Három egymás után nyíló, napjaink magyar festészetének, grafikájának és szobrászatának a helyzetét dokumentáló kiállítást láthattunk a múlt év végén, illetve az idei esztendő elején. Ezek krónikája a jelen írás.
 

A festészet

December közepe és január közepe között rendezték meg a Műcsarnokban a festő szakma bemutatását-bemutatkozását ígérő Dialógust. A tárlatot a hivatásos festők zsürimentes seregszemléjének tervezték, figyelembe véve a szakmának azt a jogos igényét, hogy évenként legalább egy alkalommal minden hivatásos művész bemutatkozhasson az ország legrangosabb kiállítóhelyén. Ilyen szalon típusú tárlatok már a háború előtt is voltak, de az ötvenes évektől a szigorúan zsűrizett Magyar Képzőművészeti Kiállításokon már csak az ideológiailag megbízható művészek szerepelhettek. A rendszerváltás után úgy látszott, sikerül egy minden stílust és kifejezésmódot regisztráló seregszemlét létrehozni, ám mostanra kiderült, hogy ezt a nem is túlságosan különleges óhajt tíz év elteltével sem tudták igazán teljesíteni. Az egyszerre meghívásos és zsűrizett anyag nem nyújt ugyanis objektív képet a kortárs festészetről.(Pedig már évekkel ezelőtt is voltak jó kezdeményezések, gondoljunk csak a Helyzetkép, a Vallomások a vonalról, vagy az Olaj/vászon című bemutatókra.) Nem valósult meg az eredeti elképzelés, mert ismét szerepet kapott a zsűri, melynek tevékenységétől joggal futott végig a hideg az átkosban bemutatkozni nem tudó progresszív művészek hátán A bíráló bizottság tájékozott és kevésbé tájékozott tagjai buzgón, ám számomra rejtélyes "minőségi" elvek alapján, következetlenül dolgoztak. Kizsűrizték többek között a Vajda Lajos Stúdió egyik alapítójának, a lírai konstruktív Aknay Jánosnak, továbbá az irányított gesztusokkal dolgozó, illetve újabban privát tárgyaiból mitológiát építő Kovács Péter Balázsnak a képét (rajtuk kívül még több példát is említhetnék), beválogatták viszont Bényi Lászlónak már a 60-as években sem igazán korszerű, gyenge posztimpresszionista csendéletét. Nem szerepelt továbbá a szakma doyenje, Lossonczy Tamás, az ő vásznát ugyanis el kellett volna hozatnia a Műcsarnoknak (ha már a minőségre ennyire érzékenyek a szervezők és a zsűri). De mások is hiányoztak festészetünk élvonalából, például Deim Pál vagy Molnár Sándor. Összegezve létrejött tehát egy a válogatás szempontjait rosszul értelmező koncepció, és ez sajnos az anyagon is meglátszik: sem nem tematikus, sem nem szalon jellegű, hanem felemás, a kettőnek a keveréke. Hiányosságai dacára - bár a kitűzött-óhajtott célt, az ezredforduló magyar festészetének feltérképezését nem tudta teljesíteni -, értékelhető a kollekció, szerencsére szép számmal szerepeltek nívós alkotások is.
     Kezdjük talán az első teremmel, ahová mindig is a leglátványosabb képek kerülnek. Ez most a figurális műveké. A bejárattal szemben látható Kocsis Imre igen nagyméretű és igen sokáig festett Lakodalom című alkotása, melyen a ponyva alatt, egy málló vályogfal előtt, idős, fejkendős falusi asszonyok mosogatnak, felszolgálnak, a rozsdás katlanok, a levert zománcos lábasok és vájdlingok, tányérok, teknők és öntözőkannák között. Sőt a dokumentatív ábrázolásmódot erősítendő a kompozíció bal alsó sarkában a földön tépett fehér libatoll is látszik. Úgy tűnik - noha a kompozícióban kicsit túlteng az életképi elem -, Kocsis visszatért az egyszerre hiper- és kritikai realista stílusához, melyben olyan jeles művei születtek, mint a Kirakat (1976-77). Itt látható továbbá Konkoly Gyula nap- és árnyékfoltokkal teli posztimpresszionista parafrázisa, a Lugasban, Lajta Gábor hidegebb, kopárabb balett-termet és két figurát ábrázoló alkotása, Pálfi Balázs ugyancsak életképszerű Triója, Vojnich Erzsébet és Nemere Réka metafizikus tájképe, Bukta Imre kvalitásos, félig festett, félig rajzolt alkotása, Szűcs Attila sejtelmes-bizarr Kondicionálóterme (2000), Baranyai Levente felülnézetre komponált tája, Szotyory László vízesést ábrázoló vászna. A tájak és a figurák egységét csupán El Kazovszkij kontúros egyéni mitológiája bontja meg.
     A középső teremsor második terme a nonfiguratívaké. Visszafogottság szín- és formaredukció figyelhető meg Nádler István, Bak Imre és Mulasics László munkáján, színes és friss viszont Gábor Áron gesztusfestménye, Hencze Tamás pedig megmaradt a rá jellemző színeknél, formáknál. Konok Tamás nagyméretű, fehér motívumos fekete kompozíciója a művész stílusának emblematikus darabja. A "klasszikus" geometriát idézi Haász István sárga domborműve és Fajó Jánosnak ugyancsak sárga plasztikus kompozíciója. A monokróm kifejezésmódot Nayg István és Erdélyi Gábor képviseli.
     A harmadik, a struktúrák, a faktúrák és megint csak a monokrómba hajló festmények terme. Maurer Dóra színcsíkjai és Magyar Gábor szürke motívumai egyaránt a geometriát, a minimalt idézik, mint ahogy erről szól, de a faktúrák hangsúlyozásával Jovián Györgynek hatalmas faldarabra emlékeztető, szürke-fehér kompozíciója. Gál András néhány spaklinyommal megmozgatott felületű szürke vászna és Záborszky Gábor ezüst-szürke alkotása ugyancsak a monokróm piktúrát idézi. Kelemen Károly korai radírképeire emlékeztető fekete-fehér munkája a macik és a mosógépek után mintha stílusfordulat kezdetét jelölné festészetében. Az egyetlen igazán színes kép a helyiségben Keserű Ilona kvalitásos, a művész eredeti szín- és formavilágát dokumentáló plasztikus, piros, kék, zöld Test és káprázata (2000). A harmadik terem egyik sarkában Swierkiewicz Róbert installációja látható (amit én többletjuttatásnak tartok egy festészeti kiállításon).
     Az apszist a stíluspluralizmus jellemzi. Itt számtalan formát, szemléletet és koncepciót zsúfoltak össze, a műanyagképeket készítő Paizs Lászlótól a stukkófestményeket alkotó Kovács Lászlóig vagy a dobozokat festő Szikora Tamástól Kokas Ignácig. A félkör alakú helyiség jobb felében a legerősebb a mezőny. Sajnálom ugyan Barabás Mártont és Regős Istvánt, akiknek művei a giccs témát hiperreálisan bemutató, hatásában igen agresszív, látványos Nyári István festmény mellé kerültek, ugyanis ez a munka semmit nem tűr meg maga mellett. Hasonlóképpen erőteljes Szirtes János nagyméretű piros-fekete-fehér fröcskölt gesztus kompozíciója, de említést érdemelnek Szurcsik József festett, plasztikus, formázott vászon fejei is (Titánok I-II).
     A két oldalsó teremsorban felsorakoztatott alkotások mindig kicsit mostohagyerekek, még akkor is, ha minőségükben nem maradnak el a főhajóban levőktől. Ha ismét a bejárattól indulunk el, a jobboldali első mellékhajóban, melynek én a rosszul beállított, elmosódott, csíkos, esetleg kockás képernyőket idéző képek gyűjtőhelye munkacímet adtam, az elektronikus kép, a képernyő és a festmény kölcsönhatását bemutató alkotások láthatók: A. Nagy Gábor kockázott kompozíciója, Ghyczy Dénes összegyűrt, keresztbe csíkos portréja, Király András életlen képe, Wechter Ákos-nak a látványt kockákra bontó munkája, illetve ugyancsak itt található Pauer Gyula új-régi illúziószerű, szemet becsapó pszeudója. A következő szoba a kisméretű festmények szentélye. Itt az egyetlen méretesebb munka Tóth Csaba szürke színű művészettörténeti parafrázisa, melytől nem messze vastag keretben Kárpáti Tamás sejtelmes, borongós, barna angyala látható. Molnár Péter kiváló négydarabos Írásnesze inkább rajz, grafika, mint festmény. Ebben a szakaszban a különbözőség a meghatározó jegy. Nem véletlen tehát, hogy Palkó Tibor tollképével szemben Kováts Albertnek szúrós formákból összeálló kontúros munkája függ a falon. A következő helyiség jeles darabjai Méhes Lóránt napozó fiatal lányt megörökítő fotónaturalista vászna, Szépfalvi Ágnes újfiguratív-narratív, a város panorámáját néző fiatal nőt megjelenítő, új plein air képe, illetve Pinczehelyi Sándor festmény-grafikája, melyen magát jó pásztorként ábrázolja.
     Miután már több mint két órája sétáltam föl és alá a Műcsarnokban, arra az elhatározásra jutottam, hogy a harmadik (másik oldalsó) teremsor művei közül már csak mazsolázok, pontosabban csupán a figyelemreméltó darabokra koncentrálok. Kiemelném ebből az anyagrészből Tolvaly Ernő nagyméretű, harmonikus koloritú csurgatott, nonfiguratív Lomb és ablakát, Július Gyula kvázi tudományos, fémből, ólomból, rézdrótból régi elemekből összeállított kompozícióját. A következő helyiség elsősorban a fiataloké. Itt van Hajdú Kinga hat kisméretű szívet, hegyeket, várost stb. ábrázoló munkája, Cseke Szilárd alkotása és egy groteszk, karaktert kiemelő naiv stílusban dolgozó ifjú festő, Hecker Péter képe, A jószívű rendőr kölcsönadja pisztolyát a síró kisfiúnak (2000). Itt találkozhatunk továbbá a kiállításnak a második, kondicionáló termet megörökítő festményével, Révész László Lászlónak súlyzót emelgető hölgyet ábrázoló munkájával (Edzőteremben, 2000), valamint Rácmolnár Sándor szöveges giccsparafrázisával. A következő és számomra a kollekció végét jelentő kiállítóterem fő műve kétségtelenül Földi Péter mitikus-mesés festménye, de meggyőző képekkel szerepelnek Kopasz Tamás, Bikácsi Daniela, M. NovákAndrás és Krajcsovics Éva is.
     A felvonultatott anyag, a csoportosító rendezői szándék ellenére is, vegyes képet mutat. Többszöri körbejárás után azért kibontakoznak, összeállnak a különböző vonulatok, melyeket - nem tudni miért, talán azért, hogy a szalon koncepciót erősítse -, összekevert a tárlat rendezője. Legmeghatározóbb az (új)figuratív alkotások együttese. E kifejezésmód a középgenerációnál (Kocsis, Fehér László, Méhes Lóránt, Nyári) egyfajta fotórealista iskolázottságból adódik, míg a 90-es években a fiataloknak egy csoportja is a figurativitást, a sajátos fotó alapú újfigurális, sokszor plein air festészetet fedezte fel, alkotta meg magának. E hasonló korú és szemléletben dolgozó művészek - Szépfalvi, Hajdú Kinga, Nemere, Szűcs Attila, Baranyai Levente stb. - alkotásait, melyeket szétszórt a rendező, egy nagy teremben lehetett volna csoportosítani, utalva ezzel a létező irányzatra. A másik domináns vonulat a nonfiguratívoké. Ebben a geometrikus törekvések, illetve az újhullám metamorfózisát követhetjük nyomon (Konok, Matzon Ákos, Maurer, Fajó, Haász, Bak, Nádler, Mulasics, Bullás), majd érünk el a fiatalok révén - Gaál András, Erdélyi Gábor - a monokróm ábrázolásmódig. Meggyőzően van jelen a gesztusfestészet is (Szirtes, Gábor Áron). Az irányzatokhoz, stílusokhoz nem kapcsolódó, egyéni úton járókat (Keserű, Földi) külön is kiemeltem. Ahogy részben a kiállítás is utal rá, a felsorolt tendenciák, a konceptuális indíttatású munkák (Swierkiewicz, Tolvaly), valamint a groteszk-naivokéi (Regős, Hecker) együttesen határozzák meg az ezredforduló magyar festészetét.
 

Grafika

A kortárs magyar művészet keresztmetszetét vázoló sorozat második darabja a Feketén-fehéren címú grafikai kiállítás. A tárlat koncepciója eltér a hagyományos megközelítésektől, ugyanis sem keresztmetszetet nem kívánt nyújtani, sem történeti áttekintést, hanem egy téma, a nagyítás köré szerveződött. Az ötletgazdák, Stefanovits Péter és Elekes Károly azért döntöttek a többi tárlattól eltérő tematikus mellett, mivel - és ez tény - a grafikus szakma úgyis szinte évenként felvonultathatja munkáit valamilyen országos fórumon: a miskolci és a győri biennálékon vagy az ugyancsak rendszeresen megrendezésre kerülő kisgrafikai és a szekszárdi színes-nyomat kiállításokon. Nincs szükség tehát szalon jellegű seregszemlére, hangoztatták a szervezők, a legújabb munkáltat felvonultató, a 2000. év grafikai termését bemutató kollekció ugyanis nem tudna sokkal több nóvumot felmutatni, mint a nem egészen fél esztendeje bezárt miskolci jubileumi grafikai biennále. Továbbá - úgy gondolom - a tematikus tárlat irányába fordította a szervezőket a számítógépes grafika népszerűsége, valamint a nagyítás szinte korlátlan lehetősége. E merész, meglepő döntést természetesen nem fogadta a szakmán belül osztatlan elismerés. Az évtizedek óta a klasszikus technikákat (rézkarc, hidegtű, litográfia stb.) művelő alkotók azzal érveltek, hogy a nagyítás révén elsikkad a nyomatok míves, közvetlen és egyedi jellege, ami mindig is jellemezte a magyar grafikát.
     Ilyen előzmények, viták után nyílt meg januárban a tárlat, melyen egyforma, 125x180 centiméteres tablókon jelentek meg az azonos technikával előállított fekete-fehér kompozíciók, szám szerint százötvenhárom. A vázlatokat, rajzokat, nyomatokat, melyekről a nagyítások készültek, mint a múzeumokban, hatalmas fiókos papírtárlókból elő lehetett keresni a bemutatón, meg lehetett tekinteni, össze lehetett hasonlítani a falra függesztettekkel.
     Végigsétálva a termeken, az első benyomásom az volt, hogy a hatalmas méretek, az erős fekete-fehér kontrasztok egy látványos, hangsúlyos, dinamikus, egységes anyagot eredményeztek, de egyben homogenizálták is a kollekciót. Tény és való továbbá, hogy az egyedi grafikákat jellemző, a technikából, a tónusokból, a színezésből, a nyomtatásból vagy a kézjegyet hűen visszaadó rajzokból következő finomságok, jellegzetességek különbözőségek csökkentek, esetleg eltűntek. Mindezeket megfontolva a kérdés csupán az, hogy a klasszikus nyomatok sajátosságait kérjük-e számon a kollekción vagy inkább az új ötleteket és az új technika erényeit-előnyeit nézzük. Én ez utóbbira szavaztam magamban. Ennek ellenére fejemben motoszkált Walter Bemjaminnak a sokszorosításról és a másolásról írt örökbecsű tanulmányának fő gondolata, mely szerint a reprodukálás révén a műalkotás elveszíti auráját, egyediségét. Vitatkozva vele persze azt is lehetne mondani, hogy e tézis csak a mechanikus másolásra igaz, és a nagyítás, a méretnövelés, a különböző kivágások, kiemelések, a montázs szerkesztés révén - gondoljunk csak a fotográfiára, illetve az ofszettel és szitanyomással készült grafikákra - születhetnek autonóm művek. És különben is megjelenésükkor, a grafikában történő alkalmazásukkor a szitanyomásra és az ofszet technikára is azt mondták (sokszor a szakemberek is), hogy az így készült grafikák reprodukciók, miközben ma elfogadott eljárások, sőt ugyanez a helyzet a már több éve igen népszerű számítógépes printekkel is. Ez a néhány példa mindenkit meggyőzhet arról, hogy egy új technikát, eljárást nem elvetni kell, hanem alkalmazni kell tudni. Én ebből a szemszögből igyekeztem nézni a kiállítást. Inspirált ebben a törekvésemben Julio Cortázar novellája, illetve az ebből készült Nagyítás című Antonioni film emléke is - e mű generációmnak egyik meghatározó filmélménye volt -, amelyben a fényképezőgép a valóságnak olyan szeletét rögzíti, ami fölött az emberi pillantás tovasiklik, illetve csak a nagyítás tudatosítja azt. (A nagyításnak ez az új minőséget létrehozó tulajdonsága már korábban, a klasszikus avantgárd fotográfiában - pl. Moholy-Nagy László - kialakult.) Eleve közelebb állt azon alkotókhoz a nagyítás mint téma, akik fotó alapú fekete-fehér-szürke lapokat készítenek vagy számítógéppel dolgoznak. Ilyen művész a xerox technikát elsők között alkalmazó Halbauer Ede. Hullámzó, kavargó és összekapcsolódó formákat ábrázoló ecsetrajza jól bírja a méretnövekedést, a reprodukálást (Enigmatikus táj, 2000). Hasonló a helyzet a fénykép alapú alkotásokkal is. Hegedűs 2. László feltépett, számozott, pacaszerű foltokkal megfestett, kóccal díszített, Schmal Károly korai fotómunkáit megidéző lapja is autentikus mű. A 70-es évek vége fényképkultuszát eleveníti fel a fiatal Herman Levente konceptuális ihletésű Kapitulációja. Ugyancsak meggyőző, a technikát, a nagyítást jól tűrő fotó Kéri Ádámnak - ő a nyolcvanas évek elején háború előtti amatőr fényképek felhasználásával készített Makón ofszet- és szitanyomatokat -, minimal szemléletű műve (Hajszálak és por, 2000). Jól tűrte a sokszoros méretnövekedést a számítógépes printjeiről ismert Nagy Gábor Györgynek az illuzionisztikus tereltet teremtő, villódzó körökkel teli kollázsa (Ambiente III, 2000). Ugyancsak frappánsan mutat nagy méretben Szabó Ábel frottázsa - Kábel-tel, 2000 -, melyen az átdörzsölt motívumok megnőtt grafitszemcséi különös, metafizikus faktúrát kölcsönöznek munkának. A grafikával ez idáig nemigen foglalkozó Szabó Dezső viszont egy ötlet, egy konceptuális műtárgyvázlat dokumentálására-bemutatására vállalkozott (Cím nélkül, 1999), mely szintén kifejező maxi méretben. Ugyancsak nagyíthatóvá teszik a kontrasztok és a kontúrok Babinszky Csillának a fekete háttér előtt három tégelyt ábrázoló minimalos, repesztéses technikával készült rajzát is (Edény, 1999).
     Az anyagot vizsgálva úgy tűnik számomra, hogy az ofszet- és szitatechnikákkal dolgozó művészeken, például Kéri Ádámon, Halbaueren és Hegedűs 2 Lászlón kívül a huszonötön túli és a harmincötön inneni, már részben a számítógép mellett felnőtt generáció abszolválta leginkább a témát. A klasszikus grafikai technikákkal - rézkarc, akvatinta, hidegtű, litográfia -, dolgozó középgeneráció (Almásy Aladár, Prutkay Péter, Szabados Árpád, Szemethy Imre, Sáros András Miklós stb.) elvetette az ötletet, nem foglalkozott vele, vagy éppen nem tudott mit kezdeni a kiírással, és nem szerepelt a tárlaton.
     Annak ellenére, hogy látványosak, nem mindig meggyőzőek a rajz-felnagyítások. Ez a probléma már a tavalyi miskolci anyagban is megfigyelhető volt, ahol találkozhattunk a kiváló festőnek, Roskó Gábornak az alkotásaival is. Sajnos ezek a felnagyított rajzok inkább csak nagyméretű reprodukcióknak tekinthetők, nem sokszorosított grafikáknak, és különösen nem autonóm műveknek. Ezt a problémát, azaz, hogy a nagyítás a technikán, a méretnövekedésen és a fekete-fehér színeken túl vajmi kevés plusszal járul hozzá a tiszteletet parancsoló méretű mű létrejöttéhez, ezt a hiányt éreztem Gerber Pál eredeti-ötletes, jelszerű-banális, ceruzával és vonalzóval rajzolt hajóját, Szurcsik József mitikus mégis tárgyakra utaló tussal készült fafejeit (Évezredesek, 2000), illetve Nagy Csaba metafizikus táját és építményeit, majd azok nagyításait szemlélve. Véleményem szerint El Kazovszkij színes rajzának, a Részrehajló Vénusznak (1999) sem adott semmi többletet fekete-fehérbe való átfordítása.
Speciális problémával, a túlnagyítással, a kép szétesésével foglalkozik a bemutatott művelt némelyike. Ezen eljárás egyik előképének tekinthető Attalai Gábornak a Hugyecz Ferenc termelőszövetkezeti agronómus portréja (1973) című hat darabos fotósora, melyen az arcképet fokozatosan a felismerhetetlenségig nagyította. Ilyen végsőkig nagyított önarckép-morzsa Jovián Györgynek a portrérészlete, valamint Madácsy Istvánnak raszterpontokat idéző alkotása (Flabrium Ultimum XVI, 2000).
     Külön elismeréssel kell szólnom Czobor Sándornak a fémlemezből, fotóból és szőrből applikált kollázsáról, mely kiváló nyersanyagnak bizonyult, és autentikussá vált a méretnövelés során (Test-táj, 2000). Összefoglalva a látottakat, a merész, jó koncepcióval felépített, egységes kiállításnak a végső tanúsága az lehet talán, hogy bármilyen technikával, módszerrel, ötlettel, számítógéppel, nagyítással dolgozhat a grafikus, ha a választott technika egyénivé, újszerűvé, kvalitásossá teszi a művét. Moholy-Nagy László szavaival hangsúlyozva a gondolatot: "...a megformálások csak akkor értékesek, ha új, eddig ismeretlen viszonylatokat hoznak létre." E megállapítás a bemutatott kollekcióra is érvényes: azon munkák voltak a Feketén-fehéren grafikai kiállítás igazán sikerült darabjai, melyek e kritériumoknak megfeleltek.
 

Szobrászat

Több mint háromszáz alkotó közel négyszáz műve fogadja a látogatót a Műcsarnokban az Innen és túl a szobrászaton című, a műfaj naprakész állapotát, az ezredforduló szobrászatának keresztmetszetét bemutató monstre kiállításon. Annyi a szobor, hogy még az előtérbe - a ruhatár és a pénztár közé - is jutott. Ha a sokat ígérő entrée után bemerészkedünk a kiállítótérbe, végigsétálunk a termeken és az első benyomások után megkérdezzük magunktól, hogy milyen is a kollekció, többféle választ is adhatunk. Jóindulattal nézve sokszínűnek aposztrofálhatjuk, ha kritikusak vagyunk, azt mondhatjuk, vegyes. A bemutatón ugyanis szinte minden megtalálható ömlesztve: köztéri és kiállítótermi mű, kisplasztika, nagyplasztika, körplasztika, relief, érem, installáció, objekt. Stílusukat tekintve találkozhatunk hagyományos-figurális, nonfiguratív, konstruktív, popos-giccses, koncept, mobil és virtuális-fény szobrokkal. Nem volt tehát könnyű dolga a rendezőnek, Orosz Péternek, akinek némi rendet kellett teremtenie ebben az őskáoszban. Végül részben stilárisan - figurális szobrok, konstruktív művek, popos művek -, részben anyaguk szerint - faplasztikák, fémplasztikák, fényszobrok - csoportosította az alkotásokat. Az első terem a legreprezentatívabb. Itt található a szakma krémje, ami nem véletlen, hiszen a rendező blikkfangos, látványos munkákkal akar indítani. A bejárati ajtó mellett a falon a viszonylag keveset szereplő, a rozsdás fémlemezt csigavonalba tekerő Karmó Zoltán minimalos-konstruktív alkotása fogad. Ugyancsak fali plasztika Barabás Márton zongoraalkatrészekből készült sugárzó napra emlékeztető reliefje. A terembe többnyire a középgeneráció jeles művészeinek munkái kerültek: Haraszty Istvánnak a három ponton elforduló, kabóca típusú szerkezetei közé sorolható Ingatag gurítókája (2001) igényes, szellemes mobil. A nagy generáció többi tagja is itt szerepel: itt találhatók Bohus Zoltánnak a ragasztott, rétegelt, fénytereket megjelenítő üveg plasztikái, Lugossy Máriának márvány-üveg kompozíciója, Maurer Dórának a képreliefje, mely akár a festészeti kiállításon is szerepelhetett volna, Gáyor Tibor fali domborműve, továbbá Haász Istvánnak sárga konstruktív reliefje, mely valamivel mélyebb-plasztikusabb, mint a festészeti seregszemlén bemutatott sárga domború képe. Fajó János pozitív-negatív formájú krómacél lemez plasztikája a művész következetes konstruktivizmusának újabb dokumentuma, akárcsak Ingo Glass geometrikus, kék-vörös plasztikája. Gulyás Gyula olaszországi élményeit idéző Boltívese (1995) egyszerre posztmodern és konstruktív, Pauer Gyulának a márványlapon hangjegyeket ábrázoló zenélő szobra - melyből többet is elhelyeztek a kiállításon, és bár nagyon szerettem volna, nem tudtam megszólaltatni - játékosan konceptuális. Sass Valéria minimalos fa-papír Egyensúlya kicsit poros már, hiszen régen, kilenc esztendővel ezelőtt készült. Célszerű lett volna valami újabb munkával bemutatkoznia. (Sajnos nem ez az egyetlen nyolc-tíz éves munka a kiállításon.) Érdemes a hatvanas évek végén indult klasszikusok után a fiatalokról is megemlékezni. Deli Ágnesnek a kemény és a lágy anyagokra, a szivacsra, a fémlemezre épülő műve (Cím nélkül, 2000) egyenletes és jó színvonalú munkásságának újabb dokumentuma. A még stúdiós korú Monori Sebestyén bevágott hasábszobraival a klasszikus konstruktivista hagyományok következetes, bár nem túl szellemes folytatója. Kovács Tibor korábban készített kisméretű bronzbetűinek ember nagyságú változatát mintázta meg patinázott papírmaséból. A felfújható szobrokat, felfújható paradicsomokat készítő Cseke Szilárd most sem hagyta ki plafonra szerelt játékos-szellemes csőszobrán ezt a poént, ugyanis a csőben egy gömb alakú lufit fúj a levegő ide-oda, ha a kiállításlátogató megnyom egy gombot. A következő terem a vasplasztikák terme, ahol a (vas)öntvény-kompozíciók dominálnak. Például Varga Éva kannelúrázott, megdőlt kaktusz oszlopai. Ugyancsak öntvényből készült Márkus Péter Struktúrák 2. című munkája. Márkusnak, aki korábban vasvázra szerelt falapokból építette plasztikáit, jól jött az új anyag felfedezése, használata, ugyanis rusztikus öntvénydarabok erőteljesebbé, plasztikusabbá teszik alkotását. Szintén öntvény, de bronzból készült Bernát Andreának háromrészes, organikus formákat, ágakat, fatörzseket idéző nonfiguratív alkotása. Figyelmet érdemlő Mata Attila motoros fűrésszel alakított korai faszobrainak stílusát, formavilágát bronzban továbbfejlesztő kubisztikus figurája (Kör-híd-Hegy-mell, 2000). Ugyancsak karakteresek-kifejezők Lois Viktor égbe nyúló, különböző fémszerkezetekből összeszerelt, húzható oszlop-alkatrész emlékműve, valamint Móder Rezső vasplasztikái és Kopasz Tamás középkori mellvértekre emlékeztető acéllemez fali szobrai.
     A következő egység a faplasztikák terme, ahol sajnos elég sok átgondolatlan zavaros és gányolt munka található. Még a volt fáskörös alkotók, Huber András és Varga Géza Ferenc sem szerepeltek a bemutatón túl fényesen. Kiemelkedik viszont az együttesből Németh Ágnes vesszőből font, kör alakú pajzsokból kiinduló és a parketton felszórt homok körbe fúródó, megtört rúdból felépülő fal-föld installációja.
     Az apszisban különböző stílusok, szemléletek, funkciók és minőségek keverednek egymással. Itt található Varga Imre szomorkás Szent Szilveszter pápája. Varga profi. Mindig a keresletet figyelembe véve dolgozik, amikor kellett, Kun Bélát készített, ma szenteket mintáz. Szabó Tamás igen kifejező korai bronzportréinak készítette el nagyobb méretű változatát, kár, hogy más, valami új ötlet nem jutott eszébe. Farkas Ádám a csavart oszlop periódusa után - kicsit megkésve - a posztmodern formavilág felé fordult, úgy tűnik azonban, hogy megújulásának nem ez az igazán üdvözítő iránya. Ám nemcsak Szabó Tamás, hanem mások is merítettek korábbi munkáikból, így Paizs László, aki szintén visszatért a 60-as évek végén készült kitűnő popos plexi öntvényeinek formavilágához (Posztimpresszionista festő nyloninge, 1970, a Trónörökös párt meggyilkolták, 1970), amikor elkészítette Könyvégetők emlékét. A munka az intermediális, hang-fény installációkat bemutató együttest - Bartalos Ildikó, Péter Ágnes, Zielinski Tibor - követő e teremben található, Heritesz Gábor különböző anyagokból összeépített maxi szobrával, Buczkó György felfüggesztett üvegkompozíciójával egy helyiségben. Ha az apszis felől megyünk visszafelé, az utolsó kiállítóterem a popos, illetve a giccset megidéző művelt gyűjtőhelye. E szemléletmód legszimptomatikusabb darabja Nyári István giccsasztala, a Hotel Heaven. Varkoly László óriási papírmasé békáit pedig meghökkentő popos reminiszcenciák, groteszk felhangok jellemzik.
     A bejárathoz visszatérve most sétáljunk vissza a jobboldali teremsoron. Itt az első helyiségben Gaál Tamásnak hídra emlékeztető nagyméretű, konstruktív fémplasztikája (Test fény, 2000), Majoros Gyula zörgő-kattogó szobra, Július Gyula felnyitott tetejű, hangokat hallató kvázi tudományos, ólom borítású hangszóródoboz objektje és a Block csoport installációja érdemel figyelmet. Ez utóbbi egy sötét szoba, ahol a plafonhoz közel drótból konstruált asztal lett felfüggesztve, alatta a földön vízzel töltött kis medence. A sötét teremben egy a discókban használatos lámpa forog, és amikor kékes fénye megvilágítja a drótkonstrukciót, mintha fényből lenne formázva, előtűnik az asztal körvonala, megcsillan a víz, majd ahogy lassan elfordul a fény, minden eltűnik, mindenre sötétség borul. Talán ez lenne a kiállítás egyik legötletesebb és legkonceptuálisabb térberendezése, ha nem találkoznánk két teremmel odébb Gálhidi Péternek az ugyancsak fémszálakból készült ablaksziluettjével, melynek első változatát, a diplomamunkáját, néhány éve láttam az Epreskertben. Nos ennek az ötletnek, koncept alkotásnak egy továbbfejlesztett változata a Block csoportnak a hol eltűnő, hol előtűnő asztala.
     Nem szóltam még két teremről. A sok kis szobor, kisplasztika és érmek terméről, melyben a hagyományos kisplasztikák és klasszicizáló-figurális érmék dominálnak egy-két kivételtől - Fischer György húsz apró groteszk figurájától vagy Bogdán Csilla nonfiguratív bronzaitól - eltekintve. Az utolsó termet az objektek, a kvázi objektek és az elhasznált tárgyak töltik meg. Horváth Judit Objet Congeléje (2001) egy thonet asztalka, rajta összehajtogatott vasalt ruhák a tetejükön egy viaszvasalóval, viaszollóval és két spulni cérnával: a vasaló- és varrónők emlékműve. Hasonlóan direkt objekt Körösényi Tamás ládába rakott tája, illetve Berhidi Mária ágdarabkákkal kitömött paplanhuzata is.
     Rengeteg művet magába foglaló kollekciót tekinthettünk meg a Műcsarnokban. A kiállítás fő jellemzője az volt, hogy ömlesztve tárt a látogatók elé kitűnő, jó és kevésbé kvalitásos szobrokat. Úgy gondolom, hogy a hibái ellenére is évente egyszer meg lehet és meg kell szervezni egy ilyen állapotrajzot adó, szalon jellegű tárlatot, ahol mindenkinek tetszhet valami, ahol a művészek együtt kiállíthattak, a látogatók minden létező irányzattal és alkotásmóddal megismerkedhetnek, sőt e raktár típusú kiállítás a kritikusoknak is tetszhet, mivel végre kedvükre válogathatnak, fanyaloghatnak és dicsérhetnek. Az alkotásokat nézve megállapíthattuk, hogy a szobrászatban nem születtek az ezredfordulón olyan új, meghatározó technikák és kifejezésmódok, mint a festészetben például a fiatalok által kedvelt narratív új figurativitás vagy a grafikában a számítógépes printek, de sietek hozzátenni: ez nem jelenti azt, hogy nem készültek és készülnek jó  művek.
     Befejezésül elmondhatjuk tehát, hogy a Műcsarnokban rendezett tárlatok majd hogy nem komplex képet nyújtottak az ezredforduló magyar művészetéről és ha megfelelő kritikával tekintettük át az anyagot, sokszínű, sokféle stílust és kifejezésmódot rejtő kollekcióval találkozhattunk, melyből némi történeti rálátás után - és némi kiegészítéssel - kibonthatóak lesznek az időszak képzőművészetének meghatározó irányzatai.