- Hogy érzed magad az új évezredben? Ugyanúgy, mint a régiben?
     - Az ezredforduló csak azért jelent számomra valamifajta határt, mert ekkor lettem negyvenéves. 1960-ban születtem, és valószínűleg megkockáztathatom azt a vélekedést, hogy ezen a naptári fordulóponton elérkeztem életutam feléhez. Talán ezért kezdtem el emlékezni: megcsináltam Miskolcon a Summa című kiállítást, amely húsz év munkáját foglalja össze. Nagyon izgalmas volt visszatekinteni egészen a főiskolai évekig: ezzel a kiállítással felmérhettem, hogy mit lehet vállalni a tanulmányi időszak, a pályakezdő szakasz műveiből. Akkoriban egyébiránt nagyon sok hatás ért: vonzott Bálint Endre, Duchamp, Beuys, a konceptualista művészet. Azokhoz a korai művekhez viszonyítva elmondható, hogy ma már hagyományos technikákkal, tradicionális műveket csinálok.
     - Az ezredforduló téged húsz éves visszapillantásra ösztönzött, a magyar művészet viszont kényszerűen lezárt egy évszázadot. Milyen muníciókkal tekinthetünk az új, a harmadik évezred elé?
     - Én látszólag visszafelé, a dolgok menetével ellentétes irányban haladok: a manuális, a kétkezi festészetet, szobrászatot, rajzot szeretem, mint kifejező nyelvet. A kéz szeizmográf-érzékenységgel felhozza az ember legbelső lényegét, nekem erre jó a képzőművészet. "Kimondok" ilyen dolgokat, és ezt úgy ítélik meg, hogy nem időszerű, ez most nincs a képben. Ami számomra fontos, az a búvópatakszerű művészet. Van egy folytonosság, egy állandósult törekvés, és van, ami mindig újdonságra tör: új világképet, új művészetfelfogást manifesztál - most éppen az interaktivitást hirdeti a világhálón keresztül -, ami nagyon jól hangzik, de ez számomra inkább kaleidoszkópszerű, jóllehet mindig egy új, mindig tetszetős képet ad, ám csupán színes káprázatot tár elém. Káprázatot, ami aztán gyorsan szertefoszlik. Ha viszont megragadok egy karaktert, az már mindjárt maga a titok: megdermed az anyagban, és korántsem véletlen, hogy a sok ezer variánsból pontosan az jelent meg, ami megjelent. A Fine Arts zenekarban vagyok jelenleg énekes, Árvai Györggyel és Kopasz Tamással együtt dolgozunk, és van egy olyan szerkentyűm, amivel a hangomat torzítani, visszhangosítani, változtatni tudom, és közben még nagyon sok program alkalmazható. Na, ezzel a szerkezettel dolgozva azt csinálok akusztikusan a hangommal, amit akarok, bármi bármikor létrehozható. Kínálja a gép a káprázatot - közben meg nagyon puritánnak kell lennem. A kétezredik évvel, az új évezreddel is ez van: elképzelnek az emberek egy másfajta életet, egy másik életvitelt, más művészetet, egy más összefüggésrendszert és közben meg az, ami eddig idea volt: a természethez, a természet ritmusához idomuló, hasonuló élet és művészet, már teljesen szétzilálódott. A mindennapi élet látszólag teljesen függetlenedett a természettől. Én azt a búvópatak-művészetet szeretem, amely például Henri Michaux műveit jellemzi, aki a kalligráfiában, az informelben, az automatizmusban radikálisan újat hozott, ugyanakkor megőrizte a kötődéseit is. Számomra az ő művészete a lascaux-i barlangrajzok folytatása, csak sokkal individuáli-sabb, személyesebb, pszichedelikusabb, elvontabb. Engem ez a folyamat izgat. Az a művészet még tízezer év múlva is izgalmas lesz, amelynek az eredője az ember szerveiben, a zsigereiben van, amely az ember és a természet furcsa együtthatásában érlelődik. A nagy elszakadás, a művi mesterségesség, a természet kizárása csak külsőségeket, általában csak felületességet szül.
     - Pedig a mesterséges manipulációk virágzó korszakát éljük: a Műcsarnok egyik legutóbbi kiállítása, a Feketén/fehéren című, sokszorosított/felnagyított műveket felvonultató mustra is a természetestől való elszakadás jegyében rendeződött meg.
     - Megvolt a rendezők jó szándéka, de végül csak felnagyított reprodukciók kerültek közönség elé, aminek nem volt értelme, mert a technikai eljárás minden egyediséget semlegesített, egységesített, és általában nem a végletek, hanem az átmenetek a legfontosabbak. A vastag anyagszerűség-nek, a linónyomatnak, a könnyed kalligráfiának más és más a kisugárzása. Az anyaghoz való ragaszkodás lényeges. Ez érzéki dolog, ez maga az életteliség. Ez veszett el a grafikai kiállításon, és ez veszik el az újabb és újabb művészeti törekvésekben. Ez a káprázat-szindróma érvényesülése. Szélsőségesen fogalmazva: az életteli perverzió és az imitált perverzió között is van különbség - a virtuális nekem nem szimpatikus.
     - Hogyan készültél fel a művészpályára, hogyan ismerkedtél meg az életteli művészettel?
     - Én már tízéves koromtól jártam a szentendrei, a Pirk János festőművész által vezetett szakkörbe, ahol nyugdíjasok és amatőrök dolgoztak együtt, és ahol sok fiatal készült a főiskolai felvételire. Ez egy remek hangulatú kör volt, nagyon jól tudtam ott dolgozni. Vasárnaponként néha ellátogatott a szakkörbe Barcsay Jenő is. Kaptam az egyik rajzversenyen egy Ember és drapéria-könyvet, akkor tudtam meg, ki is az a Barcsay. Innen ered az én napjainkig erős szentendrei kötődésem. 1972-ben, még gyerekként láttam a templom-dombi, a későbbi Vajda Lajos Stúdiósok által rendezett kiállítást, emlékszem feLugossy László propellerfejű figuráira, a Wahorn-rajzokra és az efZámbó-munkákra. A tahitótfalui általános iskolában Novák Lajosné, a Dömösön dolgozó vásárhelyi kötődésű festő felesége tanított. Novák Lajosnénak nagyon jó érzéke volt a rajztanításhoz, figyelt is rám, így az ő pedagógiai gondoskodása és a szentendrei hatások nagyon jól kiegészítették egymást. Jártam a szentendrei Művésztelepi Galéria kiállításaira, és aztán 1974 körül felfedeztem magamnak Vajda Lajost, alaposan megismertem Korniss Dezső, Vajda Júlia, Vaszkó Erzsébet művészetét. Ebből a szellemi-művészeti közegből kerültem a Török Pál utcai Képzőművészeti Szakközépiskolába. Furcsa volt a váltás: addig nekem Szentedre volt a "nagyváros". De a Helikon Galériában kitűnő kiállítások voltak: Szemethy Imre grafikáira, szép könyvillusztráció-tárlatokra emlékszem. És ott volt a Múzeum körúti Központi Antikvárium, ahová bebetérve mindig el lehetett csípni egy-egy külföldi katalógust, Új Symposion-, vagy Magyar Műhely-számot. Egyre tágultak a körök: felfedeztem az Európai Iskola művészeit, akiknek az alkotásai azt jelezték számomra, hogy vállalni kell az adott alkotói közeg világát, ízeit és zamatait, a mítoszait, azt, amit egyesek lekicsinylőn provinciálisnak minősítenek: nekem ez jelentette, jelenti a dolgok lényegét. A lírai hangvétel, a bensőségesség a meghatározó erejű, ami például a nyolcvanas évekig Kisorosziban is fellelhető volt a kultúrában, az építészetben, a motívumokban, az emberek életvitelében. De a Vajda Lajos-Korniss Dezső-Bálint Endre zseniális alkotóhármas művészete által sugárzott atmoszférát nap mint nap átélhettem akkor még a budapesti belvárosban is, a vásárcsarnok környékén, ami sajnos ma már alig-alig, csak nyomaiban érhető tetten.
     - A hetvenes években nem éreztél semmi fojtottságot?
     - Azt nem értettem, hogy ezekről a nagy művészekről miért nem kaphatok több információt, hogy miért nem adnak ki róluk albumokat - Vajda Lajosról akkor még csak egy emlékkönyv volt elérhető -, és közben meg láttam a képcsarnoki kompromisszum-képeket, a tömeges kép-gyártmányokat. Furcsa volt, hogy nem olvashattam nagymonográfiákat kitűnő művészekről, és közben az egyébként nagy tehetségű, de meghasonlott művészek - kitalált stílusokban megfestett modernista tájaikkal - minden fórumon jelen lehettek. És persze az egész kulturális-művészeti rendszer túlságosan szabályozott, mereven intézményesített, sokszorosan ellenőrzött volt, amely az igazi művészetet valóban éppen csak megtűrte. Érdekes megfigyelni, hogy ez a megtűrtség most is érvényesül, bár most ez a jelenség nem politikai, hanem pozicionális eredőkre vezethető vissza. Állandó latolgatás, méregetés zajlik: két szélsőség állandó konfrontációja. Az egyik azt mondja: már annyira liberális vagyok, hogy a helyi sajátosságokat szétzilálva, minden nyugati irányzatot, eszmét kritika nélkül elfogadok - és ezért nem veszi észre a látszólag bagatell mozzanatokat, az oly fontos részleteket. A művészetben a szabadság nem azt jelenti, hogy felszínesek vagyunk. A másik szélsőség meg az, amely nem ismeri fel a valódi hagyományt, azt, ami nem a zárt és nacionalista magyarságtudatban testesül meg, hanem valamifajta hemzsegő összetettségben, a soknemzetiségű Magyarországban, amelyben másságok, sokféleségek kavarognak, amely rendkívüli komplexitású. Nem a hagyomány-kreációról beszélek, hanem a bartóki hagyományteremtésről.
     - És ki a magyar képzőművészet Bartókja?
     - Aki elsőként felmerül számomra, az Tóth Menyhért, de talán őt inkább Weöres Sándorral rokonítanám. Vajda Lajosnak volt az az elképzelése, hogy a magyar kultúra és művészet a híd-szerepre hivatott - én talán ezért is az ő munkásságát értékelném a képzőművészet számára annak, mint amit a zenében Bartók Béla jelent. Vajda esetében azonban nagyon nagy tragédia, hogy fiatalon meghalt, hogy nem bontakozhatott, teljesedhetett ki elvrendszere és életműve, bár az ötvenes években őt is megnyomorították volna. Ha a szénrajzait nézem, akkor érzem, hogy nagyon erőteljesen a helyhez, Közép-Európához, a különleges atmoszférájú Szentendréhez, és persze a két világháború közötti korszakhoz kötődő művészet, de ugyanakkor benne van a balkáni fojtottság, a kicsit ázsiai árnyaltságú, rituális, kozmikus jelleg, az apokalipszis-érzet is. A tragikumra való érzékenység és a groteszkhez való vonzódás Kafkán és Hrabalon keresztül fogalmazódik meg Prágától keletre - nálunk az az érdekes, hogy mindezt színezi, mindebben jelen van a keleti hatás is.
     - A nyolcvanas évek elején kerültél a Képzőművészeti Főiskolára. Mi volt ott akkor a fontos?
     - Én kettős életet éltem. Nem szerettem a kollégiumot, tizenkét évig ingáztam. Az otthonom Tahitótfalun volt, és közben meg ott volt számomra Szentendre is. Sok műfajban dolgoztam. A grafika-szakot imádtam, mert sokféle anyaggal, technikával megismerkedhettem, és ez megerősítette bennem azt a tudatot, hogy a mesterség és a művészet eredendően elválaszthatatlan. Otthon sok kacat között nőttem fel, apám műhelyében nagyon szerettem az anyagokat, a szagokat. A grafika eszközei, vésői, metszőszerszámai elvarázsoltak. A jó szerszám nagyon fontos, most, hogy szobrokat faragok, nap mint nap átérzem ezt. A főiskolán egyébként nyugalom volt, hagytak dolgozni, és a legtöbbet egymástól tanultunk. Mindemellett rendkívül rokonszenves mesterem volt: az ugyancsak szentendrei Kocsis Imre festő- és grafikusművész. A főiskolai benyomásaimat most, a tanári gyakorlatomban jól kamatoztathatom: az egyik alapelv, hogy nagyon kell figyelni az egyéniségekre. Az elsősöknél persze be kell indítani a dolgokat, meg kell fogni a tanítványokat, konkrét feladatokat kell adni, irányt kell kijelölni, de aztán már szabadon lehet engedni őket. Mi is viszonylag szabadon dolgoztunk, nem voltak tiltások vagy korlátok, biztonságban éreztük magunkat. Kint a November 7 téren inkább szorongtam, mint a főiskolán. Persze ez már a nyolcvanas évek volt, ekkor már szabadabb volt a légkör, nagyon sok mindent meg lehetett tenni, csaknem mindent ki lehetett mondani.
     - Egy generációval vagy nemzedékkel együtt indultál, vagy magányosan léptél ki a nagybetűs Művészeti Életbe? Egyedül dolgoztál, vagy csatlakoztál valamelyik formációhoz?
     - Érdekes, hogy időleges vagy ideiglenes kötődéseim voltak és vannak, és valójában nem is bánom, hogy nem kerültem tartósan és véglegesen egyik csapatba se. Például amikor a Julius Gyula megszervezte a Kék Acélos brigádot, Gerber Pállal és Kicsiny Balázzsal együttműködve benne voltam egy darabig, aztán amikor éreztem, hogy engem direkt módon nem érdekel intenzíven az ötvenes-hatvanas évek valósága, akkor eltávolodtam ettől a társaságtól, mert nem a társadalmi léttel kapcsolatos, hanem a belső, a lelki dolgok foglalkoztattak. Szerepeltem a kibővített Vajda Lajos Stúdió SZAFT-kiállításán is, mert a főiskola után is fel-felbukkantam Szentendrén, aztán készítettem közös installációt Szurcsik Józseffel, majd önkiíró műveket állítottam ki Lévai Ádámmal Tatán. Ezek az együttműködések, akciók, fellépések azért izgalmasak, mert az ember újabb és újabb oldalról közelítheti meg önmagát, újabb és újabb kérdéseket tehet fel önmagának. De a transzavantgarde megbolydulásokban nem vettem részt. És persze az idő is korlátoz, mert mindemellett folyamatosan tanítottam és tanítok: kezdetben nyolc évig a Ferenczy képzőművész-körben, majd a Képzőmű-vészeti Főiskolán. Igazán jó érzés volt, amikor 1993-ban a főiskolára kerülvén olyan növendékekkel találkoztam, olyanokat tanítottam, akik a Ferenczy körből indultak, akikből később művész lett. Ugyanakkor nagyon érdekes volt megfigyelni azt is, hogy sokszor a legerőteljesebb tehetségek, a legmélyebb érzékenységű egykori tanítványok tűntek, tűnnek el hirtelen, talán azért, mert nem tudják felvenni a művészeti élet ritmusát, vagy csupán csak azért, mert nem járnak fontos helyekre, mert nem bírják elviselni a pofafürdőket. Ha meg valaki vidéki művész, akkor egészen egyszerűen - bármilyen zseniális is - észre sem veszik. És a bezárulás negatív hatású, görcsössé tesz, leépít. Ez nagyon szomorú.
     - Hogy lehet így fennmaradni? És hogy őrizheti meg a művész az önállóságát?
     - Van néhány lehetőség. Például a direkt módon való felzárkózás. Ez egy felvett szerep, de van, amikor valódi impulzusok hatására mozog a művész. Megfigyelhetők a cápa-típusú művész magatartásának jellegzetes megnyilvánulásai is: aki kiharap magának innen-onnan dolgokat, de azonnal sajátjává alakítja, majd építkezni kezd. És általában nem elég a tehetség, kell az agresszió, vagy indulat is. Éppen most olvasok egy könyvet, amely azt taglalja, hogy mennyire kártékony emberi megnyilvánulás az indulat, ugyanakkor a művészetben nagyon fontos tényező: meditatív, zárt műalkotásokat hozhat létre. És gyakran regisztrálható az "azonnal, de mindent"-taktika, amely végső soron jó, mert az ember néhány percre sztárrá válhat. Hosszú távra persze ez nem érvényes, nem üdvözítő. Néha, amikor előveszek katalógusokat, vagy kicsit kritikusabb szemmel nézem a gyűjteményeket, elszomorodom: lassan - vagy talán épp ellenkezőleg: igencsak gyorsan - elavulnak a régi munkák. Milyen furcsa, hogy ehhez csak néhány évtized kell: nem rakódnak újabb jelentések bizonyos művekre, egészen egyszerűen kiürülnek. A jó munkák meg közben egyre titokzatosabbakká válnak.
     - Mitől jó egy munka?
     - Az életérzéstől, amivel, amitől hajtva az ember csinálja. Attól, hogy nem valamifajta felvett érzés, hanem megéltség, átéltség van a mű mögött, amiből erő árad. Nem csak a személyességet feltételező és biztosító manualitásról van itt szó: egy videóinstallációnál is érezhető, ha valami különöst és megismételhetetlent ragad meg az egyedi és az általános, a személyes és az univerzális furcsa együtthatásaként. Ez az igazi műalkotás. Egy avantgardista munka, amelyik a formáját keresi nagyon érdekes lehet - gondolj egy jó konkrét költészeti alkotásra, amely maga egy izgalmas felfedezés -, de ugyanígy fontos Hrabal és Krasznahorkai is. Persze meglehetősen nehéz meghatározni, hogy mi az avantgarde, a poszt- és a neoavantgarde. Ami innen, tőlünk annak látszik, az ugyanis általában nyugaton már a megszületése pillanatában kőkeményen hivatalos művészet. És a műkereskedelem is manipulálja, átláthatatlanná teszi, alaposan megkeveri a dolgokat.
     - 1986-ban végeztél a főiskolán, és nyomban jelentős szakmai sikereket értél el. Díjakat, ösztöndíjakat nyertél, és azóta is aktív résztvevője vagy a kortárs művészeti folyamatoknak. Viszont mintha lezajlott volna itt egy 1989/90-es rendszerváltás. Hogy élted meg a változásokat?
     - Pontosabban nem 1986-ban, hanem 1983-ban végeztem, csak három évig továbbképzősként még bent maradtam a főiskolán. Viszont közben már szerepeltem kiállításokon. Számomra - és meggyőződésem, hogy nemcsak számomra - a rendszerváltás felszabadító hatású volt. Az én munkásságomat kezdetben az irracionális, az antihumánus jelzőkkel illették. Egyszer meg is ijedtem, mert úgy fogalmaztak, hogy ezt azért nem szabadna megengedni. Volt, aki korábban azt mondta, hogy menj vissza a Dunakanyarba, csinálj szép tájképeket. A kilencvenes években aztán belemerülhettem a saját világomba, azt éreztem, hogy természetessé váltak a dolgok. Én meg eredendően befelé forduló alkat vagyok. Kis túlzással mint Kafka, aki nagyon magányos volt, és mégis a társadalmi lét minden bugyrát bejárta, s megérzéseit kritikává formálta. Én is a rossz közérzetemet érlelem művekké. Sokan tragikusnak, leszámoló jellegűnek, pesszimistának, már-már életidegennek minősítik a munkáimat - végső soron ez is a természethez való hiábavaló ragaszkodásom tanújele. Érzem, hogy valami nagy baj van. Ez a ma emberének drámai konfliktusa. Van, aki pótszerekkel feledteti el a problémákat. Számomra itt a művészet, amely felfed, vagy palástol - de inkább felfed.
     - Mi a művészet szerepe, lehetősége Magyarországon ma, a kétezredik év körül? Megtörténhet a legfontosabb: megszülethetnek a kor autentikus művei?
     - Visszapillantva a művészet és a politika furcsa összefonódására, érzek egy olyan jelenvaló állapotot, ami Kelet-Európában valószínűleg masszív hagyomány, de biztos, hogy erőteljesen érvényesült 1989/90 előtt, és érvényesül utána is: a művész, a teoretikus, a művészettörténész, vagyis a művészet szereplői közül senki sem meri kimondani nyíltan a véleményét. Vagy ha kimondja, akkor indulatosan, eltorzultan, politikus vadállatként nyilvánul meg. Együttgondolkozás, együttműködés nincs, csak egymástól elszigetelt dühöngések vannak. Az egységesítő kezdeményezések helyett a változatosságot, a gazdagságot kellene őrizni és éltetni a művészetben: mi sem természetesebb, hogy van olyan művész, akinél a szakrális dolgok erősödnek fel, míg mások a formai kísérletek hívei. Ezek a tendenciák valójában nagyon jól megférnek, vagy megférnének egymás mellett. Mindig Weöres Sándor jut eszembe, aki nagyon szerette a kísérleti műveket, amelyeknek újdonságait és leleményeit nyomban beépítette az alapjaiban tradicionális költészetébe. Weöres mindenféle stílusban teljes átéléssel tudott írni. Ez rendkívül értékes adottság, ritka jelenség.
     - A falra akasztott kép és a képernyő furcsa konkurrenciaharcának lehetünk tanúi napjainkban. Az ember általában naphosszat képernyőket néz, amelyeken iszonyúan silány minőségű képek jelennek meg.
     - Számomra érthetetlen, megmagyarázhatatlan, hogy miért nincs egy művészeti televíziós csatorna, egy olyan, amely a művészeti program sugárzása mellett, illetve azzal szerves összefüggésben művészileg meg is lenne csinálva. Ahol minden művészeti ág teret kaphatna. Bármi, ami a művészetben történik, megjelenhetne itt, és egyúttal interaktív módon: kialakulhatna végre a párbeszéd. Ezen a csatornán fontos dolgok történhetnének. E csatorna hiányában valóban rá vagyunk kényszerítve arra, hogy ostobaságokat, silányságokat nézzünk. A sok rossz közötti választási lehetőség van csak meg.
     - Megannyi ágazatban, műfajban dolgozol, és a művészeti alkotómunka mellett az irodalmi, művészetelméleti tevékenységed is számottevő. Mindezt programszerűen csinálod?
     - Amikor elkezdtem tanítani a főiskolán, akkor az egyik elméleti tanszékre kerültem. Ha az ember beszélni kezd valamiről, akkor arra fel kell készülni. Ez nagy felelősség. Ekkoriban rengeteget olvastam, kissé elmélyedtem a dolgokban. Ez furcsa, mert ilyenkor kívülről kezd látni az ember mindent. Beleástam magam a művészetelméletbe, és a hiábavalóság érzése hatalmasodott el rajtam. Az elméleti konstrukciók labirintusa miatt ijesztő mélységekkel szembesültem. Ezért aztán inkább az esszé felé mentem el, mert így szabadabban reagálhattam a dolgokra; az esszé nyitott műfaj, ott az érzelmeknek is helyük van. A többműfajúságot azért szeretem, mert az igazi jó munka egy olyan kinyilatkoztatás, amit az ember maga sem ért, hogy miért csinálta. És nagyon jó, hogy amit megvalósítok grafikában, akkor azt utána megpróbálhatom létrehozni szoborban is: míg a rajz önkiíró kalligráfia, a szobor inkább stilizált, kubista jellegű tárgy lesz. Közben meg készítek festményeket, ahol a telt színek ugyanazt a jelentést más érzelemmel telítik. És ez a műfaj- és technika-váltogatás próba is egyben: kiderül, hogy hiteles a művet inspiráló érzés, vagy nem. És egyúttal tudatosan, vagy mintegy tudattalanul védekezem a modorosság ellen is: ha az ember beleveti magát egy technikába, akkor egy idő után jó áttérni valami másra, mert különben könnyen manírossá válhat. A szabad kalligráfia után például jót tesz egy kis masszív faragás. Vagy az, hogy a rézkarcnál tisztán, jelszerűen kell a lemezbe vésni a dolgokat. És akkor ezután elkezdek festeni, amit ekkor már nagyon élvezek. Így talán elkerülhetem a saját stílusom karikatúráját, ami nagyon sok egyműfajú negyven-ötven éves művész munkásságában óhatatlanul megjelenik, fellelhető. Példaképeim azok a művészek - Rembrandttól Picassoig és tovább - akik több műfajban is nagy mesterek voltak.
     - Könnyen megválsz a műveidtől? Érdekel a munkáid sorsa?
     - Az tulajdonképpen ambivalens érzés, hogy viszonylag kevesen gyűjtik a műveimet. Az viszont megnyugtató, ha a munkám egy olyan gyűjteménybe kerül, ahol egy Vajda Lajos által alkotott mű társasága fogadja. Vagy ha olyan kortársak alkotásai közé kerül, akik, illetve amelyek nekem is fontosak. És azt is lényeges mozzanatnak ítélem, hogy általában olyan gyűjtők érdeklődnek a munkáim iránt, akik a megcsinált, a megélt műveket keresik. Amelyek egyszerre személyesek és a személyesen túlmutatók. Úgy érzem, hogy a manuálisan készülő, a művész kezének lenyo-matát őrző műalkotásnak - a jelenkor látszólagosan uralkodó tendenciáival ellentétben - mindig fontos szerepe lesz.
     - A jelenkori magyar művészeti élet furcsa kiegyensúlyozatlanságokat tükröz, meglehetősen zavartan, zavarosan működnek a dolgok. Kissé bizonytalan a művész státusa. Látsz valamilyen kiutat - vagy nem bízhatunk semmiben, és ki kell várnunk húsz-harminc évet?
     - Én úgy veszem észre, hogy az ember ma már senkire és semmire sem számíthat, önmagának kell kialakítania azt az élet-közeget, azt a miliőt, amiben létezni, dolgozni tud. Napjainkban már nem lehet jótékonykodó szervezetekbe kapaszkodni, nem lehet számítani arra, hogy bárki eltartja a művészeket. Önállóan, kizárólag önmagunkra utalva kell léteznünk. Én szolíd körülmények között élek, de azért meg tudom csinálni azt, amit akarok. Szerencsére van munkám is, tudok anyagokat venni, és nem vagyok kiszolgáltatva a képgyártás kényszerének sem. Szabadon és nyugodtan dolgozhatok a saját programomon. Valamiképpen ezt kéne elérni mindenkinek. És akkor ezáltal kikristályosodik majd valami.
     - Tehát adott a lehetőség: megszülethetnek a nagy művek, létrejöhetnek a nagy életművek?
     - Igen. Nézd meg a kortárs irodalmat, a könyvkiadást: fantasztikus gazdagságban jelennek meg a művek. És csaknem minden művészeti ágban nagyon sok tehetség dolgozik. Persze a dolgok szerencsés együttállására, a véletlenek inspiratív közrejátszására is szükség van a korszakjelző művek megszületéséhez. És arra a konokságra, amivel nekem sok gondom volt, és van mostanában is. De hát nincs más lehetőség: konokul végig kell csinálni a dolgokat.
     - Köszönöm a beszélgetést.
 

Budapest, 2001. március 19., hétfő.