Mintha nem lenne semmi ok
 
Jó volna kicsit játszani,
a sodrásban megállani
legalább pillanatra csak,
hallgatni fűneszt, madarat,
míg elforog velünk a Föld:
kizökkenteni az időt,
mintha nem lenne semmi ok
rágondolni, hogy meghalok,
mintha lehetnék boldog is,
egyszerű, mint az ég, a víz,
az öntudatlan állatok;
magamat elengedni, hogy
ne csak a tények, részletek -
járja át minden sejtemet
a befoghatatlan egész,
élet helyett a létezés;
de nem lehet, hát nem lehet,
pörgök tova, mint a kövek
örvénylő folyó fenekén,
hová alig jut el a fény.
 
 

Amikor legnagyobb

Amikor belül már a legnagyobb
a zűrzavar: egyszerre átsajog
zsibbadt érzékeiden a való,
elég egy rózsatő felvillanó
torkolattüze, egy zöld lombos ág
eleven rajza az ablakon át,
egy nem-tudod-milyen-nevű madár
szárnyverdesése, amint tovaszáll -
s megnyílnak hirtelen a zsilipek,
kifele zúdul minden, ami bent
föltorlódott, s beleoldódik a
létezés sodró hullámaiba,
míg lassan kitisztul a benti táj
és az egyensúly, a rend helyreáll.
 
 

Tükörpontyok az éjszakában
 
 
                                  Kosztolányi témájára
 
Bandukolva a néptelen, kihalt
éji városon át, a csendet őrző,
komoran magasodó házfalak közt,
melyek mögül mintha minden élet
elköltözött volna rég, hirtelen
megállsz egy halkereskedés előtt,
s látod a kirakat üvegfalán túl:
mint egyetlen élők az éjszakában,
tükörpontyok kerengnek, összevissza
cikázva iránytalanul, nyüzsögve egymás
fölött, alatt a haltartó derengő
zöld vizében, csapkodva nesztelen
ezüst uszonyukkal, arany szemük
szemedbe villan a gyér lámpafényben,
s megérted akkor: ez az örökös
nyüzsgés, ez a céltalanul kavargó
tenyészet, mit életnek nevezünk,
borzalmasabb és érthetetlenebb,
mint a halál végleges csöndje és
mozdulatlan, sívó szobormagánya.