"...könyvek nélkül immár akkor sem élhetnénk,
ha végképp hiábavalónak tartanánk olvasásukat."
                                                     (Alföldy Jenő)

"Az ember azzal is elüt minden más élőlénytől, hogy tud
egyedül lenni. Hogy kell egyedül lennie. Hogy kegyetlen
tehernek érzi a magányt."
                                                    (Vladimir Minač)

A magánnyal ellentétben nem igazán kedvelem a napló műfaját, ezért nem is vezetek napi feljegyzéseket, másokét se szívesen olvasom. A napló ugyanis az elkülönülés műfaja. A kirekesztés, a hatványozott magány műfaja. A Lakatlan Sziget műfaja. Azé a szigeté, amelyre csak a naplóíró bejáratos, ahonnét engem, a potenciális (irodalom)olvasót éppen választott műfaja által taszított ki.
     A naplóhoz, mint minden egyéb reneszánsz eredetű műfajhoz elszakíthatatlanul hozzátartozik az én, vagyis a személyiség fontosságának a tudata, nem téveszthető szem elől, hogy a napló az énformájú perszonális elbeszélés sajátos változata, így monologikus formájában egyszerre tartalmazza az eseményeket, s mivel jelen esetben jószerével olvasónaplóról beszélünk, ("Ezek a mostani jegyzetek valóban naplószerűen kapcsolódnak egymáshoz. Nem teszek mást, mint hogy az olvasmányaimból hirtelen előkerülő gondolatokhoz fűzök pár megjegyzést, úgy, mintha esténként írnám le azt, hogy aznap éppen mi történt velem.") az (olvasmány)-élményeket és a hozzájuk fűzött kommentárokat, végső soron és nagy általánosságban azonban irodalmon kívüli jelenségnek tekinthetjük. (Kivéve természetesen a művészi szándékkal készült alkotásokat. A napló lényegét tekintve közelebb áll az élethez, mint a művészethez, bár az alapvető jellemzői, az esetlegesség, az akcidentalitás és a spontaneitás, a viszonylagos rendszeresség, a fragmentáltság, a kihagyásosság valami módon mind stilizálják az eseményeket, a történéseket és ennek alapján, művészi szándékoltságának hiányában mű-alkotásként is értelmezhetjük. Határműfaj tehát, amelynek mezsgyéjéről több irányba kanyarodhat a szerző. S azt, hogy Füzi László naplója a kedves olvasmányélményeim közé tartozik, csupán azzal indokolható, hogy amíg a naplót, mint műfajt nem, ám a határműfajok legtöbbjét igencsak kedvelem.
     A Lakatlan Sziget "a gondolkodásnak élő ember Belső Tere. Így természetesen metafora is; a gondolkodás helyének és a meditáció önmagába fordulásának metaforája..." - és ha abból a feltevésből indulunk ki, hogy az írók zömmel olyan könyveket írnak, amilyeneket olvasni szeretnének, akkor megérzésem szerint egyben kísérlet az eszményi műfaj megragadására.
     A Napló természetesen nem csupán magánjellegű és magánvonatkozású szövegeket rögzít, sőt... ám a világ birtokba vételének a magába szippantó módozatával él. A naplóíró Gerle Margit plasztikáiról írva "Margitot" szólítja meg; Kovács András Ferenc költészete kapcsán "András"-ról beszél, Benes József is "Jóska" lesz nála. Tárgyának letegezésével is sugallja a közvetlenséget, ami által birtokába veszi mindazt, amit magával cipelhet Lakatlan Szigetére.
     A személyesség elvével kapcsolatos, a naplóírás során érvényesített alkotói-befogadói nézeteit Tolnai Ottó művészete műfajfelrúgó műfajgazdagságának értelmezése közepette fejti ki. Ennek szellemében tapasztalhatjuk, a tudás-összefoglaló munkákból következően egyre valószínűbb, egyre bizonyosabb, hogy a világ leírása, a világ leírhatósága, rendszerezése, elemeinek szócikkekre bontása és lexikonokba sorjázása, vagy CD-romokon való egymásba fűzése nem a művészet és nem a művész feladata. "...új kapcsolatokat kell kialakítani a világgal, új, személyes kapcsolatot, átélhetővé, tapinthatóvá kell tenni, ha tetszik, kézzel foghatóvá, s ha tetszik, akkor személyessé kell formálni a lexikont is" - írja minderről Füzi.
     Az empátia, a hozzá fűződő személyesség, és a vele kapcsolatos kíváncsiság nem más, mint az élet és a művészet kiegyenlítődésének a motorja, az új művésziség (persze Füzi ezt nem mondja ilyen deklaratív tömörséggel) három pillére. "Nemcsak gondolkodik a világról, hanem megéli azt, így teremti meg gondolkodása hitelességét." - szögezi le Tolnairól, de világos, hogy egyben egy új műérzés megfogalmazására tesz e kijelentéssel kísérletet. Ennek a műérzésnek a kulcsfogalma a személyesség - maga is végtelenül személyes a naplójában! -, s ezért nem árt átmásolni ide vonatkozó gondolatát: "A személyesség nem a bezárkózást vagy a világtól való elzárkózást jelenti, hanem a világ által adott élmények továbbgondolását, mérlegre tételét."
     Füzi saját naplóírását is értelmezi naplójában, vélhetően azoknak az elődöknek a nyomdokában haladva, akik a rendelkezésükre álló olvasmányok elégtelenségéből fakadóan maguk írták meg az általuk elképzelt, "eszményi műalkotás" irányába kalauzoló szöveget. Akik a hagyományőrzésből a hagyománytörés szükségszerűségét tapasztalták, a hagyománytörésben a hagyományőrzést valósították meg, az irodalom szüntelen palimpszesztjében egyensúlyt teremtve a kivakarás és a felülírás között. Sőt, Füzi túllépi ezt az equilibrisztikai alaphelyzetet, az ő kivakarásai és felülírásai nem "szépirodalmi igényt" tükröznek, nem a teremtett világ teljességét kívánják létrehozni, noha végeredményben mégis egy létváltozat, egy létmodell összességét célozza naplója. Ez a létmód, ez az irodalommal folytatott párbeszéd a teremtett világok (Lakatlan Szigetek) bejárása, ám nem a felfedezés, hanem a megértés szándékával. Több is ez a megértés szándékánál - inkább a személyesség szűrőjén való áthullámoztatás a belső dialógus célja. "Az olvasás élményét, a mű továbbélését, finom tovaremegését az emberben" óhajtja a szerző a naplójával - az élmény abszolút személyessége mellett - megörökíteni, s maga, meg természetesen a feltételezett olvasó számára továbbgondolhatóvá, tovább élhetővé tenni. (Az említett személyesség-elvű tapasztalat vezeti el addig a gondolatig, amelynek értelmében "magának az élménynek a tudatosítása, megőrzése is lehet olyan fontos, mint egy adatokban bővelkedő monográfia megírása, vagy természetesen egy, a műalkotás szerkezetéről folytatott diszkurzus »lefolytatása«..." S még állítsa valaki, hogy Szentkuthynak nincsenek követői!)
     "Az értelmezés kísérlet az értelemadásra" - fogalmazott egy helyütt Babarczy Eszter, igaz, ő az értekező próza, pontosabban a kritikaírás gyakorlatának elemzése kapcsán tette sommás kijelentését, de okfejtése Füzi László gondolkodásmódjára is meghatározóként érvényesíthető. "Az értelmezés, számomra, kalandozás egy kertben - írja Babarczy -, nyilvánosnak szánt elmélkedés az olvasottakról, jelentések próbálgatása, hol sodródás a szöveg élményével, hol elrugaszkodás egy-egy szöveghely alapján, s végső soron kísérlet arra, hogy ezt az utat, ezt a személyes kalandozást valamiképpen egy potenciális közös kultúra részének tekintse." Füzi Naplójában a Babarczy által megjelölt olvasási modellt (és itt szándékosan nem használom a stratégia kifejezést) a következőképpen közelíti meg: "Régebben szinte »rohanva« olvastam, új »meghódított« területekre vágytam, szellemi kilátópontok megtalálására, elfoglalására, most már inkább a régebben olvasott könyvekhez, versekhez térek vissza. Vándorolni a versek, elbeszélések, regények között, újabb fontos mondatokra bukkanni, egy-egy újonnan feltűnő részletet észrevenni, megjegyezni, vissza-visszatérni egy fontos sorhoz, bekezdéshez vagy vagy egy nagy vershez, ezt most már fontosabbnak tartom, mint hogy mindig újabb területet fedezzek fel."
     Többször ismétlődő gesztus a naplóban a már ismerthez, a már olvasotthoz való visszatérés, szemben az újjal, az ismeretlennel. Érdekes, a gyerek is a már ismert mesét mesélteti újra és újra, ragaszkodik az elsőként hallott változathoz, bármilyen léha módosítást, szótévesztést "Nem úgy volt!"-tal torol meg, és máris újrázásra ösztönzi a mesélőt. Pedig a világ felfedezésében a kíváncsiság hajtja! Senkitől se hallunk több miértet és hogyant, mi ezt, mi azt, mint ugyanattól a gyerektől, aki az esti meseolvasáskor vagy mesemondáskor csökönyösen köti az ebet a karóhoz, hogy márpedig ő csupán a tegnap olvasott (ezt olvassuk már két hete) mesét hajlandó meghallgatni. Az új mese számára olyan, mint a filmhíradó volt egykoron, vagy manapság a reklám: kedvcsináló, hiátuskitöltő, ám a "nagyfilm" számára csak dejá vu lehet, vagyis az egyszer már látott, hallott, ismert. Amiben ott a biztonság, amibe bele lehet kapaszkodni, ami nem csap be. Egyáltalán nem meglepő az író, szerkesztő embernek ez az ösztönös menekülése a már ismerthez - vele szemben az ismeretlen nem a felfedezésre váró dolgok egy újabb csomagját jelentik, hanem a nihilbe vezető út újabb, ködbevesző lépcsőjét. A pusztulással szemben kapaszkodó bizonyosság küzdelme ez a viadal.
     Az ugyancsak szorgos naplóíró, Bálint Péter is ezt az elmélyült, rekurzív olvasás iránti igényt kéri számon nemzedékén, amelyen inkább a "falkaszellem" jegyeit véli felismerni, semmint a nyelvi éberségre és igényességre alapozott minőségeszményt. Az 1996-os Leuveni Naplójában magát is bírálja, mert képtelen ellenállni az idegen szöveg kísértésének, hogy azt a saját szövegében éltetése tovább, az általa kiváltott gondolatokból, reflexiókból új szöveget hozzon létre. A maga "nótáriusi" lejegyzéskényszerével szemben azért engedékenyebb, mint mások "szöveggyártásával", egyben magát a naplóírást olyan pozícióba helyezi, amely a tünetszerűségen túl mutat rá a mai 40 és 50 év közötti korosztály felújult szigetre-vonulási igényére, illetve a szigeten rekedtség következtében a fragmentált, az esetlegességtől szabályozott, személyes indíttatású szöve-gek felé való fordulására. Ami talán nem egyéb, mint a magány és önmagunk kihívása: "Egész este a naplómat »csinosítgatom«, pedig korábban nem hittem a naplóírás jelentőségében, most viszont beláttam [Maurice] Blanchot igazát: menedéket találok benne a magányosságom ellen. Sőt, általa létezem, kettős értelemben is. Először is oldalakon át fesztelenül trécselek hasonmásommal, aki rendre megszólít, s arra buzdít, legalább neki nyilvánuljak meg őszintén, s arról is biztosít, hogy türelmesen meghallgat, és mélyen magába zárja titkaimat; másodszor az esetemben is igaz a megállapítás, hogy a dolgok azáltal válnak valóságossá és megtörténtté, hogy számot adunk róluk írásban, s évek múltán is szembesülhetek egykori önmagammal, még ha olykor kínos is a tükörbe nézés."
     Amennyiben az írást tárgyiasult olvasásnak tekintjük, akkor e modell szerint olvas Füzi, s e modell szerint ír, valahol a műfajok határmezsgyéjén, s teheti, hiszen (szép)íróságát egyenesen tagadva, a szerkesztő pozíciójából a magánember köreibe váltva, az élményszerző olvasás szerelmeseként magát is határhelyzetbe hozta: nem a tudomány, nem a művészet nevében értelmez, hanem kéjeleg az irodalom megmagyarázhatatlan varázsában, az olvasás és a továbbgondolás keltette testies gyönyörben. Az irodalmi szöveg Paul de Man szerint előre kialakítja tulajdon félreértéseit, és ezeknek a félreértési lehetőségeknek az adottsága híján, ha minden megközelítés egy végső jelentésbe torkollna, aligha lenne értelme az értelmezésnek. Se az irodalomnak, ami egyedül önmagára utalhat vissza. Füzi ilyen, önmagára visszautaló ígérvényként, nem pedig zárványként értelmezi az irodalmi szövegeket, és ebből eredően a maga olvasatát is újraolvasások sorával árnyalja, szivárványozza, s nyelvi szuggesztivitásával ezt az olvasatot ugyanannak az irodalmi kultúrának a részesévé teszi, mint ahonnét a primer szöveg vétetett.
     Ha már a napló és a naplóíró viszonyáról szóltam, el kell mondanom azt is, hogy valami módon a fikció irányába bonyolódik a meditáció, a naplóíró hőssé avanzsál (ha valami nem, akkor ez nem ritka az irodalomban), s már nem is a naplót írja, hanem a maga teremtette hőst szemléli, tágra nyílt szemekkel csodálkozik rá annak önálló életre keltett gondolatfutamaira. "Ha sokáig íródik egy napló, akkor a napló írója elkezdi figyelni azt, aki írásának hőse lesz. Mert nem maga a hős, hanem az, aki szinte tollba mondja neki azt, amit írnia kell. A stilizáció távolságot teremt a szerző és hőse között, ezért figyelhetem azt, aki vagyok, vagy inkább leszek, s ezért kereshetem a magyarázatát is annak, amit írok[...] Mert talán már nem is én vagyok az, akiről ez a napló szól, hanem az, akit a távolságteremtésekkel megteremtettem, aki a meditációk során felépül bennem."
     Mintha csak az imént tetten ért (Bálint Péternek a szinte azonos időben íródott naplójában is feltűnő) "hős" gondolatát csípné nyakon, úgy rökönyödik meg a naplóíró saját ötletén, hogy leginkább egy életrajzi könyvet szeretne írni Németh Lászlóról. Hogy miért éppen a sokat forgatott szerzőről, akinek gondolat-nyomdokaiba gyakran és mélyen, tanulmányi szinten és terjedelemben is visszapillangózott - külön, a naplóban alaposan tárgyalt történet. Érdekesebb, hogy miért éppen e levegős műfajt, az "élet-rajzi könyvet" célozta meg ez a belülről fakadó vágy, talán a teremtő indulat első szeizmografikus jelzése, ugyanis a naplóíró - a naplóírás langyos habjain evezve - az "eszményi" műalkotás víziójával szembesül: "...jó lenne írni egy olyan könyvet, amiben minden benne van, ami fontos, amiben lezárhatnám az engem érdeklő kérdéseket, amiben kitérhetnék a formák elől, mert csak úgy szabadon, nekem tetsző módon írnám ezt a könyvet, sem az arányok, sem a terjedelem nem érdekelne, csak írnám, mert fontosnak tartanám, hogy írjam." Kissé benne van ebben a műalkotás-látomásban, műfaj-előképben a 19. század pozitivizmusa és az ezredforduló megengedő posztmodernje is. Lényeges azonban, hogy az ideális műalkotás mindenképpen vaskos kötet legyen. (Különös módon, számos, írással foglalkozó olvasó számára a vaskos könyv nem csupán cél, hanem eszmény is; nem csupán írni, de olvasni is nagy oldalszámú köteteket szeretnek [inkább].) "...a vaskos könyvet, amit mindenkinek meg kellene írnia, aki írással foglalkozik, még nem írtam meg, lehet, hogy nem is lesz időm, módom megírni" - jegyzi Füzi, s valahogy ismét Szentkuthy visszhangzik fülemben, a világot átfogó Opus Magnum örökös torzó-kísértése...
     Az "életrajzi könyv" irányába mutató oldalakon a műértelmezésnek olyan módszerével találkozunk, amely a mű tartalmi és formai egységével, az eszme és magatartás egységével párhuzamosan a szerző eszmei és cselekvő adottságának, a műalkotás mellett az alkotói folyamat megismerésének szükségességére alapoz. S Németh László esetében ez a módszer kitűnően kamatoztatható. Hosszú nekifutások is megjelennek, különösen a napló harmadik nagyfejezetében: ezek a részek már távolról se naplószerűek, hanem az emlékezéshez, a megidézéshez állnak közelebb. Végeredményben mégis a napló műfajához tartoznak ezek a szövegrészek is, hiszen az önvizsgálat, az önelemzés, a világ dolgaira való rákérdezés műfaján belül lendítenek széles ívű csapásokkal.
     A nagy olvasmányélmények és az utazás közben vásárolt, a vasút monotónia elűzésére szolgáló könyvek hetekre, hónapokra meghatározó élményként irányítják a napló meandereit, néha varázslatos együtthangzásokban találkozva egymással, mint például Márai és Eötvös gondolatai - amelyek a naplóban újabb reflexiókat indukálnak. Hiszen a szövegek a Lakatlan Szigeten csupán kiindulópontot jelentenek a naplóíró gondolatai számára, akinek egyik legnagyobb ellensége a "felületesség, a végig nem gondolt gondolat". Füzi végig gondolt gondolataiból megtudjuk, hogy irodalom-, élet- és létfelfogásának meghatározó "legendája" az Ilia Mihályhoz fűződő szellemi kapcsolata. Meghatározó olvasmányélménye Németh László. A századvég, vagy talán inkább a századok, vélhetően még inkább a magyar kultúra századainak jelentős elméi között is kitüntetett helye van Füzi naplójában Vekerdi Lászlónak, akit egészen egyszerűen - csodál. Egyéneket, személyeket emel ki, nem pedig műveket, ugyanis a Lakatlan Sziget meghatározó személyes élménye a megtartó közösség fölbomlása, a közösségi értékrend eltűnése, ami alapos körüljárás után egyenes vonalon találkozik Jean Baudrillard kultúrpesszimizmusával. Az írás ugyanis - miként Tandorit parafrazálva állítja Füzi - a mai írót kizárja a külső világból. Lakatlan Szigetre kényszeríti. Ahol - egzisztenciális kiszolgáltatottságában - afölött is el kell töprengnie, hogy tulajdonképpen mi is az, amit csinál(t). Méltók voltak-e töprengései a megörökítésre?
     Ez az író dolga: a kételkedő tépelődés. (Kalligram, Pozsony 2000)