Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2001. 6.sz.
 
FEKETE J. JÓZSEF
Dobbant a baknyúl
Balázs Attila: Ki tanyája ez a világ. Népregény
 

Dobbant a baknyúl, tapodtában mese fakad Balázs Attila regényében, s bár a nevezett baknyúlnak valahol a történet derekán vére csurran az edénybe, a mese csak folytatódik, például Balázs Cuniculus (cuniculus = nyúl) mikrofonja előtt, vagy a Fos(t)os Galambhoz címzett kocsma asztalánál, esetleg egy tál nyúlpörkölt fölött...
     Így kezdeném a regényről szóló elbeszélést, ha nem akadnék meg máris az első mondat elején, hiszen Balázs Attila történetének tulajdonképpen nincs is dereka. A szöveg elején ugyanis Császár Szilárd Vlagyimir 1956 októberének utolsó napján szökik át a magyar-jugoszláv határon, ahol a mű címében jelzett tanyán kacsaszarral orvosolják a sejthetően még a magyar oldalról ellőtt karját. A kötet utolsó oldalán arról értesülünk, hogy Császár Szilárd nem érte meg a másnapot, ebből természetszerűleg következően nem hallgathatta a nyárfás tanya lakóinak telepes készülékén Kádár november 1-i rádióbeszédét. Pedig az elbeszélt történet szerint nem csak erre volt még alkalma, hanem hogy (a vajdasági felcser-mágus által alkalmazott természetes gyógymód ellenére) amputált karja ellenére két vitézi cselekedetet is véghez vigyen: teherbe ejtse a tanyán sürgölődő szépasszonyt, Marikát, illetve fölakassza magát az udvaron a pálinkás körtefára. Ettől már csak az vitézibb, hogy a fáról lógó mesélő azért még visszaszól a történetbe: "Kinn lógtam a fán, miután kirúgtam magam alól a lyukas vödröt. Lobogott a lassan lecsúszó nadrágom a szélben, és nem volt tovább mit mondanom." A 162 oldalas regény 81. oldalán történik mindez, a metszésponton, ahol a mesélő közli, nem a lélegzete akadt el, hanem a mondandójának ért végére. Ámítás azonban ez is, mert a jeles 81. oldal a szövegnek ugyan a közepe, de a történetnek nem dereka: a mesemondó 1956-ból elcsatangol a vajdasági magyarokkal szembeni 1944/45-ös megtorlásokig, majd a kilencvenes esztendők balkáni harctereire tett kitérő után a NATO 1999-es újvidéki bombázásáig, ami bizony becsületére válik a félkezű fabulázónak, aki még karja amputálását se érte meg, hiszen 1956 október 30-a táján kimúlt egy Csantavér környéki tanyán. S miként Császár Szilárd Vlagyimir szép nagy kirándulását járja a tanyasi ágy alatt kallódó könyvek között szerzett ihletettségében a brit Artus vagy Arthur király feltételezett udvarában, valahol a Krisztus utáni 500-astól az 1200-as évekig, úgy a felmenői vitézségeit fürkésző Balázs Cuniculus is megfuttatja olvasóját a 18. század tengeri és latin-amerikai kalandjai között. Némi óceán-biológiai kitérő után nyomába szegődhetünk az I-III. Balázs Páloknak, a Garay grófból Orlando Balazzá avanzsált, kalandorból és csirkefogóból szabadságharcossá és mitikus mondahőssé előrelépett futaki gazdálkodó fantasztikus kalandjaitól kezdve a budai szanatóriumban (el)fekvő nagyapa I. és II. világháborús élményein át az unoka (szerencsére) meg nem élt, balkáni csataterekre vezető sorsáig.
     Csalafinta egy történet, az biztos. A szerző népregényként jelölte meg a szöveg műfaját, amit talán úgy is értelmezhetünk, hogy népszerű, mondjuk a ponyvához közel álló, vagy egyszerűen szórakoztató regény. A megoldás kulcsát persze nem adta meg az író, mint ahogy azét sem, hogy a mű címének végéről miért maradt le a kérdőjel. A regénybeli nyárfásról ugyanis kiderül, hogy a szanatóriumban fekvő nagyapa tanyája volt, de hát hogy a világ ki tanyája lehet?
     A kötet borítóján Reményi József Tamás (kollázs)regénynek minősíti Balázs Attila nagyszerű kötetét, minden esetre zárójelek között hagyva a műfaji megjelölés előtagját. Így van rendjén, ugyanis a szövegben előfordulnak olyan egységek, amelyekről lerí, hogy nem egy egységes elgondolásból hajtottak ki, ám ezek korántsem a fentebb említett nagy históriai kitérők. A betéteknek tűnő egységekről Balázs Attila első regényének, a Cuniculusnak a megjelenésétől (1979) tudjuk, stílusának alap-meghatározói. Balázs Attila ugyanis másként képtelen mesélni, mint hogy hosszabb-rövidebb mókus-kitérőket tegyen a történet törzse körött. Ezekről a zárt történetektől idegen elemekről, az epikai döccenőkről állapította meg Füzi László, hogy tulajdonképpen nem gazdagítják, hanem világszerűbbé teszik Balázs Attila történeteit. Ám még ha kollázsról is van szó, a szerző gondoskodott a szerkezet tartóelemeiről és kötőanyagáról. A könyv elején (a történet ilyen "tájegységeiről" nem merek beszélni, hiszen a történet még azelőtt véget ért, mint hogy elkezdődött volna - ennek a narrációs bukfencnek az előképét már a Cuniculusban is tetten érhetjük) például egy meggyőző és színes történetet olvashatunk Matuska Szilveszternek, a biatorbágyi rémnek a robbantásokhoz fűződő szenvedélyéről, majd dicstelen, ám rejtelmes sorsának alakulásáról. A baknyúl vargabetűi nyomán aztán 1801. december 2-án Buenos Aires-ben jelenik meg egy bizonyos Julio Silvestro Armando Matusca, a kalandor ős Szalay Lőrinc/Balázs Pál/Garay Pál stb. stb. bandájának kasszarobbantója. Végül ismét a Vajdaságban tűnik fel a harmadik Matuska, az újságíró Márton, aki tudtommal eddig egyebet nem robbantott, de az 1944/45-ös ártatlan magyar áldozatok köré kényszerített hallgatás falát igencsak nagy porral röpítette levegőbe. Vagy itt van a fenn nevezett latin-amerikai kalandor herezacskója, amelyben csupán egy, de igazán megtermett tojás csiklandozta a rézbőrű- és fehérszemélyek képzeletét, valamint a Cuniculus-papa, akinek csak egyik heréjét rúgták szét a háború után a börtönben... A (kollázs)regény elemeit nem kellett egymáshoz csirizelni, mert már egymáshoz szidolozta őket a Balázs-próza kiváló és egyedüli kötőanyaga, a nyelv. Balázs Attila ugyanis úgy mesél, mint valami, az idők mélyéről előbukkant vajdasági Seherezádé: minden történetéből tíz új, káprázatos, finom szövésű história indázik elő. Fabulázó kedvét kiváló dramaturgiai érzéke tetézi, így történetei az érzékletes párbeszédek, valamint a hangjátékok és forgatókönyvek szerzői/rendezői utasításainak tömörségével történő pozicionálások folytán, az áradó mesélőkedv ellenére is meglepően tömör és hangsúlyozottan dramatikus jellegű szövegeket hoznak létre. A különleges látószögből való láttatás előzménye egyébként megtalálható a Cuniculus padlás-perspektívájában, a Szerelem, Szerelem (1985) kisregény kameramozgást mímelő leírásaiban, meg a Ki tette a macskát a postaládába? (1989) hangjátékaiban.
     Balázs Attila ugyanis "mesemondó szikla", vagy egy régebbi történetből a mostani regénybe is átbucskázott baknyúl, amely bárhol dobbant, történet terem. Ezt követően a mesélő, bújhat immár bármilyen név mögé, csak öltögeti egymásba a mondatait, izgalmasnál izgalmasabb történetek lombosodnak belőlük, s egy-egy elejtett megjegyzésben újabb történetek, újabb regények csírái hullnak csíráztató vagy eltakaró talajra. Persze, jó lenne, ha ennyire vidám lehetne minden a Balázs Attila által kihordott epikai anyagban. Fentebb már jeleztem mostani regény kulcsfontosságú időpontjait, a magyarság, a vajdasági magyarság sorsfordulóinak dátumait. Amelyek, noha sorsfordulók idejét jelzik, mindig csak egyfelé, a pusztulás, a kitaszítás, a téves csataterek irányába lódították e maréknyi népet. Ráadásul a szövegben ott munkál a szülőföld elhagyásával kapcsolatos kognitív disszonancia, vagyis az ugyanazon kérdésnek a (belső) homlokegyenest különböző megítélése. A szerző ugyanis a háború, a fegyverfogás elől menekült el hazájából, a történetbeli nagyapja pedig még önkéntesként vonult, nem is akárhová, hanem a Don felé. Kétféle magatartás, kétféle erkölcsi megítélés ütközik a szövegben (bizonyára a szerzőben is), de erre a dilemmára a regény megadja a(z egyik lehetséges) választ: a nagyapának még volt miért a fegyverfogás erkölcse mellett voksolnia, az unokának vele szemben már nem.
     Ha már a történetek szidolától elkalandoztam a történet irányába, időzzünk itt még néhány mondat erejéig. A (kollázs)regény műfaji meghatározása ugyanis Balázs Attila esetében többet fed annál, amit a műfaj-meghatározás alapján mögé képzelhetünk. Mostani regényében ugyanis egyszerre jelenik meg a józan ész vezérelte mesevilág, vagyis a regény, és az irracionalitás tobzódása, azaz a valóság, s a köztük ívelő feszültségben szintetizálódnak a vajdasági prózaírás eredményei. A kollázs ebben az értelmezésében nem szövegeket, hanem stílusokat, alkotói elkötelezettségeket fog egybe annak a Németh László-i gondolatnak megfelelve, miszerint külön sorsnak külön irodalom kell. A vajdasági prózának önmaga megteremtése mellett a közönsége megteremtésén is ténykednie kellett - ma is egyik ilyen elkeseredett, a megmaradásért folytatott harcát vívja -, és talán ez teszi, hogy ez az epika folyton halálközelben jár, ami paradox módon életessé teszi, fő sodrása a történetmondás medrében tartja az itt született műveket, a nem ritkán szociográfiai jellegű megszólalás pedig erősen dramatizálja a folyton újabbnál újabb törésekre kárhoztatott sorsokat. Balázs Attila regényében egyszerre érezzük a nagy nemzetpusz-tulások és sorsfordulók (1944/45; 1948; 1956; 1990-1995) hiteles elbeszélőjének, Kontra Ferencnek, a vajdasági táj mágikus misztikusságát megragadó Majoros Sándornak, a vajdasági Süketpuszták sehova se vezető útjain századokon át bolyongó Brasnyó Istvánnak és a táj történelmét felfedező Apró Istvánnak az azonos sorsot megragadni szándékozó epikájának nemes ízeit. És mindez nem pastiche, nem csiríz! Stílus. A történet elmondásának módja.
     Balázs Attila epikájában a múlt lényegében nem a traumák gyűjtőmedencéje, hanem a történetek kútja, amelyből bő forrásként fakad a novellisztikus fordulatokkal elmondott mese, gazdagon fűszerezve asszociációs, feltáró részletekkel, tragikummal és humorral, amit a metsző hitelesség emel korábbi, az Én már nem utazom Argentínába (1995) előtti elbeszéléskötetei konstruált történeteinek fölibe. Nyoma sincs itt már az infantilis ötletekből burjánzó szöveg-alkotásoknak, az öncélúan hajszolt abszurditásnak, a történet zamatos vize buzog fel múltnak kútjából. A Ki tanyája ez a világ a felnőttkor ugyanolyan kiérlelt és remekbeszabott regénye, mint az ifjúkort lezáró Cuniculus volt több mint két évtizeddel ezelőtt. (Kortárs Kiadó. Bp. 2000)