Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2001. 6.sz.
 
VIDA LAJOS
...mindezt Viharossról mondja Kamilla a Babilonban...
Péterfy Gergely: A tűzoltóparancsnok szomorúsága
 

"Nincsenek kérdéseink és nincsenek válaszaink; párhuzamosan elzakatoló monológjaink vannak, egymást keresztező, egymáson átbukdácsoló, egymást kioltó, vagy felerősítő monológjaink." -  mondta a Lovag, mesélte Patrícia a Babilonban. Péterfy Gergely új regénye ilyen monológokra épül. A szereplők saját történetüket, vagy egy másik szereplő által már elmondott történetet mondnak újra, mindig az éppen elbeszélő nézőpontja, befogadói-elbeszélői élménye szerint. Az író erős kézzel tartja a szálakat, irányítja elbeszélő-befogadó hőseit, mert csak így tudja megmenteni őket személyiségük széthullásától. A sokpólusú regény az én és közösség egységére és ellentétére, az egység állandó felbomlására és újra formálódására alapoz. Ebben a teremtett világban a magány a másikért kiált, mert a másik teher és hiány egyszerre, lepusztult, romos érzelmeik halmázán élnek, túl jutottak egymás megpróbálásán és az élet megpróbáltatásain egyaránt. Már-már úgy tűnik, hogy esélyük sincs az egymás elől is elrejtett álmaik legmélyén óhajtott minőségi életre, míg Vihaross el nem mondja újra az Antikvárius történetét a szomorú tűzoltóparancsnokról.
     Péterfy Gergelynek 1994-ben jelent meg első önálló kötete Félelem az egértől címen, melyben huszonkét novellát közölt. Ez idő tájt sorra jelennek meg a nemzedékéhez tartozó, a hatvanas évek derekán született írók könyvei, elbeszéléskötetek, regények, s az évtized végére érkeznek a második, illetve harmadik kötetükhöz. Élményvilágukat jobbára a különbözősség, művészetszemléletüket inkább az azonosság, kifejezési törekvésüket a szövegalkotás modernizálása jellemzi, valamint erős vonzódás Esterházy, Nádas, Mészöly Miklós nevével jelzett megjelenítési technikához, melyben a jelentést, a mű üzenetét a motívumokkal építkező szöveg, a szerkezeti elemek és a nyelvi kifejezés egysége teremti meg. Péterfy első regénye A B oldal (1998), már példázza a cselekmény történetekké konvertálását, a történetek átjárhatóságát. A második regényében a szerkezet látszólag lazává, oldottá válik, a széttartó történetek önállóan is megállnak az olvasó emlékezetében. Az író szerkezetkoncepcióját az apró történetek szövegéből kiemelt címek deklarálják, ez viszont elemi szükséglete a mű egységben, illetve egészben tartásának, ugyanis így tudja jelezni az elbeszélő személyében, vagy a történet irányában történő változásokat. Mindehhez bátran hozzá tehetjük, hogy sokkal leleményesebb szerkesztési módot ez az anyag nem bírt volna el Az időbeliségnek elsődleges funkciója a történetek egymáshoz kötésében, illetve az elbeszélés terjedelme és a megjelenítés terjedelme közötti különbség jelzésében van. Az anyag regénnyé formálódását két mozzanat teszi erőteljessé, az elbeszélés állandó helye, a Babilon, mely összefogja a történeteket, illetve az elbeszélők szövegalkotása, nyelvhasználatának egységessége.
     A szereplők valamennyien a regény centruma felé törekednek, de csak Ernő és Patrícia érkezik be. Élethelyzetükre is ez centrumba törés, az élet perifériájáról való elkerülés jellemző, mely erős karaktert kíván. Patrícia szerint a többieknek él valahol "egy erősebb, egy igazibb variánsa, azokkal történnek meg azok a dolgok", melyre a többiek csak vágynak. Megszokhattuk már, hogy a mai regények szereplői nagy gyakorisággal a művészeti, irodalmi, zenei, képzőművészeti világ reprezentánsai, Péterfy Gergely regénye valósággal tobzódik a művészvilágból vett szereplőkben. Ernő operatőr, Viharos, a Babilon szerkesztője, felesége Kamilla grafikus, a Lovag alkoholista zeneszerző, aki gigantikus életműve megalkotásán fáradozik, Shakespeare összes műveinek zenébe való átültetésén. E munkához a legtökéletesebb módszerekkel is kétszázötven év szükséges, ezért iszik: "hiszen az élet rövid, a művészet hosszú, az alkalom elillan, a kísérletezés veszélyes, az ítéletalkotás lehetetlen stb." A Babilon törzsközönségét amatőr színészek adják, köztük Patrícia, a Lovag elhagyott, majd visszahódítani vágyott szerelme. A többiek ilyen szempontból civilek, csupán annyi közük van a művészethez, hogy családi, baráti vagy legalábbis érzelmi kapcsolatban vannak az előbbi csoporttal. Artúr tanít, Debóra egy kertészetben dolgozik. Vera ősei között amerikai és ausztrál elágazással pánszlávista lengyelek, halálra ítélt gyarmatalapítók, titkos operaszerzők és fűzfapoéták találhatók, ő maga egy sokkötetes családregény utolsó kötetének epizodistája. Ezek regényalakok egymással bonyolult kapcsolatban vannak, nemcsak egymásnak mesélik el történeteiket, kemény piálások közepette a Babilonban, hanem szerelmek, szerelmi viszonyok, családi kapcsolatok alakulnak ki közöttük. Vera előbb Artúr felesége, majd a Lovagé, helyét Artúr életében Mariann, a Lovagéban Patrícia veszi át. Mindez önmagában talán kevés volna ahhoz, hogy történetük regénnyé formálódjék, ha egy nap Viharos nem kapott volna - ismeretlen feladótól - egy kéziratot, melyben saját és barátainak legintimebb történetét olvashatja, vagy ha Ernő nem bízná meg Jagellót Debóra mellsebe eredetének kiderítésével. E két dolog indítja be az ön- és egymást elemző monológok folyamát, amely Ernő öngyilkosságához, Viharos bekattanásához, az Antikvárius és Jagelló eredményes nyomozásához vezet.
     Ez a regény központi magja, melyet körbeépít a szereplők megszámlálhatatlan önfeltáró, önelemző története. Ezekben a történetekben sok az igaz és sok a hamis, az életben másképpen történt dolgok átlényegítése az elbeszélő vágyai szerint, mely úgy működik, mint egy automatikus kollektív regényíró mechanizmus: "Ezért arra a véleményre jutottam, hogy van a Babilonban valami, ami a gondolkodásom, és a szemléletem és az önmagamról megfogalmazandó eposzom szövegét és szövetét átalakítja, átírja, formába önti és kibeszélteti velem. És arra is rájöttem, hogy ez nem más, mint a Babilonban elhangzott számtalan hasonló eposz, amelyet ki-ki önmagáról előad, ezeknek az elbeszéléseknek van valami kényszerítő erejük, amely saját történetem bevonja a többi történet erőkörébe, magához idomítja, megváltoztatja, végső soron integrálja és bedarálja."
     Az igazság, a lódítások, és túlzások egyensúlyán múlik, barátság, szerelem, a vonzás és taszítás, hatás és ellenhatás, amely működteti a regényírás mechanizmusát, és az egymás közti kapcsolatuk dialektikáját. Egy kapcsolat, ha elér a beteljesedéshez, szinte ugyanabban a pillanatban elindul a leépülés, az elsekélyesedés felé. Minden kapcsolatban személyiségük autonómiáját féltik, ahogy Artúr mondja: "A féltékenysége nem más, mint félelem attól, hogy őt önmagától megfosszák. Ha Verát szereti, ha bárkit szeret, önmagával bajlódik. Artúr, a szó is, és az is; amit ez a szó takar, az már ezután Verából is egy rész. Önmagát Verától félteni kénytelen, mert Vera elrabolja őt magában más kontextusba helyezi, rendszertanilag hibásan egyéb emberi lények közé sorolja, akik a lány belső gyűjteményében ilyen-olyan okból egymás mellett szerepelnek, de ő, Artúr ezt az egymáshoz rendelést és társbérletet kikéri magának, ő ehhez nem adja a nevét [...] Sem a lány farokgyűjteményéhez nem adja a farkát, sem szemgyűjteményéhez a szemét, sem a hanggyűjteményéhez a hangját, sem poéngyűjteményébe a poénjait, sem sztorigyűjteményébe a sztoriját, nem hajlandó katalogizálásnak alávetni magát, elkülönülni a szőkéktől, bekerülni viszont a barnák közé, a derűsekkel szemben a melankolikusok alrendjébe, a dohányosok altípusába, keményfaszúként elkülönülni a puhafaszúaktól, vagy fordítva és így tovább. Nincs az a szeretet, ami ezt az elemi tiltakozást überolhatná. Meggyőződése - mondta a Babilonban -, hogy ezzel a halál ellen protestál és az életet igenli."
     A regény férfi alakjai hordoznak magukban egy eszményi nőideált, amelynek egyetlen nő sem tud megfelelni, vagy ennek az ideálnak közelébe kerülni: "Ott állt Artúrral szemben Patrícia, ez az emlékezetében Patríciával jelölt, de az emlékezetében élő Patríciával vajmi kevés azonosságot tartalmazó valami, egy túlékszerezett, erőszakos, beképzelt, ugyanakkor értelmes és szenvedélyes nő, aki elkeserítően hétköznapi jelenség volt még így is...." A szerző nőszemléletének előképe megtalálható A B oldalban is, új könyvében pedig - szinte kivétel nélkül - még előnytelenebb helyzetben hozza nőalakjait, így nézeteit a nem egészére kiterjeszti. Ezzel valószínűen nem nyeri el minden olvasója rokonszenvét. Ugyanis a férfi sorsáért önmagában csak a nő felelősségét nem lehet az általánosítás igényével felvetni. Nem lehet még akkor sem, ha a regényben ez több férfi szereplő esetében lélektanilag hiteles és bizonyított.
     A mesék Babilonba születnek, minden valamikori cselekvés, minden, ami valaha megtörtént elbeszélhető, kibeszélhető történetté a Babilonban válik. Abban a kocsmába, mely nevét nem véletlenül a világ legősibb, a legromlottabb metropoliszától kapta, melyről a próféták gyűlölettel beszéltek: "...a nagy Babilon; a föld utálatra méltó kicsapongóinak anyja." (János Jelenések 17 rész 5. szakasz) "A Babilon baráti beszélgetésre kötelez; mert a barátaim a Babilonban ülnek; a városban, furcsa, hogy ezt kell mondanom; nincsenek barátaim, a város nekem üres; szeretettelen, mondom magamnak a Babilonban" - mondta a Lovag, mesélte Viharos a Babilonban. A kocsma, a Babilon megkettőzi személyiségüket, az életükben már nem az a fontos, amit megélnek, hanem amit magukból kibeszélnek. A veszély, amit a Babilon jelent nagyon is valós. A kényszeres eposzaik, a retorikai és poétikai történetszövési ármádiájuk valósága, megtörténhetőségük záloga az élet, tehát a Babilon nemcsak egy kocsma, hanem ennél sokkal többet jelent, szimbolikusan az életet, annak színtérét jelenti, amelyben a veszélyek éppúgy valósak, mint a Babilonban. Ezt az életet utasítja el Ernő, amikor már önmaga számára is elveszett. Ezt az életet fogadják el a többiek, miután Vihaross újra elmondta az Antikvárius történetét a szomorú tűzoltóparancsnokról. Ebben a történetben ismerték fel felelőségüket önmagukért és egymásért. Attól a pillanattól, hogy elhangzott újra az antikvárius története, már nincs jelentősége újabb történeteknek, felszabadultak az önkibeszélés kényszere alól: "Aztán megint elkezdtek beszélgetni erről-arról, de hogy miről, arra már nem emlékszik, mesélte Vihaross a Babilonban."
     Babilon a neve annak az irodalmi lapnak is, amelyet Vihaross szerkeszt, amiért reménytelenül, de kitartóan pályázza a pénzt, lohol szponzorok után. Ez lap a teremtést és az alkotás példázza, így válhatna ellensúlyává a másik Babilonnak. Csakhogy a művészet minden felszabadító hatása ellenére sem válhat ellensúlyává az életnek, minthogy része annak. Ezt fogalmazza meg részben, s talán pontatlanul Kamilla, amikor azt mondja: "A Babilonban elhelyezett grafikáim megfogalmazzák a Babilonnal szembeni fenntartásaimat és ellenségességemet, amit Vihaross sose tudott megérteni. Sose tudta megérteni, hogy az, amit csinál, rajongása a kéziratok és szövegek iránt, nemhogy nem üdvös, hanem ellenkezőleg: romboló, pusztító, gyilkos és felesleges." Kamillával szemben Vihaross mondja ki azt az általunk is elfogadhatónak tartott igazságot, mely az élet és művészet közötti kapcsolatot alkotja: "Mintha mindent azért olvasott volna eddig életében, mert öntudatlanul ezt a pillanatot kereste. Mert minden, amit eddig olvasott, [...] annyiban volt érdekes, amennyiben magára ismert benne, amennyiben személyesen hozzá szólt, amennyiben megtalálta magát a szövegben, szavakat és mondatokat és képeket talált, amelyek ő, Vihaross voltak, nem egyszerűen olyanok, amilyenek neki tetszenek, hanem olyanok, amilyeneket ő gondolt, amelyek az ő fejében voltak, csak nem jöttek eddig elő, és most valahol a fején kívül hirtelen megtalálta őket, a megtalálásnak ezért az öröméért olvasott, végső soron az önmagára-találásért."
     A szerző szövegalkotását egyaránt jellemzik a hagyományőrző epikai törekvések és az elbeszélői nézőpont változásaival gyakran együtt járó kollázstechnika, az emlékező, újraformáló, a történés helyétől és idejétől elvonatkoztató, értelmező mese- és történetszövés. Ezzel biztosítja az olvasó állandó figyelmét, gondolkodó együttlétét a szöveggel, az érzelmi elfogadást vagy elutasítást, azaz rákényszerít az aktív befogadói magatartásra. Könnyíti az olvasói magatartás és befogadás feltételét, azaz a befogadói készenlét kialakulását az író pátosza, érzelmi azonosulása alakjaival, ez teszi őket hitelessé minden olvasó számára. Ez a pátosz emeli föl is őket a hétköznapi élmények világa fölé: "Ahogy a Lovag arra vágyott, hogy tökéletes zenemű legyen, hogy biztosan megkapaszkodhasson az öt vonal és a hangjegyek zárt világában, és Ernő sem másképpen, arra vágyott, hogy egy tökéletes képben, tökéletes és örökkévaló anyagra rögzített kép legyen, Vihaross arra vágyott, hogy ő legyen a tökéletes szöveg, ahol bizonyos, hogy a következő lapon ő folytatódik, ahol bizonyos a lapozás öröme, egészen az utolsó lapig, amelynek elérkezte kiszámítható."
     Több évtizedes tapasztalatom, melyet több száz csodálatos mű megismerésével szereztem, meggyőzött arról, hogy az igazán jó alkotások, mindig adnak fogódzót a befogadó számára, mindig elárulnak valami fontosat, melynek birtokában részesei lehetünk az író által teremtett világnak. Az a pillanat, amely részesesévé, vagy részévé tesz bennünket az író világának, megajándékoz valami kimondhatatlan örömmel és szépséggel, s kitölt bennünket azzal a teljességgel, melyben az egyedi emberi létünk fölemelkedik az örök emberiben, s összeköt az emberiséggel. Ez a katartikus élmény, melyet a forma, a megjelenítés szépsége és a megjelenített tartalom indukál bennünk, örökre velünk marad, s majd egy másik mű újra aktivitásba hozza. Ilyen aktivizáló, jó alkotás Péterfy Gergely regénye, melyben az írót világának ábrázolásában a teljességre való törekvés vezeti, éppen ezért van olvasói számára számtalan, újra és újra értelmezhető üzenete. Egy ilyen üzenetében adja meg regénye befogadásának kulcsát: "Szeretett lapozni, néha arra gondoltam, legjobban lapozni szeret, eltalálni az olvasás és a lapozás tökéletes sebességét, a lapozás tökéletes ritmusát. Jobb pillanataiban, mondta, pontosan és világosan érezte, hogy a lapok ritmusa és a szöveg ritmusa és a történet és a mondatok, szavak és képek ritmusa valami ismeretlen, magasabb algoritmusnak engedelmeskedik, és hogy egy tökéletes pillanatban mindez egyesülhet, ő maga, saját története, sorsa teljessége, egy könyv teljessége, a lapozás tökéletes ritmusa." - mindezt Viharossról mondja Kamilla a Babilonban. (Palatinus, Bp. 2000)