|
VÖRÖS
ISTVÁN
A tukán
(II. rész)
Nagy vendégség ígérkezett. A mutatványos
ugyan azt mondta, hogy neki nincsenek rokonai, se barátai, legalábbis senkit
nem akar elhívni távoli szülőföldjéről, de a menyasszony családja épp elég
nagy volt. És nemcsak a család, de a szomszédok, ismerősök, barátok, egykori
játszótársak, iskolatársak, mindenki a környékről és sokan távolabbról
is hivatalosak voltak. A szűkebb kört, ami jóval több volt ötven embernél
és csak alig kevesebb száznál, már déltől várták koccintásra. A konyhában
folyó ádáz munkától függetlenül a fogadószobába reggel kilenctől egyre
hordták be a máshonnan származó sós és édes süteményeket, a különféle rövid
italokat a köménypálinkától a rizspálinkáig. A felfogadott pincérek és
munkások a kinti sátortető alá üveges borokat és csapolandó söröshordókat
pakoltak. De ezekre már csak a templomból visszatérve kerül sor. Senki
nem ehet semmit, amíg a lélek dolgai le nincsenek rendezve, mondta az apa
a tervezgetés napjainak egyikén. A rövid ital persze kivétel, mert az nem
a testé, a szomjat az nem oltja, csak a lélekre hat.
De a felesége
idegesen a szavába vágott: Akkor mért leszel olyan büdös tőle? Épp azért.
A lélek is büdös. A test jó szagú, de a lélek büdös. Ami belül van, annak
a formájára nem ügyelt teremtéskor az isten. Mert ő csak a látszatnak dolgozott.
A kisujj,
a nagymama ijedten keresztet vetett. Nehogy valami bajt hozz a fejünkre
az istentelen beszédeddel, mondta.
De a férfi
ügyet sem vetett az okvetetlenkedésre. Te fiam, fordult jövendőbeli vőjéhez,
komolyan mondtad, hogy igazából külföldi vagy?
Mikor mondtam
én ilyet?
Távoli szülőföldedről
beszéltél.
Igaz, talán
jobb is, ha tisztázzuk. Minden pillantás érdeklődve fordult felé. Több
mint húsz éve élek itt, ez a hazám, de nem itt születtem.
Hát, hol?
Messze északon,
a tengerektől távol. Egy nagy síkság van arrafelé. Ott a túlvilágra induló
lelkek mindig eltévednek és hetekig bolyonganak mielőtt megtalálnák a lefolyót,
ahol a túlvilágba juthatnak. Bokáig, de sokszor derékig lelkekben gázol
az ember. Az az öngyilkosok hazája, egyszerűen csak lebuknak a lélekszint
alá, és nem jönnek föl. A családomból már senki sem él, nincs kire tekintettel
lennem. A nyelvet is elfelejtettem, amit ott beszélnek.
Talán jobb
is így neked.
Ne gondolja,
apám.
Ez a bizalmas
vallomás és ez a bizalmas szó végleg megnyerte a családot a mutatványosnak,
azt mondogatták, nagy szerencséjük van, hogy egy ilyen jó ember akad a
lányuknak. Folyt a tervezgetés.
A két fiút csak hosszas keresés után,
az udvaron találták meg. Fönt ültek az egyik fa ágai között. Öltönyben
voltak már. Figyelték a munkálatokat, dologtalanul és az eseményeken kívülről.
Csak nehezen lehetett rávenni őket, hogy lejöjjenek jól megtalált leshelyükből.
Amikor azonban
megértették, hogy miről van szó, rögtön felvillanyozódtak. Egymás szájából
kapkodva ki a részleteket, igyekeztek előretörni a dolgok tisztázásában.
A dobozban egy madár volt? Ezen elcsodálkoztak. De hiszen ezért dugtuk
a szekrénybe. Hogy ki ne derüljön. Hogy le ne leplezze a hangja. Melyik
szekrénybe? Az előszobaiba.
Aztán már
ott álltak négyen az előszoba öreg, tölgyfa szekrénye előtt és lassan,
hogy az állat ki ne szökhessen, kinyitották az ajtaját. Miben reménykedtek?
Több mint fél év telt el, és azalatt mindannyian elfeledkeztek a madárról.
A szekrényből
kicsapó szag olyan volt, mint egy miniatűr történelem könyv. Elmesélte
a fél év alatt ott történteket. Először csak a régi otthonos dohszag ütötte
meg az orrukat. Rendben lesz minden, súgta maga elé a mutatványos. Ebben
persze nem tévedett.
Aztán tollak,
tyúkszaros papír szaga következett.
Majd áporodott
kétségbesésé. Csapkolódásé, kapirgálásé a szekrénymocsokban. Aztán a vér,
a véres csőr szaga. Felszakadó fekélyeké, halálos vonaglásé. És jött a
puffadó tetem szaga, édeskés dögszag.
Aztán csak
az elmúlás elmúlása következett. A test kiszáradása olyan illatot hagyott
maga után, mint egy bőr kesztyű, ami oltott mészbe esett.
Aztán hangyák
lépéseinek szaga. Két boly megverekvésének csalános illata, a széthordott
hús hűlt szaga. Sima csontok szaga, mint egy öreg sakktábláé.
De hiába mondott
el mindent pontosan ez a szag-napló, a csontokat mégsem találták. Talán
kiszabadult valahogy, nyögte a mutatványos. A bánattól jóformán mozdulni
se volt képes.
Végül mégis
ő vette észre a csontvázat. Egy másik, üres cipősdobozba mászott be. Hogy
a haldokló madár-e, vagy ez a maradvány menekült előlük, amikor meghallotta
a szekrényajtó nyílását, azt nem lehetett eldönteni. Mindkét lehetőség
egyformán valószínűtlennek tűnt.
Mindenesetre
ott volt előttük a csontváz, mintha csak múzeumban lenne kiállítva. A csőre
segélykérően feléjük meredt.
Mikor a gazdája óvatosan megérintette,
a csontok közötti rend megszűnt, a darabok leopotyogtak és a doboz aljába
csúsztak.
Kintről dudaszó
hallatszott, megérkeztek az első vendégek.
Azután a menyasszony
és a vőlegény visszavonultak öltözködni. A mutatványoson kétségbeesett
öröm vett erőt. Úgy érezte, hogy csakugyan egyetlen út áll előtte. A házasságé.
El akart tűnni a házasságban. Meg akart semmisülni benne. A madár miatt
nem szomorúságot, csak valmi ürességet érzett.
A menyasszonyt
három nő vette körbe. Meztelenre vetkőztették, egy ronggyal kétszer lemosdatták.
az egyik lavórba kék vizet tettek. A szaga olyan volt mint az ibolyáé.
Talán. Miután ezzel végeztek újabb tiszta ruha került elő. Azt meg piros
vízben mártották meg. A víznek nem volt sem vér, sem tej szaga. Talán inkább
narancsra emlékeztetett.
Mikor ezzel
végeztek, szárazra törölték, de a két szag, a kék meg a piros ott maradt
rajta, bár a bőre fehér lett, amilyen még sosem volt. Akkor a három nő
fehér gyolcsba kezdte tekerni.
A menyasszony
egyik nőt se ismerte. Mindegyik öregnek tűnt első pillantásra, de aztán
elbizonytalanodott a megítélésükben. Az egyik magas volt, csaknem két méteres,
és a tagjai egymástól olyan függetlenül mozogtak, mintha pusztán erre az
alkalomra és erre a napra szövetkeztek volna egymással.
A másik, aki
a főnöknek látszott, mintha épp ellentéte lenne az előbbinek, alacsony
volt, kövér, jóság és magabiztosság sugárzott belőle. Mikor becsavarták
a lányt a szoros gyolcsba, ami a hasát és a derekát fogta körbe, de a mellét
csak alátámasztotta, a kövér öregasszony két keze közé fogta a fiatal arcot.
Szegénykém, nehéz napod lesz, mondta.
Nem félek,
mondta a lány, aztán a maga számára is váratlanul hozzátette, nem vagyok
már szűz.
A kövér asszonyság
elnevette magát, dehogynem, súgta.
Ekkor lépett
elő a harmadik nő. Nem is erre gondolt a főnök asszony, mondta. Ez a harmadik
volt a közép két társához képest. Se magas, se alacsony. A haja vöröses
szőke. Ha hallgatott, jelentéktelennek és öregnek látszott, mikor megszólalt,
szépnek és fiatalnak. Ma még vár rád egy meglepetés, jelentette ki baljós
hangon, ami bizony nagy illetlenségnek tűnt egy esküvőjére készülődő lánnyal
szemben.
A főnökasszony
megrovólag rá is pillantott. Ne nyugtalankodj, mondta a lánynak, majd mindent
megtudsz idejében.
Hiszen én
is tudom, mi fog történni, motyogta. Itt mindenki tudja. Azért is jön annyi
vendég.
Ostobaság,
szólt károgó hangján a magas, sosem lehet előre biztosan tudni, hogy mi
történik majd. Még Istennek is csak tervei és ötletei vannak.
A tagok, ezek
az ideiglenesen szövetkezett tagok majdnem szétestek, olyan indulatba jött
a magas nő. Akarod látni a sors könyvét, ordította. És a szatyrában kezdett
keresgélni.
Az ordítása
kihallatszott az ablakon, valahol egy közeli udvarban kakaskukorékolás
felelt rá. A kukorékolásra fölkapta a fejét egy kutya és vonítani kezdett,
mintha a holdat látná, mire a hold csakugyan fölkelt, és mintha sílift
vinné fölfelé, percek alatt fölsiklott a havasan kéklő égre. Ez a szín,
és az égből terjengő hószag zavarba ejtő ellentétben állt a tavaszias levegővel,
amibe ibolya és narancs illata vegyült. Az illatot a környéken már mindenütt
parkolni próbáló kocsik sem tudták szétverni vagy átlyuggatni, bár lassú
tempóban járták a máskor üres utcákat és kedvező, lehetőleg árnyékos helyet
kerestek maguknak.
Az égre suhanó
hold látványa a többi kutyát is felébresztette déli szendergéséből, kiültek
házuk elé, és vonyítottak. Ilyen keserves jajveszékelést semmilyen hír
nem tudott volna kiváltani az emberek körében.
Az ugatás
egy egész csoport fekete madarat csalt ide. Varjak voltak. Keveredett közéjük
egy-egy holló, csóka, szarka is. Nem tudni honnan jöttek. Talán a vőlegény
hazájából. Lehet, hogy abból a liftből szálltak ki, amin aztán a hold utazott
tovább.
A szerkezet
nyikorgott. A lift szerkezete. Mivel nem látszott a masinéria, arra lehetett
gyanakodni, hogy üvegből van. Vagy arra, hogy a másvilágon áll.
Meg fogok
halni, kérdezte kétségbeesetten a menyasszony. A kövér nő, aki azóta is
védelmezőleg a kezében tartotta az arcát, elnevette magát.
A szerkezet
egyre zajosabban csikorgott. Végül már nemcsak kint jött mozgásba az üveg,
hanem bent a házban is. A csillár csilingelt, a fogadó szoba asztalán álló,
előre megtöltött kupicák sorra koccintani kezdtek egymással.
A középső
ujj, az örömapa meglátta ezt a furcsa ünneplést, nem jó így előre inni
a medve bőrére, motyogta, bár két percen belül a vendégeknek is ugyanazt
kellett volna tenni velük, amit a pohárkák most maguktól végeztek el.
Az egyik felszolgálónak
gyorsan odasúgta. Kiönteni az egészet, és újratölteni. Mire bejönnek a
vendégek, egyik pohárban sem maradhat tisztátalan ital.
A mutatványos egyedül készülődött. Levetkőzött
meztelenre, belépett a szobájából nyíló zuhanyozótálnyi fürdőbe. Megnyitotta
a hideg csapot, de onnan csak langyos kék víz ömlött rá, olyan szaga volt,
mint a tintának. Megnyitotta a meleg csapot, abból pedig langyos piros
lé ömlött. Vér lehetett, vagy véres víz. A szaga legalábbis erre vallott.
A falban morogni kezdtek a csövek. A szeméből könny pergett. Érzett már
ilyesmit. Tudta, hogy szerelmes.
A morgás akkor
sem ült el, amikor a csapokat elzárta. Jött fölfelé a falban, mintha a
kőevő ember rágná benne magát egyre följebb, egy óriási falvakond. Kint
táncoltak az üvegtáblák. A zuhanyozó ajtajának matt üvege végigrepedt.
Földrengés van, mondta ki a mutatványos.
Megrémült,
hogy esetleg elmaradhat az esküvője. Lassan törülközött, úgy érezte nincs
miért menekülnie.
A fogadószobába a rendőrkapitány lépett
be elsőként. Még nem is volt vele ott senki, de máris magyarázatba kezdett.
Jellememben vannak árny- és fényoldalak. Hibám a szigor és a túlságos rendszeretet,
de amelyet lovagias gondolkodásom s a nők iránti hódolatom mérsékel. Kedélyem
érzékeny és így a haragra hajló vagyok, azonban a becsületemen ejtett csorbán
kívül a többit könnyen tudom feledni. Becsszomjam makaccsá teszen terveim
keresztülvitelében, de szándékaimat érett megfontolás tűzi ki. Testi ügyességem
nem mindennapi, bár, fájdalom, szellemi tulajdonaim nincsenek ezzel egyaránt
fejlesztve. Ámbár uralkodni szeretek, bizonyos mértékig házamban a papucskormány
sem lehetetlen.
Csak ekkor
lépett be a következő vendég, egy vidékről érkezett nagybajuszú gazda.
A levegőben még ott volt ez az egy lélegzetre elmondott monológ, most,
közvetlenül a földrengés után az sem akart mozdulni, ami különben állandó
mozgásban van. A gazda egyetlen fülmozdulattal felfogta az egész szöveget,
ráismert a nevezetes rendőrkapitányra és kajánul megkérdezte, magáról beszélt,
kapitány uram?
Mért, rám
lehetett ismerni? Nem, ez nem az én gyönyörű önjellemzésem. Állítólag a
vőlegény mutatta be így magát, mikor leánykérőbe jött.
Erre mindketten
fölnevettek.
A nevetésük végiggurult a házon, eljutott
még a legrejtettebb szögletekbe is. Már jó a hangulat, mondta a kövér öltöztetőasszony
és elengedte a lány arcát, a magas nő hatalmas sportszatyrában keresgélt
mérgesen.
A nevetés
ott visszhangzott a padláson is, ahol az üres dobozokban a háziak állítólag
a lelküket tartották, de a dobozok belsejében nem képződött semmilyen válasz.
A nevetés
legurult az alagsorba, ahol a konyhalány sebesen dolgozott, hogy immár
másodszor megfőzze, süsse, amit feladatául róttak. Úgy érezte, hogy rajta
áll vagy bukik az esküvő sikere. Senki nem mondta neki, hogy máshová is
adtak rendeléseket, és az ő munkája igazából szükségtelen. A ruhaszárító
asztalai már szó szerint roskadásig voltak étellel, akár kétszer annyi
vendégre is elég lett volna, mint ahányat hívtak, és még akkor is több
maradt volna belőle, mint amennyi most oda volt készítve. Az asztalokra
olyan súly nehezedett, hogy itt lent a földrengést nem is lehetett érezni,
de most a lány a nevetésre fölkapta a fejét, már folyik a mulatság, lepődött
meg.
A nevetés
egy nyitva felejtett ablakon kiszökött a szabadba is és rohant hegynek
fölfelé, ahol a pap aludt. Olyan gyors volt, hogy még a földrengés kitörése
előtt megtalálta és ébresztgetni kezdte. A fülébe kacagott. Dologra, tisztelendő
uram, mondta. Az a hátára fordult, nyújtózkodni kezdett, már majdnem a
szemét is kinyitotta, amikor megjött a földrengés, búgni kezdtek a kövek,
a fák táncoltak, mintha esküvőre lennének maguk is hivatalosak, ki tudja
honnan, apró, sárga levelek ezrei kezdtek potyogni az ágaik közül. Már
minden től késő volt. A föld mély és vad álomba ringatta a papot, nem lehetett
tudni, mikor ébred majd föl. A nevetés kétségbeesetten, körülbelül a rengéssel
együtt elhalt a fák között. Az aranyszínű levelek még percekig a levegőben
kerengtek.
A kövér és a vörös öltöztetőasszony
ráhúzták a lányra a sok abroncsos szoknyát, csattokat pattintottak össze,
fűzőket kötöttek meg, úgyhogy ő a ruha belsejében úgy érezte, hogy átalakul
valaki mássá. Még hogy nem ruha teszi az embert, gondolta. Felnőtt vagyok.
Ezek a varázsos boszorkányok átprogramoznak. Új életre vágyott, és az új
élet ugyanabban a pillanatban el is kezdődött.
A magas nő
végre föltápászkodott a szatyra mellől. A kezében egy emlékkönyvre emlékeztető
bőrmappa volt. Félretolta két társát és a füzetet meglengette a menyasszony
orra előtt.
Nézd meg,
ez az, mondta.
Mit akarsz
ezzel, förmedt rá a kövér nénike.
Ez a sors
könyve, mondta konokan és csak a menyasszonyra koncentrálva. Aztán kinyitotta.
Alig volt benne pár lap, arra se volt egy-két kiolvashatatlan szónál több
írva.
Nézd csak,
mondta és már-már megint kiabálni kezdett, nézd csak, nincs benne semmi,
a java ki van tépve. Ujját végighúzta a füzet gerincénél levő szakadozott
papírcsíkokon.
Ki van tépve,
súgta halkan.
Hogy kerül
ez hozzád, sziszegte a kövér.
Mért, nem
mindegy kinél van?
A kövér arcán
is csüggedés jelent meg. De. Végül is igazad van. Teljesen mindegy.
Fél háromkor fölvirágozott fehér limuzin
állt meg a ház előtt. A pár kilépett a kapun. Olyan szépek voltak, hogy
őszinte taps fogadta őket. A tapstól megrészegedtek, egymás felé fordultak
és megcsókolták egymást. Pár vendég rosszallóan összenézett.
Aztán beszálltak
a limuzinba, és elindult a nászmenet. Negyed óra múlva már a templomnál
voltak. A templom kapuja azonban ahelyett, hogy hívőkre éhes szájként tátva
lett volna, be volt zárva. A komor, vaspántos kapuszárnyak előtt még pókháló
is lengedezett, mintha sose szokták volna kinyitni. Az autók leparkoltak,
a vendégek lassan szállingóztak. Az ifjú pár a lépcső tetején állt. Mindenki
várt valamire. Nevetgélés támadt, na mi ez, micsoda rossz tréfa, mondták
egyesek. És hol a pap. Hallatszott az egyre növekvő tömegből.
Se pap, se
sekrestyés sehol. Három óra felé aztán előkerült a sekrestyés, hogy máskor
nála szokott lenni a kulcs, de tegnap odaadta a papnak, így most amíg ő
meg nem kerül, bemenni se tudnak.
Az óra negyed
négyet ütött, a vőlegény homlokán ideges izzadtságcseppek ütöttek ki. Eszébe
jutott az a doboz a ház (a házuk?) előszobájának szekrényében, amiben pár
madárcsont van. Talán nem kellett volna hagyni, hogy egyszerűen visszategyék,
mintha az lenne a helye. Kivenni. Elásni, levegőbe dobni, elégetni, vízbe
vetni.
Közben fél
lett. A vőlegény nem bírta tovább a némaságot, ami már három óta rátelepült
a tömegre. Senki nem látta illendőnek, hogy másról beszéljen. Erről meg
majd másnap akartak beszélni.
A vőlegény
apósához rohant. Nem arról volt szó, hogy odajön a házhoz, kérdezte.
Dehogynem,
csapott a homlokára.
Elvihetem
az autódat, kérdezte a mutatványos, megnézem nincs-e ott.
A várakozókon
izgatott zsivaj csapott végig, amikor látták a vőlegényt autóba szállni,
aztán elhajtani valhová. Ezt se látjuk többet. Súgta valaki a tömegben.
És bár nagyon halkan mondta, mégis mindenki meghallotta.
De akkor egy
takra madár húzott el fölöttük, és a menyasszony vállára szállt. Búbos
banka, nyugtázta ugyanaz a hang. A pap porosan, gyalogszerrel megérkezett
a térre, nagy kulcsot kotort elő a zsebéből, kinyitotta a kaput és a násznép
kicsit zavartan betódult a templomba.
A mutatványos, amikor visszatért a házba,
elsőként az előszoba szekrényhez rohant. Mit keres, szólalt meg fölötte
egy női hang. Fölnézett rá, de nem ismerte meg. Ki maga, kérdezte.
A cseléd,
felelte. Ja persze, így a mutatványos, de valami furcsát továbbra is látott
rajta, bár nem tudta eldönteni, mi az. Egy dobozt keresek, mondta, amiben
pár csont volt. Nem tud róla?
Tegnap kidobtam.
Tegnap? Az
lehetetlen, hiszen ma délelőtt találtuk meg.
Pedig már
nem volt ott. Ahogy én se vagyok már itt. Elegem van. Elutazom.
A mutatványos
végre megértette, az volt a lányon olyan furcsa, hogy a saját ruhájában
van. Nem tudná megmutatni, hová doba a csontokat?
A lány kelletlenül
bólintott és a kukákhoz vezette a vőlegényt, akinek tán épp ebben a pillanatban
kellett volna kimondania az asszonygyötrő igent.
Melyikbe?
A lány töprengett.
Azt hiszem ebbe, mondta.
A mutatványos
fölcsapta a kuka tetejét. Rettenetes bűz áramlott ki. Legfelül baromfibél
hevert, legyek röppentek föl róla. A lány abban a pillanatban elhányta
magát, a férfi azonban félrekotorta a beleket és az uborkahéjak rétege
alá merítette a kezét. Fehér ingére tarka húslé fröccsent, nyakkendője
belelógott a kukába. Azt egyszerűen lehúzta valami a mélybe. A fél zakóujja
is elszakadt.
Ekkor eszmélt
magára. Mi a fenét csinálok én itt. Hiszen a papot kéne keresnem. Visszacsukta
a kukatetőt.
A lány, aki
épp letörölte a száját a hányás után, élesen fölnevetett meglátva a mutatványos
megváltozott külsejét. Jöjjön, átöltöztetem, mondta. Bevezette az alagsori
nagy zuhanyozóba, ahol három zuhanyrózsa is volt, de még csak üveglapok
se választották el őket egymástól. Itt még sosem jártam, mondta a férfi.
Vetkőzzön
le, a ruháját dobja csak ide a sarokba.
A mutatványos
kicsit fázott mezítláb a nyersbeton padlón állva. A csapból vasszagú, jó
meleg víz tódult, a lány is fehérneműre vetkőzött és elkezdte szappanozni.
A mutatványos testén és lelkén nyugalom áradt szét. Hol lehet ez a pap,
tűnődött.
A lány elzárta
a vizet és gyorsan egy nagy fürdőlepedőt tekert a vőlegény köré. Ő maga
visszavette a nadrágját meg a trikóját és egy szekrényből egyszerű szövetruhát
húzott elő. Ezt vegye föl, mondta, közben a bűzössé vált ünneplőt a hóna
alá csapta és kivitte a kukába. Begyömöszölte a csirkebelek mellé.
Amikor visszament,
a mutatványost már ruhában találta. Az alacsony falócán üldögélt. Én most
innen elmegyek, mondta neki. Ha maga is el akar jönni, elviszem egy darabon.
Jön?
Igen, felelte
bizonytalanul a mutatványos. Még fölszaladok a szobámba, összeszedem a
legszükségesebbet.
A ház mögött
áll a kocsim, egy fehér kisfiat. Öt percet várok, aztán elindulok.
Két percre
rá már csapódott a parányi autó ajtaja, a mutatványos ott ült az egykori
cselédlány mellett, a csomagját hátradobta az ülésre. Mehetünk.
Alighogy elhajtottak
a ház elől, a hegyek felől másodszor is megérkezett a pap. Madár nélkül,
de egy vándorbotot tartva a kezében. Körbejárt az üres házban. Fölkapott
egy pálinkás kupicát a fogadószobában és kihörpintette.
Aztán lesétált
az alagsorba. Megcsapta a friss zuhanyozás lehellete, és persze a jobbnál
jobb ételek szaga. Bekopogott a konyhába. A kemence vörösen izzott, hőség
volt, a falról cukros lé csorgott.
Nyugodtan
abbahagyhatja a munkát, kedveském, semmi szükség rá, mondta az épp egy
tepsi fölött görnyedő lánynak. A lány fölnézett és a szeméből peregni kezdett
a könny. Már megint újból kell kezdenem, kérdezte. Miféle bűnhődés ez?
Mit vétettem?
De hát nem
kell újra kezdenie. Egyszerűen csak úgy néz ki, hogy elmarad az esküvő,
mondta elégedetten a pap.
Illetve nem
a pap, hanem lent, a pap egyik fele. Megkínálna valamivel ebből a rengeteg
finomságból?
Miközben lent
evett, a lány, akit enyhe izzadtságszag lengett körül, odaült a pap mellé
az asztalhoz.
A rendőrkapitány pontosan fél ötkor
fölállt az első padban elfoglalt helyéről. Bekopogott a sekrestyébe a paphoz,
aki tanácstalanul várakozott. Vagyis fenthez. A miseruháknak szolgáló szekrény
tetején ott üldögélt a búbos banka. Olyan mozdulatlan volt, mintha nem
is élő, hanem kitömött madár lenne.
Tisztelendő
atyám, mondta, ebből már nem lesz esküvő.
Fent széttárta
a karjait.
De erről,
mondta kegyetlenül a kapitány, egy kicsit maga is tehet.
A papnak semmi
nem jutott eszébe, amivel védhette volna magát, de a madár felháborodottan
csapkodni kezdett a szárnyával.
Azt szeretném,
ha elmondaná, mért igyekezett megakadályozni ezt a frigyet.
A kapitánynak
azonban nem volt szerencséje. A papnak az a fele, aki erről valamit tudott
volna mondani, nem volt jelen, épp az esküvő titkos tartalékát falta. Nagy
pohár portóit kortyolgatott, és kezét néha a pattanásos konyhalány piszkafa
lábán felejtette.
Én, mondta
a pap, és fülig pirult a szótól, én nem akartam megakadályozni ezt az esküvőt.
Végül is a házasság nem jóságunkért, erényes életünkért való jutalom.
A kapitány
összehúzott szemmel hallgatta. Beleszimatolt a levegőbe. Mintha hazugság
szagát érezné. Témát váltott.
Tisztelendő
úr, nem észlelt valami furcsát, valmi rendkívülit az utóbbi időben?
Nem. Mikor?
Mondjuk az
elmúlt egy évben.
Egyszer találtam
három hullát, egy idősebb férfiét, meg egy kamasz ikerpárét.
Mennyi ideje
történt ez?
Háromnegyed
éve, tavaly nyáron. Elástam őket. Nejlonzsákokba tettem a három testet
és úgy. De ősszel valamikor, magam se tudom, hogy mért, ki akartam ásni
őket. Már nem voltak ott.
Ez az, gondolta
a kapitány. Aztán hangosan elnevette magát.
A nevetése
kihallatszott a sekrestyéből és a türelmetlenül várakozó násznép felháborodottan
nézett össze. Többen fölálltak és kimentek a templom elé, hátha akkor valami
történik. Az egyik vendég odasúgta a feleségének. Ez a legunalmasabb esküvő,
amin valaha voltam.
Maga szerint
hol van a vőlegény?
Engem keres,
felelte a pap.
Mi lenne,
ha valaki más ugrana be helyette?
Erről a menyasszonyt
kérdezze.
Kiszóltak
a szomszéd szobába a sekrestyésnek. Az behívta a menyasszonyt. Akit a kérdés
annyira felháborított, hogy ideges kacagásban tört ki. Holott igazából
nem tartott volna lehetetlennek egy ilyen cserét. De nem volt ötlete helyettesre.
Bár végülis az az öreg férfi, aki... Tovább nevetett. ...aki megerőszakolta.
Kár hogy már nem él. De mért menne ahhoz hozzá? Mert ő a gyereke apja.
Hát terhes? Nem, sőt.
És nem tartotta
volna elképzelhetetlennek a saját maga lecserélését sem.
A nevető menyasszonyon
most már a násznép maradéka is felháborodott és egyre többen indultak kifelé
a templomból. Az a pár ember, aki még kitartott, szintén nevetgélni kezdett.
A sekrestye
ajtajában fölbukkant a kapitány feje. Elgondolkodva tekintett végig a távozók
seregén. Valamit, valami nagy veszélyt legyőztünk. A rendőr se szaladhat
mindig az események nyomában, gondolta, lemaradni is tudni kell, de erről
a többieket nem lehet meggyőzni. Nekem az is elég, ha abba nem szól senki
bele, mi történik itt nálunk. Visszafordult a paphoz és a menyasszonyhoz.
A közönség
döntött, mondta. A szertartás elmarad.
A templom
előtti téren az örömapa intézkedett. Változatlanul mindenki hivatalos hozzánk
vacsorára, kiabálta.
Az általános jókedvben és evészetben
senkinek se tűnt föl, hogy a vőlegény csakugyan eltűnt, mint ahogy az se,
hogy papból meg kettő van.
A menyasszony
levette fehér ruháját és egy lila selyemkosztümben járkált az asztalok
között. A nagymama egy asztalfőn trónolt, mindig oda járult hozzá valaki,
hogy beszélgetés ürügyén valamilyen ügyes-bajos dolgában kikérje a tanácsát.
A sör jobban fogyott mint a bor.
Ez így volt
előre megbeszélve, suttogta egy hang. Egy másik hang meg is felelt erre:
de mégis meglepődtek, amikor megtörtént. Volt valami általános tanácstalanság
a levegőben. A búbos banka ott repkedett az asztalok környékén, és hol
ennek, hol annak az ételébe evett bele. Az egyik tortán aztán egy pontosan
ugyanolyan marcipánmadárra lettek figyelmesek. Páran nevettek, páran tapsoltak.
A búbos banka odaszállt hasonmása mellé, mozdulatlanná dermedt, és enki
se tudta volna megmondani melyik madár az élő, melyik az édesség. Azt a
tortát nem merték megvágni. Az utolsó vendég távozta után is érintetlenül
állt az asztalon.
A két szökevény száz kilométerre északra,
egy autópálya melletti motelban szállt meg éjszakára. Két egyszemélyes
szobát akartak kivenni, de nem volt, hát a kétágyasra fanyalodtak. A francia
ágyon kívül, volt egy szófa is a helyiségben, az autópályára nyíló ablak
alatt. A mutatványos oda ágyazott magának.
Fáradtan,
rosszkedvűen zuhanyoztak, vacsorázni sehogy se akaródzott lemenniük a sivár
önkiszolgáló étterembe, pedig egyikük se evett egész nap semmit. A mutatványos
éhesnek se érezte magát.
Korán leoltották
a villanyt, alig váltottak pár szót. Az autópálya fényei a függönyön át
is be-becsaptak a szobába. Mozgalmas és vibráló volt a szobában a sötét.
Te, szólalt meg fél óra múltán a lány, amikor már mindketten azt hitték
a másikról, hogy alszik, neked most lenne a nászéjszakád.
Most.
Nem sajnálod?
De.
Hosszabb csend
következett, mindketten azt latolgatták, mi most a teendő.
Visszavigyelek?
Ne.
Gyorsan megfordulnék.
Tizenegyre, legkésőbb éjfélre már megint ebben az ágyban feküdhetnék.
De az esküvő
elmaradt, vetette ellen a mutatványos.
Attól még
megdughatnád.
Sose érdekelt
mint nő.
Hazudsz. Nem
is keféltetek?
Nevetni fogsz,
nem.
Hány éves
vagy tulajdonképpen?
Negyven.
És nővel már
volt dolgod?
Ne hülyéskedj,
hiszen volt szeretőm a szomszéd faluban.
Akkor mért
nem mész most hozzá?
Férje van.
Ja, vagy úgy.
Te azt hiszem nagyobb szemét vagy, mint gondoltam.
Én csak a
madaramat akartam visszakapni.
A nő, akiben
fölébredt a megcsalt nő iránti szolidaritás, fölnevetett. De én meg kidobtam
neked. Tulajdonképpen mért jöttél el velem? Aztán egy váratlan mozdulattal
fölhajtotta a takaróját, nem akarsz mégis mellém bújni?
A mutatványos
odapillantott. Az autópálya fénye épp a szőrös ágyékra esett. A közepében,
mintha fejsze ütötte nyom lenne, piros hasadék látszott. Bámulta ezt a
lyukat. Hiszel Istenben, kérdezte.
Persze, felelte
a lány és visszaborította magára a takrót. A mutatványos akkor föltápászkodott
és mégis bebújt mellé.
Hajnalban a mutatványos arra ébredt,
hogy a szökött cselédlány kibújik mellőle az ágyból, és gyorsan öltözködni
kezd. Úgy tett, mintha aludna, csak azt figyelte, hogy az ő holmijaiból
ne tegyen el semmit. Bár abban sem volt biztos, hogy akkor közbeavatkozna.
Álmos is volt. Csak nemrég aludtak el.
Két perc múlva
már csapódott is az ajtó, a lány elment. A mutatványos fölállt, az ablakhoz
lépett. Látta a lányt a parkolóban menekülve a kocsiba ugrani. Aztán értetlenkedve
figyelte, hogy áthajt a pálya fölötti hídon, és a visszafelé vezető útra
kanyarodik rá. De hiszen ez visszamegy, motyogta. Nem ment az ágyhoz, hanem
a szófára dőlt, ahol még mindig várta a neki vetett ágy. Tízig aludt, amikor
a takarítónők kopogtak, hogy el kéne hagynia a szobát.
Lezuhanyozott
és fél tizenegykor kis táskával a kezében ott állt tanácstalanul a semmiben.
Ennek a tanácstalanságnak
megörült. Tulajdonképpen szerette újra kezdeni az életet. Nem először volt
már így.
Fölbattyogott
a hídra, a korlátnak támaszkodva figyelte a forgalmat. Aztán visszajött
a parkolóba, és egy lugas alatt leült a padra. Most már kezdett éhes lenni.
De csak azért, mert fölfigyelt rá, hogy valami ínycsiklandozóan illatozik.
A kaviccsal felszórt út sárga kövei voltak azok.
Körülnézett.
Senki nem volt a környéken. Óvatosan lehajolt, fölvett egy megtermettebb
kavicsot. A szájába vette. Édes volt, mint a szőlőcukor. Óvatosan ráharapott.
A kő egyetlen roppanással kettéhasadt, a belsejében lekvár szerű töltelék
volt. Nem ízlett különösebben, de érezte, hogy jóllakik tőle.
Akkor tehát
nem kell gondolkodnom, hogy mi lesz velem a továbbiakban. Mások vállalták
magukra az ellátásomat. Hogy kik azok a mások, vagyis pontosabban, hogy
ki az a más, azt persze tudta, de nem volt semmi kedve megnevezni. A táskáját
beledobta az első szemetesbe, és a környező parafaligeteket elválasztó
kerítésen átvetve magát, távozott ebből a történetből. Vagy inkább épp
bevette magát oda? |
|