Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2001. 6.sz.
 
BOGÁR ZOLTÁN
A bicska és a tó
- ballada -
 

A tó partján két legény áll. A vizet nézik, mereven. Egyik zsebében épp nyillani készül a bicska. Ő Vince. Aki, amint szándékai erősen megkívánják, használni is fogja azt. Barátja sérelmére. Elsődlegesen. Vizet metszeni jelenleg, tudomása szerint, nem áll akaratjában. Hanem viszont. Aki őmellette áll, s e vizet, igen, mint kígyó az ő áldozatát, úgy hipnotizálja, Győző névre hallgat, amióta kétágú. A barátja. Hogy összevesztek ez már bizonyos, bicskanyílás bizonyíték. Nézi a vizet Győző. Nézi a vizet Vince. A barátja. Nézi őket a tó. Nézik magukat a vízben, és nézi magát bennük a víz. A vízipókok alszanak. Se hold. Reccsen egy ág, őzsuta ijed meg ennyire így, ahogy ekkor a víz. Remegni kezd. Ősz van éppen ott. Vince zihál, csak magában, bicskája izzad, tenyere is. A nyílás kiteljesedik. Zsebe feszül, mint utolsó pillanatban a rügy. Nem bírja tovább. Borzong egyet a tó és Győző belevizel. Száll a gőz. Fesztelenedik a tó tükre. Vince köp. A sötétben alig látni. Szép köröket dob föl a víz. A legnagyobb a partba hal (bele). Hullámzik a sásba. Ott múlik el. Az orrlikakból kiszálló pára friss pókhálóra vadász. Cseppesedni hajnalban ott szeret. Elül a szél. Egy szomorú fűzön tanyáz. Figyel. Vince szólani kezd, szavai vattacukornyik, ha a hurkapálcát leszámítjuk. Ekképp: Győző. Hogy ismered-e bicskámat, azt én meg se kérdezem, hiszen, ha beledobnánk ebbe a tóba mind azt a szalonnát, amit mi ketten ezzel a bicskával... hát ez a tó bizonyosan belepusztulna. Úgyhogy azt kérdezem: mit szólna a májad, ha találkozna vele? Győző meg se rebben. A tó ismét feszül. Fűzről a szél, hogy el ne unja magát, leszáll, s a szemközti öreg tölgyre lebben. Ott lerogy. Ennek a kaszáspók nem örül. Legye lehull. Én, s kezét mellkasának üti Győző, nem azt mondtam. Bizonyosan félre értetted. Én akkor is, s ez már a Vince hangja, vattacukra, úgy értettem, hogy... Nem, nem, tévedsz, Győző rezgi ezt, tévedsz, mondom. Elhallás. S a tó is ezt teszi. Azt hallja, hogy belé fognak esni, mert birokra kelnek, és ő addig lesz kénytelen hullámozni, míg ezek itt ketten, ki nem heverik egymást a partra. Neki ehhez kedve nincs, öreg ő már, a hallása se a régi, igazán beláthatná ez a két derék, meg aztán este van már. Jöjjenek holnap. A szél nevet. Ennyi épp elég egy nyestnek, hogy megérezze az emberszagot és visszaforduljon. Akkor mit mondtál, toppant hozzá Vince. Azt, hogy Mariska. Érted? Ma-Ris-Ka. Ha nem hiszed, dobd a bicskádat a tóba. Így Győző. S tovább is. Ha kiveti, kihajítja magából, hazudtam. Vince nem tétováz és úgy tesz. A bicska, kinek nyílani már szinte fáj, kézbe kerül, és lehet ő nagyapák ujjlenyomatától illatos, májak, tüdők, erek ismerője, egyszeriben repül, repülve találja magát és csobbanva, aztán ernyedt ereszkedésben, majd iszapban, puha, kagyló melengette iszapban, és megnyugvásban. Elég is volt, épp elég ennyi. És megengedi a tónak és a tó is megengedi magának. Lehet. Így lett bicskája a tónak és tava a bicskának, Győzőnek épp a mája, Vincének pedig Manka a felesége.