|
FEKETE
J. JÓZSEF
Dobbant a baknyúl
Balázs Attila: Ki
tanyája ez a világ. Népregény
Dobbant a baknyúl, tapodtában mese fakad
Balázs Attila regényében, s bár a nevezett baknyúlnak valahol a történet
derekán vére csurran az edénybe, a mese csak folytatódik, például Balázs
Cuniculus (cuniculus = nyúl) mikrofonja előtt, vagy a Fos(t)os Galambhoz
címzett kocsma asztalánál, esetleg egy tál nyúlpörkölt fölött...
Így kezdeném
a regényről szóló elbeszélést, ha nem akadnék meg máris az első
mondat elején, hiszen Balázs Attila történetének tulajdonképpen nincs is
dereka. A szöveg elején ugyanis Császár Szilárd Vlagyimir 1956 októberének
utolsó napján szökik át a magyar-jugoszláv határon, ahol a mű címében jelzett
tanyán kacsaszarral orvosolják a sejthetően még a magyar oldalról ellőtt
karját. A kötet utolsó oldalán arról értesülünk, hogy Császár Szilárd nem
érte meg a másnapot, ebből természetszerűleg következően nem hallgathatta
a nyárfás tanya lakóinak telepes készülékén Kádár november 1-i rádióbeszédét.
Pedig az elbeszélt történet szerint nem csak erre volt még alkalma, hanem
hogy (a vajdasági felcser-mágus által alkalmazott természetes gyógymód
ellenére) amputált karja ellenére két vitézi cselekedetet is véghez vigyen:
teherbe ejtse a tanyán sürgölődő szépasszonyt, Marikát, illetve fölakassza
magát az udvaron a pálinkás körtefára. Ettől már csak az vitézibb, hogy
a fáról lógó mesélő azért még visszaszól a történetbe: "Kinn lógtam a fán,
miután kirúgtam magam alól a lyukas vödröt. Lobogott a lassan lecsúszó
nadrágom a szélben, és nem volt tovább mit mondanom." A 162 oldalas regény
81. oldalán történik mindez, a metszésponton, ahol a mesélő közli, nem
a lélegzete akadt el, hanem a mondandójának ért végére. Ámítás azonban
ez is, mert a jeles 81. oldal a szövegnek ugyan a közepe, de a történetnek
nem dereka: a mesemondó 1956-ból elcsatangol a vajdasági magyarokkal szembeni
1944/45-ös megtorlásokig, majd a kilencvenes esztendők balkáni harctereire
tett kitérő után a NATO 1999-es újvidéki bombázásáig, ami bizony becsületére
válik a félkezű fabulázónak, aki még karja amputálását se érte meg, hiszen
1956 október 30-a táján kimúlt egy Csantavér környéki tanyán. S miként
Császár Szilárd Vlagyimir szép nagy kirándulását járja a tanyasi ágy alatt
kallódó könyvek között szerzett ihletettségében a brit Artus vagy Arthur
király feltételezett udvarában, valahol a Krisztus utáni 500-astól az 1200-as
évekig, úgy a felmenői vitézségeit fürkésző Balázs Cuniculus is megfuttatja
olvasóját a 18. század tengeri és latin-amerikai kalandjai között. Némi
óceán-biológiai kitérő után nyomába szegődhetünk az I-III. Balázs Páloknak,
a Garay grófból Orlando Balazzá avanzsált, kalandorból és csirkefogóból
szabadságharcossá és mitikus mondahőssé előrelépett futaki gazdálkodó fantasztikus
kalandjaitól kezdve a budai szanatóriumban (el)fekvő nagyapa I. és II.
világháborús élményein át az unoka (szerencsére) meg nem élt, balkáni csataterekre
vezető sorsáig.
Csalafinta
egy történet, az biztos. A szerző népregényként jelölte meg a szöveg műfaját,
amit talán úgy is értelmezhetünk, hogy népszerű, mondjuk a ponyvához közel
álló, vagy egyszerűen szórakoztató regény. A megoldás kulcsát persze nem
adta meg az író, mint ahogy azét sem, hogy a mű címének végéről miért maradt
le a kérdőjel. A regénybeli nyárfásról ugyanis kiderül, hogy a szanatóriumban
fekvő nagyapa tanyája volt, de hát hogy a világ ki tanyája lehet?
A kötet borítóján
Reményi József Tamás (kollázs)regénynek minősíti Balázs Attila nagyszerű
kötetét, minden esetre zárójelek között hagyva a műfaji megjelölés előtagját.
Így van rendjén, ugyanis a szövegben előfordulnak olyan egységek, amelyekről
lerí, hogy nem egy egységes elgondolásból hajtottak ki, ám ezek korántsem
a fentebb említett nagy históriai kitérők. A betéteknek tűnő egységekről
Balázs Attila első regényének, a Cuniculusnak a megjelenésétől (1979)
tudjuk, stílusának alap-meghatározói. Balázs Attila ugyanis másként képtelen
mesélni, mint hogy hosszabb-rövidebb mókus-kitérőket tegyen a történet
törzse körött. Ezekről a zárt történetektől idegen elemekről, az epikai
döccenőkről állapította meg Füzi László, hogy tulajdonképpen nem gazdagítják,
hanem világszerűbbé teszik Balázs Attila történeteit. Ám még ha
kollázsról is van szó, a szerző gondoskodott a szerkezet tartóelemeiről
és kötőanyagáról. A könyv elején (a történet ilyen "tájegységeiről" nem
merek beszélni, hiszen a történet még azelőtt véget ért, mint hogy elkezdődött
volna - ennek a narrációs bukfencnek az előképét már a Cuniculusban
is tetten érhetjük) például egy meggyőző és színes történetet olvashatunk
Matuska Szilveszternek, a biatorbágyi rémnek a robbantásokhoz fűződő szenvedélyéről,
majd dicstelen, ám rejtelmes sorsának alakulásáról. A baknyúl vargabetűi
nyomán aztán 1801. december 2-án Buenos Aires-ben jelenik meg egy bizonyos
Julio Silvestro Armando Matusca, a kalandor ős Szalay Lőrinc/Balázs
Pál/Garay Pál stb. stb. bandájának kasszarobbantója. Végül ismét
a Vajdaságban tűnik fel a harmadik Matuska, az újságíró Márton, aki tudtommal
eddig egyebet nem robbantott, de az 1944/45-ös ártatlan magyar áldozatok
köré kényszerített hallgatás falát igencsak nagy porral röpítette levegőbe.
Vagy itt van a fenn nevezett latin-amerikai kalandor herezacskója, amelyben
csupán egy, de igazán megtermett tojás csiklandozta a rézbőrű- és fehérszemélyek
képzeletét, valamint a Cuniculus-papa, akinek csak egyik heréjét rúgták
szét a háború után a börtönben... A (kollázs)regény elemeit nem kellett egymáshoz
csirizelni, mert már egymáshoz szidolozta őket a Balázs-próza kiváló és
egyedüli kötőanyaga, a nyelv. Balázs Attila ugyanis úgy mesél, mint valami,
az idők mélyéről előbukkant vajdasági Seherezádé: minden történetéből tíz
új, káprázatos, finom szövésű história indázik elő. Fabulázó kedvét kiváló
dramaturgiai érzéke tetézi, így történetei az érzékletes párbeszédek, valamint
a hangjátékok és forgatókönyvek szerzői/rendezői utasításainak tömörségével
történő pozicionálások folytán, az áradó mesélőkedv ellenére is meglepően
tömör és hangsúlyozottan dramatikus jellegű szövegeket hoznak létre. A
különleges látószögből való láttatás előzménye egyébként megtalálható a
Cuniculus padlás-perspektívájában, a Szerelem, Szerelem (1985)
kisregény kameramozgást mímelő leírásaiban, meg a Ki tette a macskát
a postaládába? (1989) hangjátékaiban.
Balázs Attila
ugyanis "mesemondó szikla", vagy egy régebbi történetből a mostani regénybe
is átbucskázott baknyúl, amely bárhol dobbant, történet terem. Ezt követően
a mesélő, bújhat immár bármilyen név mögé, csak öltögeti egymásba a mondatait,
izgalmasnál izgalmasabb történetek lombosodnak belőlük, s egy-egy elejtett
megjegyzésben újabb történetek, újabb regények csírái hullnak csíráztató
vagy eltakaró talajra. Persze, jó lenne, ha ennyire vidám lehetne minden
a Balázs Attila által kihordott epikai anyagban. Fentebb már jeleztem mostani
regény kulcsfontosságú időpontjait, a magyarság, a vajdasági magyarság
sorsfordulóinak dátumait. Amelyek, noha sorsfordulók idejét jelzik, mindig
csak egyfelé, a pusztulás, a kitaszítás, a téves csataterek irányába lódították
e maréknyi népet. Ráadásul a szövegben ott munkál a szülőföld elhagyásával
kapcsolatos kognitív disszonancia, vagyis az ugyanazon kérdésnek a (belső)
homlokegyenest különböző megítélése. A szerző ugyanis a háború, a fegyverfogás
elől menekült el hazájából, a történetbeli nagyapja pedig még önkéntesként
vonult, nem is akárhová, hanem a Don felé. Kétféle magatartás, kétféle
erkölcsi megítélés ütközik a szövegben (bizonyára a szerzőben is), de erre
a dilemmára a regény megadja a(z egyik lehetséges) választ: a nagyapának
még volt miért a fegyverfogás erkölcse mellett voksolnia, az unokának vele
szemben már nem.
Ha már a történetek
szidolától elkalandoztam a történet irányába, időzzünk itt még néhány mondat
erejéig. A (kollázs)regény műfaji meghatározása ugyanis Balázs Attila esetében
többet fed annál, amit a műfaj-meghatározás alapján mögé képzelhetünk.
Mostani regényében ugyanis egyszerre jelenik meg a józan ész vezérelte
mesevilág, vagyis a regény, és az irracionalitás tobzódása, azaz a valóság,
s a köztük ívelő feszültségben szintetizálódnak a vajdasági prózaírás eredményei.
A kollázs ebben az értelmezésében nem szövegeket, hanem stílusokat, alkotói
elkötelezettségeket fog egybe annak a Németh László-i gondolatnak megfelelve,
miszerint külön sorsnak külön irodalom kell. A vajdasági prózának önmaga
megteremtése mellett a közönsége megteremtésén is ténykednie kellett -
ma is egyik ilyen elkeseredett, a megmaradásért folytatott harcát vívja
-, és talán ez teszi, hogy ez az epika folyton halálközelben jár, ami paradox
módon életessé teszi, fő sodrása a történetmondás medrében tartja az itt
született műveket, a nem ritkán szociográfiai jellegű megszólalás pedig
erősen dramatizálja a folyton újabbnál újabb törésekre kárhoztatott sorsokat.
Balázs Attila regényében egyszerre érezzük a nagy nemzetpusz-tulások és
sorsfordulók (1944/45; 1948; 1956; 1990-1995) hiteles elbeszélőjének, Kontra
Ferencnek, a vajdasági táj mágikus misztikusságát megragadó Majoros Sándornak,
a vajdasági Süketpuszták sehova se vezető útjain századokon át bolyongó
Brasnyó Istvánnak és a táj történelmét felfedező Apró Istvánnak az azonos
sorsot megragadni szándékozó epikájának nemes ízeit. És mindez nem pastiche,
nem csiríz! Stílus. A történet elmondásának módja.
Balázs Attila
epikájában a múlt lényegében nem a traumák gyűjtőmedencéje, hanem a történetek
kútja, amelyből bő forrásként fakad a novellisztikus fordulatokkal elmondott
mese, gazdagon fűszerezve asszociációs, feltáró részletekkel, tragikummal
és humorral, amit a metsző hitelesség emel korábbi, az Én már nem utazom
Argentínába (1995) előtti elbeszéléskötetei konstruált történeteinek
fölibe. Nyoma sincs itt már az infantilis ötletekből burjánzó szöveg-alkotásoknak,
az öncélúan hajszolt abszurditásnak, a történet zamatos vize buzog fel
múltnak kútjából. A Ki tanyája ez a világ a felnőttkor ugyanolyan
kiérlelt és remekbeszabott regénye, mint az ifjúkort lezáró Cuniculus volt
több mint két évtizeddel ezelőtt. (Kortárs Kiadó. Bp. 2000) |
|