|
visszanyesem a fákat: virradjon korán. Kusza fűszálak tövén ismeretlen virág bomlik fehéren. Nyári viharban fehér papírlapjaim mind szétrepkedtek. Szülőfalumban szüleim jól vannak. Szusi-ízt érzek! Körtét hámozok. Édes cseppek peregnek a penge élén. Főkapu szélin kókadt fejű liliomok nyiladoznak. Aludnék egyet, a legyeket légy szíves, halkan csapd agyon. Vadrépa virágra cseresznyenyílás idején ‘kise kíváncsi. A kopár kertben kóbor macska kószál - oda is szarik. Milyen hűvös van! Fenyő törzsét apró rák mássza az esőben. Langyos eső csepereg csupasz tövisekre. Öreg algák közt az olvadt jegű tóban garnéla matat. Ágyúdörej űz morajgörgeteget. Rügy fakad a fán. Macujama vára hűvös közönnyel pillant le a magasból. Újév napját rettenetes csönd fogadja utcahosszat. Eltaposott rák, kimúlt. Fölkél mögüle az őszi reggel. Hulló levelek, nem tudom, honnan jöttök Vége az ősznek. Borostyán fut le kihajló sziklatetőről: kész kis templom. Mindig egyedül hasítja húgom a fát téli jégcsöndben. Elzakatoló vonat gomoly füstjéből: lombos templomok. Elbúvik a Hold, s hatalmas hullámhegyek támadnak fel. Érett szőlőfürt sötétlik mélybíboran. Szinte fekete. Elnyomtam egy pókot, hideg éjszakákra magam maradtam. Így szeret, gyűlöl: lecsap egy legyet, és a hangyáknak adja. Folyó, nyáridőn. Bár van híd, lovam mégis vízen gázol át. Tisztáson tócsát csillant a fák közti villámvillanás. Öreg temető. Buján tenyész a burján roskadt sírokon. Holdvilágnál megelevenednek a madárijesztők. A tüzijáték elpukkant, hazamegyünk. Mily setét az éj! Zúgja végzetem - jó jövendőmondó az őszi szél. A hegyi falut beeste a hó, leple alól zajong a patak. Repesve kérdem újra és újra, milyen magas kinn a hó. Esik a hó, nézd! Fektemből kilátok az ajtó hézagján. Húzd el az ajtót! Hadd vessek Ueno havára csak egy pillantást. Megborotváltak. Páraglória rejti ma Ueno harangját. Vaj’ meddig élek? A mai éjszakám is annyira rövid... Ágyban, betegen, behavazottan... Egyre ez fekszi agyam. Tavaszi zápor. Esernyő alatt böngészem a könyvárudákat. A kertbe üríti forróvizes palackját, kihűlt. Süt a Hold. Rizsünk is érik, füst se szállt fel ma a hamvasztóból. Páva a farkát tavaszi fuvallatra legyezővé tárja. Búzát ha vetünk, fel kell kötözgetni az eperfák lombját. Várlak éjszaka, megint jeges a szél, majd elered az eső. Mire utána- fordulok, alakja már a ködbe vész. Csiga csalogatja esőfelhő cseppjét: behúzza szarvát. A kolostornak pusztán kapuja áll még lakatlan mezőn. Hópihék hullják be a kacsákat este az öreg tavon. Templomi harang zúgása általzengi a lomha éjszakát Én megyek tovább. Te itt maradsz nélkülem. Más-más ősz vár ránk. Félnapi vihar - a mályvavirág szárát derékba törte. Kerti szilvagallyak kivirultan kívánnak boldog újévet. Öreg ősz van már, istentelenül élek és buddhátlanul. Elfordulok a Buddhától, szembenézek a hűvös Holddal. Elhervadt a rét. Csak egyetlen csóva fény tér be kunyhómba. Fergeteges szél - a tornácon vert diók viharzanak át. Fának vetem hátam, tar ágakon túl felettem: csupacsillag éj. Tízezer évig él a tengeri csiga. Teszi a semmit! Éneke elhalt, most repül a kabóca - láttam! én láttam! Fakózöld pók vörös rózsa szirmára akaszkodik. Viharzó éjjel, könyvvel a kézben, szívem hullámverése. Elhagyott az ősz - egymás gallyát húzza-vonja egy fenyőfapár. Alacsonyan szállnak a sáskák, bakhátak felett fogyó napfényben. Téli kamélia, feláldoználak füstös Buddhánk oltárán. Hegyek hegyek hátán, mind sárgábban zöldellnek - kakukk szava szól. Messzi derengést szűr át falevelek tömény ősz-színe. Mályvarózsa hajt sietve, le ne késse a nyári napfordulót. Sziklakő kettő- három hever szanaszét száradó mezőn. Szülőfalum, ó! Az ünnepeknek vége. Érett a hurma. Hurmába harapok, s felcsendül a harang Hórjú-templomban. Síromra elég: "Datolyaszilvafaló haikurajongó." (három utolsó haikuja, a szivacstök levét köhögés ellen itta:) turhába fulladtam szökik a lélek tele a tüdőm torkom szivacstök leve sem szakítja fel szivacstök-lé sem éjidőn tegnapelőtt nem enyhül többé - * Maszaoka Cunenori (1867-1902) írói álneve Siki volt, ami hegyi kakukkot jelent. A siki nyitott csőre belül vérvörös, a legenda szerint tiszta, szép énekét nem hagyja abba addig, míg el nem vérzik a torkán át. Siki, a modern japán haiku megteremtője tüdővészben halt meg 35 évesen... |