A próféta 

Egy reggelen az Úr megszólította Miguel Capac Vanderrast. Így szólt az Úr Miguel Capac Vanderrashoz: 
     - Miguel Capac Vanderras! 
     Miguel Capac Vanderras felült az ágyán, és körülnézett a szobában. Nem látott senkit. De Miguel Capac Vanderras attól fogva mindent tudott. Az Úr a fejében szólalt meg, és világossá tette előtte a dolgokat. Miguel Capac Vanderras (a rövidség kedvéért a továbbiakban csak Miguel) megérezte, hogy ő elhívattatott. 
     Ekkor egy csúnya és öreg nőt pillantott meg maga mellett az ágyban. Miguel meg volt róla győződve, hogy akkor látta életében először. 
     A nő kinyitotta a szemét, és ránézett Miguelre. 
     - Mi történt, Miguel? Nem tudsz aludni? 
     - Ki vagy te? - kérdezte Miguel. 
     - Bolond vagy, Miguel? Én a feleséged vagyok, immár huszonnyolc éve. 
     Miguel attól a perctől kezdve nem hitt senkinek. 
     Hetekig mást sem tett, csak céltalanul kószált a banánültetvényén. Látszólag céltalanul. Mert közben egyfolytában töprengett. Azon töprengett, hogy mihez kezdjen önmagával és kiválasztottságával. 
     Eljött a banánszüret ideje, de Miguel továbbra is csak töprengett. Megkereste az intézője, egy nagy darab, bajuszos ember. 
     - Don Miguel, tenni kellene valamit. Lerohad a banán a fáról. 
     Miguelnek nagy ültetvénye volt, és sok embert foglalkoztatott. Az intézőnek meg nagy kalapja volt, és szép bajusza. 
     - Nem érek rá - felelte szárazon Miguel. - Istennel van dolgom. 
     A nő, aki azt állította, hogy a felesége, minduntalan a nyomában járt. 
     - Miguel, te semmirekellő! Csinálj már valamit! Le kell szedni a banánt. El kell adni. Dolgozni kell! 
     De Miguel feleletre sem méltatta a nőt, akit nem is ismert. 
     Eljött a tél, eljött a tavasz, de Miguel csak töprengett. A nő pedig, aki azt állította, hogy a felesége, még mindig körülötte toporgott. 
     - Bolond! Ostoba ember, semmi haszon belőled! Éhen fogunk halni! 
     Aztán Miguel Capac Vanderras gondolt egyet. Magához hívatta az intézőjét, és féláron eladta neki az ültetvényét. Mindent. A földet, a házat,a banánfákat. A kapott pénzt Miguel odaadta a nőnek, aki még mindig azt állította magáról, hogy a felesége, és aki attól félt, hogy éhen hal. Aztán felkerekedett, és otthagyta a szülőföldjét. 
     - Bölcs ember - állította róla a falu kocsmájában az intéző, és elégedetten gondolt új birtokára. 
     - Szent ember - suttogta a felesége a szomszédasszonyoknak, és kötényével kitörölt egy könnycseppet a szeme sarkából. Aztán sietett haza, mert főznie kellett az intézőre, akinek nagy kalapja és szép bajusza volt. 
  

A hasonmás 

Az elnök behúzta a függönyöket, majd visszaült az íróasztala mögé. Keresztbe rakta a lábait, aztán egy darabig szótlanul nézte hasonmását az asztal túloldalán. 
     Az elnök félt. És minthogy nagyon régóta nem érzett hasonlót, ettől még jobban megijedt. Mégsem mutatta ki. Tapasztalt, vén róka volt az elnök. 
     A hasonmás megcserélte a lábait, most a bal lábát tette át a jobbon. Nyugodtan, szórakozottan ült a vendégek részére fenntartott széken. Amit akart, elmondta. Amiért küldték, megtette. Legalábbis részben. De ezt az elnök nem tudhatta. Nézte szomorúan a hasonmását, a tökéletes, méretre szabott sötétkék öltönyét, hófehér ingét, bordó nyakkendőjét, aztán az arcát nézte, amely lehetett akár a sajátja is, a dús szemöldök, a hátra fésült, elegánsan őszbe futó haj. Annyi éve ismerte már, most mégis lenyűgözte a hasonlóság. 
     - Ezt nem mondhatja komolyan - jegyezte meg halkan. 
     A hasonmás, miként ő maga is tenné hasonló helyzetben, félrebillentette fejét, fölvonta szemöldökét. 
     - Azt hiszi? 
     - Maga is tudja, kik állnak mögöttem... 
     - Csak álltak - emelte föl mutatóujját a hasonmás. - Csak álltak. Maga már túl sok pénzükbe került. 
     A falióra elütötte a tízet. 
     - Telefonálok - kommentálta az elnök a mozdulatot, amellyel a készülék felé nyúlt. 
     - Felesleges. A vonalat elvágták. 
     Kis ideig még füle mellett tartotta a néma kagylót. Érezte, hogy elsápad. De a hangja kemény maradt. Akár régen, a szónoki emelvényeken. 
     - Magát azért találtam ki annak idején - mondta, miközben az ajtó irányába pislogott -, hogy én nagyobb biztonságban legyek. 
     - Magát meg azért találták ki - vágta rá azonnal a hasonmás -, hogy kiszolgálja azokat, akik kitalálták.- Túl sokat szolgáltam. Ideje volt már a saját fejemre hallgatnom. Egyszer megmentette az életemet, emlékszik? 
     - Sokszor megmentettem az életét, csak maga nem emlékszik. Mindent megkapott tőlük. Milliókat, nyaralókat, tengerparti villákat, jachtot, magánrepülőt. Már semmi újjal nem tudnak magának szolgálni. Semmivel sem tudják tovább fizetni a hűségét. Lassan már több mindene lesz magának, mint nekik. Nekem viszont semmim sincs. Nagyon sokat megspórolnak velem. 
     - Áruló. 
     - Ugyan, ugyan. 
     - Sose fogják bevenni. Ki fog derülni, hogy csak egy pojáca. 
     - No, no. Nem emlékszik? Amikor olyan részeg volt, hogy a lábán nem tudott megállni, én tartottam meg az előadását a genfi konferencián. 
     - Maga is a vesztébe rohan. 
     - Mindannyian oda tartunk. 
     Az elnök a fogát csikorgatta. 
     - Álszent csirkefogó! A családom! Azt hiszi, őket is át tudja verni? A feleségemet? A feleségem rögtön észreveszi a csalást!... 
     A hasonmás végigsimított őszülő halántékán. - Miből gondolja? Eddig sem vette észre. 
     Az elnök levegő után kapott. 
     - Átkozott... 
     A hasonmás benyúlt a zakója alá. 
     - Csak nyugalom - mondta szelíd hangon -, nehogy még szívrohamot kapjon nekem. 
     Előhúzta hangtompítós, fényes pisztolyát, és egy jól célzott lövéssel szíven lőtte az elnököt. 
     Vagyis a hasonmást. 
  

A bűntény 

A gyilkosság a 4. oldalon történt. Egészen a 27. oldalig a rendőrparancsnok nem tudta eldönteni, melyik felügyelőjét bízza meg a nyomozással. Akiket kedvelt, azokat ostobának tartotta, akiket meg nem tartott ostobának, azokat utálta. Aztán a 27. oldal legalján, az utolsó bekezdésben, ahol a rendőrfelügyelő megállt az ágy lábánál, levette fejéről a parókáját és éppen kibújni készült alsónadrágjából, támadt egy ötlete. Az ötletét megosztotta a szeretőjével. Nem a feleségével, hanem a szeretőjével. 
     - Félixet? - kérdezte a pucér nő az ágyon. Tekintete a saját ágyékáról a férfi arcára tévedt. Elmosolyodott. - Remek ötlet, Artúr.- Köszönöm, főnök - hálálkodik Félix rendőrnyomozó, miközben hűséges szemeivel a rendőrparancsnokon csüng. - Bízhat bennem. 
     - Tudom, Félix. 
     - Mit tudunk? - kérdezi szigorúan Félix rendőrnyomozó a beosztottait. 
     Elmondják. 
     - Hát ez nem sok - ismeri be. 
     De Félix rendőrnyomozó nem arról híres, hogy könnyen meghátrál a nehézségek elől. Igaz, Félix rendőrnyomozó semmiről sem híres. Oldalakon át egyhelyben topognak. Közben kirajzolódik előttünk Félix rendőrnyomozó sivár, egyhangú élete. Szűk, kopott bútorzatú lakása, megkeseredett, kihűlt felesége, aki közömbös férje munkája iránt, a fia, aki copfban hordja a haját, esténként marihuánát szív a haverjaival, és szemtelenül visszafelesel az apjának. 
     A nyomozás, a közhiedelemmel ellentétben, unalmas, fárasztó munka, gondolja több helyütt Félix rendőrnyomozó. És a 67. oldalon váratlanul fölbukkan a szemtanú. Nagyon fontos bejelentést tesz, sajnos éppen abban a sorban, amelyben a nyomdafesték elmaszatolódása folytán négy szó teljességében olvashatatlanná válik. Ebből kifolyólag Félix rendőrnyomozó nem tudja értelmezni a hallottakat. 
     - Ismételje meg - kéri könyörögve a szemtanút már sokadszor, miközben a második csomag cigarettát bontja meg aznap délelőtt. Minden hiába. A szemtanú hazamegy. 
     Félix nyomozó fél, hogy nem tud megfelelni a feladatnak. 
     - Hogy megy? - kérdezi rezignáltan a pucér nő. A rendőrparancsnok vet egy pillantást petyhüdt hímtagjára, majd lemondón megrázza a fejét. 
     - Nem megy. 
     Aztán ahogy az lenni szokott, hirtelen minden lendületbe jön. Jelentkezik egy második szemtanú, aki az első szemtanút olyan helyen látta, ahol az nem lehetett a bűntény szemtanúja. A sorok tiszták és olvashatók. Az első szemtanúból első számú gyanúsított válik. 
     A pucér nő ujjai csodákat tesznek. - Megy már - suttogja a rendőrparancsnok. 
     Félix rendőrnyomozó erősítést kér. Kezében a fegyver, háttal áll a falnak, de egyedül nem mer bemenni a házba. 
     - Várj, Artúr, még ne, még ne, még!... - lihegi könyörögve a rendőrparancsnok alatt a pucér nő, és megpróbál utána sietni. 
     Félix nyomozó nem vár tovább. Az erősítés késik. Megperdül, berúgja talpával az ajtót, revolverét előreszegezve, nagyot ordítva beront a házba. Árnyék suhan el előtte, célzás nélkül lő, dörrenés, sikoly. 
     - Ahhh - hördül föl a rendőrparancsnok, egy pillanatra megmerevedik, mint egy hajódeszka, tesz még néhány csípőmozdulatot, majd lefordul a pucér nőről.Félix nyomozó lehajol, hátára fordítja a sebesültet. Az első számú gyanúsított az. Kezében egy kibiztosított revolver. - Elkaptalak - mondja neki büszkén, és fölkattintja a bilincset a gyanúsítottra. 
     A rendőrfelügyelő meztelen fenékkel áll az utolsó előtti oldalon. 
     - Igen, igen, értem - mondja, majd visszateszi a telefonkagylót a helyére. A pucér nő nem tud magán segíteni, ujjai haszontalanok. Hidegen lekászálódik az ágyról, haza akar menni. 
     - Képzeld - szól utána a rendőrparancsnok -, az a balfácán elkapta. 
     Félix nyomozó hazaér. Már régen volt ilyen jó napja. Elégedetten sétál végig a nappalin. Egy húszéves slágert dudolászik. 
     - Remek napom volt - kiált be feleségének a konyhába. - Neked milyen volt? 
     Az asszony föl sem emeli tekintetét a hagymáról, amit éppen metél. 
     - A szokásos - morogja maga elé.