Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2001. 6.sz.
 
BALÁZS ATTILA
(a meztelen folyó)
 

Victor Bahia kapus üdvözli Önt. Victor Bahia - ez a furcsa konglomerátum ember - három gólt vett be Esztergomban a magyar tollforgató válogatott színeiben. Egyért hibás, odaszúrta valahogy az ellenfélnek a labdát, aztán ijedtében hanyatt vágódott, másikért fifti-fifti hibás a védelmével karöltve, amelyik akkora lyukat hagyott az egyébként szemfüles ellenfélnek, hogy  Victor Bahia hirtelenében nem tudta rendesen bestoppolni, így hát... abban a rongy hálóban lubickolt a laszti.
     A harmadikat nem is látta, ergo nem is hibás. Ám mindez két mérkőzésen történt. Az első, a fontos, az igencsak erősnek tűnő helyi csapat ellen folyt, ám Victor Bahia megtáltosodott, és amúgy mindent kifogott, tehát nem szerény túlzás mondani, hogy ez segítette szárnyra kapni a lankadó csatársort. Utóbbi végül akkorát éledt, hogy a helybeli asszonyok, gyerekek és kutyák hatalmas bánatára: szétverte az esztergomi reménységek bendjének szilárd védelmét. Végeredmény: 8 : 3. A dolog pikantériája, hogy Victorunk az egyik büntetőt a saját nemi szervével hárította el (szükséges megjegyezni: nem egészen szándékosan), úgyhogy picit (hosszan) fekve is maradt utána, mint akiből váratlanul kiment a levegő. Ám minden rosszban van jó is: a mi Victorunk aztán annál büszkébben állhatott a zuhany jótékony sugara alá. Mint aki egy kisebb sárgadinnyét vásárolt a zacskójába, fölébe illesztett, duzzadtan lilás virslivel. Fura ábra jött létre mindenképp.
     Na de, a magyar írócsapat - a zuhany előtti másik, már csak amolyan grátisz, laza, ráadás mérkőzésen, bő mellénnyel - azt cselekedte, hogy kölcsönadta Victor Bahiát meg a legjobb hátvédjét az ellenfélnek, a hazaiak második felállásának, hadd legyen érdekes a muri. Érdekes is lett: 4:0-ra sikerült veszítenie. Victor Bahia addigra már teljesen betöltötte a kaput, mint egy óriáscékla. Nem lehetett beszúrni mellette. És akkor mondták, hogy többé nem adják Victort kölcsönbe, Bahia meg csak vigyorgott, mint aki nem tehet róla.
     És aztán meg volt egy kis felolvasás, rock-koncerttel meg sörrel kombinálva, meg egy kis kajával. Helybéli ifjakkal, akikkel össze lehetett barátkozni, egyet-kettőt dedikálni. És hogy sértődés ne essék, meg jó is az, egy kis marihuánát szippantani a hangszórók dübörgésében az AIDS meg a kábítószer-élvezés ellen rendezett esztergomi Pepsi-szigeten. 2000-ben. Mindenesetre Victor Bahia felnyalta a cirkuszért járó kemény 8000-ret, aztán kilépett a partiból, s visszaájult Pestre, ahol anyukája várta a Királyban.
     - A mi Victorunk! - fogadta Bahiát az anyucija. - Hadd pusziljam meg!
     Bahia kicsit bonyolultnak találta, hogy józan eszmecserét folytasson anyukájával, ezért arra hivatkozott, hogy mennyire elfáradt. Nem bírja már ezt a strapát, ahogy egykor. Tényleg, kezdte is magát úgy érezni, mint holmi összerugdosott karfiollá vált valaki, aki nincs tisztában a saját lehetőségeivel. És akkor mindig jön, amikor jöhet, a patriarchátus szellemében a család legkorosabb hím tagjának a koronázott bölcsessége. Ebben a világképben Victor Bahia mindenképp egy vunderkind, korlátozott hatótávolságú ugyan, de csodafickó - lám, tudunk, tudtunk ilyet nemzeni! -, ugyanakkor némi baj is lehet: ha már felneveltük, átsegítettük a gyemekkoron, kamaszkoron stb., hát akkor most avassuk be finoman az öregedés titkaiba. Szülői kötelesség. Csak úgy finoman, mert rázósabb, mint a kamaszkori bonyodalom. Hogy is magyarázzuk?
     És akkor belevág a témába a mindenkori Apu. A dolog filozófiailag ott kulminál, hogy miként kell felhagyni az ősz szálaknak a szakállból való kimetszegetésével, aztán a dolog óhatatlanul elkanyarodik Apu régi fiatalsága felé, miközben Victor Bahia lelki szemei előtt még mindig a labdát látja közeledni, aztán végképp eltompul. A labda megy elfele. Lassan, mégis tempósan. Utóbb pici fekete ponttá zsugorodik. Apu hatodik ókori szerelmének történeténél Victor Bahia homloka koppan az asztalon.
     - Nem látod, hogy fáradt? - avatkozik közbe az első álmát már átaludta Anyu. - Nem szabad ennyire itatnod.
     - Még hogy én itatom?! - sértődik meg Apu.
     Ezzel felhajtja maradék borát abból a kizárólagosan imádott fajtából, amelyik valahogy elkerülte a borkommandó figyelmét, aztán a meg nem értett, de józan emberek büszkeségével elvonul aludni.
     Victor Bahia marad a széke alatt. Megteremtette új otthonát, elvégre felnőtt, hát azt csinál, amit akar.
     Másnap vasárnap: Victor Bahia kiviszi taxival kedves szüleit a Nyugatiba, mert valahol elhagyta a család kocsiját. Na de jó, éppen minden passzentos, időben sikerült megoldani.
     És aztán Victor Bahia kimegy Szentendrére a meglelt autóval, ott leül a domboldalon - különben is mindenki máshová akart menni -, ott aztán csak ül és peregnek az esztergomi ügyet megelőző és messze túlhaladó emlékei, tapasztalatai és képzelményei. És aztán meg, mivel vitt magával mindenféle cuccot, elkezdi vakargatni, kipucolni a kis házikót, felmászik a tetőre is, kapaszkodik, mint a majom, megnézni, hol ázik be. (Odalátszik a Duna, és a kapus - ahogy ott gebeszkedik - valamiféle csiklandást érez az altestében, meg a nap melegét: ahogy az fenéken csókolja.)
     - Tényleg eladó a telek? - kérdi majd később valaki.
     Victor Bahia úgy talál válaszolni, hogy ez még egyelőre eléggé bizonytalan. Már azért is, mert a telek egyáltalában nem az övé.
     Valamelyik nap majd megint kimegy Endrére, Victor Bahia, kicsit malterozni, aztán kéne kicsit meszelni, aztán meg az egészet úgyis ledózerolja majd valaki, akinek frászt sem ér az a kulipintyó. Csak Victor Bahiának még, meg annak a csövesnek, aki - a jelekből ítélve - megfordult ott a minap. Ér. És meri remélni Victor Bahia, a romba döntés előtt valamikor még, hm, eh... Mindegy. Lombok, kávé, napsugár. Négy és fél évtized. Emlékek, vágyak. Semmi erősebben nem érintheti az emberi lényt, mint a csók meg a regény. Ha vannak is még igencsak húzós dolgok, mert vannak, de nem mindent lehet összehasonlítani. Összeegyeztetni is nehéz. Talán így érdekes igazából ebben az életnek nevezett, rendkívül talányos valamiben. - És itt kikapcsol Victor Bahia logikai rendszere, miközben majdnem megcsapja egy meztelen drótból az elektro.
     Érdekes az az endrei házikó: egyrészt feljön a kocsizaj, másrészt minden úgy tér nyugovóra beesteledéskor, ahogy az a természetben írva vagyon. Azért is, mert már minden körbenőtte, befutotta azt a pici házat. Talán még őrzi valahol annak a kicsike, aszott öregasszonynak az álmát, akié - nagybátyámék előtt - utoljára volt. Egy kis giccses öregasszonyét - a tárgyakból ítélve. Felét ki kellett dobálni. Egy nagy plasztik napraforgó azonban, ha még van lélek bennem, általam nem dobatik ki. Különben is összevegyült már ott a tárgyi világ az ugyancsak megboldogult Zsóka néném hozományával, összepenészedett, összeszaródott, akár a kapás cip?  párja a lyukas gumicsizmával.
     - Victor Bahia meg kicsoda egyáltalában? Nem is így írják a nevét.
     Hm...
     Már nem szoktam tudni, miért és kinek írok. Kit érdekel? Egyáltalában. Engem se érdekel más baja (roppantul), elmúlt ez az ifjonti lelkesedés (hazudnék?). Csak van ez a valami a mondatokkal, meg a zavarón súlyos, tolakodó mögöttesükkel. Hozni kéne valamit még, ami hozatni akarja magát, de ha körülnézek, üres a színtér. Hogy is van ez a régi dal? Valahogy így: színfalak közt a szél sem jár, széksorok közt leül a magány. Netán fordítva. Vagy a homály ül le? Tök mindegy. Vélem, végbélszél. Ha sikerül meggyújtanod, rövid lánggal ellobban. Ennyi. Gyermekkori kirándulásokon szórakoztunk ezzel. Mintha ide jutott volna az irodalom. Tisztára ilyen: púz. Elszelelt, elszellentett idő. Kacat, törmelék. Régi foci. Kiszáradt folyó. Döglött halszem. A vak kapus a pókhálós kapuban: nem lát már labdát; a lábatlan csatár  meg nem kap: labdát. Felettük az ég. Néha felhős, néha nem, de az ég ég. És mindketten végül megöregszenek és meghalnak, köpködve a bíróra, aki már rég másfelé jár. Ha jár, ha él - még.
     Fater, ugye a foci! Maga a filozófia. A labdát be kell lőni, hadd fickándozzon a hálóban, és ha utóbb már csak rémlik is, ez maga az élet. Elfelejtett gólok. Felhördülő tribünök visszhangja, elhalt sípszók, szétporladt szotyola. Fantom-eredmény a szétesett táblán. Pele neve is kifakul, Maradona röhejessé teszi magát, Petrica Nikezicre meg csak már mi emlékszünk. A dongalábú Nikezicre, aki akkorát tudott lőni, hogy kiszakadt a háló. Egyszer úgy pofán lőtte a sorfalba beálló szarajevói Mulahasanovicot, hogy annak aztán hidat kellett építeni a szájába. Emlékezzünk Pušibrkre, a villámgyorsra, Szilveszter Takácsra-Takira, az ördöngös cselezőre, Zemkóra, a favágó hátvédre, Ilija Pantelicra, a kiváló kapusra, aki olyan hidegvérűn állt a kapu torkában, mint később és másutt: Victor B. portugál lovag. Emlékezzünk, édesapám! Mindenkire a Vojvodinából, abból a Vajdaságból: az I. ligában.
     Emlékszem, csak álltunk, néztünk, néztük a mérkőzést legfelülről, és ha megfordultunk, hát ott volt valahol mögöttünk a folyó. Mint örök valami. A folyó. Emberfeletti felszabadító rúgással akár beléje is pottyanhatott a labda. A Meztelen folyóba, mert nekem ezentúl már mindig ez lesz a neve. Gola reka. Ahogy egy szerb barátnőm mondta, sok-sok évvel a Kecskefalván (Kozarcin) született Ilija Pantelic bravúros védései után: Gola reka. Mondta Ilija mutatványai után, a Pantelicén, aki végül ugyancsak kiment külföldre, mint sokan mások. És soha nem láttam visszatelepedni. Csak a lelke jár vissza néha Franciaországból vagy honnét? Inni egy kicsit a Gola reka vizéből, szétterpesztett, jellegzetesen erős vádlijú, pantelici, törékeny nők imádta lábakkal. Inni a folyóból, amelyik a távoli Feketeerdőben ered, folyik Ulmnál, Regensburgnál, Passaunál, Bécsnél, Pozsonynál stb. Elhömpölyög Esztergomnál, nagyot kanyarodik Visegrádnál, hogy Szentendrénél is jól látható legyen, a Szamár-hegyről például, vagy az Áfonya utca fölül, a Róka-árok mellől, egy kis romház tetejéről, ahová létrával legkönnyebb feljutni.
     Tisztára úgy néz ki, hogy jó kapus - ha kellő lelkesedéssel és optimizmussal nekilátna - onnét kézből belerúghatná a vízbe a labdát, amelyik aztán elúszna a fővárosi parlament előtt, hogy Csepelnél elhagyja Budapest térképét. Ha valaki ki nem szedné, vagy egyszerűen fenn nem akadna valahol e bőr és gumigömb, amiről most szó sincs, hogy fennakadna, akkor maga mögött hagyná Dunaföldvárt, a paksi atomerőművet, a gemenci szarvasokat, Baját, Mohácsot, a magyar-jugoszláv határt, Bezdánt, Batinát, Vukovárt, Bácspalánkát és Futakot, a Fruska-hegyet és Újvidéket, majd Belgrádot (Nándorfehérvárt). Onnét sodorná tovább a Száva folyó habjaival felerősített Duna Smederevo (Szendrő) vára felé, ahol a fecskék (szerbül: laste) állítólag háttal suhannak a víz fölött, de elfelejtődött már, hogy miért. Hosszú útján végigtáncolna Jugoszlávia és Románia között az Al-Dunán, át a Kazán-szoroson, a Vaskapun, hogy aztán Csernavodánál megközelítse a Fekete-tengert, de mivel itt a Dobrudzsa tönkje az örvénylő folyam útját állja, labdánk tengerélménye még egy kicsit váratna magára. Csak némi megpróbáltatások árán következne a festői szépségű Duna-delta, amelyik tiszta lutri, maga a legnagyobb megpróbáltatás, mert a delta észbontó labirintushoz hasonlítható, ám némi mázlival ki lehet jutni a Fekete-tengerre. Tippelném: a hajók útját követve. És akkor: végre a tenger! A Csernoje more, törökül: Karadeniz. Görögül Pontusz Euxeinosz, azaz: Vendégszerető-tenger. Rengeteg virgonc sprotnival meg játékos delfinnel. Igazából nem kell különösebb képzelőerő ahhoz, hogy magunk előtt lássuk, amint az egyik ügyes delfin intelligens, domború homlokán pattogtatva labdánkat, átsegíti azt a Boszporuszon meg a Dardanellákon, bele a Földközi-tenger erős áramlataiba.
     Bonyodalmas lenne tovább részletezni, ugyancsak felettébb nehéz kitalálni, vajon lasztink bekanyarodna-e kicsit Otrantónál az Adriába, hogy megfelelő idő elmúltával ugyanott jöjjön ki, ahol bement, miként az eltévedt gumigolyó az albán kecske bendőjéből. Lehet, nem tenné meg ezt a kitérőt, hanem - a beléje szorított levegő lankadatlan szabadságvágyától vezérelten - tűzne kifelé az ugyancsak álságosan parttalan óceán felé. Elképzelhető az is, hogy a majmok látnák utoljára Gibraltárnál, ahogy apró fekete ponttá zsugorodik, miként annak a kísérleti csimpánznak a pupillája, amelyiknek belőtték a laborban a heroint. Azért mindenképp fantasztikus, mire képes egy nekikeseredett kapus!
     Valahol olvastam, hogy a leghosszabb kirúgás - persze, a körülmények egybejátszásával - bizonyos David G. Leibnitz cerberusnak köszönhető, aki az ausztrál Bundaberg-Rockehampton számunkra viszonylag érdektelen rangadóján durrantott - izgalmában elcsúszva - akkorát a bőrgömbbe, hogy az a feje felett hátrafelé kiszállt a stadionból, s egy jóval később a marokkói Tangerben, majd a kubai Havannában kikötő hajón állapodott meg. Jó, mondhatni, így könnyű! Ám nem mellékes, nem ártana tudni, Bundabergben mennyire a pálya a kikötőtől? Igaz, Szentendrén lejt a terep, azért mégis messze van. A folyó. A Danubius, Hister, Ister vagy Donau, Dunaj, Dunarea stb. A Dunav.
     Tehát a Duna, amelynek szivárványos habjaiban nem holmi gömbölyű, meztelen labdafélét látott fürödni 1999. szóban forgó áprilisi napján Arsenije Krmpotic az Újvidéki Televízió sportműsorának operatőre, hanem egészen mást vett észre a szeme sarkából, miközben a tévé kocsijával kelt át a nagy ívű Szabadság-hídon. Arsenije Krmpoti? úgy látta, mintha egy hatalmas szivar közeledne a víz színe fölött bukdácsolva, ugyanakkor nagyon-nagy, határozott sebességgel a híd felé, amelyiknek a közepe táján tartott jómaga. Arsenije Krmpotic lelke felsikított. Keze ösztönösen behúzta a kéziféket. Kivágta a kocsi ajtaját. Másra hiányosan emlékszik. Legkevésbé a Bundaberg-Rockehamptonra.
     Jómagam nem szeretném ezt úgy fűzni tovább, mint részeg pók a hálóját, szüntelenül előre menekülve, inkább kicsit megállnék, visszakötnék valahová. Vissza egy gyermekkori álomhoz, amelyben Újvidéknél kiszáradt a Duna.
     Jó ég tudja, mi történt, de egy reggelre arra ébredtek az emberek, hogy a folyóban nincs víz, így olyan kép tárult a szemük elé, amelyhez foghatót sosem láttak. Mindenütt döglődő halak fetrengtek az iszapban ama eszméletlen lim-lom között, amelyet a folyó kleptomániás szarka módjára hordott össze időtlen idők óta. Nehéz lenne pontos leltárba venni mindent, de akadt ott beszakadt horog, rozsdás sparherd, régi mosógép, elpusztult kígyó módjára tekeredő drótkötél, ósdi mozsárágyú, lyukas sisak, handzsár, régi pénz; autóroncs, pumpa, felni stb. Rengeteg üres üveg, esernyő, sétabot. Bicikli váza meg  sok-sok csont, tátott szájú, moszatos koponya hiányos fogazattal, ilyesmi. Vödör, tésztaszűrő, két csőregemetélő, ötven kigörbült kanál. Érdekes, hogy a vár alatt - sárba fúródott orral, tattal-csavarral az ég felé - kisebb hajó meredezett. Kajütjében még ott lógott a kapitány szögre akasztott esőkabátja. Szóval, mindez eléggé obszcén a maga módján.
     Feljebb, a kanyar után, az újvidéki strandnál, ahol egykor annyi embert lőttek jég alá, súlyosan megpatkolt cipők hevertek, bakancsok meg kabinkulcsok, Arsenije Krmpotic később épült hídja alatt (Ganz-MÁVAG). Néhány fésű, fürdőruhák melltartójának kapcsai szétszórva a kiszáradt, homokos fenéken. Rengeteg barackmag meg egy kilőtt műláb. Két evező vasból, meg egy pici ólomlapát. Nem utolsósorban az a földgömbre emlékeztető, jókora színes glóbusz, a folyami közfürdő éke, amelyiknek fogódzójába belekapaszkodhatott mindenki, aki úszás közben egy kis pihenésre vágyott, netán puszta életét igyekezett menteni, levegőért kapkodva.
     Nos, ezt a fogódzót ragadta meg valamelyik régmúlt, békebeli nyáron egy pendülő kislány, bizonyos Bednárik Ica is, hatalmas, jól kifejlett hónaljbozontot tárva egyik tanárának, bizonyos Kovalszky Rezsőnek hatalmasra kerekült szeme elé. Történetük, ha minden igaz, fellelhető lesz ebben a szabálytalan krónikában, amelyik vékony, kanyargó, bátortalanul csurdogáló érként kezdődik, hogy hatalmas, erős folyóvá duzzadjon, úgy ömöljék bele a tengerbe, amelyik minden hajó alatt úr, de zátonyközelben néha maga sem tud ellenszegülni a világítótornyok parancsának. Ezt azonban csak kevesen érzékelik. Erről lenne szó. Meg másról. A Duna istene úgy segéljen! Az örök folyóé, amelyik eddig még csak hajnali álomban száradt ki, délre mindig megtelt vízzel. Azonban megmaradt estére is: a Meztelen folyó képe. Egy lassan beesteledő ember elméjében, ebben a szárazföldi tengerészében, aki néha úgy látja: maga a folyó a híd. Hosszában. Aztán elmegy aludni. És eddig még mindig felébredt, s már csak néha focizik. Teste egykor olyan volt, mint az angolnáé. Ma már törik. Vaskapus. Fényképezkedett a folyóval. Aláírás: A Folyó meg én - útban a Tenger felé. És írt, most is ír hozzá szöveget. Ennyi. Kicsit ikrás a kép, meg a szöveg is, de annyi baj legyen.
     Itt látjuk - lelki szemeink előtt - Krmpotic Arzén újságírót, amint kiperdül a kocsiból azon a napon, amelyen Wesley Clark tábornok támadást indított az újvidéki Szabadság-híd ellen. A rakéta becsapódása után Krmpotic Arzén - Ilija Pantelic kapus bármely bravúros vetődését messze lepipálva - repül a korláton át, miközben a híd haláltusázó őshüllő nyögésével, ropogva beadja derekát, és a folyóba zuhan. A televízió említett operatőre is a vízben köt ki, nem messze attól a helytől, ahová a hatalmas fém strandlabdát szokták kikötni, amikor melegebb és boldogabb idők járják. Arsenije Krmpoticnak óriási mázlija van, hogy nem pusztul a Duna medrébe. Megkegyelmez neki a felöltözött folyó, amelyből még időben kihalásszák. - Nos, az ilyen emberre mondják a világ összes táján, hogy szerencsés csillag alatt született. És egyesek még zenét is írnak, írtak erre a témára, a szerencsés csillag motívumára, mint például régen Avakum Avakumovic szentendrei hangszerkészítő-zeneszerző, aki olyan furulyát gyártott, amelyben egészen másképp szeleltek a lyukak, mint a szokásosban. Következésképp az kissé máshogyan is szólt. Avakum Avakumovic másképp zengő muzsikája régen, forró nyári estéken fátyolként borult a település alacsony házikóira, megdobogtatva az izzadó, pőre testekbe zárt szíveket, távol tartva a folyó felől dühödt rajokban érkező szúnyogokat, miközben enyhén frissítő, légkavaró hatással bírt. Mert ilyen volt a kis termetű, nagy tüdejű Avakum Avakumovic pikulája, Arsenije Krmpotic egyik hosszú utat megtett őséé.
     Legalábbis a legendák szerint, amelyeknek hálóba fogására különösen hajlamosak a vizek partján élő emberek.