Zokogtunk, mikor itthagytál
minket,
néztük a fehér falat
s a repedést
a nagy ablak alatt.
Egy pók állt előtte megbénulva,
mint később mi a sírgödröd előtt.
A végtelenség mától rövidebb lett,
mondta valaki a temetőben
s a szomszéd fának nekidőlt.
Egy holló gunnyadozott
fölötte épp az ágon.
Akkora volt, mint az Isten szeme
lámpagyújtás előtt a házban.
Egy ország látta azt a hollót
és magára döbbent
a gyászban.
De azóta már csak
suttogunk rólad,
mint istentagadó korban
az Ég Uráról
és minden áprilisban csodát,
szívrengést várunk,
fejszehullást az égből
kigyöpösödött, zöld sírod köré,
hátha, hátha,
magunkat a csodádban
újra megtaláljuk.
Mert most látjuk csak,
hogy nagyobb voltál te minden áldozatnál
és minden hősnél:
magasban nekünk hazát teremtettél,
amely immár a Nap körül kering
s mint csóva suhog vele
Berzsenyink inge.
Szózat illene hozzád, földrengés-zene,
szózat, kiáltás, tonnás, nagy igék,
poklokból szabaduló hattyúk újjongása,
pusztai marhabőgés hiszekegye,
miatyánkja
s Európa lázas bikája,
ahogy oszlopos akadémiák előtt
vágtat el dübörögve -
A szőre olyan, mint az őszi erdőké,
mikor átizzanak sárgából vörösbe.