Mintegy húsz évvel ezelőtt, svájci emigrációm kezdetén, a bellinzonai pályaudvar újságos standja előtt álldogáltam, amikor a kirakatból úgy villant a szemembe egy könyvborító, miként egy távoli, magyarországbeli barát üdvözlete. Egy lovaskocsi volt látható a poros, magyar, vidéki úton, őszi színek, a kocsis mellett egy kisfiú. Carrozze in Settembre volt a könyv címe olaszul, megegyezve a magyar címmel: Kocsik szeptemberben, írója Németh László. Szeptember elején kezdődött az iskola Magyarországon, negyven éven keresztül nekem is - valójában egyre megy, hogy valaki olvasni tanul vagy előadásokat tart, men-tem hát én is - addig a bizonyos első, Tessinben töltött, őszi száműzetésig. És Németh László regényén keresztül  még olasz nyelvterületen is megkapott a Kárpát-medence e kicsiny orszá-gának már akkor súlyosan fenyegetett és szorongattatott szellemisége.
     Mindazonáltal majd húsz évnek kellett eltelnie, s talán egy másik, teljesen apolitikus regénye orosz és cseh kiadásának sikerére is szükség volt ahhoz, hogy Németh Lászlót mint regényírót - a mai regényírók közül valóban a legköltőibbet - most a németül olvasó közönség is megismerhesse. E regényhez írom ezt az utószót¹ Ajánló kísérőszavakra Némethnek nincs szüksége. Hogy mégis elfogadtam a kiadó felkérését, s beszélek róla, csupán azért teszem, mert Németh mindegyik regénye saját életproblémájában gyökerezik, s mindez jó ideig barátilag csodáló szemem előtt zajlott. A cseh fordításhoz írt utószavam, mely végül aztán nem jelent meg, már tartalmazta, amit most legjobb tudásom szerint és tiszta lelkiismerettel is csak ismételni tudok: Németh Lászlónál nagyobb író nem él ma Magyarországon. Ugyanakkor az első világháború befejezése óta eltelt időszakban is egyike volt a magyar szellemi élet legjelentősebb és legtevékenyebb tagjainak. Puritán erkölcsű emberként azóta is ő a legcsodálatraméltóbb. Benne az örökké tanuló, saját példamutatásán túl értékes irodalmi művekkel is tanító költő és író kiemelkedő entelekhiája működik. Magyarországon töltött utolsó éveimnek állandó és meghatározó élménye volt látni entelekhiájának fáradhatatlan munkálkodását, hetenkénti találkozásaink alkalmával, Budának hol az egyik, hol a másik hegyén.
     Németh László 1901-ben született Nagybányán, az Alföld és Erdély közt, szelíd hegyvidéken. Apja földrajz- és történelemtanár volt, a magát tovább művelő, nyelveket tanuló, bölcs pedagógusok legjobb fajtájából, szerény, majdhogynem alázatos, mégis határozott erkölcsi tartással bíró kisparaszti tulajdonságokkal. Így jellemzi őt fia a Magam helyett című életrajzi kötetében. A fiú imádta az apját, s hozzá hasonlóan és tudatosan ő is erősen kötődött a nagycsaládhoz, az akkoriban Magyarország nyugati területén, az egykori Pannoniában élő jómódú parasztpolgárokhoz, akik akaratlanul is magukban hordozták a vidék szép, noha egyszerű életstílusának és történelmi hagyományainak kiváló jellegzetességeit. Anyján keresztül Németh László Budapesthez kötődött, mégpedig Buda régi, német kispolgárok lakta városrészéhez, a Vízivároshoz. Itt kezdte fogorvosi, majd nem sokkal azután iskolaorvosi praxisát a húszas években az ifjú író, kinek első regénye, az Emberi színjáték megjelenésekor nyomban feltűnést keltett. A legjobb alapokkal rendelkezett ahhoz, hogy nagyszerű orvossá legyen, hiszen a testi-lelki struktúrák zseniális ismerője volt. Mégsem lett belőle orvos (idővel feladta orvosi praxisait), mert a nyelvi kifejezőkészség bámulatos adottsága, mely egy orvos és egy született drámaíró mikroszkópikus éleslátását egyesítette, egész pályafutását meghatározta. Írói és költői elhivatottságára azért is tudott mint legfőbb feladatára tekinteni, mert ez a feladat nevelői is volt egyben: emberhez méltó életre nevelés. Érzékenysége gyakran parancsolt visszavonulást, magányt, váltást - azonban soha nem a morális elvekét, hanem a hatáselven alapuló irodalmi műfajváltást -, igen, még teljes hallgatást is. Nem beszélt feleslegesen és nem vált felszínessé.
     Az Emberi színjáték - németül a Menschlich Komedie felel meg a tudatos ellentétként választott dantei Divina Commediának - Magyarország szellemi képét az ezeréves ország belső és külső válságában, az új állapot átmenetiségében ragadta meg, a szerzőtől eltérő, habár paraszti származású fiatalember sorsát mutatva be, úgy, ahogy a későbbi, a Kocsik szeptemberbennel kezdődő regénytetralógia hasonlóan szigorú nézőpontja is láttatta a neobarokk Magyarországot - Magyarországot, abban az újabb, további morális válsághoz vezető állapotában. E regények, legyenek bármilyen pesszimisták is, színvonalukkal ellentmondanak saját pesszimizmusuknak, ahol az ilyen puritán szigorúság ellenpólusa az uralkodó szellemi magatartásnak. Már az első regény biztosította szerzőjének azt a szellemi pozíciót, melyet az irodalmi csatározások és a maga választotta korai elszigeteltség inkább megerősített, mintsem megingatott. E csatározások akkor kezdődtek, amikor Németh Lászlóban már nem csak egy tehetséges regényíró lakozott, hanem olyan kritikus is, aki a "méltányosság művészetével" (ez az ő kifejezése), de egyben a megvilágítás művészetével is megáldva, sokoldalúságával - nem is beszélve etikai elveiről - megzavarta az előkelő és haladó, mindazonáltal mégis öntetszelgő, a neobarokk szellemiséghez közeledő irodalmi körök nyugalmát.
     A kritikusból ragyogó esszéíró vált. A jó esszéírók mindig is az igazi írók közül kerültek ki. Az esszéíró persze nem egyszerűen annak a feltételnek felel meg, hogy színültig telt, szinte testileg kitapintható kifejezési képessége legyen még a legnehezebben megragadhatóra is. Elengedhetetlen az a vállalkozó kedv is, mely a legnemesebb anyagot emeli tartalommá stílusában. Németh László példaképének azt az Ortega y Gassetet választotta, aki Espectadorjának kötetecskéit egyedül írta tele. Németh a maga által egyedül írt folyóiratát Tanunak nevezte el. "Tanúskodni" akart. Tanúskodni, miről? A szellem nagy műveiről, s azok életéről. És tanúskodott ezáltal arról a magában lévő sokoldalúságról is, amely egy pillanatra sem hagyta nyugton. Nyilvánosan kívánt tanulni, hogy aztán példáját követve mások is képezzék magukat. Apjától örökölte a nyelvtanulás mohó szenvedélyét, nem a beszélni tudásért, hanem a nyelv ismeretéért, sajátságainak élvezhetőségéért és az olvasás gyönyörűségéért. Tíz-tizenkét nyelven olvasott regényeket. A világnyelvek után, melyekhez természetesen az ő számára is odatartozott a spanyol, megtanulta azokat a nyelveket, melyeket a magyar mellett a Duna-medencében beszéltek, s eközben nem hanyagolta el sem a lengyelt, sem a csehet. Állandóan lelki szenvedéseknek volt kiszolgáltatva, s ha a sors egy újabb csapást mért rá, megtanult egy újabb nyelvet, vagy elmélyedt egy korábban tanultban. Így tanult meg már igen korán oroszul. A második világháború után olyan jelentős irodalmi műveket fordított oroszból, mint például Tolsztoj Anna Kareninája, de lefordította Ibsen Nóráját is norvégból. A fordítói munka egy időben saját alkotói tevékenységét helyettesítette, de nem minden kapcsolat nélkül saját műveivel.
     Az esszéíró történetfilozófiai "kísérletei" közül - ahogy az Ortega y Gassetnál is gyakori eset volt - néhány önálló könyvvé növekedett, mint például az Európáról és a magyarságról vagy az értelmiségiek feladatáról szóló könyvek. Ezekről azonban itt éppoly kevés szó eshet, mint drámai munkáiról, melyek esszéivel ellentétben, most új kiadásban olvashatók. A Tanuról azonban ebben az utószóban² is beszélnem kell, mert a szerző görögséggel való találkozásáról tanúskodik: egy olyan találkozásról, mely Németh László regényköltészetének két alkotását is alapvetően meghatározta, melyek közül az egyik a most itt német fordításban megjelenő. Azokban az időkben, amikor Németh felfedezte magának a görögöket, s eredetiben kezdte őket olvasni, a harmincas évek elején, még nem ismertük egymást személyesen. Eredeti módon közelített a hellénekhez, nem a filológia közvetítésével, hanem a régi és az új teremtő szellem közvetlen érintkezésével, időtől független találkozásként.
     Hasonló lehetett Tolsztoj találkozása Homérosszal, amelyről levéldokumentumok alapján az Egy hellén vándorlásai című munkámban írtam. A magyar regényíró naplószerű feljegyzéseket készített a görög szellemmel történő megismerkedéséről, melyeket folyóiratában is közölt. Megfigyelései az Iliászról és az Odüsszeiáról pontosan megfelelnek Milman Parry észrevételeinek - noha Németh a fiatal amerikai munkáit nem ismerhette -, aki ugyanakkor fedezte fel újra az énekmondó Homéroszt. Németh megközelítései ugyancsak megszégyenítették Homérosz-filológiánkat.
     Legközelebbi szellemi rokonát, akit valódi mélységeiben értett meg - megint csak mélyebben, mint a filológusok -, Szophoklészben fedezte fel. Az ő nőalakjai hatottak regénybeli főhőseinek megformálására, akik az apai parasztcsalád rokoni kapcsolatai révén éltek lelkében. Ők lettek a regények tragikus hősnői, olyan vonásokkal, melyek a női sorsot az elviselhetőség végső határáig feszítették. Az Iszony hősnőjének esetében például addig a határig, ahol szinte Artemisz istennővé válik, s utólagos visszfényét és teljes érthetőségét a görögök isteni vadásznőjének és szűzének ismert alakjából nyeri. Amit a költők művészete s a görög tragédia lényege közti viszonyról mond, az vonatkozik saját művészete és a szűkebb, apai otthon alakjainak világa közti kapcsolatra is. "Kötött szertartás" - ezen alapul Németh László pontos meglátása szerint a görög tragédia -, "adott tárgy: nagy korlát, de még nagyobb támasz. A művész erejét a kivitel felé préseli, az egyéniség összeszorul; kevésbé terjeng és jobban feszít.³ Szophoklész adta Németh Lászlónak a bátorságot, hogy saját mondanivalóját belépréselje adott alakjaiba, s lelkileg oly mértékben feszítse őket, amennyire emberileg egyáltalán lehetséges.
     Regénycímei - a korábban már említett korregényekéhez hasonlóan - komorak és tömörek. A németül most olvasható Iszonyt egyetlen német szóval nehéz volna visszaadni: "Ekel und Grauen". Ezért a fordításnak Németh más címet adott, a regény egy mondatát: "Ahogy a kő hull".⁴ Két másik, az Iszonyt megelőző regényének címe: Bűn (Sünde) és Gyász (Trauer). Látható, hogy a szerző nemigen csalogatja az olvasót. A Gyász, Németh másik "görögös" regénye, szophoklészibb, mint az Iszony. Hősnőjét, a szegény Zsófit, aki gyászában klasszikus nagysággá merevedő lélek, a költő tudatosan formálta paraszti Elektrává. A Bűn című regénye, mely mindkettőt megelőzte, nyugtalan szociális lelkiismeretének nyilvános vállalása a harmincas években. Szabad-e a hősnek, a középrétegből származó, felelősségteljes szellemi embernek, akiben a szerző önmagát is ábrázolja, egy villát birtokolnia, miközben a magántulajdonból következő igazságtalanságokkal maga is tisztában van?
     Nincsen olyan, az ember ellen, önmaga ellen, egy tiszta idea ellen, igen, a tudomány ellen elkövetett bűn és igazságtalanság, amelyik e nagy korunkbeli írót ne nyugtalanítaná állandóan. E nyugtalanság eredménye drámai életműve is. Mindmáig tizenhét darabot ölel fel ez az életmű, köztük a Sámson, a fogva tartott óriás tragédiája, hét nagy történelmi dráma, olyanok mint a VII. Gergely, a Husz János, a Galilei, a II. József (a Habsburg II. Józsefről van szó) és a Széchenyi, "a legnagyobb magyar" drámája, aki száz évvel ezelőtt oltotta ki életét a Habsburgok zsarnoksága idején. Megindító esemény, valahányszor magyar színház be-mutatja őket. Lehetséges, hogy e regényíró voltaképpeni tehetségénél fogva mindig is inkább drámaíró volt, semmint epikus? Úgy tűnik. Dramaturgiája azonban, a szó görög alapjelentése szerint - a drámában való mesteri jártassága - regényeinek biztosan nem ártott. Erre a legutóbbi bizonyíték Égető Eszter élettörténete, melyben Németh korregényeinek széles tablója és csodálatos nőábrázolásai együtt vannak jelen. Ez utóbbiak ténylegesen is Elektra, Anna Karenina és Nóra alakjainak költői megformálói mellé állítják Némethet. Hogy Kelet-Európa kitűnő elbeszélői bevonulnak a világirodalomba, azon az orosz és a lengyel regényírók vagy a görög Kazantzakis megismerése után senki sem csodálkozik. A túlontúl férfias Kazantzakis finomabb ellenképét jelentő Németh László nem kizárólag feszült lelkületű nőalakjai révén része a világirodalomnak - de miattuk is.

Oslo, 1960. szeptember 21.
 
 

Jegyzetek

1 Karl Kerényi: Über László Németh. Nachwort zum Roman "Wie der Stein fällt". Steingrüben Verlag, Stuttgart, 1960, 549-556. ill. Karl Kerényi: Über László Németh, den Romanschriftsteller. In: Wege und Weggenossen 1., Langen Müller, München, 1985, 425-431. - Fordította Bombitz Attila
2 Értsd: az Iszonyhoz. - A ford. megj.
3 Németh L.: Szophoklész. - Tanulmány és vallomás. In: Európai utas. - A ford. megj.
4 Az Iszony német címe: "Wie der Stein fällt." - A ford. megj.