|
VEKERDI
LÁSZLÓ
Füzi László: Alkat
és mű
Németh László 1901-1975
Füzi László Németh-könyve az első teljes
biográfia és pályakép; hosszú évtizedekre meghatározóvá azonban erre a
teljességre alapozott elfogódottan elfogulatlan (élet és mű) értelmezése
avatja. A teljességet (a hatalmas Németh-irodalomban ezidáig be nem került)
két forrás: a felfedezésszámba menő Németh József Napló és a monumentális
Levelezés kiadása most először teszi lehetővé, kritikai összevetésük
Németh László önéletrajzi-önértelmező írásaival pedig a Németh László-filológia
gazdagításán túl egyben új lehetőségeket nyit meg Füzi Lászlónak a pályakép
finomítására és az életmű újraértelmezésére.
Az eddigieknél
sokkal egységesebb és személyesebb, már a kora ifjúságban felsejlő jellemvonásokra
és a rajtuk keresztül megszűrt-értékelt tapasztalatokra szervesen ám nem
a szó köznapi értelmében következetesen felépülő pályakép bontakozik így
ki; egy kép, melyben az alkat eredendő rugalmassága a korai élettapasztalatok
megformálta magatartás megőrzése mellett elegendő teret hagy a történelem
nagy mozgásai által indukált szerepek vállalására és változásaira. Az ezzel
járó ütközések a történéseket felfokozottan megélő lélekben felébresztik
és akár az elviselhetetlenségig feszítik az egyéni és a közösségi (a válság
csúcsain a kettőt azonosító) veszélytudatot, s az ebből felizzó írások
azután mintegy szellemi visszacsatolással erősítik és átalakítják a szerepeket.
Alkat-történelem-szerep(változatok)-művek dinanikáján át együtt alakul
így élet és írás, a maga egyéni értelmét szükségképpen a lét kollektív
dimenzióiban keresve és találva meg mind a kettőt.
Ez az elvont
összegezés azonban inkább csak afféle lektori tiszteletkör kíván lenni,
s nem próbálja még csak sejtetni sem a részleteknek azt a gazdagságát és
egymásból szövődő kibontakozásuknak, azt az önmagától adódó ökonómiáját,
amely a monográfiát jellemzi. Ahogyan például a jól ismert Proust-hatás
mellett felhívja a figyelmet Németh László Ulysses-értékelésére;
ahogyan az ifjú kritikus (vagy inkább regényíró?) "a művet magát az új
művészet útkeresésének összefüggésébe állította: »A művészet új útja? Nem
szenvedhetem ezt a szót. Az én szememben minden nagy író intőoszlop, erre
ne jöjjetek, erre minden levegőt elszívtam. Joyce, azon túl, éppen úgy
mint Proust is, éppen nem új út, inkább régi törekvések netovábbja. Proustban
a lelki rétegek egymásba gyüremkedését ábrázoló lélek-geológia jutott felséges
zsákutcába, azon pedig, amit Joyce csinál, stílus és nyelv vakmerő, ha
úgy tetszik szürrealista ráhangolásán a benyomásokra, az utolsó harminc
évben ki tudja, hány író vérzett már el.« Azt hiszem, így kell érteni azt,
hogy mit tartott folytathatónak, vagy mitől zárkózott el, azt is értette,
amivel nem tudott azonosulni, vagy nem tartott folytathatónak. (A Joyce-írás
kapcsán említem meg, hogy már a szakításuk után Babitsnak írott levelében
megjegyezte: »Joyce nálad maradhat, énnekem beláthatatlan időn belül nem
lesz rá szükségem; elég volt, amit egyszer ki tudtam kapirgálni belőle«.
Volt valami szép abban, hogy a régebbi és az újabb irodalmi nemzedék egy-egy
meghatározó alakja ugyanabból a kötetből próbálta »kielemezni« az újabb
európai irodalom mozgástörvényeit.)"
Mutatis mutandis
ugyanerre a szervesen kibomló részletességre épülő "lélekgeológia" lep
meg ott, ahol például Füzi egybeveti Kundera Halhatatlanságát az
Irgalommal illetve az Iszonnyal; de ezt épp a Kalligramnak
nem kell külön kiemelnem, hiszen a Lakatlan szigetben (a Meditáció
fejezetben) megtalálható ez az elemzés és értelmezés; más kontextusban,
s az esszékötet követelményei szerint elrendezve, de oly annyira kaonvergensen
az ittenivel, hogy az ember hajlandó lenne szinte a Meditációban
megvont századvégi irodalmi horizontot az Alkat és mű csírájának
tekinteni.
A monográfia
elemzése mindenesetre rövidebb is, bővebb is az esszéjénél; kiegészül például
a Levelezés hozadékával. "Németh, aki korábban a huszadik század
vezérjelenségeit a tizenkilencedik század felől vette szemügyre, a maga
teljes ember-felfogását - merthogy Kertész Ágnes alakjának megteremtésében
ez a képzet is irányította - most az irodalom által feltárt huszadik századiság
felől tette mérlegre. Hangsúlyozott volt ez a törekvése; a regény világát
feltáró, Illés Endréhez írott levelében a kafkai elem jelenlétét említette,
ezt megelőzően Illés Endre Prágából küldött lapja kapcsán a Kafka mosolya
kifejezést használta, miközben tanulmányaiban mindeddig Kafka nevét talán
még le sem írta, egy másik levelében pedig a modernitás képviselőinek a
tanulmányozásáról számolt be. Akkor, amikor a magyarságba és az európai
civilizációba vetett hitének pusztulásáról írt, zárójelek között így folytatta
a levelet: »(Annak az öt műnek a tanulmányozásába, újraolvasásába vetettem
magam, amely az európai céhben a legnagyobb hatást tette: Proust, Joyce,
Kafka, Musil, Faulkner. A légszomjba került szellem remekművei. Az Égető
Eszter, az Irgalom hiába próbálna szembesülni vele, még akkor
is, ha az itteni elfojtó apparátus nem működne, nem [olvashatatlan szó
- a szerk.] le odakinn is.)« (Levelezés II. 658-659.)"
"Nem az olvashatatlan
szó, hanem a széteséssel való küzdelem teszi nehezen érthetővé ezt a párt
sort, Németh életműve mindenesetre immáron ezzel az olvashatatlan szó által
megteremtett talánnyal fog továbbélni. Azt gondolom, megjegyzése arra vonatkozott,
hogy a »légszomjba került szellem remekműveit« nehéz lenne utolérni, de
még inkább a légszomjba került szellemet, még akkor is, ha az itteni, a
modernitás jelenségeit és szellemi megjelenítőit eltakaró apparátus nem
működött volna, nehéz lenne műbe menteni, leginkább alighanem a szűk horizontú
magyar világ miatt. Mindezek ellenére Németh az Irgalomban a huszadik
századi szétesettség-élménnyel is szembenézett. Kertész Ágnes tapasztalatának
leírása, arra a tapasztalatra gondolok itt, amelyre apját költöztetve a
rohanó város képét rögzítve tett szert, meglepően hasonlóságot mutat Kafka
szavaival..."
A Levelezésben
feltárt új anyag bevonásának a jelentőségén túl az Irgalom-alfejezet
kiemelésével azt is szeretném hangsúlyozni, hogy Füzi László - ez is egyik
újsága és szépsége monográfiájának - merészen szakít a korszakbeosztás
szigorával. Ahogy Németh László utolsó regényében, élete vége felé haladva,
ifjúkori élményeit és apja Naplóját egyetlen szerves egészbe ötvözi
"az elhatalmasodó szétesettségre adott válaszként" kigyöngyöződött élet-reménységgel,
úgy a monográfia "korszakolása" is időben előre-hátra kerülve szinte valamiféle
idő-Odüsszeiát kanyarít az életmű beláthatatlanul sokféle szigetei és partjai
között. Nem csupán és nem is elsősorban az életen át hordozott Télemakhosz-téma
Irgalommá kiteljesedésének bemutatására gondolok itt; hanem például
arra az előre-hátra utaló és mutató tárgyalásra, ahogyan a Tanu-korszak,
a háborús korszak és a vásárhelyi korszak eseményei, élményei és művei
megjelennek, keletkezésük és következményeik beoszthatatlan noha szinte
napokra szakaszolható folyamatában. Grezsa Ferenc monumentális tripikchonjának
címeire nem a hármaskönyv - Füzi által újra és újra említett - jelentősége
végett hivatkozom itt; azt szeretném illusztrálni véle, hogy a releváns
nagy összegező monográfiák megírásának megvan a maguk jól meghatározott
történei ideje; Grezsa feltáró-elrendező kritikai munkássága híján elképzelhetetlen
lett volna ilyen kristályszerű tömbként felmutatni az életmű 1933-tól illetve
a harmincas évek közepétől egészen az "ötvenes évek"-ig terjedő szakaszát,
s fényt deríteni a műveknek a történelem válságai, kihívásai és vakságai
szerint változó vállalkozásaiban s az általuk megkívánt és megerősített
szerepekben a Németh Lászlóban lassan sorssá érő alkat alapvető állandóságára,
azonosságára.
Ezt az új
N. L. képet helyesebben N. L.-"filmet" mutatják be A Tanú, A
Tanún kívül, az Utolsó kísérlettől a Megmentett gondolatokig
című fejezetek; az induló Tanú mohó tájékozódási vágyától - tájékozódni
tudásától a reform csalfa reményén, a mozgalom bukásán, a Kisebbségben
kisnépi beszorítottságán, a háború rettegésein, a Bocskai-kerti majd
1943 elején a német vereségeket követő fellélegzésen át a háború utáni
- keserves kínlódások után elért - sámsoni megújulásig és végül a vásárhelyi
óraadó-paradicsomig. Vagy helyesebb lenne "vásárhelyi renaissance"-ról
beszélni? Mindenesetre Füzi nagyon határozottan leszögezi - s a könyv egyik
nagy teljesítménye, ahogyan alaposan meg is indokolja -, hogy Vásárhely
semmilyen értelemben sem volt Némethnek "visszahúzódás". Talán már itt
is az a "szerepeken túlnövő természetesség" tör a felszínre, az egyéni
és a közösségi feladatvállalás ama szerepjátszás mentes konvergenciája,
sőt egybeesése, ami pályája későbbi szakaszát jellemezte? "Ennek kapcsán
ismét gondolnunk kell arra, hogy az általa betöltött szerepek nem az őt
körülvevő világból szervesen kinövő vállalások eredményei voltak, hanem
inkább egyes teóriák önképei, a teóriákból felnövesztett magatartásmódok
megtestesülései, az indíttatásukban tisztán létező szerepek így változtak
meg." Vásárhelyen élése azonban az őt körülvevő világból szervesen kinövő
vállalások eredménye volt; "Németh László Vásárhelyre való visszahúzódása
- lám, magam is hajlandó vagyok átvenni Németh kifejezését - tehát NÉmeth
Vásárhelyre kerülése, pályájának mozgástörvényeit figyelve, vagy éppenséggel
szellemi értelemben egyáltalában nemjelentett visszahúzódást." S nem az
elszigetelődés miatt vált meg végül 1948 végén a tanárságtól, "hanem azért,
mert újra író akart lenni, ismét össze akarta foglalni gondolkozását."
Füzi a magyar
szellemi élet hagyományos irodalomközpontúságába ágyazottan, ám ugyanakkor
a történelem irodalmakon túli áramainak a sodrában mutatja be Németh László
szerepeinek és állásfoglalásainak változásait. Jeles irodalom-, művelődés-
és eszmetörténészek (Lengyel András, Gergely András, Lackó Miklós, Dénes
Iván Zoltán, Csejti Dezső, Kulcsár Szabó Ernő, Poszler György, Buzinkay
Géza és így tovább) műveit citálja N. L. európai és hazai orientálódásának
megvilágítására; itt azonban inkább a változások és a változatok elemzésére
szeretném irányítani a figyelmet, mert a különböző Orega-, Tat-, Spengler-,
Szekfű-, Szabó Dezső- és ki tudja miféle hatásoknál sokkal fontosabbnak
vélem Füzi Lászlónak azt a felismerését, hogy nem lehet csak úgy általában
"Németh László"-ról beszélni. Ebben is Grezsa nyomdokain jár különben,
hiszen a nagy Németh-filológus három kötetében a történeti hűség szolgálatában
önkéntelenül is három különböző Németh Lászlót állított elénk; de Füzi
ezt a magától adódó többféleséget a biográfia és a műtörténet egységébe
foglalja, és kibontja a változás dinamikáját. Látjuk, miként reagál egy
kivételesen érzékeny lélek szellemi szeizmográfja a kor eszméire, történéseire,
fenyegetéseire; Gulyás Pálnak írt leveleiben pontosan regisztrálhatjuk
politikai tisztánlátását a hitleri hübrisz csúcsain, és látjuk azt is,
hogy népe (ideológiává sűrített) sorsára kalibrált túlérzékenysége miként
szorította 1939 vészterhes tavaszán-nyárelőjén a Tanú "növésterv"-ével
(a Tanú-szereppel) a sok tekintetben teljesen ellentétes Kisebbségben-szerepbe.
De látja, és levelekkel-művekkel láttatja Füzi azt is, miként lép túl a
szellem a szerepeken; s telitalálat, ahogyan ezt egy Bibó-idézettel demonstrálja:
"Alapvetően sérelmekre koncentráló, kisnépi gondolkozásmód volt ez, a problémakör
gazdasági-történeti-szociológiai összefüggéseit Németh még csak nem is
említette. Ezzel kapcsolatban mondta Bibó István: »...a Kisebbségben nekem
akkor nagyon tetszett: csak később, fokozatosan távolodtam el tőle; végül
1948-ban az Eltorzult magyar alkat... című cikkben határozottan kifejtettem
ennek az egész beállításnak a téves voltát: azt tudniillik, hogy a magyar
politikai, gazdasági és szellemi életben fennálló számbeli ‘aránytalanság’
végső oka az, hogy a polgárias jellegű és asszimilálódó magyarországi német
és zsidó társadalmakon belül széles rétegek számára is nyitva állott a
felemelkedés útja, ezzel szemben a ‘törzsökös’ magyar társadalom rendies
jellege folytán megmaradt hierarchikusnak, melyben a széles tömegeknek
kevés lehetősége és kevés kedve is volt ahhoz, hogy a felső osztályok számára
utánpótlást szolgáltassanak, s ezt az űrt töltötték be az asszimiláltak;
kénytelenek vagyunk tehát ezt a torzulást is annak az úri világnak a számlájára
írni, mely oly hevesen tudott szónokolni az asszimiláltak térfoglalása
ellen.« Ez a szemléletmód, noha Németh nyilvánvalóan távol állt az »úri
világtól«, magában az írásban [a Kisebbségben-ben] is tetten érhető.
Németh tulajdonképpen a magyar nemzeti jelleg eltűnését panaszolta, ennek
okaként pedig az »idegen jelleg« térnyerését tüntette fel, s így eltekintett
a valódi, nemzeti önvizsgálattól."
De látja és
hangsúlyozza Füzi azt is, hogy N. L. nem egyedül szorult a nemzetkarakterológia
és az asszimiláciológia zsákutcájába. A kor betegsége volt ez, s a korára
érzékenyen reagáló Németh László szerepeiben (mint még Szekfűéiben sőt
Babitséiban is) olykor keveredett az aktuális nemzeti áramlatokra vagy
akár mítoszokra rezonáló eszme- és ideológiaalkotás a kérlelhetetlen gondolkozás
reflexióival; ha úgy tetszik gondolkozásának "huszadik századisága" a "tizenkilencedik
századiságával". Vagy inkább Füzivel szólva: "Németh, miközben a Tanúban
teljes fegyverzetben mutatta meg önmagát, a történelem fölött létezett,
történelmen értve azt a folyamatot, amelynek során a jelen múlttá változik,
a Tanú után viszont a történelemmel szemben élt, olyan időkben,
amikor - az ő kifejezését használva - »a múlt lett: jövőnk, s a halottak
a társaságunk«."
Ezzel a Kisebbségben-világnézettel
állítja szembe Füzi hőse későbbi alkotó periódusát: "A háború utáni helyzettel
sem tudott azonosulni, főképpen nem a kolaíciós időszakot követő kommunista
diktatúrával, ekkor azonban, de nem ezzel a »pillanattal« kezdődően, már
érezte azt a távlatot, melyet a történelem mozgása a magyarság számára
mégiscsak biztosított, gondolkodásában ismét megmutatkozott a jövő, kis
túlzással azt mondhatnánk, hogy csak az mutatkozott meg[...] Gondolkodásának
az irányultsága változott tehát meg, az egyik időszakban ez a gondolkodás
az elzárkózást szuolgálta, s így önmagára és a közösségre irányult, a másikban
pedig a jövőre, azaz ismét csak nyitottá vált, akárcsak a Tanú időszakában."
Füzi a Bocskai-kerti
házavatóval és a híres "Az erdő már nem olyan sötét"-tel a változást pontosan
időzíti és dokumentálja - monográfiája jellegzetes finomságaihoz tartoznak
az ilyen datálások és dokumentálások -; itt azonban megint csak a változást
szeretném inkább kiemelni; azt, hogy Füzi Németh Lászlója szinte kimeríthetetlen
megújulni tudásával különféle szerepváltozatokkal (remek például a "Szárszó-szerep"
bemutatása) képes reagálni a kihívásokra, mígnem a szerepek szükségképpeni
kiüresedésével utolsó nagy alkotói periódusában (miközben pályatársai egyre
inkább szerepeikbe bonyolódtak) volt ereje végleg és teljesen megszabadulni
tőlük. Füzi a Jézus-regény tervének ismételt felbukkanásával és végleges
meghiúsulásával - mintegy kálvária-stációkkal - szakaszolja, illetve kíséri
ezt a hosszú kiüresedési és megszabadulási utat; szubtilis előre- és visszautalásokkal
sejtetve, hogy ez a szerepeken túlnövő természetesség valamiképpen a vásárhelyi
évek ajándéka volt. A realizálódásához persze sok minden más kellett; Füzi
könyve utolsó harmadában-negyedében a Levelezés nyomán pásztázva
eseményeken és műveken át aprólékos gonddal és immár a kortárs szemével
regisztrál minden fontos mozzanatot. S bár itt tán még inkább mint monográfiája
előbbi fejezeteiben mindig a történelem kereteiben láttatja hősét, jó ízléssel
óvakodik, nehogy "Zeitgeschichté"-t kanyarítson köré, vagy valamiféle bővített
családregénybe bonyolítsa. Egyszerűen, már-már kegyetlenül világosan fogalmaz:
"Németh nemcsak megsejtője, hanem előfutára, a maga eszközeivel pedig teremtője
is volt a hatvanas éveknek. Mindaz, amit korábban megteremtett, a válságokhoz
kötődött, főképpen természetesen a Tanú a maga válságokon érlelődött
világlátásával, most azonban, életútja szükségszerűen utolsó, a betegséget
és az öregséget magában hordozó időszakában az összefoglalásra lehetőséget
teremtő megbékélést kereste. Nem rajta múlott, hogy ez a megbékélés, a
társadalmi béke pár éves időszaka nem tiszta, valóban a társadalom által
kimunkált alapokon nyugodott, s az sem, hogy ebben az évtizedben új feszültségek
keletkeztek. Látta az újonnan keletkező ellentmondásokat, nem beszélve
arról, hogy tisztában volt a két szocializmus-kép, az önmaga által teremtett
és a hatalom által képviselt különbözőségével, szellemi »stratégiája« így,
önmaga által is sejtetten, már az indulás pillanatában feloldhatatlan ellentmondásokkal
telítődött."
Füzi most
sem kerüli meg a "kényes" kérdéseket; mint például azt, "hogy vajon az
önmagát és a kortársakat is figyelő Németh László miért az elsők között
mondott igent az 1956 utáni konszolidációra; s nem arra a rendteremtésre,
ami a konszolidációt megelőzte, ez a különbségtétel nem kerülhető el."
S tán még
inkább kérdés, hogy miért tűrte látszólag szelíd belenyugvással kisebb-nagyobb
irodalmi- és párt-potentátok packázásait? "Mélyen meg kell értenünk, hogy
Németh író volt, 1945 után még inkább, mint korábban, méghozzá úgy volt
író, ahogyan a középkor vagy a reneszánsz mesterei mesterek voltak, a művet
akarta megteremteni, önmagából a felszínre hozni, s ha ezt megtette, akkor
azt meg is akarta mutatni[...] A mestert az ő felfogásában az tette mesterré,
hogy alkotott, s hogy megmutatta, amit alkotott. Ezért tudta elfogadni
a művek változatokban való létezésének módját, feltehetően - az eddigieknél
talán mélyebb magyarázatot adva a történéseknek - ezért írta át a Galileit,
s ezért mondja majd az aéletműsorozat átírt, meghúzott írásaira, hogy ezek
mögött létezik egy másik - a valódi."
Az Irgalom
(ugyanezen középkori-renaiassance értelemben) mesteri elemzése meglehet
ezért mutathatja be egy egész életen át írt s egy egész világra nyíló alkotásként
a regényt, mint amelyben egyszerre munkál az írót "fiatal korában körülvevő
világ újrateremtésére" való törekvés és a "hogyan éljek?" üdvkereső harmóniája.
Egyfajta Harmonia Mundana. Vagy éppenséggel "Celestis".
Szerencsés a kiadó, amelyik ilyen könyvet
segíthet napvilágra, és nagyon jó, hogy éppen a Kalligram teszi, s nemcsak
Füzihez fűződő szíves kapcsolata miatt. Az, hogy egy ilyen íróról egy ilyen
monográfia odakint jelenik meg, üdvös (bár alig hihető, hogy kijózanító)
oldalfényt vethet a honi gazdag könyvkiadás pazar(ló) provincializmusára. |
|