Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2001. 6.sz.
 
VÖRÖS ISTVÁN
A tukán
(II. rész)
 

Nagy vendégség ígérkezett. A mutatványos ugyan azt mondta, hogy neki nincsenek rokonai, se barátai, legalábbis senkit nem akar elhívni távoli szülőföldjéről, de a menyasszony családja épp elég nagy volt. És nemcsak a család, de a szomszédok, ismerősök, barátok, egykori játszótársak, iskolatársak, mindenki a környékről és sokan távolabbról is hivatalosak voltak. A szűkebb kört, ami jóval több volt ötven embernél és csak alig kevesebb száznál, már déltől várták koccintásra. A konyhában folyó ádáz munkától függetlenül a fogadószobába reggel kilenctől egyre hordták be a máshonnan származó sós és édes süteményeket, a különféle rövid italokat a köménypálinkától a rizspálinkáig. A felfogadott pincérek és munkások a kinti sátortető alá üveges borokat és csapolandó söröshordókat pakoltak. De ezekre már csak a templomból visszatérve kerül sor. Senki nem ehet semmit, amíg a lélek dolgai le nincsenek rendezve, mondta az apa a tervezgetés napjainak egyikén. A rövid ital persze kivétel, mert az nem a testé, a szomjat az nem oltja, csak a lélekre hat.
     De a felesége idegesen a szavába vágott: Akkor mért leszel olyan büdös tőle? Épp azért. A lélek is büdös. A test jó szagú, de a lélek büdös. Ami belül van, annak a formájára nem ügyelt teremtéskor az isten. Mert ő csak a látszatnak dolgozott.
     A kisujj, a nagymama ijedten keresztet vetett. Nehogy valami bajt hozz a fejünkre az istentelen beszédeddel, mondta.
     De a férfi ügyet sem vetett az okvetetlenkedésre. Te fiam, fordult jövendőbeli vőjéhez, komolyan mondtad, hogy igazából külföldi vagy?
     Mikor mondtam én ilyet?
     Távoli szülőföldedről beszéltél.
     Igaz, talán jobb is, ha tisztázzuk. Minden pillantás érdeklődve fordult felé. Több mint húsz éve élek itt, ez a hazám, de nem itt születtem.
     Hát, hol?
     Messze északon, a tengerektől távol. Egy nagy síkság van arrafelé. Ott a túlvilágra induló lelkek mindig eltévednek és hetekig bolyonganak mielőtt megtalálnák a lefolyót, ahol a túlvilágba juthatnak. Bokáig, de sokszor derékig lelkekben gázol az ember. Az az öngyilkosok hazája, egyszerűen csak lebuknak a lélekszint alá, és nem jönnek föl. A családomból már senki sem él, nincs kire tekintettel lennem. A nyelvet is elfelejtettem, amit ott beszélnek.
     Talán jobb is így neked.
     Ne gondolja, apám.
     Ez a bizalmas vallomás és ez a bizalmas szó végleg megnyerte a családot a mutatványosnak, azt mondogatták, nagy szerencséjük van, hogy egy ilyen jó ember akad a lányuknak. Folyt a tervezgetés.

A két fiút csak hosszas keresés után, az udvaron találták meg. Fönt ültek az egyik fa ágai között. Öltönyben voltak már. Figyelték a munkálatokat, dologtalanul és az eseményeken kívülről. Csak nehezen lehetett rávenni őket, hogy lejöjjenek jól megtalált leshelyükből.
     Amikor azonban megértették, hogy miről van szó, rögtön felvillanyozódtak. Egymás szájából kapkodva ki a részleteket, igyekeztek előretörni a dolgok tisztázásában. A dobozban egy madár volt? Ezen elcsodálkoztak. De hiszen ezért dugtuk a szekrénybe. Hogy ki ne derüljön. Hogy le ne leplezze a hangja. Melyik szekrénybe? Az előszobaiba.
     Aztán már ott álltak négyen az előszoba öreg, tölgyfa szekrénye előtt és lassan, hogy az állat ki ne szökhessen, kinyitották az ajtaját. Miben reménykedtek? Több mint fél év telt el, és azalatt mindannyian elfeledkeztek a madárról.
     A szekrényből kicsapó szag olyan volt, mint egy miniatűr történelem könyv. Elmesélte a fél év alatt ott történteket. Először csak a régi otthonos dohszag ütötte meg az orrukat. Rendben lesz minden, súgta maga elé a mutatványos. Ebben persze nem tévedett.
     Aztán tollak, tyúkszaros papír szaga következett.
     Majd áporodott kétségbesésé. Csapkolódásé, kapirgálásé a szekrénymocsokban. Aztán a vér, a véres csőr szaga. Felszakadó fekélyeké, halálos vonaglásé. És jött a puffadó tetem szaga, édeskés dögszag.
     Aztán csak az elmúlás elmúlása következett. A test kiszáradása olyan illatot hagyott maga után, mint egy bőr kesztyű, ami oltott mészbe esett.
     Aztán hangyák lépéseinek szaga. Két boly megverekvésének csalános illata, a széthordott hús hűlt szaga. Sima csontok szaga, mint egy öreg sakktábláé.
     De hiába mondott el mindent pontosan ez a szag-napló, a csontokat mégsem találták. Talán kiszabadult valahogy, nyögte a mutatványos. A bánattól jóformán mozdulni se volt képes.
     Végül mégis ő vette észre a csontvázat. Egy másik, üres cipősdobozba mászott be. Hogy a haldokló madár-e, vagy ez a maradvány menekült előlük, amikor meghallotta a szekrényajtó nyílását, azt nem lehetett eldönteni. Mindkét lehetőség egyformán valószínűtlennek tűnt.
     Mindenesetre ott volt előttük a csontváz, mintha csak múzeumban lenne kiállítva. A csőre segélykérően feléjük meredt.
Mikor a gazdája óvatosan megérintette, a csontok közötti rend megszűnt, a darabok leopotyogtak és a doboz aljába csúsztak.
     Kintről dudaszó hallatszott, megérkeztek az első vendégek.
     Azután a menyasszony és a vőlegény visszavonultak öltözködni. A mutatványoson kétségbeesett öröm vett erőt. Úgy érezte, hogy csakugyan egyetlen út áll előtte. A házasságé. El akart tűnni a házasságban. Meg akart semmisülni benne. A madár miatt nem szomorúságot, csak valmi ürességet érzett.
     A menyasszonyt három nő vette körbe. Meztelenre vetkőztették, egy ronggyal kétszer lemosdatták. az egyik lavórba kék vizet tettek. A szaga olyan volt mint az ibolyáé. Talán. Miután ezzel végeztek újabb tiszta ruha került elő. Azt meg piros vízben mártották meg. A víznek nem volt sem vér, sem tej szaga. Talán inkább narancsra emlékeztetett.
     Mikor ezzel végeztek, szárazra törölték, de a két szag, a kék meg a piros ott maradt rajta, bár a bőre fehér lett, amilyen még sosem volt. Akkor a három nő fehér gyolcsba kezdte tekerni.
     A menyasszony egyik nőt se ismerte. Mindegyik öregnek tűnt első pillantásra, de aztán elbizonytalanodott a megítélésükben. Az egyik magas volt, csaknem két méteres, és a tagjai egymástól olyan függetlenül mozogtak, mintha pusztán erre az alkalomra és erre a napra szövetkeztek volna egymással.
     A másik, aki a főnöknek látszott, mintha épp ellentéte lenne az előbbinek, alacsony volt, kövér, jóság és magabiztosság sugárzott belőle. Mikor becsavarták a lányt a szoros gyolcsba, ami a hasát és a derekát fogta körbe, de a mellét csak alátámasztotta, a kövér öregasszony két keze közé fogta a fiatal arcot. Szegénykém, nehéz napod lesz, mondta.
     Nem félek, mondta a lány, aztán a maga számára is váratlanul hozzátette, nem vagyok már szűz.
     A kövér asszonyság elnevette magát, dehogynem, súgta.
     Ekkor lépett elő a harmadik nő. Nem is erre gondolt a főnök asszony, mondta. Ez a harmadik volt a közép két társához képest. Se magas, se alacsony. A haja vöröses szőke. Ha hallgatott, jelentéktelennek és öregnek látszott, mikor megszólalt, szépnek és fiatalnak. Ma még vár rád egy meglepetés, jelentette ki baljós hangon, ami bizony nagy illetlenségnek tűnt egy esküvőjére készülődő lánnyal szemben.
     A főnökasszony megrovólag rá is pillantott. Ne nyugtalankodj, mondta a lánynak, majd mindent megtudsz idejében.
     Hiszen én is tudom, mi fog történni, motyogta. Itt mindenki tudja. Azért is jön annyi vendég.
     Ostobaság, szólt károgó hangján a magas, sosem lehet előre biztosan tudni, hogy mi történik majd. Még Istennek is csak tervei és ötletei vannak.
     A tagok, ezek az ideiglenesen szövetkezett tagok majdnem szétestek, olyan indulatba jött a magas nő. Akarod látni a sors könyvét, ordította. És a szatyrában kezdett keresgélni.
     Az ordítása kihallatszott az ablakon, valahol egy közeli udvarban kakaskukorékolás felelt rá. A kukorékolásra fölkapta a fejét egy kutya és vonítani kezdett, mintha a holdat látná, mire a hold csakugyan fölkelt, és mintha sílift vinné fölfelé, percek alatt fölsiklott a havasan kéklő égre. Ez a szín, és az égből terjengő hószag zavarba ejtő ellentétben állt a tavaszias levegővel, amibe ibolya és narancs illata vegyült. Az illatot a környéken már mindenütt parkolni próbáló kocsik sem tudták szétverni vagy átlyuggatni, bár lassú tempóban járták a máskor üres utcákat és kedvező, lehetőleg árnyékos helyet kerestek maguknak.
     Az égre suhanó hold látványa a többi kutyát is felébresztette déli szendergéséből, kiültek házuk elé, és vonyítottak. Ilyen keserves jajveszékelést semmilyen hír nem tudott volna kiváltani az emberek körében.
     Az ugatás egy egész csoport fekete madarat csalt ide. Varjak voltak. Keveredett közéjük egy-egy holló, csóka, szarka is. Nem tudni honnan jöttek. Talán a vőlegény hazájából. Lehet, hogy abból a liftből szálltak ki, amin aztán a hold utazott tovább.
     A szerkezet nyikorgott. A lift szerkezete. Mivel nem látszott a masinéria, arra lehetett gyanakodni, hogy üvegből van. Vagy arra, hogy a másvilágon áll.
     Meg fogok halni, kérdezte kétségbeesetten a menyasszony. A kövér nő, aki azóta is védelmezőleg a kezében tartotta az arcát, elnevette magát.
     A szerkezet egyre zajosabban csikorgott. Végül már nemcsak kint jött mozgásba az üveg, hanem bent a házban is. A csillár csilingelt, a fogadó szoba asztalán álló, előre megtöltött kupicák sorra koccintani kezdtek egymással.
     A középső ujj, az örömapa meglátta ezt a furcsa ünneplést, nem jó így előre inni a medve bőrére, motyogta, bár két percen belül a vendégeknek is ugyanazt kellett volna tenni velük, amit a pohárkák most maguktól végeztek el.
     Az egyik felszolgálónak gyorsan odasúgta. Kiönteni az egészet, és újratölteni. Mire bejönnek a vendégek, egyik pohárban sem maradhat tisztátalan ital.

A mutatványos egyedül készülődött. Levetkőzött meztelenre, belépett a szobájából nyíló zuhanyozótálnyi fürdőbe. Megnyitotta a hideg csapot, de onnan csak langyos kék víz ömlött rá, olyan szaga volt, mint a tintának. Megnyitotta a meleg csapot, abból pedig langyos piros lé ömlött. Vér lehetett, vagy véres víz. A szaga legalábbis erre vallott. A falban morogni kezdtek a csövek. A szeméből könny pergett. Érzett már ilyesmit. Tudta, hogy szerelmes.
     A morgás akkor sem ült el, amikor a csapokat elzárta. Jött fölfelé a falban, mintha a kőevő ember rágná benne magát egyre följebb, egy óriási falvakond. Kint táncoltak az üvegtáblák. A zuhanyozó ajtajának matt üvege végigrepedt. Földrengés van, mondta ki a mutatványos.
     Megrémült, hogy esetleg elmaradhat az esküvője. Lassan törülközött, úgy érezte nincs miért menekülnie.

A fogadószobába a rendőrkapitány lépett be elsőként. Még nem is volt vele ott senki, de máris magyarázatba kezdett. Jellememben vannak árny- és fényoldalak. Hibám a szigor és a túlságos rendszeretet, de amelyet lovagias gondolkodásom s a nők iránti hódolatom mérsékel. Kedélyem érzékeny és így a haragra hajló vagyok, azonban a becsületemen ejtett csorbán kívül a többit könnyen tudom feledni. Becsszomjam makaccsá teszen terveim keresztülvitelében, de szándékaimat érett megfontolás tűzi ki. Testi ügyességem nem mindennapi, bár, fájdalom, szellemi tulajdonaim nincsenek ezzel egyaránt fejlesztve. Ámbár uralkodni szeretek, bizonyos mértékig házamban a papucskormány sem lehetetlen.
     Csak ekkor lépett be a következő vendég, egy vidékről érkezett nagybajuszú gazda. A levegőben még ott volt ez az egy lélegzetre elmondott monológ, most, közvetlenül a földrengés után az sem akart mozdulni, ami különben állandó mozgásban van. A gazda egyetlen fülmozdulattal felfogta az egész szöveget, ráismert a nevezetes rendőrkapitányra és kajánul megkérdezte, magáról beszélt, kapitány uram?
     Mért, rám lehetett ismerni? Nem, ez nem az én gyönyörű önjellemzésem. Állítólag a vőlegény mutatta be így magát, mikor leánykérőbe jött.
     Erre mindketten fölnevettek.

A nevetésük végiggurult a házon, eljutott még a legrejtettebb szögletekbe is. Már jó a hangulat, mondta a kövér öltöztetőasszony és elengedte a lány arcát, a magas nő hatalmas sportszatyrában keresgélt mérgesen.
     A nevetés ott visszhangzott a padláson is, ahol az üres dobozokban a háziak állítólag a lelküket tartották, de a dobozok belsejében nem képződött semmilyen válasz.
     A nevetés legurult az alagsorba, ahol a konyhalány sebesen dolgozott, hogy immár másodszor megfőzze, süsse, amit feladatául róttak. Úgy érezte, hogy rajta áll vagy bukik az esküvő sikere. Senki nem mondta neki, hogy máshová is adtak rendeléseket, és az ő munkája igazából szükségtelen. A ruhaszárító asztalai már szó szerint roskadásig voltak étellel, akár kétszer annyi vendégre is elég lett volna, mint ahányat hívtak, és még akkor is több maradt volna belőle, mint amennyi most oda volt készítve. Az asztalokra olyan súly nehezedett, hogy itt lent a földrengést nem is lehetett érezni, de most a lány a nevetésre fölkapta a fejét, már folyik a mulatság, lepődött meg.
     A nevetés egy nyitva felejtett ablakon kiszökött a szabadba is és rohant hegynek fölfelé, ahol a pap aludt. Olyan gyors volt, hogy még a földrengés kitörése előtt megtalálta és ébresztgetni kezdte. A fülébe kacagott. Dologra, tisztelendő uram, mondta. Az a hátára fordult, nyújtózkodni kezdett, már majdnem a szemét is kinyitotta, amikor megjött a földrengés, búgni kezdtek a kövek, a fák táncoltak, mintha esküvőre lennének maguk is hivatalosak, ki tudja honnan, apró, sárga levelek ezrei kezdtek potyogni az ágaik közül. Már minden től késő volt. A föld mély és vad álomba ringatta a papot, nem lehetett tudni, mikor ébred majd föl. A nevetés kétségbeesetten, körülbelül a rengéssel együtt elhalt a fák között. Az aranyszínű levelek még percekig a levegőben kerengtek.

A kövér és a vörös öltöztetőasszony ráhúzták a lányra a sok abroncsos szoknyát, csattokat pattintottak össze, fűzőket kötöttek meg, úgyhogy ő a ruha belsejében úgy érezte, hogy átalakul valaki mássá. Még hogy nem ruha teszi az embert, gondolta. Felnőtt vagyok. Ezek a varázsos boszorkányok átprogramoznak. Új életre vágyott, és az új élet ugyanabban a pillanatban el is kezdődött.
     A magas nő végre föltápászkodott a szatyra mellől. A kezében egy emlékkönyvre emlékeztető bőrmappa volt. Félretolta két társát és a füzetet meglengette a menyasszony orra előtt.
     Nézd meg, ez az, mondta.
     Mit akarsz ezzel, förmedt rá a kövér nénike.
     Ez a sors könyve, mondta konokan és csak a menyasszonyra koncentrálva. Aztán kinyitotta. Alig volt benne pár lap, arra se volt egy-két kiolvashatatlan szónál több írva.
     Nézd csak, mondta és már-már megint kiabálni kezdett, nézd csak, nincs benne semmi, a java ki van tépve. Ujját végighúzta a füzet gerincénél levő szakadozott papírcsíkokon.
     Ki van tépve, súgta halkan.
     Hogy kerül ez hozzád, sziszegte a kövér.
     Mért, nem mindegy kinél van?
     A kövér arcán is csüggedés jelent meg. De. Végül is igazad van. Teljesen mindegy.

Fél háromkor fölvirágozott fehér limuzin állt meg a ház előtt. A pár kilépett a kapun. Olyan szépek voltak, hogy őszinte taps fogadta őket. A tapstól megrészegedtek, egymás felé fordultak és megcsókolták egymást. Pár vendég rosszallóan összenézett.
     Aztán beszálltak a limuzinba, és elindult a nászmenet. Negyed óra múlva már a templomnál voltak. A templom kapuja azonban ahelyett, hogy hívőkre éhes szájként tátva lett volna, be volt zárva. A komor, vaspántos kapuszárnyak előtt még pókháló is lengedezett, mintha sose szokták volna kinyitni. Az autók leparkoltak, a vendégek lassan szállingóztak. Az ifjú pár a lépcső tetején állt. Mindenki várt valamire. Nevetgélés támadt, na mi ez, micsoda rossz tréfa, mondták egyesek. És hol a pap. Hallatszott az egyre növekvő tömegből.
     Se pap, se sekrestyés sehol. Három óra felé aztán előkerült a sekrestyés, hogy máskor nála szokott lenni a kulcs, de tegnap odaadta a papnak, így most amíg ő meg nem kerül, bemenni se tudnak.
     Az óra negyed négyet ütött, a vőlegény homlokán ideges izzadtságcseppek ütöttek ki. Eszébe jutott az a doboz a ház (a házuk?) előszobájának szekrényében, amiben pár madárcsont van. Talán nem kellett volna hagyni, hogy egyszerűen visszategyék, mintha az lenne a helye. Kivenni. Elásni, levegőbe dobni, elégetni, vízbe vetni.
     Közben fél lett. A vőlegény nem bírta tovább a némaságot, ami már három óta rátelepült a tömegre. Senki nem látta illendőnek, hogy másról beszéljen. Erről meg majd másnap akartak beszélni.
     A vőlegény apósához rohant. Nem arról volt szó, hogy odajön a házhoz, kérdezte.
     Dehogynem, csapott a homlokára.
     Elvihetem az autódat, kérdezte a mutatványos, megnézem nincs-e ott.
     A várakozókon izgatott zsivaj csapott végig, amikor látták a vőlegényt autóba szállni, aztán elhajtani valhová. Ezt se látjuk többet. Súgta valaki a tömegben. És bár nagyon halkan mondta, mégis mindenki meghallotta.
     De akkor egy takra madár húzott el fölöttük, és a menyasszony vállára szállt. Búbos banka, nyugtázta ugyanaz a hang. A pap porosan, gyalogszerrel megérkezett a térre, nagy kulcsot kotort elő a zsebéből, kinyitotta a kaput és a násznép kicsit zavartan betódult a templomba.

A mutatványos, amikor visszatért a házba, elsőként az előszoba szekrényhez rohant. Mit keres, szólalt meg fölötte egy női hang. Fölnézett rá, de nem ismerte meg. Ki maga, kérdezte.
     A cseléd, felelte. Ja persze, így a mutatványos, de valami furcsát továbbra is látott rajta, bár nem tudta eldönteni, mi az. Egy dobozt keresek, mondta, amiben pár csont volt. Nem tud róla?
     Tegnap kidobtam.
     Tegnap? Az lehetetlen, hiszen ma délelőtt találtuk meg.
     Pedig már nem volt ott. Ahogy én se vagyok már itt. Elegem van. Elutazom.
     A mutatványos végre megértette, az volt a lányon olyan furcsa, hogy a saját ruhájában van. Nem tudná megmutatni, hová doba a csontokat?
     A lány kelletlenül bólintott és a kukákhoz vezette a vőlegényt, akinek tán épp ebben a pillanatban kellett volna kimondania az asszonygyötrő igent.
     Melyikbe?
     A lány töprengett. Azt hiszem ebbe, mondta.
     A mutatványos fölcsapta a kuka tetejét. Rettenetes bűz áramlott ki. Legfelül baromfibél hevert, legyek röppentek föl róla. A lány abban a pillanatban elhányta magát, a férfi azonban félrekotorta a beleket és az uborkahéjak rétege alá merítette a kezét. Fehér ingére tarka húslé fröccsent, nyakkendője belelógott a kukába. Azt egyszerűen lehúzta valami a mélybe. A fél zakóujja is elszakadt.
     Ekkor eszmélt magára. Mi a fenét csinálok én itt. Hiszen a papot kéne keresnem. Visszacsukta a kukatetőt.
     A lány, aki épp letörölte a száját a hányás után, élesen fölnevetett meglátva a mutatványos megváltozott külsejét. Jöjjön, átöltöztetem, mondta. Bevezette az alagsori nagy zuhanyozóba, ahol három zuhanyrózsa is volt, de még csak üveglapok se választották el őket egymástól. Itt még sosem jártam, mondta a férfi.
     Vetkőzzön le, a ruháját dobja csak ide a sarokba.
     A mutatványos kicsit fázott mezítláb a nyersbeton padlón állva. A csapból vasszagú, jó meleg víz tódult, a lány is fehérneműre vetkőzött és elkezdte szappanozni. A mutatványos testén és lelkén nyugalom áradt szét. Hol lehet ez a pap, tűnődött.
     A lány elzárta a vizet és gyorsan egy nagy fürdőlepedőt tekert a vőlegény köré. Ő maga visszavette a nadrágját meg a trikóját és egy szekrényből egyszerű szövetruhát húzott elő. Ezt vegye föl, mondta, közben a bűzössé vált ünneplőt a hóna alá csapta és kivitte a kukába. Begyömöszölte a csirkebelek mellé.
     Amikor visszament, a mutatványost már ruhában találta. Az alacsony falócán üldögélt. Én most innen elmegyek, mondta neki. Ha maga is el akar jönni, elviszem egy darabon. Jön?
     Igen, felelte bizonytalanul a mutatványos. Még fölszaladok a szobámba, összeszedem a legszükségesebbet.
     A ház mögött áll a kocsim, egy fehér kisfiat. Öt percet várok, aztán elindulok.
     Két percre rá már csapódott a parányi autó ajtaja, a mutatványos ott ült az egykori cselédlány mellett, a csomagját hátradobta az ülésre. Mehetünk.
     Alighogy elhajtottak a ház elől, a hegyek felől másodszor is megérkezett a pap. Madár nélkül, de egy vándorbotot tartva a kezében. Körbejárt az üres házban. Fölkapott egy pálinkás kupicát a fogadószobában és kihörpintette.
     Aztán lesétált az alagsorba. Megcsapta a friss zuhanyozás lehellete, és persze a jobbnál jobb ételek szaga. Bekopogott a konyhába. A kemence vörösen izzott, hőség volt, a falról cukros lé csorgott.
     Nyugodtan abbahagyhatja a munkát, kedveském, semmi szükség rá, mondta az épp egy tepsi fölött görnyedő lánynak. A lány fölnézett és a szeméből peregni kezdett a könny. Már megint újból kell kezdenem, kérdezte. Miféle bűnhődés ez? Mit vétettem?
     De hát nem kell újra kezdenie. Egyszerűen csak úgy néz ki, hogy elmarad az esküvő, mondta elégedetten a pap.
     Illetve nem a pap, hanem lent, a pap egyik fele. Megkínálna valamivel ebből a rengeteg finomságból?
     Miközben lent evett, a lány, akit enyhe izzadtságszag lengett körül, odaült a pap mellé az asztalhoz.

A rendőrkapitány pontosan fél ötkor fölállt az első padban elfoglalt helyéről. Bekopogott a sekrestyébe a paphoz, aki tanácstalanul várakozott. Vagyis fenthez. A miseruháknak szolgáló szekrény tetején ott üldögélt a búbos banka. Olyan mozdulatlan volt, mintha nem is élő, hanem kitömött madár lenne.
     Tisztelendő atyám, mondta, ebből már nem lesz esküvő.
     Fent széttárta a karjait.
     De erről, mondta kegyetlenül a kapitány, egy kicsit maga is tehet.
     A papnak semmi nem jutott eszébe, amivel védhette volna magát, de a madár felháborodottan csapkodni kezdett a szárnyával.
     Azt szeretném, ha elmondaná, mért igyekezett megakadályozni ezt a frigyet.
     A kapitánynak azonban nem volt szerencséje. A papnak az a fele, aki erről valamit tudott volna mondani, nem volt jelen, épp az esküvő titkos tartalékát falta. Nagy pohár portóit kortyolgatott, és kezét néha a pattanásos konyhalány piszkafa lábán felejtette.
     Én, mondta a pap, és fülig pirult a szótól, én nem akartam megakadályozni ezt az esküvőt. Végül is a házasság nem jóságunkért, erényes életünkért való jutalom.
     A kapitány összehúzott szemmel hallgatta. Beleszimatolt a levegőbe. Mintha hazugság szagát érezné. Témát váltott.
     Tisztelendő úr, nem észlelt valami furcsát, valmi rendkívülit az utóbbi időben?
     Nem. Mikor?
     Mondjuk az elmúlt egy évben.
     Egyszer találtam három hullát, egy idősebb férfiét, meg egy kamasz ikerpárét.
     Mennyi ideje történt ez?
     Háromnegyed éve, tavaly nyáron. Elástam őket. Nejlonzsákokba tettem a három testet és úgy. De ősszel valamikor, magam se tudom, hogy mért, ki akartam ásni őket. Már nem voltak ott.
     Ez az, gondolta a kapitány. Aztán hangosan elnevette magát.
     A nevetése kihallatszott a sekrestyéből és a türelmetlenül várakozó násznép felháborodottan nézett össze. Többen fölálltak és kimentek a templom elé, hátha akkor valami történik. Az egyik vendég odasúgta a feleségének. Ez a legunalmasabb esküvő, amin valaha voltam.
     Maga szerint hol van a vőlegény?
     Engem keres, felelte a pap.
     Mi lenne, ha valaki más ugrana be helyette?
     Erről a menyasszonyt kérdezze.
     Kiszóltak a szomszéd szobába a sekrestyésnek. Az behívta a menyasszonyt. Akit a kérdés annyira felháborított, hogy ideges kacagásban tört ki. Holott igazából nem tartott volna lehetetlennek egy ilyen cserét. De nem volt ötlete helyettesre. Bár végülis az az öreg férfi, aki... Tovább nevetett. ...aki megerőszakolta. Kár hogy már nem él. De mért menne ahhoz hozzá? Mert ő a gyereke apja. Hát terhes? Nem, sőt.
     És nem tartotta volna elképzelhetetlennek a saját maga lecserélését sem.
     A nevető menyasszonyon most már a násznép maradéka is felháborodott és egyre többen indultak kifelé a templomból. Az a pár ember, aki még kitartott, szintén nevetgélni kezdett.
     A sekrestye ajtajában fölbukkant a kapitány feje. Elgondolkodva tekintett végig a távozók seregén. Valamit, valami nagy veszélyt legyőztünk. A rendőr se szaladhat mindig az események nyomában, gondolta, lemaradni is tudni kell, de erről a többieket nem lehet meggyőzni. Nekem az is elég, ha abba nem szól senki bele, mi történik itt nálunk. Visszafordult a paphoz és a menyasszonyhoz.
     A közönség döntött, mondta. A szertartás elmarad.
     A templom előtti téren az örömapa intézkedett. Változatlanul mindenki hivatalos hozzánk vacsorára, kiabálta.

Az általános jókedvben és evészetben senkinek se tűnt föl, hogy a vőlegény csakugyan eltűnt, mint ahogy az se, hogy papból meg kettő van.
     A menyasszony levette fehér ruháját és egy lila selyemkosztümben járkált az asztalok között. A nagymama egy asztalfőn trónolt, mindig oda járult hozzá valaki, hogy beszélgetés ürügyén valamilyen ügyes-bajos dolgában kikérje a tanácsát. A sör jobban fogyott mint a bor.
     Ez így volt előre megbeszélve, suttogta egy hang. Egy másik hang meg is felelt erre: de mégis meglepődtek, amikor megtörtént. Volt valami általános tanácstalanság a levegőben. A búbos banka ott repkedett az asztalok környékén, és hol ennek, hol annak az ételébe evett bele. Az egyik tortán aztán egy pontosan ugyanolyan marcipánmadárra lettek figyelmesek. Páran nevettek, páran tapsoltak. A búbos banka odaszállt hasonmása mellé, mozdulatlanná dermedt, és enki se tudta volna megmondani melyik madár az élő, melyik az édesség. Azt a tortát nem merték megvágni. Az utolsó vendég távozta után is érintetlenül állt az asztalon.

A két szökevény száz kilométerre északra, egy autópálya melletti motelban szállt meg éjszakára. Két egyszemélyes szobát akartak kivenni, de nem volt, hát a kétágyasra fanyalodtak. A francia ágyon kívül, volt egy szófa is a helyiségben, az autópályára nyíló ablak alatt. A mutatványos oda ágyazott magának.
     Fáradtan, rosszkedvűen zuhanyoztak, vacsorázni sehogy se akaródzott lemenniük a sivár önkiszolgáló étterembe, pedig egyikük se evett egész nap semmit. A mutatványos éhesnek se érezte magát.
     Korán leoltották a villanyt, alig váltottak pár szót. Az autópálya fényei a függönyön át is be-becsaptak a szobába. Mozgalmas és vibráló volt a szobában a sötét. Te, szólalt meg fél óra múltán a lány, amikor már mindketten azt hitték a másikról, hogy alszik, neked most lenne a nászéjszakád.
     Most.
     Nem sajnálod?
     De.
     Hosszabb csend következett, mindketten azt latolgatták, mi most a teendő.
     Visszavigyelek?
     Ne.
     Gyorsan megfordulnék. Tizenegyre, legkésőbb éjfélre már megint ebben az ágyban feküdhetnék.
     De az esküvő elmaradt, vetette ellen a mutatványos.
     Attól még megdughatnád.
     Sose érdekelt mint nő.
     Hazudsz. Nem is keféltetek?
     Nevetni fogsz, nem.
     Hány éves vagy tulajdonképpen?
     Negyven.
     És nővel már volt dolgod?
     Ne hülyéskedj, hiszen volt szeretőm a szomszéd faluban.
     Akkor mért nem mész most hozzá?
     Férje van.
     Ja, vagy úgy. Te azt hiszem nagyobb szemét vagy, mint gondoltam.
     Én csak a madaramat akartam visszakapni.
     A nő, akiben fölébredt a megcsalt nő iránti szolidaritás, fölnevetett. De én meg kidobtam neked. Tulajdonképpen mért jöttél el velem? Aztán egy váratlan mozdulattal fölhajtotta a takaróját, nem akarsz mégis mellém bújni?
     A mutatványos odapillantott. Az autópálya fénye épp a szőrös ágyékra esett. A közepében, mintha fejsze ütötte nyom lenne, piros hasadék látszott. Bámulta ezt a lyukat. Hiszel Istenben, kérdezte.
     Persze, felelte a lány és visszaborította magára a takrót. A mutatványos akkor föltápászkodott és mégis bebújt mellé.

Hajnalban a mutatványos arra ébredt, hogy a szökött cselédlány kibújik mellőle az ágyból, és gyorsan öltözködni kezd. Úgy tett, mintha aludna, csak azt figyelte, hogy az ő holmijaiból ne tegyen el semmit. Bár abban sem volt biztos, hogy akkor közbeavatkozna. Álmos is volt. Csak nemrég aludtak el.
     Két perc múlva már csapódott is az ajtó, a lány elment. A mutatványos fölállt, az ablakhoz lépett. Látta a lányt a parkolóban menekülve a kocsiba ugrani. Aztán értetlenkedve figyelte, hogy áthajt a pálya fölötti hídon, és a visszafelé vezető útra kanyarodik rá. De hiszen ez visszamegy, motyogta. Nem ment az ágyhoz, hanem a szófára dőlt, ahol még mindig várta a neki vetett ágy. Tízig aludt, amikor a takarítónők kopogtak, hogy el kéne hagynia a szobát.
     Lezuhanyozott és fél tizenegykor kis táskával a kezében ott állt tanácstalanul a semmiben.
     Ennek a tanácstalanságnak megörült. Tulajdonképpen szerette újra kezdeni az életet. Nem először volt már így.
     Fölbattyogott a hídra, a korlátnak támaszkodva figyelte a forgalmat. Aztán visszajött a parkolóba, és egy lugas alatt leült a padra. Most már kezdett éhes lenni. De csak azért, mert fölfigyelt rá, hogy valami ínycsiklandozóan illatozik. A kaviccsal felszórt út sárga kövei voltak azok.
     Körülnézett. Senki nem volt a környéken. Óvatosan lehajolt, fölvett egy megtermettebb kavicsot. A szájába vette. Édes volt, mint a szőlőcukor. Óvatosan ráharapott. A kő egyetlen roppanással kettéhasadt, a belsejében lekvár szerű töltelék volt. Nem ízlett különösebben, de érezte, hogy jóllakik tőle.
     Akkor tehát nem kell gondolkodnom, hogy mi lesz velem a továbbiakban. Mások vállalták magukra az ellátásomat. Hogy kik azok a mások, vagyis pontosabban, hogy ki az a más, azt persze tudta, de nem volt semmi kedve megnevezni. A táskáját beledobta az első szemetesbe, és a környező parafaligeteket elválasztó kerítésen átvetve magát, távozott ebből a történetből. Vagy inkább épp bevette magát oda?