Németh László Égető Eszteréhez két oldalról lehet közelíteni: egyfelől mint egy nagy női történethez, másfelől mint egy magyar eposzhoz, mely a huszadik század első felét meséli el. Mindkét oldalról a világot kapja az olvasó, úgy ahogy világot adni csak a legnagyobb regényíróknak sikerült. Németh László mondja Tolsztoj emlékbeszédében¹: "Tolsztoj éppúgy, mint az Odüsszeia írója, azzal a képességével, melyet epikai élettömörítésnek lehetne nevezni, olyan teljes világot teremtett, melyről az az érzésünk, hogy semmi sem hiányzik belőle." Az Égető Eszterben, mint magyar körképben több is van, mint az 1900-as első évektől 1948-ig lejátszódó történetben magában; az első és az utolsó mondatokon keresztül letűnt és eljövendő generáció sorsára nyílik kitekintés. 
     "Az első dolog, ami Esztike fejében szöget ütött, olyan volt, mint egy tréfa. Nagytata a székiben ült és az újságot olvasta..." Ami a kislány fejében szöget üt, az apja eszméinek összeütközése a nagyapja világával, mondattöredékek formájában, amelyekben, bár ő összeállítani még nem tudja, benne foglaltatik az örök konfliktus: a régi és az új törekvések kérlelhetetlen dulakodása. A regény utolsó szavait az ötven felé járó Eszter mondja - vagy inkább gondolja - az unokájának: "Mi mindenesetre felneveljük őt az új világnak. S ő majd megtudja - nyomta a homlokát egészen az övéhez - megtudja, milyen." S mivel "semmi sem hiányzik" a regényből, belőle magából is megsejtjük, s megsejtik majd azok az olvasók, akiknek nagyobb történeti távlatuk lesz az 1948 utáni eseményekhez, hogy milyen világba nő bele Égető Eszter unokája. A regénynek ezt a tulajdonságát megint Németh tulajdon szavaival fejezhetjük ki legjobban; ugyancsak Tolsztojról szólnak, az Orosz fordításaimról² című tanulmányban: "Társadalmi regények kiválóságának biztos jele, hogy idők múltával történelmi regényekké válnak. Aki koráról elég széles képet fest s abban a valóban lényegeset emeli ki, végeredményben ugyanazt a munkát végzi a jelenen, amit a történelem a múlton." A passzivitás és az apostolkodás, a belátás és a megszállottság párviadala a regénybeli történet. Ez a két erő küzdött azelőtt is, ezek fogják továbbra is hordozni az egyének és népek életét. A szerző magatartása sem nem bizakodó, sem nem lemondó; a hóbortos agresszió vagy megszállott apostol éppenúgy nem győz, mint a szelíd engedékenység, vagy családféltő gondoskodás. Az egyetlen valóság az emberi természet. Nincs absztrakt jó és absztrakt rossz: nemes tervek és kiagyalt programok elhullanak, ami megmarad és továbbvisz, az, számtalan megtestesülésében, tiszta humánum. 
     Eszter Szeged környéki kisvárosban nő fel, melyet Németh Csomorkánynak nevez. Nagyapja többtanyás gazda, józan, konzervatív, aki jó magyar szokás szerint elégedetlen a kormánnyal, de idegenkedik minden merész újítástól. Bízik saját erejében, őseitől kapott, bölcsen megtartott és módjával gyarapított vagyonában. Veje, Égető Lőrinc, a nagyjövőjű fiatal ügyvéd, az öntudatos nagygazda szemében még elfogadható társadalmi emelkedést biztosíthatna a családnak. De Égető tisztaszándékú, merész tervei, melyekkel a kisvárost óhajtja a maradiságból európai nívóra emelni, haragos kitörésekre gerjesztik. Eszter édesanyja tüdővészben sorvad, haldoklását az is nehézzé teszi, hogy férje és apja közötti vitákban kell morzsolódnia. Eszter kislánykora ebben az állandó felindultságtól fűtött légkörben telik el. Az ő szelíd, mindenben kielégültséget találó kis lelkére ezek az érthetetlen ellentétek borítanak minduntalan árnyékot, mert hiszen környezetében mindenki jó, csodálatraméltó és íme mégsem lehet őket boldog egyetértésbe összefogni. Öregapja a fennálló világrend, a biztonság és tekintély, a tréfálkozó gyengédség, az otthon melege. Apja szeretni- és sajnálnivaló felsőbbrendű lény, aki jobbá akarja varázsolni a nagyapai világrendet. Biztonságot és családi meleget nem nyújt ugyan, de tekintélyt - ezt Eszti apjának a hívein keresztül érzi - ős is sugároz. Égető Csomorkányból, modern mezőgazdasági és városépítészeti elvek szerint akar paradicsomot teremteni. Féltucat hívén kívül mindenki ellene van, majd az első világháború amúgyis megfojt minden törekvést, a húszas évektől kezdve pedig Égető már egy új generáció új ideájával találja magát szemben. Esztert sorsa nem kényszeríti döntésre apja és nagyapja között, az ő útja a békítés, a kiegyenlítés. Ezen az úton siklik bele a házasságába, mely az eddigi két világ, a nehézkes paraszti és mozgékony reformeri életforma után egy harmadik emberfajtával és életstílussal ismerteti meg, a vidéki kispolgáréval. Falusi patikusné lesz. Szülővárosától elszakad, a nagyszülők meghaltak, apja a maga útjait járja. Eszter minden igyekezete arra irányul, hogy lassan növekvő családját összefogja, hogy biztonságos kis paradicsomot építsen szerettei köré. De azok már nem kérnek belőle. Az Égető-féle univerzálisan gondolkodó reformer egyéniségek helyét olyanok foglalják el Eszter életében, akik az életnek csak egy szektorában rohannak hóbortjaik után. Férje, Máté Józsi újítási láza gépesítésben, spekulációs üzletekben jut kifejezésre, az intellektuel sógor, Károly a húszas évek kultúrpropagandájának mutatós erőlködését szolgálja, Szirmai, a vidéki orvos, hegedűjével muzsikálja magát egy boldogabb múltba és a jelen különcködésébe. Eszter anyósa, a világotjárt művelt dáma, konvenciókkal bástyázza el magát a valódi problémák, a közvetlen emberi reakciók elől. Eszter, "szárnyalászedési" igényével és tehetségével, asszonykorának virágjában is egyedül marad. Háromszor alapít otthont: egy tanyákból összeállott kis faluban, a megyeszékhelyen és végül szülővárosában, Csomorkányon. Itt bontakoznak ki életének nagy feszültségei, itt dulakodnak egymással a szeretteiben forrongó erők és hóbortok, és itt növekszik benne az az emberfeletti női alkat, mely mindenkiből csodálatot, tiszteletet, szeretetet vált ki. S evvel a belső szubsztanciával tartja valamelyest egyensúlyban a körülötte élő indulatokat és természeteket: megint valóságos kis paradicsomot, parányi meleg fészket bélel ki asszonyi képességeivel. Gyermek- és ifjúkorának szorongásait a nagyapa és apa harcai miatt most a férje és apja, majd a József fia és apja közötti küzdelem táplálja. Eszternek utoljára még azt a szellemi párviadalt is végig kell szenvednie, amelyre a legkevésbé lehetett számítani: a szeretett és tisztelt író, Méhes Zoltán és annak lelkes tanítványa, József között. Méhesben egy emberöltővel később lobbannak fel Égető Lőrinc reformeszméi, avval a különbséggel, hogy míg Eszter apja a társadalom egészét fogta át praktikus terveivel, kortársa szellemi síkon óhajtaná megreformálni az embereket. Égető unokája és Méhes tanítványa, az ifjú József öregapja lángját, apja praktikus izgágaságát és Méhes népi romantikáját felületes ötvözetben viszi bele a politikába. Magánéletében szinte csak karikatúrája marad annak, amit őseitől és környezetétől útravalóul kapott. Égető Eszter kudarcot vallott. Kudarca abban áll, hogy nem sikerült emberi jóságát, asszonyi erejét övéibe beleoltania. De nem tartozik-e az asszony életéhez a kudarc és annak eleve vállalása? Eszter belenyugszik az életnek ebbe az alaptörvényébe és megteremti összezsugorodott kis világában az utolsó "paradicsomot", a közösséget apró leányunokájával. "Hisz ő voltaképpen nem panaszkodhat. Az ő családtagjai közt nem volt gonosz ember. Rögeszméjük volt, de ambíció, úgy ahogy Amál (E. sógornője) értette, nem volt bennük. Nem tökélték el, hogy a boldogulásért a gonoszsághoz is alkalmazkodni fognak. Őrülteknek sem az őrültségük miatt látszottak; hanem éppen ez az alkalmazkodás hiányzott belőlük. Mit kellett volna egy gonosz őrült mellett szenvednie! Nem, az övéi igazán kivételes emberek voltak volt bennük valami szép odaadás, óvatossághiány De az bizonyos, hogy amit akart, azt nem érte el. Azt a kis foltot, a lajosfalvit, nem sikerült soha megszőnie. Az tépte szét, amire Méhes gondolt, mikor a Kölcsey utcától búcsúzott, a belátáshiány, az agyvelők összeférhetetlensége, az esztelenség." 
  

Égető Lőrinc az "agyvelők összeférhetetlenségének" az "esztelenségnek" a regényben fellépő első megtestesülése, pedig mai szemmel nézve az volt a legésszerűbb elképzelés, amit ő akart: mintagazdákat nevelni a parasztokból, jóléti intézményt alakítani a városokból. Csak ki kell nyitni a szemet, tanulmányozni az európai kultúra és civilizáció irodalmát, és aztán átvenni mindenhonnan azt, amivel itthon javíthatunk, legyen az rizstermelés a Pó-vidékről, közgazdasági újítások Angliából. Alig akad olyan ember Csomorkányon, aki követné tanácsait, de az a kevés, aki hisz neki, nem bánja meg: Gyevi, a grozsai gazda például Égető ideáljai szerint gazdálkodik; negyven évvel azután, hogy megismerkedett vele az olvasó, kiterjedt családja már egy virágzó tanyaközpontról küldi be az unokákat és azok gyerekeit a csomorkányi kollégiumba. Ugyanakkor a konok maradisággal összetartott gazdaságok, ha nincs többé a szigorúan összetartó kéz, széthullanak, mint Tunyogi nagyapa birtoka. Ha ez így van, miért nem győzedelmeskedik Égető reform-hóbortja a Tunyogi-féle konzervatív csökönyösség fölött? Mert egyik sem engedett a maga igazából. Tunyogi már meg sem érte az első világháború utáni állapotokat, Égető pedig elvesztette a kedvét, hogy - mint maga mondta - a "Habsburg tengerész világában" harcoljon az eszméiért. Visszavonul Eszter kertjébe, a kisházba, mert nem következett be az, aminek a közeli megvalósulását 1918 tavaszán közvetlenül érezte. Akkor, egy Eszternek örökre emlékezetes éjszakán fejtette ki a világhelyzetet és saját vonatkozását a világgal: "A háború azért volt lehetséges, mert a népek gyanakodtak egymásra[...] Ennek a gyanúnak az oka, hogy az európai népek különböző államformákban élnek. A zsarnokság gyanakszik a szabadságra, a szabadság pedig még több joggal a zsarnokságra[...] Ennek a háborúnak az igazi gyümölcse az lesz, hogy kiegyenlíti az alkotmányokat, [...] ez automatikusan meghozza a békét[...] A népek átlátszóvá lesznek egymás számára; láthatják, hogy élhetnek akkor is, ha nem törik meg egymást[...] Az időszerűtlen gondolatokhoz - Égető a maga gondolatait nevezi így - most megjön az idő. El tudod képzelni, milyen példátlan fejlődés indul meg itt a háború után?[...] Engem persze ez a kis Magyaror-szág érdekel közelebbről[...] Én az én kis körömben azt próbáltam. A nép felől, a tanyák felől építeni az országot. A hagyományt, a nép becsületes, ősi harcát az újkor nyújtotta lehetőségekkel megerősíteni." 
     Az önkéntes száműzetés évei alatt ez a lobogás úgy fojtódik vissza, hogy Eszternek a harmincas években egy zseniális parasztfestő képén kell megdöbbenve felismernie apja lényegét: "Órjási ég alatt, mely összepörköli a kukoricát, egy rom tanya lapít[...] A viharban magányos ló forog csapkodó farkkal és sörénnyel, a maga mozgásába belegabalyodva. Egy parasztház ajtajában öregasszony áll..." Égetőt ingerültté teszi az unokáinak és azok hasonló gondolkozású társainak a romantikus lelkesedése a "nép" iránt, mert szerinte átugorják a közgazdasági és tudományos kérdéseket, hogy költőkön, népi kollégiumokon, tehetségkutatáson át lendítsék a parasztot a kultúra vezető pozícióiba. "Az én elvem az volt - mondja Égető keserűen a lányának -, hogy a tanyaiakat gazdaságilag kell fölemelni: megfelelő szervezetekbe kell tömöríteni, mezőgazdasági műveltséget adni. Akkor ne félj, taníttatják ők maguk a gyerekeiket[...] Mi lesz ezekből a betoborzott fiúkból[...] Eggyel több érettségizett naplopó. De mondjuk, hogy kiváló orvosok, mérnökök, közgazdászok lesznek. Akkor is száz közül egy fogja az életét a tanyáknak szentelni[...] Ha jól meggondoljuk, mit csinál egy ilyen internátus: kiszedi a legkülönb parasztgyerekeket és úri janicsárokat nevel belőlük." Égető Lőrinc törekvése alapjában véve egyezik az unokáéval - s József akkori mesterének, Méhesnek a szellemével -, József mégis elmaradt műveltségű begyöpösödött embernek véli a nagyapját, Égető pedig romantikus álmodozónak az unokáját. Tíz évvel később József már Méhest is elavult népi romantikával vádolja, és a válogatott paraszttehetségek helyett az ifjúmunkásoknál, kultúráltlelkű felelős férfiak helyett a politikai pártoknál tart. Eszternek "mintha új belátása támadt volna az emberi boldogtalanságba[...] Nemcsak, hogy az emberek természete, célja annyiféle, még akik egymásnak valók, azoknak is másképpen jár az órájuk. Az egyik korán ér a találkozóra, a másik lekésik róla." De Égetőt magát ez a megelőzés és lekésés élete utolsó pillanatáig nem töri le úgy, mint Méhest, és nem téríti el útjától úgy, mint Józsefet. Eszter ezekkel a gondolatokkal virraszt apja halálos ágyánál: "...ő már rég ott rohan előre, egy másik megjavítandó világba azzal a bátorsággal, amivel az egész életét s az utolsó heteket végigküzdötte. [...] Mint azok a keskeny hajók, amiken azok az északi hajósok, a vikingek vágtak neki az óceánnak. Az igaz, hogy amíg a szeme folyton előre volt, sok mindent nem látott meg. Őt sem, a lánya barátságát. De ez is hozzátartozott, hogy így száguldjon el, a maga csillagzatát figyelve, mellettük, mellette is." 
  

Méhes Zoltán alakjában nem nehéz felismerni a harmincas évek falukutatóinak író-mintaképét, a "Kert-Magyarország" elgondolóját, a Cseresnyés-dráma szerzőjét, amikor először érkezik Móricz Zsigmonddal egy írói estre Csomorkányra. S akiben a felismerés az indiszkréciónak valami kényelmetlen érzését kelti, az jól teszi, ha elolvassa a Sajkódi esték című kötetből a Hódmezővásárhelyről szóló tanulmányt, ahol ez áll: "...amikor vásárhelyi tartózkodásom vége felé az efféle városok betegségéről regényt kezdtem, abba a magam felismerhető körvonalait is belehúztam." Ezt olvasva az általánosabb lelkiismeretfurdalás is eloszlik, amely a csomorkányi intimitások ma is Hódmezővásárhelyen élő személyekkel való összekapcsolásából támad; az említett cikket pedig az Égető Eszter némi folytatásának tekinthetjük. Kiderül, hogyan és miként kapta meg a "csomorkányi" könyvtár szerzőnk Kossuth-díját, mi lett Méhes Zoltán tanítványaiból, és végül még az is, hogyan olvassák ma "Csomorkányon" a regény szereplői az Égető Esztert. De térjünk vissza Méhes Zoltánhoz, aki közvetlenül a második világháború után elfoglalja Égető Lőrinc kis házát Eszter kertjében; az önkéntes száműzetés választásával is folytatva csalódott öreg reformer életformáját. A negyvenes évek második felében nyüzsgő politikai irányzatoknak nincs érzékük a kertészkedő költők, matematikát kedvelő gazdák iránt. Méhes, aki a közéletben nem "posszibilis", Csomorkányon akarja pedagógiai ideáit megvalósítani. Az izgatja, hogyan lehet az emberiség egész tudását "egy író agyán átszűrve egy osztályon kipróbálni", ahelyett, hogy a mindenkor uralkodó literátorok igényeit szolgálná. A szerzetesi magányban mindent átfogó gondolatai szinte Égető eszméit viszik tovább. "A nemzeti irodalom! - mondta elgondolkozva. - Lehet, hogy innen az őrültség. Régen csak irodalom volt, világirodalom. Azt, hogy minden népnek teljes, eredeti irodalmának, sőt kultúrájának kell lennie, a romantika találta ki. Alig több százötven esztendősnél. Nemzeti nyelven, minél szélesebb tömegeknek, amit odáig csak latinul vagy franciául lehetett kapni. Az én életem is miben telt el? Értékeket bizonygattam, ahol kevés, vagy semmi sem volt. Lángoszlopként kanyarogtam egy-két naiv ember előtt, aki elhitte a nemzeti irodalmak szerepéről a mesét[...] Ma ezt adtam föl fiaimnak dolgozatul: ‘Megfelelt-e a nemzeti irodalom vállalt feladatának?’[...] Előttem egész világos a válasz. Nincs többé elszigetelt nemzeti sors, nincs különálló irodalom sem[...] A magyar írók erejük öthatodát ennek az illúziónak a karjába hordták. Csak vasárnap voltak varázslók, hétköznap napszámosok. Minden dolgunkon rajta van ennek a kötelességnek a torzítása. Ezt fájdalmas beismerni. De van benne jó is. Visszaadja az emberi szabadságom. Az emberiség közös nagy dolgaival foglalkozhatom úgy, mint eddig a nemzetével." Később, amikor Méhes az elkövetkező aranykorról beszél, Eszter szívébe belenyilall az apai ábrándozás. "Elszigetelt nemzeti politika, az nincs többet. Csak blokk-politika van. S azt a nagy nemzetek csinálják[...] A kis nemzetek ideje akkor jön el, ha ugyan eljön, amikor ez a sok államcsepp egy nagy világállammá egészen összeállt[...] Csak az a kérdés, hogyan[...] Iszonyú lehetőségek le-fölfelé[...] Minden azon múlik, hogy tud az emberiség a jólétével élni. Az egy emberiség most már meglesz; a kis népeknek lehet itt szerepük. Megcsinálni az embert is hozzája." Eszter eltűnődik ezen az eljövendő aranykoron, melynek az emberét kell Magyarországon kikölteni, s "apja javaslataira gondolt, amit halálos ágyánál olvasott el újra. Apuska is azt hitte, a múlt háború végén, hogy itt van az aranykor. Ő az alkotmányok kiegyenlítődésétől várta. A nemzeteknek nem lesz gyanakodnivalójuk egymásra. De már az első föltevés is rossz volt. Az alkotmányok közt nagyobb különbség lett, mint addig volt"[...] Méhesnek nemcsak utópiái vannak: ahol konkrét embernek adja át az emberiség már meglévő szellemi eredményeit, ott elégtétellel tapasztalhatja, hogy mit lehet elérni. A nyolcadikosok filozófiai vizsgáján "a tétel, amellyel az egész filozófia történetét átnyargalták, az volt, hogy a filozófia valláspótlék, a tekintélyt elvető ember ezzel tartja rendben, ‘öblögeti át’ vallásos ösztöneit. De a bizonyítás során Thalestől Heideggerig, a logikától a pedagógiáig a bölcselet minden nagy kérdésére esett egy sugár." Méhes maga még hozzáfűzi a maga vizsgaanya-gon túlmenő gondolatait: "Az, amit a múltkor az aranykorról mondtam. Az európai civilizáció kioltotta a régi kultúrákat. De a kínaiban, a hinduban, a néger emberben ott vannak továbbra is az ősei. A kérdés ez: hogy lehet a természettudományos világnézetet (nem kérdés, hogy az emberiségnek ez az egyetlen megmaradt mítosza) úgy kitágítani, hogy ez a sokféle ős mind jól érezze magát benne[...] az újkori filozófia már ilyen mentőakció volt; a természettudomány szorításában mentették, ami a vallásban fontos." S Eszter felismeri, hogy "így függ össze egy ilyenféle emberben minden - a diákok lustasága, az államszövetségek, a gyakorlati ész kritikája, Gandhi, azzal, hogy télen úgy kellett belopni a fát a makacs szerzetes [Méhes] konyhájába..." Másik ilyen konkrét kísérlete Méhesnek az új tankönyvek terve. "A mostani tankönyvek voltaképpen lexikonok. Minden megvan bennük, egy bizonyos helyen. Az agyban s az ő könyvében azonban úgy nő a tudás, mint a hólabda, mindig az egész görög tovább, s mindig az egészhez tapad." József, aki őt azelőtt mesterének tisztelte, most metsző gúnnyal figyeli Méhes pedagógiai apostolkodását. Neki most azok, akiknek a szellemében mint gimnazista lelkesen kutatta a népi tehetségeket, "alapjában véve fasiszták. Csak nem sört, hanem kancatejet isznak." Méhestől azt veszi rossz néven, hogy az "emberiség nagy tanítója" akar lenni, világtankönyveivel Japánban és a Fokföldön egyaránt terjeszteni a kultúrát és ezáltal demonstrálja híveinek, hogy a lényeges dolgokról nem beszélhet. Méhest elkeseríti József cinizmusa, felelőtlen játéka a politikai életben, s mindjobban érzi, hogy az uralkodó eszmék színterén a magafajta idealistákban csak ellenséget láthatnak. Száműzetése mind jobban veszít önkéntességéből, míg Méhes a kimondott vád - hogy ő a "magyar Gandhi" - nyomán végleg üldözöttnek érzi magát. Nem akarja veszélyeztetni Esztert, eltűnik a házból, egy könyvet hagyva emlékül. Ajánlásnak ezt írta volna a könyvbe - ha nem dobta volna a dedikált, majd kitépett lapot önmegtartóztatásból a kályhába - "a belátásnak az őrültség". Ez Méhes Zoltánnak, Németh László regényalakjának a története. S itt van Gulyás Pál, az 1944-ben elhunyt debreceni költő verse, Professzor Németh Lászlónak (dátuma 1943. május 10.): 
 

Nem kell minékünk egyetem,
a mi egyetemünk az esték,
a mi hazánk Ó-Debrecen,
hazánk az Ó-Egyetemesség.
Az országúton fut a pályánk,
akácok alabárdjai
őrködnek perceink halálán,
az új percet megváltani.
Mi minden pillanatban holtan
bukunk le s fölemelkedünk
minden pillanatban a porban
s a holdvilágtól ég a kezünk.
Visszük a túlvilági lángot,
s hallgatjuk tört szívünk zaját,
visszük az épülő világot,
visszük Plátót, az Ideát.

Nem kell minékünk egyetem,
bennünk az esti üzenet forr,
minden fűszál nekünk terem,
mi a fűben vagyunk professzor.
Hallgatjuk a fűszálak csendjét
s mindenki mindent ránk uszít,
szétzúzni a természet rendjét
s az éjt, a paracelzuszit.
Az országúton fut a pályánk,
a nagy természet szalagán
futunk a gondolat magányán,
a mi katedránk a magány.
Utunknak nem lesz sose vége,
megyünk, amerre hív a Nap.
Gyalog vándorlunk fel az égbe,
hol a csillagok alszanak.

József, Eszter fia - a regény szerint 1920-ban született - azt a generációt képviseli, amelyik Ady, Szabó Dezső s néhány fiatalabb író művein nőtt föl. A csomorkányi gimnazisták, cserkészparancsnokuk és osztályfőnökük, Szilágyi tanár úr vezetésével nagy hévvel vetik magukat az akkor kezdődő falukutatásba. Létrehoznak egy népi kollégium-félét: a falun kiválasztott tehetséges parasztfiúknak egy otthont, és a kollégiumban taníttatást biztosítanak. József nemcsak abban különbözik nagyapjától és Méhestől, hogy másképpen hajtja végre azok alapgondolatait, hanem abban is, hogy nem teszi rá a lelkét a jó ügyre, nem égeti föl magát az eszme szolgálatában. Ami másnál eszme, az nála csak hóbort, ami másnak emésztő láng, az neki nem több, mint bélyeggyűjtés. Az alapiránya helyes: patriotizmusa, a nemes és jó iránti érzéke, finom ízlése. De a jó értelemben vett két véglet, melyek között a regény alakjai hányódnak, hiányzik belőle: a belátás és az őrültség. Ezáltal embersége is szegényebb, mint nagyapjáé és Méhesé. Eszter is érzi ezt, de minden csalódás után addig tűnődik magában, amíg nem talál enyhítő elméletet a fia mentségére. Legnehezebb túltennie magát azon, hogy József képes volt kirohanni a falukutatásra anélkül, hogy haldokló nagyapját meglátogatta volna. Evvel felidéződött Eszterben az az éjszaka, amikor apja saját "Javaslatait" olvasva, nem hallgatta meg az ő mátkaságának gondjait: "...az Égetőknek mindig fontosabb dolguk volt a férjhezkészülőknél és haldoklóknál[...] József azért mégis a nagyapja lelkét folytatja. Ha ők, az Égetők nem is tudják, neki [Eszternek] tudnia kell. S a kegyelet az, hogy az apját a fiában szolgálja tovább." József a háború évei alatt Szegeden diákoskodik, és ott a németellenes csoporttal űzi tovább gimnazistakori hóbortjait: ankétszervezéssel, népfőiskolával, sorskérdés-kiállítással, "inkább játszott, mint valódi hevességgel". Heves akkor lesz, vágó gúnnyal és éles malíciával, amikor öccséről kiderül, hogy a németbarát oldalon áll. A diákévek után a háború utolsó évében József Pesten egy népi írókat publikáló kiadóval dolgozik, mint cégtárs; ez még mindig a nemes vonal. Az eltolódás politikai működésében és magánéletében az ostrommal kezdődik. Könnyűéletű színésznőt - vagy még homályosabb foglalkozást űző nőt - vesz feleségül, a politikában többre tartja a mechanizmust, rutint, szervezést, mint az eszmét. Így távolodik el élete két legnemesebb mentorától: anyjától, aki a belátás megtestesülése, és Méhestől, aki az eszmék megszállottja. S végül ebbe a kívülről csellengő, belsőleg elkötelezetlen magatartásba bukik bele, s mert úgy látszik, hogy "félhomályt szerető szervező ösztönével ezekből az ifjakból [cinikus léha barátai] s a befolyásuk körébe eső fiatal munkásokból, parasztokból egy ötödik, párt alatti pártot szeretett volna összehozni, amely a hajszálcsövesség törvényei alapján a nyugati polgárosodás erényeivel járta volna át ezeket a népi pártokat" - mint bomlasztó elemet, 1947 telén letartóztatják és másfél évi börtönre ítélik. Kislánya röviddel letartóztatása után születik. Még fogságban van, amikor, 48 tavaszán, véget ér a regény ott, ahol legjobban hiányzik a folytatás, Eszter tűnődésének a folytatása: "Annyi bizonyos, hogy az övéi rosszul éltek a szabadságukkal. Szabadság, szabadság, követelték, de abba a szabadságban is eltévedtek, ami megvolt nekik. Az állam most visszaveszi ennek a szabadságnak egy részét. A gyerekek, akik rossz felnőtteknek bizonyultak, visszakerülnek szépen a szoknyája köré. Jobb lesz így?" A kilencéves unoka majd talán tud erre valamit felelni. 
     A három férfi-főalak tartja a "történelmi regény" fonalát. Józsi, a férj, teljesen Eszter asszonyi történetéhez tartozik és az a szerepe, hogy ellenlábasa legyen a belátás-rögeszme konfliktusban. De ellenlábasa apósának, Méhesnek, és fiának, Józsefnek is. Hozzá képest ezek hárman is belátók, míg ő maga üres hóbortjaihoz ragaszkodik, anélkül, hogy felismerné és tisztelné a megszállottak szent lángját. Égető gépekkel szeretné emelkedés-hez segíteni a népet, Józsi a gépeket magukért szereti. Méhes vegytankönyvével szemben Józsi a patikájában spekulációra alkalmas vegyszereket lát. Fiával pedig kölcsönösen fantasztának tartják egymást, de mikor József a magyar népből a németeknek ellenálló szubsztanciát akar szervezni, Apa-Józsi még akkor is hisz a német csodafegyverekben, sőt még akkor is, amikor már Bajorországból sandít Venezuela felé. Végeredményben típusok Németh László alakjai, de ugyanakkor mindegyik a legkisebb rezgésében is differenciált egyéniség. Olyan gazda, mint az öreg Gyevi, létezhet a Dunántúlon éppúgy, mint a Délvidéken, és mégis több ő, mint a magyar paraszt típusa. Annyival több, ahány szál fűzi Eszter családjához és annak sorsfordulataihoz. A regény egyik erőssége ez: a tipikusnak és az egyszerinek a szintézise az alakok ábrázolásában. 
  

Eszterre magára ez nem így áll. A realizmus legfinomabb eszközeivel megalkotott egyszeri és egyéni alakja nem tipikus asszony, hanem a női lét egyik világarculatának a megjelenítése. Ez az a világarculat, amelyet a görögök Földistennőnek, Anyaistennőnek, Démétérnek neveztek. Az Iszony-beli Nelliben többen felismerték a másik, magasabb női valóságot, a vad, szűzi Artemist. S ha az író nem is szándékosan, talán nem is tudatosan emelte föl asszonyhőseit a mindennapi élet nagyonis emberi helyzeteiből isteni dimenziókba, éppen ezt az írói kvalitást bámulja nagy mintaképénél, Tolsztojnál: "Nem hiába hordta fiatalon Rousseau képét medaillonban a nyakán, ebben a Homéroszban pontosan annyi Rousseau van, amennyi ahhoz kell, hogy az embersorsot irányító kozmikus erők - az istenek - játékát követő epikust velünk érző, a gyengék pártjára álló emberré tegye."³ Amikor összehasonlítjuk Eszter asszonyi tapasztalatait az Iszony Nellijével, akkor kénytelenek vagyunk a mitikus alakot együtt látni a történet mai alakjával, mert éppen ez a mitikus háttér teszi hitelessé Nelli és Eszter tetteit és szavait, viszonyukat a férjükhöz és családjukhoz. És viszont általuk tudjuk meg, milyen volt az a plasztikus és körülhatárolt istenalak, amelyet a görögök minden más istenalaktól megkülönböztetve Démétérnek, vagy - a másik esetben - Artemisnek ismertek föl. 
     Három jelenetben tör elő a mitikus alak a kisvárosi úriasszony mögül. A görög vázaképek egyenértékűek az antik költői szövegekkel. Olvassuk tehát a szöveget, mintha egy vázaképet néznénk: "Ahányszor halottaitól hazajött újra és újra megörült az ő tiszta kis városuknak egy-egy tavaszi zápor után, mely otthon [Csomorkányon] sárba merített mindent, a város itt megmosdottan, felocsúdott petúnia és oroszlánszáj ágyakkal emelkedett föl szárakozni." Az eleuziszi istennő földi mása a magyar alföldi kisváros temetője és virágágyai között mozog a halál és termékenység ritmusában. Még az ingoványos, tüdővészt terjesztő nedvesházú Csomorkányon is megteremti majd Eszter a maga módján az ápoltság és boldogság szigetét. Ami másoknak ivóvízhiány, csatak, burjánzó gaz, azt az ő szeme és keze életet, árnyékot, buja növényzetű kerti békét adó idillé varázsolja. Csak a nimfák és isteni nyájakat őrző pásztorok sípjai hiányoznak. "Először a kis artézi kutat szerette meg a kertben, a kőfal alatt[...] Az üstbe csorgó élővíznek a zaja volt az első kedves, meghitt hang, mely Esztert új környezetével megbarátkoztatta[...] anélkül, hogy tudta volna miért, mindig egy kis gyöngédségfélével ment ehhez az iszamlós vascsőhöz, elvadult testvérét érezte ebben a szelíd kitartásban[...] A szegháti esték után olyan különös volt ebben a kertben ülni: az ember előbb csak a mélységet érezte, mintha lelökték vagy száműzték volna, s most ébredne rá, hova jutott; de a bánatba lassan emlékek szivárogtak, mintha a víz és az elvadult kert lelke olyan rétegeire akarná emlékeztetni, amely a száraz, csikorgó kavics alól nem tudott fölszólni." Eszterben az a Földistennő működik, aki leányát, Persephonét minden évben elveszti, de mikor visszakapja, bő vegetációt teremt örömében. Ő is, akár a suta tanyai házban, akár a modern higiéniájú szegháti otthonban, a veszteség és újrakezdés ritmusát követve próbálja boldogan tenyésző családját összetartani, noha ezt a boldogságot az övéi közül senki sem tudja megbecsülni. 
     A második "vázakép" Esztert ábrázolja az Angyalharag című fejezet tetőpontján, mely az egyetlen drámai robbanás az epikusan hömpölygő regényben. Égető gyümölcsösében vagyunk, Eszter, férje Józsi és a három gyerek: József, Lőrincke, s a kis Eszti. Eszter megtudja, hogy az ura az ő háta mögött eladta a házat. "Eszter később maga is elgondolkozott rajta, mi volt az, ami azt az öt embert a lepusztított asztal körül úgy megrémítette. Az öt arc egész világosan maradt meg benne, noha akkor maga is teljesen idegen volt magának, s a feje mint a búgócsiga, tengerek zúgásával volt tele[...] Égető, miután egy borús s kissé csodálkozó pillantással az ő felnyúlt alakját végigjárta, a maga gondolatait nézte lehorgasztott fejjel. Ugyanakkor ő a kézreszketésén kívül nem érzett mást magában, csak egy fényes zuhatagot: vakító, olvadt vas ömlött át rajta s abban rövid szavak, nem is szavak, villanások, amelyekből szavak, a szavakból hosszú mondatok lehetnek[...] Azért tett olyan rendkívüli hatást, mert őt soha senki sem látta haragudni. Akkor azonban nem tudta, hogy haragszik, csak állt ebben a különös valamiben, ami egyszerre volt köd és vakító világosság[...] Csak most vette észre, hogy ő is áll; arról, hogy mikor állt föl, nem volt tudomása[...] Attól, hogy így ráébredt magára, ő is megkönnyebbedett kicsit, s könnyei egyszer csak ott folytak végig a szája sarkán." Eszter életében ez az egyetlen pillanat, amikor nem a belátás emberi magatartása vezeti, hanem egy isteni indulat: a harag. Úgy nőtt ki sajátmagából, a Keleos király ajtajában, emberfölötti nagyságában megjelenő Démétér alakját véve föl -  
 

az istennő a küszöbről felmagasult a
mennyezetig, megtöltve az ajtót isteni fénnyel.⁴

- hogy egy pillanatra elvesztette kapcsolatát földi énjével: "Nem szégyelli magát? - hallotta valahol a feje fölött [ott, ahol az istennő feje volt] - túl ezen a gyilkos éberségen, mintha egy másik ember torkából szakadt volna fel." Akkor lesz újra saját magává, amikor felébred isteni metamorfózisából és elkezd sírni. A dráma tulajdonképpen nem a ház eladása fölött összekapó házastársak között feszül, hanem a leányát kereső eleuziszi istennő és Égető Eszter transzszubsztanciációjában. 
     S végül harmadiknak egy egyszerű, archaikus kép, a puszta létével tápláló Földanya, sem indulat, sem feszültség, szinte még cselekmény sincs a jelenetben. 1945 telén Eszter tehervonaton utazik Pestre a fiához. A kocsiba ömlesztett kukoricán trónolva, szalonnával, kolbásszal telt batyuval a lábánál, tudja meg az éjszakában mellette kuporgó parasztasszonytól, hogy régi cselédje, a morcos-dörmögőnek ismert Erzsi huszonöt év után így emlegeti: "Nekem se lesz még egyszer olyan dolgom, azt tudom, mint a Máténé [Eszter] tekintetes asszony mellett. Meg nem is volt, elhidd, az anyámban sem." Eszter a kukoricás vagonban fia keresésére indul, aki az ostrom alatt "alámerült", miután a nyilas- és horogkeresztesek elfogatásából megszökött volt. Anyjának ősz óta nincs híre felőle, azt sem tudja, él-e. A mítosz szerint Démétér, attól kezdve, hogy leányát, Persephonét, az alvilág istene elrabolta, megállította a termékenységet, s csak mikor a leány visszatért hozzá Hades birodalmából, adta vissza a gabonát az embereknek. Bizonyos mexikói indián törzseknél a Földistennő kukoricát kap áldozatul, hogy meg ne tagadja a termékenységet. Németh László nem az ősi mítoszt meséli el újra a regényében, hanem a Földistennő ősi alakját idézi Eszterben, ezért mellékes, hogy a modern anya nem a lányát, hanem a fiát akarja visszakapni a halál birodalmából - ahol egyébként a fiú titokban meg is nősült -, amikor a kukoricás vagonon keresésére indul. A motívumválasztás egy igazán teremtő szellemnél nem tudatos fejmunka. A költő felismeri az igazságot és kimondja: az epikus avval, hogy - mint ebben az esetben - a vagont nem fával, fűrészporral vagy építkezési anyaggal, hanem kukoricával bélelte, azt a lelki valóságot mondta ki, amelyet Eszter alakja a mai embernek, a mai ember kellékeivel jelent. Ez az alak teljesen következetes az előbb felidézett mitológiai képek nélkül is, de nem volna olyan plasztikus és éles, mint így. A különbség annyi, amennyire a hasonlat és a metafora stilisztikai eszközei különböznek. 
     Az, hogy Eszter a háború végén majd valamikor hazatérő övéi számára készíti a teli kamrát, a parasztasszonyok piacra hozott áruiból, vagy, hogy menye léha és játékos szeretkezésein gondolkodva úgy érzi: "mintha volna egy mélyebb, nagyobb tapasztalat, amely úgy gyűlik föl az öregedő testben, szinte a bőr alatt[...] tán, hogy asszony volt", és még számtalan más részlet Eszter démétéri lényére mutat, de nem olyan epifániaszerűen, mint a halottaihoz járó, a haragos, vagy a vagonban kukoricán utazó asszony képeiben. A kétféle ábrázolás közötti különbség még világosabb, ahol ezt olvassuk: "Amíg hallgatta őket [jobbra az ura, balra a kocsiban kisfia szuszogását], olyan érzése volt, mintha nem is az ágyban feküdne, hanem jóval mélyebben, begugyorodva a ház alapjába. A ház legalján kuksol, s mindaz, ami fölötte van: a falak, a kert, a két alvó és Erzsi is, belőle nőttek ki. Az ő testrészei; ő a láda - amelyből kipáráltak." Még egy módszerével találkozunk a mitológia felé való kitágításnak, s ez a gondolati metafora. Eszter fiatal lány; leendő férje már nyújtogatja feléje lányrabló csápjait, levelet ír. "Nagymamuska vette át, míg ő a városban volt. Amikor Eszter a szobába lépett[...] ült és tünekedett. - Esztikém, leveled van - mondta olyan hangon, amelyben szemfedő meg mirtusz is volt." A mitológiai kutatás már régen felismerte az azonosságot Démétér és Persephoné között. Démétér maga is leány - Koré - volt, mielőtt ráerőszakolt nászát megülte volna; anya és leány váltakozó sorsa az eleuziszi misztériumok egyik mély tartalma. Persephoné násza azonos elragadtatásával a halál birodalmában. "Ó, sír, ó, nászszoba" - panaszolja Antigoné. A görög vallásosságnak ezt az alapvető tudását közvetíti - beidermeier fogalmazásban - Eszter nagyanyjának a hangja, melyben "szemfedő meg mirtusz is volt". Egy nagy mitologéma s a görögök misztériuma, több vonatkozásban elmesélt történetek vannak belesűrítve ebbe a rövid mellékmondatba. Érdekes megfigyelni, hogy a görög vallásban fölismert örök emberit Németh László úgy tudja művészi eszközeivel regényeibe vinni, hogy a metaforák és képek maguk beszélnek. Ahol a mitológiai adat nevén van nevezve, ott ez nem több, mint stiláris eszköz. "Ez a három ember [Égető Lőrinc, Kotormán, a festő, és Gyevi, az öreg gazda] tudja azt is, amit ő elfelejtett, s tán azt is, amit ő nem tud még. Úgy ülnek fölötte s a gyermekei fölött, mint három férfipárka, nadrágban, borostásan, nemcsak beszédjük beszél, de a hallgatásuk, a múltat őrző öreg csontjaik is." Azzal, hogy ki van mondva: "úgy... mint három férfipárka", a kép ugyan maradandóbb, de párka-mivoltuktól egyszersmind el is tekinthetünk. Nem így az Iszonyban, ahol Nelli anyja és annak két nővére vannak ábrázolva anélkül, hogy a párka szó előfordulna egyszer is. S mégis, a három Párkára kell gondolnunk, mikor róluk van szó, ugyanúgy, ahogy Eszterről Démétérre. 
     A párhuzam az Iszony és az Égető Eszter között mégis a két női főalak magatartásában vonható meg, úgy, mintha a vad szűzi Artemist hasonlítanók össze a melegen asszonyi Démétérrel. Mindkét nő idegenkedik a férjhezmenéstől, de Nellinél ez az idegenkedés mind hidegebb iszonnyá fokozódik, míg Eszter a jövendő családanyát érezve magában, leküzdi ezt. Nelli vallomása mátkasága idején: "Ami bennem történt: nem a fejemben történt, hanem a szervezetemben. Az ágaskodás állapotából átjutottam a megadáséba. Pontosan, ahogy egy betört ló." Vagy: "Így, hogy Sanyi énrám emelt igényt, nekem kellett a testemet-lelkemet egy életre összekevernem vele: még a jó óráinkban is ott éreztem valami sötétet, szívszorítót, mintha ez a kedélyes csupaszív Sanyi csak álarca lett volna egy szívszorító félelmes másiknak, akit én csak a házasságban fogok megismerni." Ezzel szemben Eszter, amikor azon az emlékezetes éjszakán apja "Javaslatait" hallgatja: "Hát ilyen egy férfi![...] Ha eltalálja az ember az órájuk, ez jön ki mindből, Józsiból[...] még nagytatából is. Az asszonyoknak is ezzel kell élni egy tető alatt; a férj, akit gondoznak, a lélek, akit, mint ő itt a díványon, hallgatnak. Ha Józsi felesége lesz, a gépek fognak így kóvályogni a fejében, mint most az alkotmány, hatalmak. Ez tán szép is az asszonyok életében: hallgatni őket úgy, hogy ne legyenek annyira maguk, mint apuska is most a gyertyafényben." Nelli útja esküvője napján hazulról a hotelszobáig egy rémület és borzalom amiatt, ami vele történni fog. A nász és halál egységének aprólékosan kianalizált bizonyítéka: "Az autóablakon túl emberek százai fecsegtek, rohantak[...], mind a maga útján megy[...], csak én fekszem itt ellenkezés nélkül, mint egy holttest a hullaszállítóban." A hotelliftben: "Üvegablakok mellett siklottunk el, mint a haltartóban fölfelé lengő halak. De mi nem a fény felé úsztunk, hanem mind nagyobb sötétségbe[...] Nem is szállodába, valami toronyban csúsztunk fölfelé." Eszter se boldog asszony, de milyen más, ahogy erről elmélkedik házassága első hónapjaiban: "Egy lány mégiscsak azt várná, hogy a házasság zene legyen, amit az égből hegedülnek. Ha ismeri is a Józsiját, azt várja, hogy a házasságnál majd csoda történik. Az ismerős foltból egyszercsak kilép a vőlegény s akkor jönnek, amiről annyit hallani, a nászhetek, nászévek. Ez persze mind nem így lett, amint tudnia is kellett, hogy nem így lesz, de mégiscsak így várta[...] Ó, az nagyon jó volt, hogy a másállapot olyan nagy szelídséget öntött különösen a vége felé az emberbe. Egy asszony ilyenkor nemcsak ott benn épít a belei melegében - ami körülötte van, abból is egy kis fészket igyekszik összeállítani. A megszokásnak így ez az édes fészekrakó ösztön is segített enyvével." Ugyanez a várakozás az anyaság előtt Nelliben másképpen fest: "Regényekben sokszor olvasok fiatal anyákról[...] Én sosem ismertem a leírásaikban a magam állapotára. Igen, volt bennem is valami reménységféle,[...] mintha börtön volna minden s ebből a börtönből csak a tulajdon testemen át nyílna, amerre a magzat keresi az útját, szabadulás[...] Ugyanakkor azonban borzongás is volt bennem, hogy mi az, ami itt a csontjaim közt, a beleim homályában készül. Micsoda bizonyítékom van arra, hogy valóban az én természetem, az édesapa természete az, ami ennyi öklöndözés, bágyadtság, tenyérizzadás árán a testembe iktatta magát." Nelliben az anyaság csak arra jó, hogy még jobban őrizhesse magányát, hogy ürügye legyen az irtózott házaséletet elhárítani magától. Eszternél fordítva: a házasságban az a legjobb, hogy anya lehetett általa. Nelli szavai: "Pedig hát az anyaság nem hozott semmi olyat, amilyet könyvekben, vagy magukat ünneplő fiatalasszonyok beszédiben hallani lehet. Hogy anya lettem: számomra inkább csak egy új tevékenység volt, legbelsőbb munkakör a konyha, az udvar, a majorság körein belül[...] Én sem olyan magasztosat, sem olyan nevettetőt nem találtam ebben a kába, nekikeserült lényecskében, mint Sanyi." - "Az anyaság inkább a magányosságomat növelte. Ez volt éppen a jó benne; ennek jöttem rá lassan az ízére. A gyerek kört vont körém s ebbe a körbe én bármikor elrejtőzhettem; más viszont csak úgy léphetett utánam, ha a szertartásaimhoz alkalmazkodott[...], papnő voltam, akit a beavatatlan tisztelettel elkerült." Eszter egyszer elképzeli, mi lenne, ha vénlány maradt volna és látja is magát kinyúlt derékkal kikocsizni a tanyára gazdálkodni. "Az alföldi esték hirtelen hűvösségét is ott érezte maga körül, amint a szántáson fölfelé lépdel [a holdas Artemis hűvösségét!]. Egy pillanatig szinte kívánatos volt a kép; de valami meleg bugyorgott föl benne, mintegy tiltakozásul. Ő asszony és nem lány. S Micikének igaza van: mégis jobb asszonynak lenni. Az ember odaülteti ölébe azt a kis purdét s nézi a keresztbefutó szemét, ahogy egyre figyelmesebben tapad a pongyolagombra. S Józsi is[...] Akármilyen tökéletlen, mégiscsak be lehet futni őt, gondossággal, kíváncsisággal, félelemmel." Nelli, hogy lánykori fölényét visszanyerje, hideg számítással azt is megjátssza, mintha idegen férfiak tetszését akarná elnyerni, majd mikor ez is csak férje utált fellobbanását eredményezi, rákap a kislányára, hogy az legyen, mint csecsemőkorában, a védőburka. De a gyerek minden vonása, minden mozdulata az apjáé: "...alig tudtam lenyomni a keserűségemet, olyan ellenszenves, igen: ellenszenves volt a gyerek minden mozdulata[...] Ugyanaz az átlátszó kedélyes, emberforma ember, mint Sanyi." Eszternél ez is fordítva van: "Azok a hullámok, amelyek Lajosfalván a szürkülő szobában, közte és szirmai közt úgy meglágyítottak mindent, egy asszony körül, úgy látszik, állandóan ott lüktetnek[...] sokszor ő is úgy érezte, hogy befalazta magát ebbe a tisztességbe[...] De ennek a befalazottságnak megvolt az előnye is. Ez tette képessé rá, hogy Józsikát, Lőrinckét, igen az urát is zavartalanul szerethesse. Az a meleg, ami e titkos áramok fölmelegítéséhez kellett volna, mind benne maradt a családjában." Egész végig, még azon túl is, hogy a családjából nem maradt más, mint kis unokája. Nelli pedig, megsemmisítve maga körül a családot, visszatért a szűz istennő, Artemis szférájába, a természetbe, ahonnan emberi sorsa, asszonyi életének pár balul sikerül évére, végzetes módon kierőszakolta. 
     Két női alakot elemeztünk, akiknek minden megnyilvánulása végső konzekvenciával illeszkedik abba a képbe, amelyet az általuk kifejezésre jutó magasabb lelki realitásról, a női valóság két aspektusáról alkot az író. Ugyanabban a helyzetben nemcsak mozdulataik mások, hanem szavaik is különbözően hangzanak. Férjeik azonban csak annyira különböznek egymástól, amennyire egy gazdaember egy kisvárosi patikustól. Rögeszmeszerű állhatatosságuk a kiválasztott nő megszerzésében, nagyszájú - ők maguk úgy mondják, "nagyfantáziájú" - terveik, melyeket csak annyiban valósítanak meg, amennyiben az asszonyaik megdolgoznak érte; dologkerülésük, állatias étvágyuk és legfőképpen gépimádatuk - Józsi is, Sanyi is szeret zsebkésével az óráján babrálni - úgy megegyezik, hogy szinte össze lehetne őket cserélni. A sorsuk azonban különböző, mert a Sors asszonyaiknál, a görög tragédiák hősnőinek magyar nővéreinél van. Házasságának korai éveiben mindkét fiatalasszonynak szembe kell kerülnie anyósával, úgy, hogy egy asztalnál étkeznek. Nemcsak Sanyi és Józsi hasonlítanak egymáshoz, de az anyósok is egyforma fából vannak faragva: származásuk, vagy műveltségük révén fölényben érzik magukat családjukkal, különösen menyükkel szemben, és fiukat a természetes anyai elvakultságon túl is istenítik. A menyek dolga így már eleve nehéz, hát még avval a húzódozással súlyosbítva, ahogyan a férjhezmenésre kényszerítették magukat. S most itt ülnek hármasban az ebédnél. Sanyi turbékoló vadgalambpárként akar hencegni az anyja előtt, Józsi ok nélkül vádaskodik Eszter állítólagos fantáziátlansága ellen. Egyforma esetlenséggel, hamisítással és tapintatlansággal idézik elő a rendkívül kínos jelenetet, egyformán kapnak szemrehányást utólag a feleségüktől, csak a két nő megbántottságának a motívuma fakad abból a két ellentétes világvalóságból, amelyet képviselnek: Nelli az anyósa meghódítása kedvéért sem hajlandó vad lányságára simulékony asszony-álarcot húzni, Eszter pedig egy családias, paradicsomi idill illúzióját félti Józsi durva szavaitól. 
     Miért differenciáltabbak a legnagyobb regényíróknál a nők, mint a férfiak? Mert az alkotószellem a férfiben is női princípium, evvel képes a női lelket belülről megragadni és kifejezni. S itt is a realizmus érvényesül. Ha az életből vett alakokat, köztük saját magát, kíméletlen realizmussal ábrázolja Németh László, ezeket az ősi lelki valóságokat, a női ősképeket, nem kevésbé; csak itt a művészi feladat nagyobb: mitológiát - úgy is mondhatjuk: vallást - foglal egy gazdasszony realisztikus alakjába. 
  

Németh László realizmusáról szólva, abból kell kiindulnunk, amit ő Tolsztoj realizmusáról mond. Két helyet idézünk a Sajkódi estékből. "A nagy realisták realizmusa nem annyira valami tapasztalatból leszűrt tudás, inkább egy belső érzék, amely állandóan, lépésről lépésre válogat: ez igaz, ez lehet, ez nem, s e sokmillió, parányi ösztönös döntéssel építi fel s cementezi össze oly szilárddá és meggyőzővé világát, hogy azzal az igazság legszenvedélyesebb helyreállítása sem versenyezhet."⁵ Más helyen: "Az ember hajlandó azt hinni, hogy míg a romantikus képzelőerő az ifjúság sajátsága, a realizmus bizonyos tapasztalatot s életkort kíván. A fiatal Tolsztoj nem az egyetlen azok közt a fiatal emberek közt (Arany éppúgy közéjük tartozik, mint Puskin vagy Thomas Mann), akik ennek a hitnek ellene szólnak s a nagy realizmust mint a képzelőerőt a természet adományaként állítják elénk. A természetnek is van, mint egy óriási állatnak, természete, s realista tudós az, akinek érzéke van ehhez a természethez, nem szalad el a gondolható érintőjén, hanem hüvelykujjában hordja a világ görbületét. A nagy realista író (Tolsztoj éppúgy, mint Móricz Zsigmond) az élettel van így. Olyan összérzése van róla, mely hősei minden lépésénél ösztönösen dönt[...] s ez a sok kis, világszagú döntés adja meg ábrázolásának a hitelét."⁶ Az Égető Eszterből erre a "világszagú" döntésre kitűnő példa Eszter érettségije. Okos, értelmes teremtés volt mindig, és a vizsgára Méhes készíti elő. Minden külső föltétele megvolna annak, hogy a tanulás öregedő korára is könnyen menjen. Egyfajta tökéletességhez ez is illik. De Eszter nem ez a fajta tökéletesség - az író realizmusa nem engedi magát egy olcsó részlettel lekenyerezni -, hanem a másik, ahol az ész is a szíven keresztülszűrve tud csak működni és mint külön funkció nem válik be: Eszter az érettségin csak a tanárok jóindulatából csúszik át. 
     Németh László a fenti idézetben Móricz Zsigmondot említi a nagy realisták között. Ez a véleménye bele van szőve a regénybe: Méhes jellemzi a "nagy regényírót", aki ugyan nincs nevén nevezve, de nem lehet kétség kiléte felől. Amit itt Méhes a realista művész ismérveként áthárít kollégájára, azt az olvasó nyugodtan visszaadhatja Németh Lászlónak: "Ő aztán ért az emberekhez[...] Egy nagybácsi, az egész ország nagybácsija, minden asztalhoz úgy ül le, hogy az abroszon kiütnek a tíz év előtti borpecsétek. Akik itt ülünk, mind a gombostűjén vagyunk[...] Őneki érdemes az országot járni; én [Méhes] olyan összemosva viszem haza a tájakat, mintha expressz vonatról néztem volna." Németh László realizmusa a dolgok és személyek legbelsőbb lényegéből hozza felszínre a valót, nincs szüksége mellékes eszközökre, hangulatcsinálásra, ami csupán látszat-realizmus. Ilyen eszköz egy "népi" regény esetében a tájszólás. Az Égető Eszter Szeged környéki parasztjai nem őzve beszélnek, nem köpnek a gazdakör padlójára, nem káromkodnak kacskaringósat, és mégis pontosan elkülönül egymástól a polgár és a paraszt, sőt a nagygazdát sem tévesztjük össze a tanyással, a cselédet sem a gépésszel. A realizmusnak ebben a lényeges magig világító képességében van persze valami kegyetlen is. Ugyanaz, amin az orvos diagnózisában megütközünk: az egyéni átvitele az általános emberibe. Eszter ezen is rágódik, miközben apját ápolja, kimondva a realista regényíró emberi és írói konfliktusát. "Tán nemcsak a betegségünk, az életünk, a szenvedéseink is ilyesmik csak. Mi azt hisszük, csak a mieink. S ha azt végigjárja egy ilyenforma beavatott - az öreg regényíró például -, a változó körülmények alatt csak néhány durva, nagy típust talál[...] egyszercsak elolvassuk a könyvünket s benne van minden, ami minekünk az életünk s nekik csak tünet." Így nyeri el azonban Németh László annyira magyar regénye azt a világérvényt, amelyet szerinte a klasszikus oroszok értek el regényeikkel; azt adja az Égető Eszterben és többi szépirodalmi művében is - ami "mindenütt érvényes s érthető s csak egyhelyt s egyszer alakult ki". 
     Hogyan bánik Németh László az idővel? Ez a modern regényíró nem igényli olvasóitól, hogy nekik kelljen vesződni evvel a manapság kötelezővé vált írói eszközzel. Az idő Németh Lászlónál nem más, mint a lélekben élményekből, emlékekből és előregondolásból alakult ritmus. Ha ez természetesen játszik össze, akkor tánc, ha erőltetve dobálóznak vele, mint ahogy ez ma divatos, akkor akrobatika. Nemcsak, hogy nem kényszerít az író a lélek ugrándozásának fáradságos követésére - nem kell visszalapozni, újrakezdeni, dőltbetűs részek és normális tipográfia között az időrendet felépíteni -, hanem ő maga le is írja nekünk, hogyan rétegeződik a lélekben az idő. "Eszter mozdulatlanul ült[...] a nagy figyeléstől az, aki figyelt benne, az előreesett fejével, a kidülledt szemével, egyre előrébb-előrébb ment, már-már levált róla, úgyhogy egy kába, makacsul figyelő Eszter volt előtte a gyertyafényben -, míg hátul, e mögött a káprázó Eszter mögött, továbbgomolyogtak a dívány homályába húzódó gondolatok, egy másik fül és szem nélküli Eszter, aki most csomósodott össze tétova emlékekből, távoli fájdalmakból." A jelenlévő Eszter - apja felolvasása alatt - annak a múlt közállapotait kritizáló szavaival a maga kislánykorát egyezteti, és az újításokra vonatkozó javaslatokkal belenéz apjával a jövőbe. Apja utópisztikus álmait jóakaratú szkepszissel kíséri, amiben megint egy kis időhasadás van, mert Eszter egy közelebbi jövőt lát: amikor a "Javaslatok" bírálatába fognak ütközni, apja meg már a legyőzött bírálatokon túli, megvalósult álmait látja. És mégis, az egész oly természetesen siklik át a könyvből az olvasóba, mintha az időről magáról szó sem volna. Ha Proust - akit Németh László az elsők közt ismert fel és tartott nagyra a húszas években - megtanította az utána következőket, hogyan kell "az elveszett idő nyomában" alkotni, akkor a magyar írótól megtanulható, hogyan lehet a prousti eredmények tudatában még tovább jutni az elveszett idő nyománál. 
     A modern regények vizsgálatánál majdnem mindig felvetődik az a kérdés: hol áll az író maga? Kinek a kezében van a mese fonala? Az Égető Eszter ugyan harmadik személyben van elmesélve, de az író nem kívülről követi a történést: benne van Eszter lelkében annak hatéves korától 48 éves koráig. S nemcsak akkor, amikor a hősnőről van szó, hanem a történelmi események, más emberi sorsok és társadalmi rétegek áttekintésekor is, sőt olyankor is, amikor Eszter a történet szerint nincs jelen. Az olvasó csak olyasmit tud meg, amit előbb Eszter már sejthetett, vagy ösztönösen megérezhetett. A legnagyobb művészi teljesítmény ebből a szempontból az, hogy az író még abból a figurából is átlépett a hősnő alakjába, melyben saját magát rajzolta meg: Méhes Zoltánéból. Abban a feszültségben, mely Égető Eszter és Németh László alteregója között vibrál, az író az asszony pártján áll és annak a lelkéből szemléli saját magát. Semmit sem hoz fel önnön védelmére, kiszolgáltatja emberi mivoltát az alkotásának. Így lesz önarcképből világkép. Ezért nem kulcsregény egy igazi műalkotás még akkor sem, ha minden részletét ki lehet nyomozni a valóságban. Az úgynevezett valóságban. 
     Németh László regényírói nyelvében két ellentétes törekvés nyer egyedülálló művészi kifejezést, és ez a mű egészére, sőt írójának emberi magatartására is jellemző: a tömörítés és kitágítás. Tömörség, mely az eseményeket és alakokat a lényegre szűkíti, és tágítás, mely egyébként ki nem mondott dimenziókat von bele a műbe. Stiláris eszköz erre egyfajta metafora, amelyet érdemes közelebbről megvizsgálnunk. "Esztike merev pillákkal nézte a szörnyű ablakot, amin az egyik gonoszság a másiknak beszól." A hatéves kislány az újságban, ahol egy tanyai gyilkosságról van szó, látja a ház képét. Egy tanyást és az éppen kinnháló gazdafiút ölte meg a tettes, majd a tanyásnétól a kérdéses ablakon keresztül átvette a pénzt. Beszólni az ablakon a tettes tudna a tanyásnénak. Egy fokkal pontosabban - és már a bűntény jellegét is magábanfoglalva - a gyilkos a házasságtörő asszonynak. De itt a kisgyerek fejében az absztrakció magasságába srófolva: "az egyik gonoszság a másiknak" szól be, mert egy hatéves kislánynak a gyilkosság, akár a házasságtörés, megnevezhetetlen gonoszság. - Sok évvel később Lajosfalván, "ahogy telt az év s jött a tavasz, a kerthez s az ólakhoz is lett egy ollócsapásnyi, kotlósborítónyi köze." A szokatlan szavak mögött kitárul a kertészkedés egy egész évre szóló szorgoskodása, a baromfitenyésztés számtalan fázisával járó fáradozása; másrészt a rövid mondatba az az idő van leszűkítve, amíg a sárból olyan növényzet fakad, melyet ollóval kell visszanyírni, vagy a piacon vett csirkéből, tojásból saját majorság alakul. - Az elsőhöz hasonló az a példa is, ahol a képes beszéd még hozzá egy valóságos festett képet magyaráz, úgyhogy a metafora voltaképpen ecsettel és csak másodsorban van szavakkal kimondva: "...egy parasztház ajtajában öregasszony áll; mintha a földes, dunyhagőzös szobák sivársága jönne ki az ajtó elé, apró ravaszságokkal, az értelmetlen arcban." Az egész paraszti sors, nyomorúság, úgy, ahogy azt egy pesszimista művész látja. - Egy másik helyen más összefüggésben hozott idézet is még egyszer idekívánkozik: "...az egész ország nagybácsija, minden asztalhoz úgy ül le, hogy az abroszon kiütnek a tíz év előtti borpecsétek." Itt nem az alanyhoz ugrásszerűen - képeket átugorva - illesztett állítmány a meglepő, hiszen az abroszon kiüthetnek a borpecsétek, hanem az, ami helyett áll. A konkrét kémiai tényből az elvontba, a "tíz év előtti" visz át. Jelzi, hogy nem borpecsétről van szó, hanem családi rejtenivalókról, és a pontos időbeli adat - tíz év - is csak első hallásra pontos, lehetnek azok harminc éves és még régebbi zavarok, amelyek az író előtt feltárulnak. A mondatban megelevenedik az a család, amelynél az író ebédel, s ahol először egy kifogástalan "abroszt" igyekeznek mutatni, de azután egy szalvétába mormolt szón, egy türelmetlen mozdulaton, egy elhomályosuló szemen fennakad az, aki mindent észrevesz és egyszerre generációk titkai fedődnek föl - s mindez az idáig elmondott sok szó helyett egy fél tucattal. 
     A metafora egy másik változata is előfordul Németh Lászlónál: ahol a kitágulás a művön túlra mutat, nem annak a mélyébe, hanem egy másik műre. Így volt ez a közbevetett mondat: "...mondta olyan hangon, amelyben szemfedő meg mirtusz is volt"; utalás - és természetesen egyúttal belevonása mindannak, amit e mondat jelent - a sophoklesi "Ó sír, ó nászszobá"-ra. - Amikor Méhes a morfiumot mérő patikamérleget lesi Eszter mögött, csak akkor érződik egyetlen egyszer, hogy a két javakorabeli ember között talán több is van, mint kölcsönös tisztelet. De az író nem ad nekünk erre a sejtésre több alapot, e művön túli metaforánál: "Sosem álltak ilyen közel egymáshoz. Mint egy pár, amely közös könyvben olvas." Arra a híres mondatra kell gondolnunk, amely az Infernóban áll, Paolo és Francesca történetében: "Galeotto fu il libro e chi lo scrisse." Ha Méhes és Eszter ezelőtt nem tanult volna egy esztendőn keresztül az érettségire - nyilván gyakran hajolva e könyv fölé -, nem volna a mondat több, mint egy hasonlat. De Németh Lászlónál csak-hasonlatok ritkán vannak. 
     A stilisztika műszavai közt aligha találunk pontos meghatározást arra a sajátságra, amellyel Németh a metaforához hasonlóan nagyobb plasztikusságot ad egyes jeleneteknek pusztán azáltal, hogy a szavakat egy mondaton belül szokatlanul csoportosítja. Eszter a pólyásgyerekével játszik, "azzal a mélabús mosollyal, amellyel anyák tudják csak élvezni a maguk rossz kedve s a gyerek göcögése közt a különbséget". Vagy máskor, "Erzsi pontosan azt a helyet foglalta el, melyet illemtudása s dacossága a fa és az ajtó között kijelölt számára". Mikor Eszter a háború alatt a fiának pakol: "Azt a hosszadalmas próbálgatást végezte, amely egy kis bőrönd s az anyai gondosság közt próbál zsírpapíros csomagok és fehérneműk gyömködésével kompromisszumot teremteni." Ha nem így csoportosulnának a szavak, akkor csak egy kis böröndbe sok holmit pakoló gondos édesanya, egy karácsonyfás szobában álló cseléd és egy nevető csecsemőt ringató szomorkás anya volna a képben; így azonban egy kép több jelenetet mesél el, az elbeszélő mögött feltűnik a drámaíró. 
     Németh László írásaiban a tárgyaknak fontos szerepe van, de másképpen bánik velük, mint korunk hangadó regényírói. A Proust utáni irodalom odáig jutott el a tárgyaknak tulajdonított fontosságban, hogy már önállósultak, elvesztették vonatkozásukat az emberhez. Vagy csupán eszközei a téma továbbvitelének. Az Égető Eszterből megtudjuk, hogy van egy Proust utáni modern bánásmód a dolgokkal, mely nem csupaszítja le őket és nem válnak puszta emlékezet-megindítóvá, hanem részesülnek az emberek sorsában, mondanivalójuk van. Nincs az egész regényben egy táj- vagy interieur-leírás anélkül, hogy ne volna jelen ugyanakkor az az emberi fölvevő érzékszerv, mely még az olvasó előtt érzékeli azt, ami körülötte van. És ugyanúgy nincs egy olyan emberi megnyilvánulás sem - beszéd, tevékenység, gondolkodás -, amely körül ne volna egy hézagtalanul berendezett környezet. Így az embert körülvevő tárgyak más-más jelentést kapnak, aszerint, amint a köztük játszódó sors változik. Példa erre az a kötöttkabát, amellyel Eszter fiatalasszony korában megajándékozta barátságtalan cselédjét. Akkor a karácsonyestjét rontotta el az a sok félreértés és zavar, amellyel ez az ajándékozás járt. Huszonöt évvel később a már említett kukoricásvagonban megkapja az akkori sérelmekért a kárpótlást, lelki értékben sokkal többet, mint amennyit a kötöttkabát valaha is, valakinek is ért. De mégis a kötöttkabát a hordozója először a sok hidegségnek, most meg a soká nélkülözött melegnek. Megismétlődő motívum, de eltérő sors jelzője a patikaszereknek az a csoportja, amelyben a regény két léha nőalakja lát üzleti fantáziát. Adél, az öreg Józsi ballépése, és Anikó, a fiú-József neje is a "szerelmi élettel összefüggő szerekre" szeretnék a gyógyszertár forgalmát redukálni. Ezek a "gyógyszerek" első esetben Eszter fölényét, a másodikban megaláztatását vonják maguk után. 
     A tárgy részt vesz a lelki folyamatban, nem ürügy, mint Proust teába mártogatott süteménye, és nem független lény, mint a modern, regénytechnikát fitogtató művekben. Roger Vaillant tavaly megjelent regényében, a Féte-ben van egy részlet, amellyel illusztrálni lehet a mondottakat. A hős szerelmi weekendet készít elő egy kastélyt utánzó hotelban. A találka előtt útbaejti a hotelt, lefoglalja a szobát, és be akarja kapcsolni a magával hozott gramofont. Megkeresi a kapcsolót, elhúzza az ágyat, megvizsgálja az áramot, szétszedi a gépet, hogy szabályozza a voltokat, kipróbálja, rendben van. Tipikus jelenet. Ilyen technikai manővert a tradicionális regényben nem lehet elképzelni. Főleg, mert nem tudni, miért van beleszőve egyáltalán? Ha kihagynók a kapcsolóval való babrálást, ugyanolyan sok, vagy ugyanolyan kevés maradna a hős ábrázolásához szükséges adatokból. De mivel a modern ars poetica megtiltja az érzések és gondolatok visszaadását, ilyen szegényes alkatrészekre kell szétbontania az írónak az eseményeket és alakokat, hogy az olvasó aztán, ahogy tudja, összerakja őket. Végeredményben az egész humbug az igazi mondanivaló hiányát takarja. Srófokkal, sebességmérővel, whiskyvel kell köríteni azt a nem valami eredeti ötletet, hogy egy férfi és egy nő két napig illegális szerelmét ünnepli. Mert ez a regény témája. Németh Lászlónál is van egy ki- és bekapcsolt rádió. Esztert arra kéri beteg fiacskája, hogy hozza föl a gyerekszobába a rádiót. A húszas években ez még nagyon bonyolult művelet volt, és Eszteréknél géphez csak a családfőnek, a gépekért bolonduló Józsinak szabad nyúlni. Már itt, hogy a fia kérésére egy ilyen hallatlan dolgot mer, megindul a konfliktus. A kisfiúnak középfülgyulladása van, annak a nyilallásai rántják össze, miközben ép fülére téve a fejhallgatót, éhesen lesi, hogy anyjának sikerül-e a sok ki-bedugdosás, csavargatás, tűtologatás segítségével zenét varázsolnia a masinába. Eszterben már egész este sajog az ő fájdalma, hogy mi is van az urával, igaz-e, amit már a többiek tudni vélnek, hogy Józsinak a kisegítő patikusnéval van viszonya. Elhatározta, hogy szembenéz a fájdalommal, "végiggondol mindent; úgy gondolkodik, ahogy a többi megbántott, fürkésző, gyanakodó, latolgató asszony. Most ezt is kibírja..." - így akar résztvenni fia fájdalmában, a maga kínlódásával. De a gondolatok csak hajtják egymást vad összevisszaságban, Eszter nem tud hidegen latolgatni. S ahhoz, hogy legbelsőbb, legtudóbb magja igazítsa útba, kellett a rádió, a gép merész elmozdítása, az ügyetlen harc a dugókkal, a fiacskája arcán a felderült, majd csalódott mosoly, ahogy a zene belejött, vagy elment, és végül a próbálkozás, hogy az egy fejhallgatóval anya és fia egyszerre élvezhessék, amit az közvetít. "Végre megtalálták a módját, hogy mindketten hallgassák, de úgy, hogy az orruk ott szuszogott egymás mellett. Eszter boldogan fogta a hallgató acélívét, mely mint egy fehér aureola fogta össze a homlokukat. Már nem kellett kutatnia, magándetektívet fogadnia. Mialatt ez a kis orr ott pihegett az övé mellett, s a néma szobában a távoli közös zene összefogta őket: el merte dönteni, a szíve tudomásul merte venni, hogy Józsi megcsalta őt." Szívről beszélni nem modern, rádiókapcsolóról már igen; de ha a szív "kapcsol",  mikor a rádió megszólal, az időtlenül érvényes. 
  

Sokféle szempontból boncoltuk szét eddig az Égető Esztert, végső áttekintést azonban csak úgy nyerhetünk róla, ha az alapgondolatából indulunk ki, ahogy Méhes tanította Csomorkányon a tantárgyait: egy tételt végigvezetve az illető tudomány egész történetén. Csak így fűzhetjük föl e regény külső és belső történetét, az alakokat, sőt még a szerkezeti és stiláris jegyeket is arra a fonalra, amely egyben Németh László emberi meggyőződése, élettapasztalata is: a belátásra. 
     Hatvanéves születésnapja alkalmából írt tanulmánya, Ha most lennék fiatal, ezt mondja⁷: "Ha a házasságra egyszer elszánnám magam, annak most is úgy mennék neki, mint fiatalkoromban, valami félaszkézisra tennék fogadalmat. Legföllebb az önfeláldozásban lennék óvatosabb s a belátásban és szeretetben bőkezűbb." Hogy mit ért ezen, azt megírta az Égető Eszterben, és hogy úgy vélte, sikerült megalkotnia ezt az életideált, azt az író regénybeli alteregója, Méhes mondja ki dedikációjában: "a belátásnak, az őrültség". Ezen a szón van a hangsúly, mert Eszterre illenék sok más meghatározás is: szelídség, jóság, igazi asszony, vagy az, ahogy Németh László maga nevezi: "egyszerű, harmonikus, mai szent"⁸. A belátás mindezeknél több és ugyanakkor írói ökonómiával lefokozott szerény kifejezés. De csak látszólag szerény; görög értelmét nézve a legmagasabb kvalitás, istenek rendelkeznek nousszal, a belátásban rejlő előrelátással. A másik görög aspektusa a belátásnak, a világos ész pedig az, amit Sokrates tanít, s aminek a neve phronesis, az őrültséggel szemben, amely szent, de más: a mania. 
     A hatéves kis Esztikében a belátás olyan fordulatokkal ábrázolódik, amelyek azt mutatják, hogy a gyerek az érthetetlenség korlátaiba ütközik, de arra nem a puszta jóság megadásával reagál, hanem éppen evvel az ő sajátságos tulajdonságával. "Fejébe szeget ütött", amit szófoszlányokban itt is, ott is hallott, "elmeredt pillával tünekedett" a kisfiúról a meggyilkolt tanyás-családban, "lassan benne is dolgozni kezdtek a részletek". De a kis Esztike "nem volt kíváncsi természet[...], tisztelte a határokat, amelyeken túl a felnőttek járnak-kelnek..." Vagy máshol: "Eszter esze is más volt, nem olyan, amelyik kérdéseket terem. Járt ide-oda, mint a virágillatok tapogatója, maga se tudta, mit tapogat ezzel az imbolygással. Képek, illatok, előérzetek gyűltek benne, kérdésekre ritkán volt szüksége ennek a tapogatózásnak." Nagymamája kikérdezi valamiről, noha tudja, hogy gyerektől valójában nem lehet felvilágosítást kapni - "felelt Esztike pontosan, mert látta" - már majdnem belátta -, "nagymamának fontos, hogy pontosan feleljen". A nagyszülők olyasvalamiről beszélgetnek, amit a gyereknek nem kell hallania. Nagymama odaint az urának: "Esztike nem látta ezt az intést, vagy hunyorítást, de annyi volt, mintha látta volna[...] Szürke szemét egy pillanatra felemelte az ének meredtségéből s figyelmesen végigjárta őket tekintetével. A szem is csak azt mondta, amit a fül[...], ez alatt a szemfordulás alatt füléből feljöttek esze világosságába az utolsó szavak." Itt már együtt van a görög belátás, amely "látás" és "értelem" egyben. S mikor kiküldik a szobából, ahol a neki nem való rémtörténetet tárgyalják, már az előrelátás, megsejtés is hozzájön a belátáshoz: "Esztike engedelmesen kiült a ház elé[...] Nem forralt bosszúterveket, amiért kiküldték. Úgy vette, mint aminek be kellett következnie. Sőt talán meg is könnyebbedett." Ösztönös sejtés, tapogatózás határok tiszteletbentartása, előérzet, megvilágosodás a gyermeki belátás elemei. S még valami, ami a szívbe lát bele. Esztike egyszer észreveszi, hogy nagybeteg édesanyja őt nézi, erre megáll a színezésben, amivel, mint iskolai feladattal éppen el van foglalva, "s furcsállva hajolt a fölé az édes, fájdalmas csomó fölé, amely a mellében emelkedett. Azt érezte, hogy sajnálja anyuskát. Eddig is tudta, hogy sajnálni kell, de most a pihegése tette, vagy átérzett valamit - egész másfajta sajnálkozás volt." 
     Amíg a kisgyermek összerakja azt, amit hall és lát, a fejlődő bakfis-Eszti a definiálhatatlan, könnyen kuszálódó érzéki benyomások között botorkál a belátás fénye nyomán a helyes útra. "...élvezte a hármójuk" - barátnői, Micike és Amál - "testét összekötő delejt. Ezek közt az örömök közt (melyek, mint édes bizsergések s nem mint képek vagy tervek jártak benne) kis sötét gócként lapult meg hátrább a tudat, hogy neki egyik nap majd apuskát is meg kell látogatnia." S amikor a látogatásról nagyanyjának kell beszámolnia s ő érzi, hogy az örülne egy negatív véleménynek: "...a megnyugtató, becsmérlő szó csak nem akart kijönni a torkán[...] Maga se tudta, mi volt az, ami miatt nem volt szíve rosszat mondani rája. Most, hogy újra látta, mintha az emlékezetéről lefúttak volna valamit[...] S ugyanakkor, mikor a szívével ráismert, azt is látta, hogy más lett közben." Most apjával van úgy, ahogy kisgyerek korában az édesanyjával: felfedezi, hogy szereti, azon túl, ahogy az édesapákat szeretni illik. Tudja, hogy a hóbortjait, amelyek miatt a nagyszülők kritizálják a vejüket, lehetne kifogásolni, "de volt benne valami más is, amit nagytata nem lát. Azt nehéz volna megmondani, hogy mi..." Csupa kavargó bizonytalanság és áthatolhatatlan titok, ahogy egy 12-13 éves kislány szédeleg a gyermek ösztönös biztonsága és a kifejlődött nagylány sugárzó világossága között. Eszter olyan természetességgel árasztja a mindegyik életkorának és tulajdon törvényeinek megfelelő magatartást, ahogy csak nagy művész tudja a mondanivalóját kifejezésre juttatni. A stílus és mód változik, de a pontosság arról a "műgond"-ról tanúskodik, amelyet Németh László Tolsztojban csodál⁹. A kislány-Eszti fejében az jár, "hogy ő kislány, neki nem törvénykezni kell, csak ezeket a jó meleg testeket érezni, s annyi igazságot, amennyi azokból kiárad. Mert feléje nagytatából is, apuskából is valami igazság árad." S ezzel a beléáradó igazsággal, ami ebben a korban a belátást gyakorolja, tudja a két rögeszméjétől megszállott férfit átmenetileg kibékíteni. 
     A 17 éves nagylány belátása a forrongó szív nyugtalanságát igyekszik csendes harmóniával elsimítani. Tudja, hogy az ő korában a lányok szerelmesek. Az volna tehát a dolgok rendje, hogy ő is szerelmes legyen. Megpróbálja az érzést felidézni fiúismerőseivel, de a konvenciók kedvéért inkább csak próbálgatott szenvedélytelen érzés nem tudja elvakítani. Egyszercsak "mintha az egész világ összebeszélt volna, hogy neki Józsiba kell szeretnie". Eszter, mint mindig, engedelmes belátással megy sorsa elé. A maga viharai fölött már úrrá lett, s most itt van Józsi, aki mesterségesen felkavarta magában jelleme adta összes szeszélyeit, melyeket a világ Eszter elé tálal, mint Józsi szerelmét. Lázadozik a kényszerítés ellen, vissza próbál húzódni, de néha elszörnyed attól, hogy egy ember, anélkül, hogy akarta volna, a másik betegségévé válhatik. "Mintha két sarka lett volna a lelkének; az egyikben a makacssága próbálkozott (valami a Tunyogi dölyfből); most már azért sem fog írni, inkább nem is megy hozzájuk, jó neki itt a paraszt nagyapja mellett; a másikban a természete, amely nem bírta a haragot elviselni." De végül is lecsap rá a másik rögeszméje - egy újabb az "őrültek" sorából - s Eszter megadja magát. "Ez csodálatos: nem szereti, hogy is szerethetné, mégis azzal, hogy makacsul hajtja a magáét - megőrülök, nem tudok maga nélkül élni - mégis húzza őt, oda kell mennie, belenézni." röviddel ezután, mikor apja terveit hallgatja, a "belenézés" már mint életfeladat tárul fel előtte. Csak azt nem tudta meg, amit apjától szeretett volna megkérdezni - aki a maga gondolatai miatt nem vette észre a lányáét -, hogy miért sikkadt el leánysága és eljövendő asszonyi élete között a szerelem. 
     Eszter fiatalasszonyi élete az eddigiek természetesen adódó folytatása: csendes küzdelem a paradicsom felépítése, megtartása és a vad férfirögeszmék között. Minden összecsapásnál ő enged, ez az ő törvénye: "Mintha a váratlan átváltozással egy időben a lelkébe is új világítás esett volna: egyszerre nem értette, miért is ragaszkodott úgy ehhez a házhoz[...] Hisz neki nem a rózsafáért, az óljaiért kellett ez az udvar. Értük, akikkel itt boldog lett volna. A ház csak színhely volt; csak azért volt kedves, mert ott érezte fölötte a mennyei karmester-pálcát. De ha ők nem látják?" Megint felmerül a menekülés gondolata, visszafutni a lányságba. De aztán "egyszer csak úgy érezte, hogy az az ellenállás, amivel a föld eladására gondolt, mintha belül üres lett volna. Látta a gorzsai tanyát a hóban[...], miért ne nőjenek a nagy tanya körül ki tanyák..." A belátás sohasem fejmunka eredménye. A női lét szakaszai szerint hullámzik intuíció, érzékszervek, érzelmek, meleg asszonyiságon keresztül; hol egyik, hol másik tartja kezében a "karmesteri pálcát", mely Eszter körül az életet muzsikává igyekszik harmonizálni. 
     Az érett asszony belátására mind nagyobb feladatok hárulnak: apja reformterveit, ura technikai újító hóbortjait, növekvő fia heves parasztromantikáját kell jóízű ebédek köré boldog családként összegyűjteni. A harmincas éveiben járó, sokszor próbára tett Eszter melegen buzgó belátásából azóta, hogy az ura a házeladással megharagította, egy saját magát világosabban látó megismerés fejlődik, mely neki szinte keménységnek tűnik és szomorúsággal tölti el. Amit eddig nem akart elhinni, avval most már tisztában van: hogy belátásával egyedül van. Most már ott is kegyetlen élességgel lát, ahol eddig elvakította a mindenáron való boldogítás vágya. Felismeri a maga igazolhatatlan érzelmeit fia cserkészparancsnoka iránt, tudja, hogy mi vonzza hozzá - annak az övéhez hasonló törekvése, egy nemes lelkű szigetet maga köré gyűjteni -, de tudja azt is, hogy méltatlan volna szóhoz engednie ezt a bármennyire finom hangot. Ugyanúgy, mint a lajosfalvai elgyengülésnek sem volt szabad engednie. Akkor házas boldogságát védte a lemondással, most a családi tisztaságot, mely egy családanyának fontosabb a házastársi viszonynál. "Az egész csak egy kis zsibongás, amit a fiatal lány elmulasztott; az öregedő asszony önfegyelmével és mélabújával leborítva." Így hangzik most a belátás fogalmazása. 
     Szétugrani készülő családját Eszter a háború éveiben már csak tápláló anyai, gondoskodó asszonyi manővereivel tudja néha-néha összeboronálni, de a belátás mind többször vonul szótlanul a háttérbe: "valóságos csodának érezte, hogy ők még mindig együtt ülnek[...], mintha varázslatot űztek volna, mellyel a parázsszemmel ólálkodó történelmet tartják távol az asztaluktól. Még a férfiak szenvedélyeinek is hálás volt. Most látta, hogy amin az ő egész élete felőrlődött - képzelet, hóbort, agyrém -, nem is tudta a nevét, mekkora szerencséjük az övéinek. Ha ezek úgy tele volnának, mint ő a készülővel." Ebben az időszakban kerül Eszter gondoskodásába, bár aszkézissel védekezve, Méhes Zoltán. Vele Esztert a paradicsomkert-alapítási vágy köti össze és egy bizonyos formája az emberek megértésének. A különbség azonban az, ami a meglátás és a belátás között van. Eszter férfiai élesen látnak és kímélet nélkül rátapintanak egymás hibáira. Ő a belátásával átszívja magába környezetének éleit, tüskéit, a maga tűrő asszonyiságát nehezítve meg. De a többiek a tüskékkel, éles sarkaikkal érintkeznek egymással. "A férfiak és nők tudása közt - úgy látja Eszter - ez a különbség. Az asszonyokban összeszivárognak s homályban maradnak a dolgok; de legalább, ha nem is olyan határozottan és látványosan, mindig az egészet tudják. A férfiak tudása éles, szabatos, az értelem szabja ki körvonalait, de mindig csak annyit látnak meg, amennyit új és új szempontjaik megvilágítanak." A történet végén mintha az író a hősnőjét magát is meggyőzte volna, Eszter maga mondja ki a szót, most már nem kerülgetve, variálva, hanem tudatosan, akkor, amikor József fiáról vitatkoznak. "Igazságérzete Méhes mellett volt. Így van, pontosan így. Ne légy majomanya, lásd be. De egy mélyebb belátás, s ez is igazságnak érezte magát, ha homályosabbnak is, azt mondta: Nem úgy van..." Eszternek már csak egy feladata van, menyébe, majd unokájába átömleszteni a belátást, szelídséggel, türelemmel; igazi ellenlábasai, az "őrültek" nincsenek már körülötte, viszi őket a képzeletük egyik bajból a másikba. 
     Szabad-e ennyit gondolkozni valamin, ami lényege szerint a gondolkozás ellen van? Talán úgy szabad, ha "belátjuk", hogy lényegeset nem mondhatunk, csupán tiszteletünket róhatjuk le az iránt a magyar író iránt, aki talán a legtöbbet menti át művével korunk magyarságából. Égető Eszteré legyen az utolsó szó: "vannak dolgok, amik igazabbak attól, hogy nem gondoljuk. A gondolat, s a szó még inkább, kiszakít valamit az összefüggésből[...] Az a regény a parasztasszonyról, teli van homályba lapuló kimondatlan dolgokkal. Mert egy regény, vagy színdarab: nemcsak gondolkozás. Abban a kimondott és kimondatlan egyensúlyban van. Azért is igazabb a mű, mint a gondolat." 
  

Jegyzetek 

1 Sajkódi esték, Budapest, 1961, 174. l. 
2 Sajkódi esték, 155. l. 
3 Sajkódi esték, 174. l. 
4 Homéroszi himnusz Démétérhez. Devecseri Gábor fordítása. 
5 Sajkódi esték, 157. l. 
6 Sajkódi esték, 173. l. 
7 Sajkódi esték, 66. l. 
8 Sajkódi esték, 58. l. 
9 Sajkódi esték, 175. l.

* A tanulmányt - a szerző szíves engedélyével - a müncheni Új Látóhatár 1962. 1. (jan.-febr.) számából vettük át. (A szerk.)