Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2001. 3.sz.
 
PODMANICZKY SZILÁRD
Két kézzel búcsúzik a leopárd
(regényrészlet)
  

18. fejezet 
  

Doktor Touswoos hagyatéki megbízójának házában ülve, egészen kényelmesen, fejét hátra vetette a magas támlára, az ablak felé nézett, amelyen túl a kertész tekerte kézfeje és tenyere közt megfeszítve a piros gumicsövet, amit ha túl szorosra tekernek, a Doktor már számtalanszor járt így, megfeszül és rászorul a könyökre és tenyérre, úgyhogy tekerheti újra, ha nem akarja egész nap magán hordani a csövet. A Doktor kifejezetten otthon érezte magát, bár a nappali egyetlen bútora sem hasonlított az otthonira. De hirtelen felkapta a fejét, valami egészen furcsa és váratlan hangot hallott háta mögött a falban, oly közelről, hogy a fejében, vagy legalább is a fejbőrén érezte a hangrezgést, mintha egy igen erős acélszál pattant volna ketté a falban, amely nem bírta tovább a terhelést. De talán inkább ahhoz hasonlított, mint mikor nyújtózkodás közben roppan a gerinc, és az egész test belebizsereg. Egyszer csak elhomályosodott a Doktor tekintete, mint mikor a távoli hegyek fotózásakor valaki közvetlenül a gép elé áll.
     Felhúzná?, szólt a megbízó felesége.
     Hogyne, válaszolta.
     Ilyen hosszú cipzárt tán még életében nem látott, valójában az egész ruha háta kettéhasítva, alul egy egészen keskeny szövetsáv tartotta össze, s így kibontva elképesztően nagynak tűnt a nő háta, aránytalanul nagynak. A cipzár épp a fenék domborulata fölött kezdődött, a Doktor finoman csippentve megfogta a cipzár alját és megfogta a húzókát is. Amint meghúzta, a másik kezével is megfeszítette a ruhát, szabad ujjait a fenékdomb fölső ívének támasztotta, amelyből a vékony szöveten át otthonos testmeleg áradt, a bőr feszes volt, mint egy nyári, napmeleg gumilabda. A cipzárt a hátközépig húzta, mert följebb már nem ért a keze. Fölállt, hogy végre befejezze ezt az egyszerű manővert, de a nő olyan közel állt a fotel ülőkéjéhez, hogy amint fölpattant a Doktor, kénytelen volt megragadni a nő csípőjét, el ne veszítse az egyensúlyát, s hát ekképp magához is rántotta a nőt, aki egy hosszú kacér nyerítést engedett el, de nem csak azt, egész testét elengedte, így hát amit Doktor Touswoos kapaszkodónak vélt, igen labilis lábakon állott, majd megbillent, és mindketten megbillentek hátra a fotel felé. Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, a megbízó a küszöböt éppen csak átlépve megállt, s kettejük zuhanását nézte, amit már nem lehetett megállítani, igaz Doktor Touswoos keményen megragadta a nő csípőjét, hogy az ölébe tartó fenék ütését és huppanását megakadályozza, de mit sem értek erőfeszítései, az az elenyésző távolság kettejük között már nem látszott az ajtóból, így hát mikor ő már a fotelben volt ismét, egy pillanatra átfutott rajta a gondolat, teljes erőből előre löki kezeivel a nőt, de a mozdulat olyan durvának ígérkezett a másodperc tört része alatt, hogy Doktor Touswoos inkább elengedte a nő csípőjét, széttárta inkább a karjait, s így egy lassú mozdulattal a nő minden kétséget kizáróan az ölébe simult. A megbízó férfi, a nő férje megmerevedve, mozdulatlanul állt az ajtóban és csak nézte, nézte a tehetetlenül összeszorult kettőst. A Doktor még soha nem érezte magát ilyen vert helyzetben, ráadásul egy semmi kis látszat miatt, amely látszat ugyanakkor félreérthetetlen volt. A Doktor azonmód magyarázatra gondolt, hisz alapvetően volt mit megmagyarázni, főleg így, hogy a nő az istennek se akart mozdulni, mintha élete legkényelmesebb fészkében  ülne, ám mégsem akart magyarázatba bonyolódni, mint akinek kényszerű védelemre van szüksége. A férfi odafagyott az ajtóba, a nő a fészekben maradt, a Doktor pedig ezerrel pörgette fejében a mondatokat, keresve azt az egyetlent, amellyel valamiképp úrrá tud lenni a helyzeten.
     Asszonyom, legyen olyan jó, és álljon fel, mondta a Doktor.
     A nő ülve megfordult a Doktor ölében, mintha szivarvéget nyomna el a padlón, majd mintha mi sem történt volna, fölállt. A férj még mindig az ajtóban feszített, mint aki gyorsan száradó betonba lépett. A nő a férje elé állt, majd megfordult.
     Befejeznéd, drágám?
     Hogyne, mondta a férfi, majd úgy tépte föl a cipzárt, mintha a gerincét rántaná ki.
     A nő az ablakig tipegett, háttal a szobának megállt, ujjaival kiintett a kertésznek, majd karba fonta a kezét.
     Uram, mondta Doktor Touswoos határozottan, és fölállt a fotelből.
     Nocsak-nocsak, mondta a férfi a lehető legcinikusabb és leggúnyosabb hangon, tán csak nem párbajozni akar? Az már kiment a divatból. Egészen mások a szabályok.
     Nem, uram, meg se fordult a fejemben - és majdnem hozzátette, nincs is miért, de azt a testmeleget, azt a tapintást valahogy nem kívánkozott meghazudtolni.
     Akkor? Mi legyen?
     Semmi, uram.
     Semmi?
     Semmi.
     Gondolja, hogy semmi?
     Igen, uram, azt gondolom.
     És, gondolja, jól gondolja?
     A lehető legjobban, uram.
     Meggyőző, nagyon meggyőző!
     Na, most már elég legyen, én a hagyaték miatt jöttem.
     Mindjárt gondoltam, mondta a férfi, eljött az ajtóból, egy italt töltött magának. Akkor, szállít nekem?, és egy fiókot félig kihúzott az italszekrényen.
     Ma reggel azért indultam el, hogy leszállítsam, és végeztünk, de...
     De?
     Kezd elegem lenni magukból.
     A feleségemből is?
     A nő megfordult az ablakban és a Doktorra nézett.
     Mennyire messzire megy el, uram?
     Ameddig csak akarok.
     Odáig is?
     Nem tudom, mire gondol, de odáig is.
     A nő beleharapott az ujjába, hogy megfékezze nevetését, de éppen csak érintette a bőr a metszőfogakat.
     Nézze, uram, fogalmam sincs, mit miért és hogyan csinál, és nem is érdekel, nagyon nem érdekel, de szálljon le rólam, ha egy mód van rá.
     Egy mód? Egy akkora? Én keressem a módot? Maga jött ide. Vagy nem? Maga terpeszkedett a fotelemben. Vagy nem? Maga húzta az ölébe a feleségemet. Vagy nem? És én keressem magának a módot? Tessék, itt van, máris mehet.
     Maguk szórakoznak velem!
     Gondolja, így szoktunk szórakozni?
     No jó, mondta a Doktor és elindult az ajtó felé, amely résnyire nyitva maradt az udvar felé, s a résen át látta, hogy a kertész ott áll a bejáratnál, permetezőmaszkban, s egy méreggel teli permetballonnal a hátán, ezért még az ajtó előtt megtorpant.
     Ugye szép? De ez csak egy része. Ugyanis nem tudom, hogy fog számot adni a hagyaték milliós darabjairól azon a bíróságon, ahol idáig nyolcból nyolc apró ügyet megnyertem, és ez még semmi, hogy fog számot adni a feleségének arról a fotóról, amin a feleségemmel az ölében üldögél.
     Hát ezt meg mikor csinálta?
     Az  én titkom.
     Na, ide figyelj, tökfej, mielőtt lenyeletném veled a zongoraszéket, mesélek neked valamit.
     Ha van hozzá kedve!
     Nincs, de elmondom. Volt egyszer egy vadász, aki ki nem állhatta a halakat, csak és kizárólag  a vadakat imádta, az emlős vadakat. Viszont a felesége éppen ellenkezőleg, a halakért volt oda. Ez a feleség minden vadászat után, látva a zsákmányt, előbb csak megszidta, hogy miért nem halat hozott, de később már üvöltözött vele, és úgy kínozta, ahogy néha a vadász a vadakat. Mert ez a vadász nem igazi vadász volt, hanem egy álvadász, aki csak öldökölni járt az erdőbe, és még csak azt a fáradtságot se vette magának, hogy valahogy leplezze ezt az ordenáré szenvedélyét. Viszont a felesége, azaz annak apja nélkül, aki felelős beosztásban dolgozott, nem űzhette volna ezt a szenvedélyét. A felesége apja nem csak befolyásos volt bizonyos területek felett, de uralkodott is rajtuk. Az asszony meg csak egyre követelte a halat. A férj egyszer már nem bírta tovább, és elmondta a felesége apjának, hogy ő vinne halat, de a piacról nem fogadja el, az kell neki, amit egyenesen én mészárolok le. Én viszont horgászni utálok, nincs az a pénz, amiért ott dekkoljak. Csak a puska, csak az számít. Ezen talán segíthetünk, mondta a felesége apja. Másnap bekérette az irodájába azokat a tudósokat, akiknek ő pénzelte, vagy engedélyeztette a kutatásukat. Csináljanak valamit, két hetük van rá, mondta. Akkor a tudósok felhagytak minden folyó tudományos kísérlettel, és a probléma megoldására vetették magukat. Tíz nap telt el, és készen voltak. Egy olyan haltápot fejlesztettek ki, amely a lenyelés után pár órával irgalmatlan gázképződést indít el a halak belsejében, s ez a gáz olyan erősen áramlik ki, szinte kirobban a halakból, hogy több méter magasra föllövi őket a víz fölé, s akkor már nincs más dolga a vadásznak, minthogy röptében lövöldözze a halakat. A vadász kivitt a tópartra egy zsák kísérleti haltápot, kint volt a felesége, meg annak az apja is. Alig, hogy beetettek, a kisebb halak már röpültek is a víz fölé, ám a nagyobbakra várni kellett. Úgy másfél órát. Akkor aztán a vadász sörétes puskával szedte le a röpködő több kilós halakat, majd a víz színén úszó élettelen testeket csónakból összeszedték. Nagyon örült a vadász, mert végre talált élvezetet a halfogásban, és nagyon örült a felesége is, és nagyon örült annak teljhatalmú apja is. Hazavitték a halakat, a feleség szépen elkészítette, s vacsorára ott maradt az apja is, hogy megünnepeljék a családi békét. Elköltötték a vacsorát, a desszertet, majd iszogatni kezdtek. Közel egy időben mindhármuknak heves szélgörcsei támadtak, mindenfelé szaladgáltak a lakásban, de nem lettek jobban, sőt. Legelőször a legkönnyebb, a feleség került a plafonra, akkorát durrantott, hogy a csillár mellett csapódott a mennyezetbe, majd betört koponyával hullott vissza a padlóra. Alig pár másodperc, és a vadász következett, s amint ezt meglátta a teljhatalmú apa, menekült a kijárat felé. Már nyúlt a kilincsért, amikor éktelen robbanás rázta meg a házat, s a bő mázsán fölüli férfi átütötte a mennyezetet, ő már le sem esett, ott lógott a plafonból, míg rájuk nem találtak. Ugye, szép történet? Pont maguknak való.
     De hogy érti ezt, kérdezte a nő.
     Hagyjad, szívem, ne bajlódj vele.
     De én tudni akarom.
     Ez már a maguk dolga, mondta Doktor Touswoos.
     A férjem nem is vadászik, mondta a nő, hogy jön ez ide?
     Már miért ne vadászna, asszonyom!?
     Te vadászol?
     Nagyon jól tudod, hogy nem.
     Akkor hogy végezzük a plafonon?
     Sehogy, drágám, hagyd a fenébe, mondta a  férfi és bedugta a kezét a nyitott fiókba. Na, üljön szépen vissza!
     A Doktor úgy belemelegedett a mesélésbe, hogy meg is feledkezett róla, valójában mi is zajlik itt. Úgy ment vissza a fotelhez, mintha még az is a mese része lenne, és leült.
     A férfi kivette a kezét a fiókból.
     Most pedig, mondta a férfi, szépen kimegyünk a szeméttelepre, fölpakol, elhozzuk a hagyatékot, és akkor... és akkor magával végeztünk.
     Szólnom kellene a rakodóknak, mondta Doktor Touswoos.
     Ne nézzen hülyének!, mondta a férfi, újra a fiókhoz fordult, háttal a Doktornak, majd zsebébe rejtette a pisztolyt. Hogy melyikbe, azt nem látta a Doktor.
     Beültek a furgonba, a nő az ablakból figyelte őket, az ablak mellett a kertész csatolta magáról a permetmaszkot.
     Elindultak. A Doktor nyugodt volt, mert valahogy kívül állt az egészen, mintha semmi köze nem lenne ahhoz, ami vele történik. Viszonylag egyszerű ötlete támadt, csak úgy, simán belehajt valamibe, aztán majd lesz valahogy. De a legjobb egy rendőrautó, abba beleszállni. Az a biztos. Igazából nem gondolta végig, más megoldás viszont nem mutatkozott. A férfi a zsebében tartotta mindkét kezét, nyilván egyiket a pisztolyon.
     Mondja már el, mi a fene van ezzel a hagyatékkal?, kezdte Doktor Touswoos.
     Semmi. Csak szórakozok. Rengeteg szabadidőm van.
     És lesz is. Gondolja, megússza?
     És maga? Maga megússza? Ne felejtse el, se pénze, se családja nem lesz! A lánya pedig...
     Mi van a lányommal?
     Na jó, ezt nem mondom el. De tudom, melyik üzletben dolgozik.
     Melyikben? Én nem tudom.
     Majd figyeljen, ha...
     Ha?
     Na, csinálja, amit mondok.
     Egy íves balkanyarban néptelen utcára fordultak, amelyen tőlük úgy száz, százötven méterre egy rendőrautó gurult minimális sebességgel.
     Csak nyugi, mondta a férfi, nagyon szép a lánya, igazán ritka szép.
     Amikor már csak néhány méter választotta el őket a rendőrautótól, Doktor Touswoos kitette az indexet, majd gyorsított. A férfinek úgy tűnt, elkerülik az autót, de a Doktor az utolsó pillanatban visszarántotta a kormányt. Óriási csattanás és csörömpölés, a rendőrautó megpördült előttük és keresztben az úton megállt. A férfi lefejelte a kesztyűtartót, az orrából ömlött a vér. De nem szólalt meg, a rendőrautót nézte. A két rendőr előrebukva feküdt az első ülésen. Csend.
     Látja, nem megy ez magának, most már két rendőr is van a számláján. Bárhová is indult, most a szeméttelepre megyünk. Tolasson és kerülje ki!
     Hogy mi a bánat lehet abban a hagyatékban, ami ennyire fontos magának?, mondta Doktor Touswoos, s most már elöntötte a veríték, bár tudta, bármi is legyen, a két rendőr a férfi számláján hever, és nem az övén.
     Az utcán továbbra sem jelent meg senki, még csak az ablakból se bámultak, aztán eszébe jutott a Doktornak, ma van a nagy városi ünnepség főpróbája, ilyenkor ott bámészkodik mindenki. Az ilyen ünnepségekre ezrével kitódulnak, gondolta Doktor Touswoos, azt se tudják, mit ünnepelnek, csak kitódulnak és ünnepelnek, ha pont az ellenkezőjét ünnepelnék, akkor is kitódulnának és ünnepelnének, mindegy, hogy mit, csak ünnepelhessenek, ha megkérdeznék tőlük, mit ünnepelnek, megmondanák ugyan, szó szerint, de fogalmuk sincs valójában, hogy ez most örömünnep vagy szomorúságünnep, teljesen mindegy nekik, lehet, hogy örömünnepként ünnepelnek egy ki nem számított borzalmakat hozó történelmi sorsfordulót, amelynek végül gyászos végkövetkezményei lesznek, s szomorúságünnepet ülnek afölött, amivel rettenetes sorscsapásokat kerültek el, semmi nincs átgondolva, csak gyerünk, ez ünnepnap, benne van a naptárban, ki van kiáltva ünnepnek, és akkor összetódulnak, jól bezabálnak, jól beisznak, jól meglengetnek egy lobogót, jó nagy jelszavakat pufogtatnak, és azt kiáltják, éljen, éljen ez meg az, hurrá, és akkor ünnepelnek, valakinek a halálát, valakinek a születését, valami győzelmet vagy vereséget, éljen, hurrá, vagy valami földöntúli ősreménység, azt ünneplik, pedig egyszerűen csak magukat ünneplik, hogy vannak, és ünnepelnek, mert majd nem lesznek, az évi néhány ünnep jót tesz az egészségnek, vagy csak azt ünneplik, hogy összetódultak és kiabálnak vagy suttognak, mindegy, azt ünneplik, hogy összetartoznak, aztán már másnap nem tartoznak össze, összetódulnak, hogy az összetartozás látszatát keltsék, és élvezzék azt a látszatot, no, összetódultunk, jól látható, mintha összetartoznánk, ünnepeljünk, hurrá, aztán másnap már megint nem tartoznak sehová, eddig se tartoztak, ezután se fognak, de azt kell hinni, hogy igen, különben elsírják magukat, mennyire egyedül vannak, nincs senkijük és nem tartoznak sehová, pedig soha nem is tartoztak, amikor elvágták a köldökzsinórt, már egyedül voltak, egyes egyedül, s az ünnepen mintha mindenki összedugdosná a köldökzsinórt mindenkivel, vagyis bárkivel, nyomulnak előre köldökükkel a tömegben, egymásnak préselődnek és egymásnak rohannak, összenyomják a köldöküket, jaj, de jó, most nem vagyok egyedül, aztán hazamennek a köldökükkel, ott fekszenek az ágyon, a köldök a plafonra mered, s máris egyedül vannak, minden ünnep csupa nosztalgia a nem-egyedüllétről, fölösleges, abszolút fölösleges, mindenki egyedül van, és úgy is marad, még ha bebeszéli is magának az ünnepen, és az ünnep után még üresebbek, még magányosabbak, még részegebbek és még bolondabbak, mert azt hiszik, egyedül lenni olyan borzalmas, de csak az ünnep miatt, ha nem lenne ünnep, mindenki jobban viselné a magányt, az ünnep csak alamizsna, csak fölkorbácsolja az étvágyat, és utána semmi, mégse, mert utána nincs semmi.
     A szeméttelepen megálltak, az is néptelen volt, pedig lenne itt is mit ünnepelni, a kapu tárva-nyitva, az őr sehol, de minek is ide őr, ha kell, hát kell. A szeméttelep labirintus úthálózatában a férfi irányította Doktor Touswoost, hol balra, hol jobbra. Az orrvérzése már elállt, a véres zsebkendőt egy kis fóliába csomagolva tette a zsebébe.
     Itt álljon meg! Ott van! Pakolja föl.
    A Doktor fölrámolt, sokkal hamarabb megvolt, mint  mikor a padlásról hordták, de már nem emlékezett, megvan-e minden, viszont egy biztos, a koponya legfeljebb valamelyik láda rekeszében lehetett.
     Amikor elkészült, a férfi elé állt, aki félig lehajtott fejjel a távolba nézve gondolkodott valamin. Akkor hirtelen nagy szél támadt, majd elült, s kisebb forgószelek járták körül őket a porban. A férfi orrából újra elindult a vér, de nem törődött vele, a cipője mellé a porba hullottak az orra hegyén összegyűlt vércsöppek, a forgószél fölkapta a port, aztán rászórta a vérfoltokra.
     Menjünk, uram, mondta Doktor Touswoos, s a férfibe kapaszkodva a furgon ajtajáig vezette, majd elindult kifelé. A férfi szó nélkül bámult a szélvédőn át, az ingére csöpögött a vér. Az őrbódé mellett megállt a furgon, a szél hangtalanul lengette az ajtót.
     Uram, telefonálnom kellene egy barátomnak. Megengedi?
     A férfi lassan ránézett, mint aki nem egészen van magánál.
     Hová akar telefonálni?
     Egy barátomhoz. Megígértem neki, hogy ma választ adok neki egy fontos kérdésre, különben égen-földön keresni fog.
     Milyen kérdésre?
     Hogy nősüljön, vagy ne!
     És mi a válasz?
     Az, hogy ne.
 

19. fejezet

Megvan minden. Teregethet. Csak a sövényt ne felejtse levágni, mondta Kremkus a pilótának a fehérneműüzlet bejáratában.
     Ja, a sövény. Húsz éves koromig orrsövényferdülésem volt, arról majd eszembe jut, mondta a pilóta a két dagadt papírtáska között.
     Menjen már!
     Megyek.
     Mért nem megy?
     A pilóta ledobta a két dagadt papírtáskát, és Kremkus nyakába borult. Kremkus merev tenyérrel veregette a pilóta lapockáját, mintha az indítógombot keresné rajta.
     Megyek, mondta a pilóta, fölkapta a két dagadt papírtáskát, melyek légiesen lógtak a karjáról, mintha két táska levegőt cipelne a pilóta, mintha táskánként hordaná a reptérre a levegőt, hogy egy hét múlva legyen miben fölszállnia.
     Kremkus visszanézett a fehérneműüzlet bejáratára, hirtelen megfordult, mint aki elfelejtette, honnan is indult el, és elhaladt a kirakat előtt, amely mögött a lány egy fej nélküli bábu alsóneműit igazgatta. Kremkus fölnézett, a lány a bábu háta mögött állt, fejét kölcsönözve így a műanyag testdarabnak. Kremkus a füstszínű üvegen át csak a testformát látta, de semmiképp sem akart az üvegre tapadni, néhány lépésre lassított, mintha megint ugyan-azt látná, de már nem állok meg, gondolta, ha már egyszer elindultam, nem fogok megállni, sőt, a környéket is kerülöm egy darabig, nem bohóckodunk tovább, bábu vagy nő, legyen ez az ő napja, de az összes többi az enyém, és nem fogom azt érezni, hogy elszalasztottam valamit, higgye ő azt, ha én elszalasztottam valamit, ő legalább annyira, két szalasztás, és akkor innentől más irányt veszek, és akkor innentől más irányt vesz, ez így van rendben, ha nem, akkor nem, ha nem mond nekem semmit, akkor én se mondok neki semmit, nem fogom azt mondani neki, de szép neved van, tényleg, azt se tudom, mi a neve, nem érdekes, nem is kell tudnom, így legalább nem kell azt mondanom, milyen szép a neved, kit érdekelnek a nevek, bárhogy hívhatják, bárhogy, egy a százötvenhez, hogy ki lehessen találni egy nő nevét, vagy egy férfiét. Azt mondják, na fogadjunk, téged Orbitáliának hívnak, téged meg Lámpaernyőnek, a te neved meg Haszonkulcs, amazé ott Desszertfütyi, rajta túl Paplanhuzat, hú, de szép neved van, hogy illik hozzád, máshogy nem is hívhatnának, ha más lenne a neved, nem ismernék rád, ezt jól kitalálták a szüleid, ott gondolkodtak a mentőben egy naptárral, ó, minek nevezzük el, és ha téved az orvos?, és ha nem lány lesz?, hanem fiú?, akkor is így hívják!, lánynevet fiúnak adni?, ne kacagtass, mert megindul, annál jobb, akkor mi legyen a neve?, gyorsabban lapozd azt a naptárt!, nem tudom, összeragadt két lap, hogyhogy összeragadt?, összeragadt, pedig biztos ott a neve, kérdezd meg a mentőorvost, őt hogy hívják, á, ez pocsék név, mért épp a mentőorvosról nevezzük el?, szedd már szét azt a naptárt, te ettél lekvárt az este?, nem, akkor a hajlakkod, mindig a naptár mellett fújod a hajlakkod, elég egy szippantás a hajlakkból, az ember orrszőre is összeragad, szedd szét és ne magyarázz, jaj, mindjárt jön, siess, megszületik és nem lesz neve, és ha belehalok a szülésbe?, miért halnál már bele, van, aki belehal, ne izgulj, nem lesz semmi baj, azt mondod?, azt, akkor szedd szét azt a naptárt, belehalok, és azt se tudom, fiú-e vagy lány?, és azt se tudom, mi lesz a neve, már egy hete mondtam, hogy találjuk ki, találjuk ki, találjuk ki, miért nem találtad ki?, egyedül?, és ha neked nem tetszik?, ezt együtt kell kitalálni, együtt, vagyis közös gyermek, közös név, megvan, figyelj, ha lány lesz, úgy hívják, mint téged, ha fiú, az én nevemet kapja, nem értem!, hogyhogy?, a sziréna miatt nem értem, ne haragudjanak, nem lehetne kikapcsolni a szirénát, így nem tudunk nevet választani, uram, akkor soha nem érünk oda, értem, akkor legközelebb a kórház mellé költözünk, vagy előbb kitaláljuk a nevét, mit is mondtál?, hívják úgy, ahogy minket?, igen, ezt mondtam, ez nem jó, miért nem?, ha úgy hívják, mint téged, de rám hasonlít?, ez furcsa, nem?, de nehéz ez, milyen kevés név van!, hogy lehet ebből választani, hogy lehet egyáltalán egy nem létezőnek nevet adni?, úr isten, ne kezd már megint!, igenis, létezőnek adsz nevet, itt van bent, láthattad te is, szedd szét azt a naptárt, mennyi idő van még, tíz perc?, ajaj, tíz perc alatt nem lehet nevet adni, de kell, értsd meg, ott sír majd szegény gyerek, és mit mondjak akkor, ne sírj, mondd azt neki, hogy ne sírjon, nem neki, az orvosnak mit mondjak, ha a nevét kérdezi, lehet, hogy akkor majd ösztönösen eszedbe jut, ösztönösen?, igen, ösztönösen, szedd szét azt a naptárt, ott lesz a neve, nem bírom, tegnap vágtam le a körmöm, teljesen összeragadtak a lapok, mondtam mindig, hogy ne az előszobában lakkozd a hajad, de nem a naptár miatt mondtad, nem amiatt, persze, már mindegy, de ígérd meg, nem lakkozod a hajad ezután az előszobában, hanem bemégy a fürdőszobába, néha a cipőbe is beleragad a zoknim, most már tudom, az is a hajlakk miatt van, minden a hajlakk miatt van már?, azt nem mondtam, még jó, kérj egy szikét, úristen, minek?,  azzal válaszd szét a lapokat, dehogy kérek, autóban nem késezünk, ez szabály, akkor lehelgesd, hátha szétjön, szét, dehogy jön szét, milyen napok ragadtak össze?, április utolsó két hete, és milyen névnapok vannak ott, nem emlékszel?, honnan tudjam?, nem emlékszem,  gondolkozz csak!, úgy se jut eszembe!, de hogy érzed, mi hiányzik a naptárból?, nem tudom, mondom, hogy fogalmam sincs, és ha bent kérnénk egy naptárt, biztosan van nekik, mondtam, lehet, hogy késő, ne halogassuk már, én még a szülés előtt tudni akarom, kit hozok világra, jaj, olyan nehéz ezt megérteni?, nyugalom-nyugalom, mert még elindulsz!, nagyon fáj?, nem tudom, hányingerem van, de ez most nem érdekes, válasszunk valami nevet, leteszem a naptárt, jó?, próbáljuk meg fejből!, úgy nekem már nem megy, de mért jobb az egyik név, mint a másik?, mit?, nem hallom, a sziréna, szétesik a fejem!, csak azt ne, mért mondod az egyikre, hogy jó név, a másikra meg hogy nem?, nem tudom, némelyik olyan furcsán hangzik, meg amilyen néven ismerek embereket, olyat nem akarok, nem akarom, hogy bármi köze legyen hozzá, még azt hiszi!, dehogy hiszi, nem hiszi azt senki!, akkor találjunk ki egy nevet, jaj, mi baj?, már nem bírom, még egy kicsit, találjunk ki egy nevet, ami még nincsen, most?, most, jaj, ezt jóval előbb kellett volna, tudom, persze, bárminek olyan könnyű nevet meg címet adni, de egy gyereknek, szinte képtelenség, találj ki egyet!, de akkor mikor tartsuk a névnapját?, meg mit fog szólni, ha a naptárban keresi és nem találja?, majd bejegyeztetjük és berakják valahová, és addig, addig nem ünnepelünk?, de, majd, majd a születésnapján, az nem jó, külön kell lennie, és ha nem jegyzik be?, de, bejegyzik, és ha mégse?, akkor levédetem a találmányi hivatalban, jó lesz ez így?, senkit nem fognak így hívni, csak a mi gyerekünket, és ha majd jó pénzt kínálnak érte, eladjuk a találmányt, neked elment az eszed!, képes lennél a gyereked nevét eladni?, nem, dehogy, csak mondtam, inkább vedd elő a naptárt, olyan párás a levegő, nézzük csak, nem jön szét!, próbáld a másik végén, nem bírom, össze-vissza kanyargunk, már rég ott kéne lennünk, türelem, mindjárt ott vagyunk, még egy picit bírd ki, na, nézd csak, jön már, mi van, jön már?, jön-jön, doktor úr, jön a gyerek!, akkor engedjen, drágám, drágám, szétjött a naptár, de két nap leszakadt, rászakadt a másik oldal, kapard le!, jaj, nem bírom tovább, milyen névnap van április huszonkilencedikén és harmincadikán?, tudja valaki, hagyja ezt most, megindult a szülés, április huszonkilenc és harminc, hallod, drágám?, mondd ezt a két napot, ha kérdezik, hallod?, há, há, hallja, doktor úr?, én hallom, ezt a két napot, ezt kell tudni, április huszonkilenc és harminc, a névnap miatt, vagyis a név miatt, ha kérdezik, ott szakadt be a naptár...
     Kremkusnak fölforrósodott a keze. Átment az utca másik oldalára, amelyen néhány napja haladt, hazafelé a tollvásárlásból.  Még egyszer visszanézett az üzletre, de az már eltűnt a nagy ívben kanyarodó üzletsoron. Az újságosnál napilapot vett, összehajtva berakta a belső zsebébe. Az eddig csendes utcán megindult az emberáradat, hirtelen nagy tömeg és zsivaj támadt. Kremkus nem tudta mire vélni a váratlanul fölszaporodó tömeget, hogy ma tartják a nagy ünnepség főpróbáját, eszébe se jutott. Beengedte magát a tömegbe, mintha könnyű szabadesésben haladna közöttük, mindenki szembe jött, épp az ellenkező irányba tartott, s Kremkusnak egy idő után az az érzése támadt, valamiről lekésett, amiről már jönnek visszafelé, vagy mintha onnan, ahonnan jönnek, onnan csak eljönni érdemes, de Kremkus ment tovább a szűkebb belváros felé, és figyelte az arcokat, melyek tudomást sem vettek róla, soha senki nem nézett rá, mintha ott se lenne, csak szellemében húzna át közöttük, és nézte az arcukat, ami rémületesen üres volt, mint egy tál, amiből az utolsó cseppig kiöntöttek mindent, hallgatta a hangfoszlányokat, amelyekből semmi nem állt össze, csak szálltak a levegőben, mint a fölöslegesen eldobott kavicsok, amibe ha bele is véstek valamit, újra a folyó sodrába kerülve évek alatt lecsiszolja róluk a víz. Látta rajtuk, hogyan emésztik föl magukat, és hogy bíznak mindent a következő lépésre, a következő pillanatra, amely arrébb viszi őket, amely tehetetlenségüknél fogva mozgatja mind, egyetlen arcot sem látott, amin szívesen rajta hagyná a tekintetét, egyikről a másikra ugrált, érdektelenül  és súlytalanul, s közben mindinkább a lányra gondolt, aki ott áll most is az üzletben az élesen világító neonok alatt, s azt a pár vacak holmit pakolgatja egyik polcról a másikra, egyik testről a harmadikra, szinte semmit nem csinál, és mégis milyen türelmesen, mintha örömét lelné benne, mintha tudná,  mindez mire jó, mindez hová vezet, vagy miért is csinálja, és ez látszik rajta, ez a nem végzetesség, amelyben mintha már rég föl lenne adva minden, vagy épp fordítva, már nincs is mit föladni, egyáltalán nincs is ez, mi az, hogy föladni, vagy a végzetesben robogni és ácsorogni, semmi, s most, hogy minél jobban távolodott az üzlettől, amelynek egészét a lánnyal együtt látta maga előtt, annál erősebben vonzódott vissza, hogy visszatérjen, és megint csak mondjon valamit, mindegy, mit, mert ilyet még nem látott, ennyi fölfoghatatlan derűt, mintha mindent mindenről tudna, és azt mondaná, nem baj, nem baj Kremkus, ne hagyd abba, folytasd, gyerünk tovább, mintha, tényleg, így képzelte Kremkus a védangyalt, ha egyszer látnia lehetne, az így nézne rá, milyen megnyugtató, s a védangyalnak soha nem keserű, soha nem sápadt az arca, és ez sok, ez rengeteg ebben a hömpölygő tömegben, amely hömpölygés és idegenség, ridegség és távolság, és ettől egyedülség és hidegség, és hűvös mind, mint a fal éjjel, amit mindhiába szórt tele nappal a nap fénnyel, éjjel egy szempillantás alatt  elvesztik formájukat és hűvösek lesznek, hidegek, idegenek és súlyosak, mintha mind rádőlni készülne, agyon nyomni, de még várnak, valamire várnak, talán súlyukat és hidegségüket növesztik, s ha majd rázúdulnak tömegesen, biztos pusztítást végezzenek hideglelésben  és aprításban és levegőtlen fojtogatásban, ott cipelte minden arc az éjjeli falat, a mészfehér és hideg kőport a bőrön, amely mögött fogalmam sincs, mi van, vagy van-e egyáltalán valami, van-e valami, ami megszólaltában is az marad, de nincs, ez már biztos, majdnem negyven év alatt ez csak kiderült, valami kiderült volna, de semmi, locsogás balról, hidegség jobbról, cibálás középről, és pocsék hazugságok hátulról, ennyi, ennyit tud ez a tömeg, ennyire képes és nem többre, és alig van már szavam is rá, miért hagynám itt mind elbújva és kimászva innen, mert föléltek bennem mindent, minden próbálkozást, ami közéjük elrejthet valahogy, fölzabálták az összes tétet, amit megraktam rájuk, elbukták az összes próbát, amit nem is oly nehéz kiállni, de belevesztek és elvesztek, nincs, mi hozzájuk tartozónak tart, s már taszítás sincs annyira, amivel magam miatt aggódnék esetleg, hanem hideg van, a testközel taszít, az arcközel taszít, és taszít minden szó, amit világra hánynak fogaik között, és ha tétje lenne is maradni, egyedül a magam kontóján tanulva járni tovább valami ismeretlen utat, s ha fogom, ez marad az örök játszma, amit időben letöltök az ég alatt, s már több, s ha beszélni hív bárki, vagy elvár tőlem valamit, hezitálok, de megteszem, hagyom folyni köröttem tovább, játék nélküli színdarab, de az ekképp remélve marad, nem farag le rólam több részt a rajtam áthömpölygő emberroham, ez van, megyek az utcán, s mint már számtalanszor, fejben mondom el, mi van, és már azt sem hiszem, hogy számtalan kétség papírra vár, majd csak elszáll velem, nem hiszem, hogy nyomot kéne hagyni, kint, a felszínen, hogy majd olvasva vissza tudják szórni rám, mennyi unalmas percet szereztek nekem, s mennyi hiábavalót eddig, hogy talán rajtuk is lesz az úr, mi engem szépen hagy gondolni, mindenekfelett, megyek, s lépésem lusta ritmusán jár agyam, s gondolom, mintha így járna nekem minden szó, ahogy kijárom magamnak a szimpla ég alatt, járok, s az utca oly végtelen, ahogy néptelen, s lassú mozgásommal köztük nem vetek habot, mert azt hinni, hogy csak műhely, vagy műhelygond az élet egyszerű stílusa, tévedni könnyű, és még könnyebb nagyot, megyek, a lány arca is mögöttem marad, mely mintha pír volna, tompa hír, melytől mállni látom a jéghideg falat, de rá már nem teszek, majd jön, ha akar, s ha nem akar, marad, mert nincs már több tér se fejben, se a föld felett, melyben elférne az a jó gondolat, hogy mégsem vagyok magamra utalva tövig, mint miről gondolni mertem ezt eddig, nincs helye több próbának, neki kell tudni, jön vagy marad, s ím, megint az emberár, mely áthúz rajtam, de kitágítom a tűm fokát, észre se vegyék, mi mindenen áthaladtak egy perc, egy egész nap alatt, nem földi pokol, és nem földi menny, csak semmiség, amiből kivetkezni képtelen, hanem akkor az pokol, és akkor ez menny, kinek milyen féle félszólam akadt, de hagyjuk ezt, a hang már száll, de hogy ki nem mondom, marad, megyek, mint kinek nincs elég ép esze, de inkább ez, mint gondolni, ez a létező helye, és a feje, amit száz irányba forgat, előbb mutatja, hol van, és merre jár ő maga.
     Kremkus gyorsan bezárta a fejét, betért egy utcai mosdóba, jéghideg vizet pumpált az arcába, néhány korty le is szaladt. A tükörben nézte az arcát, ahogy a csöppek összegyűlnek, majd legördülnek a bőrön, a gödrökben, lankákon, ahogy néhány csepp leszalad. A jéghideg víz pirosra festette az arcát, a haját is föltúrta a homloka fölött. A háta mögött jött-ment a társaság. Meddig nézi az ember saját magát? Mintha nem ismerné, mintha nem látná elégszer, mintha arra várna, hogy fölfedez valamit. Itt lett egy ránc, amott egy furcsa csík. Mi van, elaludtam magam? Őszülni kéne, de nem őszülök, öregszem, negyven alatt is öregszem. Hány éves is vagyok. A fene tudja hirtelen. De mintha mindig ilyennek láttam volna magam, csak a bőr, a bőr az egy kicsit másmilyen. Kitágultak a pórusok, a felszín egyenetlenebb. Hogy fogok kinézni halva? Becsukom a szemem. De akkor nem látok semmit. Kinyitom. Élek. Csupa élet a szemem, azt mondják, csupa élet. Ki is mondja? Úgy emlékszem, valaki azt mondta. Valaki erre biztatott, hogy csupa élet a szemem. Nem látom akkor magam halva. Próbáljak úgy nézni, mintha élettelen... Nem megyek, szomorú, jobban élek, mint bármikor. Milyen színű a szemem? Kék? Ez hogy lehet? Nem emlékszem, hogy kék lett volna. Valaha kék lett volna? Nem emlékszem. És középen a szembogár. A fekete lyuk, a befelé figyelő ember. Milyen sötét, milyen sötét van a szememben belül. Pokoli sötét. Be kéne látni valahogy. Látni lehetne bent. A golyó belsejét. Mindenkinek látni lehetne. Na, most a szemedbe nézek. Ez így jó? Nem látok semmit. Mit kéne látnom? Talán magamat, ahogy ott vagyok bent és figyelek? Ott ülnék bent a szememben egy kis széken és néznék kifelé. Látnám, ahogy felkelek a székről néha és elmegyek. Most más dolgom van. A szék az maradna, azt látnám. Néha látnám, ott az üres szék és nincs rajta senki. Aztán balról be, itt vagyok, figyelek megint. Már megint milyen ruha van rajtam? Kényelmes abban ülni? Menj és öltözz át, így nem nézhetsz ki! Jól van - jól van. És fölállok a székről, visszajövök meztelen. Tök meztelen. Ne röhögtess! Megfázol. Na, így jobb, mondanám a szememben a széken. Mondom, hogy megfázol, inkább vedd fel azt a ruhát, ami az előbb rajtad volt! Mi van? Mi van, nem hallasz? Nem mindig. Na, vegyél fel valamit. Őszintén mondom, zavar a meztelenséged. Olyan esetlen vagy azon a széken. Az arcod is beleveszik a meztelenségedbe, nem szeretem ezt. Jól van na, megyek már. És akkor megint üres a szék a szememben. Miféle szék ez? Ki rakta oda? Halálunkkor kiveszik a széket a szemünkből? Vagy meghal a szék is? Meg ez a kis tébláboló alak odabent? Csak nehogy más jöjjön vissza a székre. Ha üres a szék, valaki más is visszajöhet. (És valaki más jön vissza, a szék nem üres.) Ővele nem akarok nézni. De hol vagyok én? Hova lett? Csak húzogatja a vállát emez, mit tudom én; nekem azt mondták, üljek ide és nézzek. De kik mondták? Azok ott fent. Kik ott fent? Az Isten meg a társai. Szóval van Isten? Van hát, nem tudtad? Hát honnan tudtam volna? Persze hogy van, miért, mit gondoltál, ki irányítja, hogy mikor ki üljön a széken? Nem tudom. Mert nem is kérdezted! Az igaz, vagyis nem, kérdeztem én már elégszer. De kitől, nem mindegy. Mindenkitől. Az nem jó, mindig attól kell kérdezni, aki itt ül a szemedben a széken. Ezt nem tudtam. Mert ezt se kérdezted. Ennyire egyszerű lenne? Persze, ha már tavaly kérdezed, tavaly is megmondtam volna. Tavaly is ültél már nálam? Igen, hónapokig. Nem láttam. Mert nem néztél a szemedbe, általában mindig ül itt valaki, kisebb megszakításokkal folyamatos a szolgálat. És én hová lettem a székről, ráadásul meztelen. Mondom, hogy nem tudom, valahova máshová vezényeltek. Valaki másnak a szemébe? Igen. És láthatom magam? Persze. De hogy fogom megtalálni? Az már a te dolgod. És ott maradok, meddig maradok ott? Az attól függ. Mitől? Hogy hogy van rendelve. Lehet, hogy vissza se jövök? Lehet. És te meddig maradsz? Ameddig máshová nem kell mennem. De hogy fogom megtalálni magamat? Nem olyan bonyolult az; csak figyelni kell. Valami támpont, vagy ilyesmi? Nem-nem, azt nem lehet. De hogy vizsgáljam én át sok milliárd ember szemét? Azért azt gondolhatod, annyira nincs elrejtve. Szóval a közelemben van? Azt nem mondhatom meg. De tudod? Sejtem, de pontosan nem tudom. És nekem, nekem egyáltalán meg kell keresnem? Ahogy akarod, ha akarod igen, ha nem, nem, attól függ, szükséged van-e rá. Azt hiszem, igen. És, és, és az enyémben meg téged keres valaki? Nem én csak helyettesítek, amíg meg nem érkezik. Aha, kezd világosodni. De többet ne kérdezz, kezdek fáradni, és akkor aludnod kell, sőt, jobban tennéd, ha most hazamennél, elfáradtam, pihennem kell, hogy a váltás rendben legyen.