának is. Például Átlag, aki egy hosszas antikváriumi böngészés után kávéját kortyolgatja egy italozó kerthelyiségében. Azt, hogy éppen ekkor és itt látja viszont egyik gyerekkori szerelmét, meglepi őt. A kávézó előtti utcán haladó férfiak ideges tekinteteiből, sápadt vagy éppen égő arcukról tudja, nem téved, tényleg a lány az. 
     - Szervusz, Lea - köszönti a lányt. 
     - Helló, Átlag. Le a gatyával! 
     Átlag elmosolyodik. A régi, ismerős mondatot hallva azonnal eszébe jutnak a múltnak kedves és kellemetlen emlék-szeletkéi, melyek a lányhoz kapcsolódnak. Nevét Lea akkor találta ki magának, mikor már nem volt férfi, aki megkívánta volna őt, és megcsömörödve a világ kegyetlen hímjeitől, a misztikához menekült. Korábban, amíg a férfiak szívesen ölelgették karcsú derekát és örömmel símogatták formás melleit, semmi jelét nem mutatta a lelki kancsalságnak. A változás akkor kezdődött, amikor a férfiak, de még inkább a férfiak melletti nők kiismerték igazi jellemét. Mert ha éppen nem udvarolt senki Leának, akit ekkor még nem így hívtak, ha senki nem ölelte karcsú derekát, senki nem becézte almácskáknak melleit, vízesésnek tincseit, ha senki nem simogatta ölébe véve kicsiny lábacskáit, akkor Lea megvadult, mandulaszemeiben bűnös vágy fénye villant, és mindenáron férfit akart magának. Legtöbbször más nők szeretteit. Ilyen kiszemelt áldozat volt Átlag lakótársa is, hosszú évekkel ezelőtt. A lány ártatlan biliárdpartira hívta ki a mit sem sejtő ifjú hímet, aki jóhiszeműen ment is, szívesen, sörök és vodka hatására. Lea úgy játszott, hogy válláról a kis ruha mindig lecsúszott, "Jaj!", kiáltotta percek múlva, de előtte szabad belátást hagyott vizslató férfitekinteteknek, melyek akarva-akaratlan is figyelemmel kísérték a mellek ringását, remegését, a bíbor mellbimbók zöld posztóhoz való időnkénti hozzádörzsölődését. Átlag lakótársa sem volt kivétel, nézte ő is a formás kebleket. Észrevette ezt akkori kedvese, s a kettejük közti kapcsolat azonnali megszakítását javasolta. Lea, hallván ezt, új frontot nyitott a támadásban, vigasztalást kínálva az elszomorodott hímnek. Felkínálta testének minden domborulatát és völgyét, a felejtés és én-keresés kedvenc kirándulóhelyeit. Kanyargós ösvényeken addig-addig csalta egyre beljebb a gyanútlan áldozatot, míg az a sötét erdőből egyszercsak előtűnő tisztást valódi otthonának vélve megpihent ott, nyársát tüzes lángokba tartva, almácskákat majszolva, s más lédús terméseket kóstolva felejtette a való világ minden nyűgjét. A férfiak egy ideig szerették is ezt az állapotot, később viszont mindig visszakívánkoztak előző kedvesük mellé, tartalmasabb kapcsolatot remélve, bízván a szerelem töltöttkáposztásíthatóságában, mely szerint újra lehet kezdeni azt, és még értelme is van, mert milyen finom lehet a régi-új hölgy csókja, melyet szánkra újra-először lehel. 
     Átlag volt az utolsó csepp Lea poharában. Amikor ő is inkább biztosabb kikötőt keresett a vad nyílt vizek helyett, akkor fordult Lea a misztikához. Először rájött, hogy eredeti neve nem fejezi ki valódi énjét, kiszámította, mi igen. "Szólítsatok ezentúl Leának!", mondta mindenkinek, és átkeresztelkedett. Később jelentést is keresett nevének, s kicsiny szójátékot rejtve lett a köszönés második mondata az, mellyel Átlagot is üdvözölte a kávézóban. 
     "Le a gatyával!", mondta évekig az utcán szembe jövő férfiaknak. Mindegy volt neki, hogy kamaszodó ifjú vagy pelyhüdt férfiasságú aggastyán tűnt fel, elmondta a varázsigét, hátha a határozott felszólítással igazi férficsodákat tud lakására varázsolni. Egy ideig az átutazó idegenek még vele tartottak, később már ők sem. Híre ment a bolond nőnek, aki így próbál meg magának partnert keresni. Mérgezett almákat és elaknásított völgyeket emlegettek, s ami eddig kívánatos volt, mostanra veszélyessé vált. Aki mégis kipróbálta, nem bátor és nem vakmerő volt, hanem biztos fia az őrületnek, mely nemsokára el is érkezett érte. Aztán az egyik napon Lea eltűnt. Állítólag nagy, fekete autóval vitték el. 
     Most azonban ott ül Átlag asztalánál. Ő is kávét kér, tejszínnel, tejszínhabbal, négy cukorral. Beszélgetést remél a régi ismerőssel, de Átlag nem kíváncsi a nőre, akinek nem égszínkék szemei vannak, hamvas barackarcocskájába nem mélyednek nevetős gödröcskék, ha mosolyog. Átlag nem akarja megérteni Lea átváltozását, nem akarja kitisztítani a múlt homályos foltjait. Lea legenda, maradjon is az, gondolja, s lehet, illetlenség, kávéja utolsó kortyát felhörpintve feláll, elköszön a nőtől, és távozik az italozóból. Amikor már messzebb jár, visszanézve látja, hogy Lea már másnak asztalánál ül, vallási tárgyú könyveket és eredeti acélú késeket mutogat. Le a múlttal, gondolja Átlag, meggyorsítja lépteit, még a jelenben jár, de a következő sarkon már a jövőt sejti, arrafelé igyekszik.