Új Forrás - 2001. 6.sz.
 
CSOÓRI SÁNDOR
 
Szózat s kiáltás
                                               Illyésre emlékezve
 
Zokogtunk, mikor itthagytál minket,
néztük a fehér falat
s a repedést
a nagy ablak alatt.

Egy pók állt előtte megbénulva,
mint később mi a sírgödröd előtt.

A végtelenség mától rövidebb lett,
mondta valaki a temetőben
s a szomszéd fának nekidőlt.

Egy holló gunnyadozott
fölötte épp az ágon.
Akkora volt, mint az Isten szeme
lámpagyújtás előtt a házban.

Egy ország látta azt a hollót
és magára döbbent
a gyászban.

De azóta már csak
suttogunk rólad,
mint istentagadó korban
az Ég Uráról
és minden áprilisban csodát,
szívrengést várunk,
fejszehullást az égből
kigyöpösödött, zöld sírod köré,
hátha, hátha,
magunkat a csodádban
újra megtaláljuk.
Mert most látjuk csak,
hogy nagyobb voltál te minden áldozatnál
és minden hősnél:
magasban nekünk hazát teremtettél,
amely immár a Nap körül kering
s mint csóva suhog vele
Berzsenyink inge.

Szózat illene hozzád, földrengés-zene,
szózat, kiáltás, tonnás, nagy igék,
poklokból szabaduló hattyúk újjongása,
pusztai marhabőgés hiszekegye,
miatyánkja
s Európa lázas bikája,
ahogy oszlopos akadémiák előtt
vágtat el dübörögve -
A szőre olyan, mint az őszi erdőké,
mikor átizzanak sárgából vörösbe.
 

Köröskörül savanyú földszag
Megjelent előttem a tavasz
s azt mondta: itt vagyok!
Néztem csak rá, mint részeg utcasöprőre,
aki mögött egy egész házsor
s három aranyesőbokor is tántorog.

Ha itt vagy: itt vagy, újjé, evoé,
morrantam rá békétlen szájjal
és nem hittem neki -
koszos tócsából ittak éppen
Hidegkút másnapos verebei.

S köröskörül savanyú földszag úszkált,
erjedő ágyásoké,
mintha már hetek óta
ecettel locsolgatnák itt a kerteket,
hogy fakuljon ki minden földi rózsa

s viola, nárcisz. Poétám, Csokonai,
terád gondoltam hirtelen:
halántékomnál, lenge páraködben,
szőke bikkfáid zúgtak s tudtam, tudtam,
hogy én már csak a te verseidben

laknék legszívesebben és nem itt a földön,
hol szépen csupán gyilkolni tudunk,
élni és újjászületni soha -
Lassan már a virágoknak is temető kell,
tömegsír, szobor, gyászfa, gyászmoha.

Evoé, tavasz? Evoé, világ?
Hogyan is tudnék gyanútlanul várni rátok
egy eltékozolt, rossz élet után,
mikor az édenkertek mind bezárnak
s kigazosodnak köröttük az árkok?