Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2001. 4.sz.
 
VEKERDI LÁSZLÓ
Füzi László: Alkat és mű
Németh László 1901-1975
 

Füzi László Németh-könyve az első teljes biográfia és pályakép; hosszú évtizedekre meghatározóvá azonban erre a teljességre alapozott elfogódottan elfogulatlan (élet és mű) értelmezése avatja. A teljességet (a hatalmas Németh-irodalomban ezidáig be nem került) két forrás: a felfedezésszámba menő Németh József Napló és a monumentális Levelezés kiadása most először teszi lehetővé, kritikai összevetésük Németh László önéletrajzi-önértelmező írásaival pedig a Németh László-filológia gazdagításán túl egyben új lehetőségeket nyit meg Füzi Lászlónak a pályakép finomítására és az életmű újraértelmezésére.
     Az eddigieknél sokkal egységesebb és személyesebb, már a kora ifjúságban felsejlő jellemvonásokra és a rajtuk keresztül megszűrt-értékelt tapasztalatokra szervesen ám nem a szó köznapi értelmében következetesen felépülő pályakép bontakozik így ki; egy kép, melyben az alkat eredendő rugalmassága a korai élettapasztalatok megformálta magatartás megőrzése mellett elegendő teret hagy a történelem nagy mozgásai által indukált szerepek vállalására és változásaira. Az ezzel járó ütközések a történéseket felfokozottan megélő lélekben felébresztik és akár az elviselhetetlenségig feszítik az egyéni és a közösségi (a válság csúcsain a kettőt azonosító) veszélytudatot, s az ebből felizzó írások azután mintegy szellemi visszacsatolással erősítik és átalakítják a szerepeket. Alkat-történelem-szerep(változatok)-művek dinanikáján át együtt alakul így élet és írás, a maga egyéni értelmét szükségképpen a lét kollektív dimenzióiban keresve és találva meg mind a kettőt.
     Ez az elvont összegezés azonban inkább csak afféle lektori tiszteletkör kíván lenni, s nem próbálja még csak sejtetni sem a részleteknek azt a gazdagságát és egymásból szövődő kibontakozásuknak, azt az önmagától adódó ökonómiáját, amely a monográfiát jellemzi. Ahogyan például a jól ismert Proust-hatás mellett felhívja a figyelmet Németh László Ulysses-értékelésére; ahogyan az ifjú kritikus (vagy inkább regényíró?) "a művet magát az új művészet útkeresésének összefüggésébe állította: »A művészet új útja? Nem szenvedhetem ezt a szót. Az én szememben minden nagy író intőoszlop, erre ne jöjjetek, erre minden levegőt elszívtam. Joyce, azon túl, éppen úgy mint Proust is, éppen nem új út, inkább régi törekvések netovábbja. Proustban a lelki rétegek egymásba gyüremkedését ábrázoló lélek-geológia jutott felséges zsákutcába, azon pedig, amit Joyce csinál, stílus és nyelv vakmerő, ha úgy tetszik szürrealista ráhangolásán a benyomásokra, az utolsó harminc évben ki tudja, hány író vérzett már el.« Azt hiszem, így kell érteni azt, hogy mit tartott folytathatónak, vagy mitől zárkózott el, azt is értette, amivel nem tudott azonosulni, vagy nem tartott folytathatónak. (A Joyce-írás kapcsán említem meg, hogy már a szakításuk után Babitsnak írott levelében megjegyezte: »Joyce nálad maradhat, énnekem beláthatatlan időn belül nem lesz rá szükségem; elég volt, amit egyszer ki tudtam kapirgálni belőle«. Volt valami szép abban, hogy a régebbi és az újabb irodalmi nemzedék egy-egy meghatározó alakja ugyanabból a kötetből próbálta »kielemezni« az újabb európai irodalom mozgástörvényeit.)"
     Mutatis mutandis ugyanerre a szervesen kibomló részletességre épülő "lélekgeológia" lep meg ott, ahol például Füzi egybeveti Kundera Halhatatlanságát az Irgalommal illetve az Iszonnyal; de ezt épp a Kalligramnak nem kell külön kiemelnem, hiszen a Lakatlan szigetben (a Meditáció fejezetben) megtalálható ez az elemzés és értelmezés; más kontextusban, s az esszékötet követelményei szerint elrendezve, de oly annyira kaonvergensen az ittenivel, hogy az ember hajlandó lenne szinte a Meditációban megvont századvégi irodalmi horizontot az Alkat és mű csírájának tekinteni.
     A monográfia elemzése mindenesetre rövidebb is, bővebb is az esszéjénél; kiegészül például a Levelezés hozadékával. "Németh, aki korábban a huszadik század vezérjelenségeit a tizenkilencedik század felől vette szemügyre, a maga teljes ember-felfogását - merthogy Kertész Ágnes alakjának megteremtésében ez a képzet is irányította - most az irodalom által feltárt huszadik századiság felől tette mérlegre. Hangsúlyozott volt ez a törekvése; a regény világát feltáró, Illés Endréhez írott levelében a kafkai elem jelenlétét említette, ezt megelőzően Illés Endre Prágából küldött lapja kapcsán a Kafka mosolya kifejezést használta, miközben tanulmányaiban mindeddig Kafka nevét talán még le sem írta, egy másik levelében pedig a modernitás képviselőinek a tanulmányozásáról számolt be. Akkor, amikor a magyarságba és az európai civilizációba vetett hitének pusztulásáról írt, zárójelek között így folytatta a levelet: »(Annak az öt műnek a tanulmányozásába, újraolvasásába vetettem magam, amely az európai céhben a legnagyobb hatást tette: Proust, Joyce, Kafka, Musil, Faulkner. A légszomjba került szellem remekművei. Az Égető Eszter, az Irgalom hiába próbálna szembesülni vele, még akkor is, ha az itteni elfojtó apparátus nem működne, nem [olvashatatlan szó - a szerk.] le odakinn is.)« (Levelezés II. 658-659.)"
     "Nem az olvashatatlan szó, hanem a széteséssel való küzdelem teszi nehezen érthetővé ezt a párt sort, Németh életműve mindenesetre immáron ezzel az olvashatatlan szó által megteremtett talánnyal fog továbbélni. Azt gondolom, megjegyzése arra vonatkozott, hogy a »légszomjba került szellem remekműveit« nehéz lenne utolérni, de még inkább a légszomjba került szellemet, még akkor is, ha az itteni, a modernitás jelenségeit és szellemi megjelenítőit eltakaró apparátus nem működött volna, nehéz lenne műbe menteni, leginkább alighanem a szűk horizontú magyar világ miatt. Mindezek ellenére Németh az Irgalomban a huszadik századi szétesettség-élménnyel is szembenézett. Kertész Ágnes tapasztalatának leírása, arra a tapasztalatra gondolok itt, amelyre apját költöztetve a rohanó város képét rögzítve tett szert, meglepően hasonlóságot mutat Kafka szavaival..."
     A Levelezésben feltárt új anyag bevonásának a jelentőségén túl az Irgalom-alfejezet kiemelésével azt is szeretném hangsúlyozni, hogy Füzi László - ez is egyik újsága és szépsége monográfiájának - merészen szakít a korszakbeosztás szigorával. Ahogy Németh László utolsó regényében, élete vége felé haladva, ifjúkori élményeit és apja Naplóját egyetlen szerves egészbe ötvözi "az elhatalmasodó szétesettségre adott válaszként" kigyöngyöződött élet-reménységgel, úgy a monográfia "korszakolása" is időben előre-hátra kerülve szinte valamiféle idő-Odüsszeiát kanyarít az életmű beláthatatlanul sokféle szigetei és partjai között. Nem csupán és nem is elsősorban az életen át hordozott Télemakhosz-téma Irgalommá kiteljesedésének bemutatására gondolok itt; hanem például arra az előre-hátra utaló és mutató tárgyalásra, ahogyan a Tanu-korszak, a háborús korszak és a vásárhelyi korszak eseményei, élményei és művei megjelennek, keletkezésük és következményeik beoszthatatlan noha szinte napokra szakaszolható folyamatában. Grezsa Ferenc monumentális tripikchonjának címeire nem a hármaskönyv - Füzi által újra és újra említett - jelentősége végett hivatkozom itt; azt szeretném illusztrálni véle, hogy a releváns nagy összegező monográfiák megírásának megvan a maguk jól meghatározott történei ideje; Grezsa feltáró-elrendező kritikai munkássága híján elképzelhetetlen lett volna ilyen kristályszerű tömbként felmutatni az életmű 1933-tól illetve a harmincas évek közepétől egészen az "ötvenes évek"-ig terjedő szakaszát, s fényt deríteni a műveknek a történelem válságai, kihívásai és vakságai szerint változó vállalkozásaiban s az általuk megkívánt és megerősített szerepekben a Németh Lászlóban lassan sorssá érő alkat alapvető állandóságára, azonosságára.
     Ezt az új N. L. képet helyesebben N. L.-"filmet" mutatják be A Tanú, A Tanún kívül, az Utolsó kísérlettől a Megmentett gondolatokig című fejezetek; az induló Tanú mohó tájékozódási vágyától - tájékozódni tudásától a reform csalfa reményén, a mozgalom bukásán, a Kisebbségben kisnépi beszorítottságán, a háború rettegésein, a Bocskai-kerti majd 1943 elején a német vereségeket követő fellélegzésen át a háború utáni - keserves kínlódások után elért - sámsoni megújulásig és végül a vásárhelyi óraadó-paradicsomig. Vagy helyesebb lenne "vásárhelyi renaissance"-ról beszélni? Mindenesetre Füzi nagyon határozottan leszögezi - s a könyv egyik nagy teljesítménye, ahogyan alaposan meg is indokolja -, hogy Vásárhely semmilyen értelemben sem volt Némethnek "visszahúzódás". Talán már itt is az a "szerepeken túlnövő természetesség" tör a felszínre, az egyéni és a közösségi feladatvállalás ama szerepjátszás mentes konvergenciája, sőt egybeesése, ami pályája későbbi szakaszát jellemezte? "Ennek kapcsán ismét gondolnunk kell arra, hogy az általa betöltött szerepek nem az őt körülvevő világból szervesen kinövő vállalások eredményei voltak, hanem inkább egyes teóriák önképei, a teóriákból felnövesztett magatartásmódok megtestesülései, az indíttatásukban tisztán létező szerepek így változtak meg." Vásárhelyen élése azonban az őt körülvevő világból szervesen kinövő vállalások eredménye volt; "Németh László Vásárhelyre való visszahúzódása - lám, magam is hajlandó vagyok átvenni Németh kifejezését - tehát NÉmeth Vásárhelyre kerülése, pályájának mozgástörvényeit figyelve, vagy éppenséggel szellemi értelemben egyáltalában nemjelentett visszahúzódást." S nem az elszigetelődés miatt vált meg végül 1948 végén a tanárságtól, "hanem azért, mert újra író akart lenni, ismét össze akarta foglalni gondolkozását."
     Füzi a magyar szellemi élet hagyományos irodalomközpontúságába ágyazottan, ám ugyanakkor a történelem irodalmakon túli áramainak a sodrában mutatja be Németh László szerepeinek és állásfoglalásainak változásait. Jeles irodalom-, művelődés- és eszmetörténészek (Lengyel András, Gergely András, Lackó Miklós, Dénes Iván Zoltán, Csejti Dezső, Kulcsár Szabó Ernő, Poszler György, Buzinkay Géza és így tovább) műveit citálja N. L. európai és hazai orientálódásának megvilágítására; itt azonban inkább a változások és a változatok elemzésére szeretném irányítani a figyelmet, mert a különböző Orega-, Tat-, Spengler-, Szekfű-, Szabó Dezső- és ki tudja miféle hatásoknál sokkal fontosabbnak vélem Füzi Lászlónak azt a felismerését, hogy nem lehet csak úgy általában "Németh László"-ról beszélni. Ebben is Grezsa nyomdokain jár különben, hiszen a nagy Németh-filológus három kötetében a történeti hűség szolgálatában önkéntelenül is három különböző Németh Lászlót állított elénk; de Füzi ezt a magától adódó többféleséget a biográfia és a műtörténet egységébe foglalja, és kibontja a változás dinamikáját. Látjuk, miként reagál egy kivételesen érzékeny lélek szellemi szeizmográfja a kor eszméire, történéseire, fenyegetéseire; Gulyás Pálnak írt leveleiben pontosan regisztrálhatjuk politikai tisztánlátását a hitleri hübrisz csúcsain, és látjuk azt is, hogy népe (ideológiává sűrített) sorsára kalibrált túlérzékenysége miként szorította 1939 vészterhes tavaszán-nyárelőjén a Tanú "növésterv"-ével (a Tanú-szereppel) a sok tekintetben teljesen ellentétes Kisebbségben-szerepbe. De látja, és levelekkel-művekkel láttatja Füzi azt is, miként lép túl a szellem a szerepeken; s telitalálat, ahogyan ezt egy Bibó-idézettel demonstrálja: "Alapvetően sérelmekre koncentráló, kisnépi gondolkozásmód volt ez, a problémakör gazdasági-történeti-szociológiai összefüggéseit Németh még csak nem is említette. Ezzel kapcsolatban mondta Bibó István: »...a Kisebbségben nekem akkor nagyon tetszett: csak később, fokozatosan távolodtam el tőle; végül 1948-ban az Eltorzult magyar alkat... című cikkben határozottan kifejtettem ennek az egész beállításnak a téves voltát: azt tudniillik, hogy a magyar politikai, gazdasági és szellemi életben fennálló számbeli ‘aránytalanság’ végső oka az, hogy a polgárias jellegű és asszimilálódó magyarországi német és zsidó társadalmakon belül széles rétegek számára is nyitva állott a felemelkedés útja, ezzel szemben a ‘törzsökös’ magyar társadalom rendies jellege folytán megmaradt hierarchikusnak, melyben a széles tömegeknek kevés lehetősége és kevés kedve is volt ahhoz, hogy a felső osztályok számára utánpótlást szolgáltassanak, s ezt az űrt töltötték be az asszimiláltak; kénytelenek vagyunk tehát ezt a torzulást is annak az úri világnak a számlájára írni, mely oly hevesen tudott szónokolni az asszimiláltak térfoglalása ellen.« Ez a szemléletmód, noha Németh nyilvánvalóan távol állt az »úri világtól«, magában az írásban [a Kisebbségben-ben] is tetten érhető. Németh tulajdonképpen a magyar nemzeti jelleg eltűnését panaszolta, ennek okaként pedig az »idegen jelleg« térnyerését tüntette fel, s így eltekintett a valódi, nemzeti önvizsgálattól."
     De látja és hangsúlyozza Füzi azt is, hogy N. L. nem egyedül szorult a nemzetkarakterológia és az asszimiláciológia zsákutcájába. A kor betegsége volt ez, s a korára érzékenyen reagáló Németh László szerepeiben (mint még Szekfűéiben sőt Babitséiban is) olykor keveredett az aktuális nemzeti áramlatokra vagy akár mítoszokra rezonáló eszme- és ideológiaalkotás a kérlelhetetlen gondolkozás reflexióival; ha úgy tetszik gondolkozásának "huszadik századisága" a "tizenkilencedik századiságával". Vagy inkább Füzivel szólva: "Németh, miközben a Tanúban teljes fegyverzetben mutatta meg önmagát, a történelem fölött létezett, történelmen értve azt a folyamatot, amelynek során a jelen múlttá változik, a Tanú után viszont a történelemmel szemben élt, olyan időkben, amikor - az ő kifejezését használva - »a múlt lett: jövőnk, s a halottak a társaságunk«."
     Ezzel a Kisebbségben-világnézettel állítja szembe Füzi hőse későbbi alkotó periódusát: "A háború utáni helyzettel sem tudott azonosulni, főképpen nem a kolaíciós időszakot követő kommunista diktatúrával, ekkor azonban, de nem ezzel a »pillanattal« kezdődően, már érezte azt a távlatot, melyet a történelem mozgása a magyarság számára mégiscsak biztosított, gondolkodásában ismét megmutatkozott a jövő, kis túlzással azt mondhatnánk, hogy csak az mutatkozott meg[...] Gondolkodásának az irányultsága változott tehát meg, az egyik időszakban ez a gondolkodás az elzárkózást szuolgálta, s így önmagára és a közösségre irányult, a másikban pedig a jövőre, azaz ismét csak nyitottá vált, akárcsak a Tanú időszakában."
     Füzi a Bocskai-kerti házavatóval és a híres "Az erdő már nem olyan sötét"-tel a változást pontosan időzíti és dokumentálja - monográfiája jellegzetes finomságaihoz tartoznak az ilyen datálások és dokumentálások -; itt azonban megint csak a változást szeretném inkább kiemelni; azt, hogy Füzi Németh Lászlója szinte kimeríthetetlen megújulni tudásával különféle szerepváltozatokkal (remek például a "Szárszó-szerep" bemutatása) képes reagálni a kihívásokra, mígnem a szerepek szükségképpeni kiüresedésével utolsó nagy alkotói periódusában (miközben pályatársai egyre inkább szerepeikbe bonyolódtak) volt ereje végleg és teljesen megszabadulni tőlük. Füzi a Jézus-regény tervének ismételt felbukkanásával és végleges meghiúsulásával - mintegy kálvária-stációkkal - szakaszolja, illetve kíséri ezt a hosszú kiüresedési és megszabadulási utat; szubtilis előre- és visszautalásokkal sejtetve, hogy ez a szerepeken túlnövő természetesség valamiképpen a vásárhelyi évek ajándéka volt. A realizálódásához persze sok minden más kellett; Füzi könyve utolsó harmadában-negyedében a Levelezés nyomán pásztázva eseményeken és műveken át aprólékos gonddal és immár a kortárs szemével regisztrál minden fontos mozzanatot. S bár itt tán még inkább mint monográfiája előbbi fejezeteiben mindig a történelem kereteiben láttatja hősét, jó ízléssel óvakodik, nehogy "Zeitgeschichté"-t kanyarítson köré, vagy valamiféle bővített családregénybe bonyolítsa. Egyszerűen, már-már kegyetlenül világosan fogalmaz: "Németh nemcsak megsejtője, hanem előfutára, a maga eszközeivel pedig teremtője is volt a hatvanas éveknek. Mindaz, amit korábban megteremtett, a válságokhoz kötődött, főképpen természetesen a Tanú a maga válságokon érlelődött világlátásával, most azonban, életútja szükségszerűen utolsó, a betegséget és az öregséget magában hordozó időszakában az összefoglalásra lehetőséget teremtő megbékélést kereste. Nem rajta múlott, hogy ez a megbékélés, a társadalmi béke pár éves időszaka nem tiszta, valóban a társadalom által kimunkált alapokon nyugodott, s az sem, hogy ebben az évtizedben új feszültségek keletkeztek. Látta az újonnan keletkező ellentmondásokat, nem beszélve arról, hogy tisztában volt a két szocializmus-kép, az önmaga által teremtett és a hatalom által képviselt különbözőségével, szellemi »stratégiája« így, önmaga által is sejtetten, már az indulás pillanatában feloldhatatlan ellentmondásokkal telítődött."
     Füzi most sem kerüli meg a "kényes" kérdéseket; mint például azt, "hogy vajon az önmagát és a kortársakat is figyelő Németh László miért az elsők között mondott igent az 1956 utáni konszolidációra; s nem arra a rendteremtésre, ami a konszolidációt megelőzte, ez a különbségtétel nem kerülhető el."
     S tán még inkább kérdés, hogy miért tűrte látszólag szelíd belenyugvással kisebb-nagyobb irodalmi- és párt-potentátok packázásait? "Mélyen meg kell értenünk, hogy Németh író volt, 1945 után még inkább, mint korábban, méghozzá úgy volt író, ahogyan a középkor vagy a reneszánsz mesterei mesterek voltak, a művet akarta megteremteni, önmagából a felszínre hozni, s ha ezt megtette, akkor azt meg is akarta mutatni[...] A mestert az ő felfogásában az tette mesterré, hogy alkotott, s hogy megmutatta, amit alkotott. Ezért tudta elfogadni a művek változatokban való létezésének módját, feltehetően - az eddigieknél talán mélyebb magyarázatot adva a történéseknek - ezért írta át a Galileit, s ezért mondja majd az aéletműsorozat átírt, meghúzott írásaira, hogy ezek mögött létezik egy másik - a valódi."
     Az Irgalom (ugyanezen középkori-renaiassance értelemben) mesteri elemzése meglehet ezért mutathatja be egy egész életen át írt s egy egész világra nyíló alkotásként a regényt, mint amelyben egyszerre munkál az írót "fiatal korában körülvevő világ újrateremtésére" való törekvés és a "hogyan éljek?" üdvkereső harmóniája. Egyfajta Harmonia Mundana. Vagy éppenséggel "Celestis".

Szerencsés a kiadó, amelyik ilyen könyvet segíthet napvilágra, és nagyon jó, hogy éppen a Kalligram teszi, s nemcsak Füzihez fűződő szíves kapcsolata miatt. Az, hogy egy ilyen íróról egy ilyen monográfia odakint jelenik meg, üdvös (bár alig hihető, hogy kijózanító) oldalfényt vethet a honi gazdag könyvkiadás pazar(ló) provincializmusára.