|
PODMANICZKY
SZILÁRD
Két kézzel búcsúzik
a leopárd
(regényrészlet)
18. fejezet
Doktor Touswoos hagyatéki megbízójának
házában ülve, egészen kényelmesen, fejét hátra vetette a magas támlára,
az ablak felé nézett, amelyen túl a kertész tekerte kézfeje és tenyere
közt megfeszítve a piros gumicsövet, amit ha túl szorosra tekernek, a Doktor
már számtalanszor járt így, megfeszül és rászorul a könyökre és tenyérre,
úgyhogy tekerheti újra, ha nem akarja egész nap magán hordani a csövet.
A Doktor kifejezetten otthon érezte magát, bár a nappali egyetlen bútora
sem hasonlított az otthonira. De hirtelen felkapta a fejét, valami egészen
furcsa és váratlan hangot hallott háta mögött a falban, oly közelről, hogy
a fejében, vagy legalább is a fejbőrén érezte a hangrezgést, mintha egy
igen erős acélszál pattant volna ketté a falban, amely nem bírta tovább
a terhelést. De talán inkább ahhoz hasonlított, mint mikor nyújtózkodás
közben roppan a gerinc, és az egész test belebizsereg. Egyszer csak elhomályosodott
a Doktor tekintete, mint mikor a távoli hegyek fotózásakor valaki közvetlenül
a gép elé áll.
Felhúzná?,
szólt a megbízó felesége.
Hogyne, válaszolta.
Ilyen hosszú
cipzárt tán még életében nem látott, valójában az egész ruha háta kettéhasítva,
alul egy egészen keskeny szövetsáv tartotta össze, s így kibontva elképesztően
nagynak tűnt a nő háta, aránytalanul nagynak. A cipzár épp a fenék domborulata
fölött kezdődött, a Doktor finoman csippentve megfogta a cipzár alját és
megfogta a húzókát is. Amint meghúzta, a másik kezével is megfeszítette
a ruhát, szabad ujjait a fenékdomb fölső ívének támasztotta, amelyből a
vékony szöveten át otthonos testmeleg áradt, a bőr feszes volt, mint egy
nyári, napmeleg gumilabda. A cipzárt a hátközépig húzta, mert följebb már
nem ért a keze. Fölállt, hogy végre befejezze ezt az egyszerű manővert,
de a nő olyan közel állt a fotel ülőkéjéhez, hogy amint fölpattant a Doktor,
kénytelen volt megragadni a nő csípőjét, el ne veszítse az egyensúlyát,
s hát ekképp magához is rántotta a nőt, aki egy hosszú kacér nyerítést
engedett el, de nem csak azt, egész testét elengedte, így hát amit Doktor
Touswoos kapaszkodónak vélt, igen labilis lábakon állott, majd megbillent,
és mindketten megbillentek hátra a fotel felé. Ebben a pillanatban nyílt
az ajtó, a megbízó a küszöböt éppen csak átlépve megállt, s kettejük zuhanását
nézte, amit már nem lehetett megállítani, igaz Doktor Touswoos keményen
megragadta a nő csípőjét, hogy az ölébe tartó fenék ütését és huppanását
megakadályozza, de mit sem értek erőfeszítései, az az elenyésző távolság
kettejük között már nem látszott az ajtóból, így hát mikor ő már a fotelben
volt ismét, egy pillanatra átfutott rajta a gondolat, teljes erőből előre
löki kezeivel a nőt, de a mozdulat olyan durvának ígérkezett a másodperc
tört része alatt, hogy Doktor Touswoos inkább elengedte a nő csípőjét,
széttárta inkább a karjait, s így egy lassú mozdulattal a nő minden kétséget
kizáróan az ölébe simult. A megbízó férfi, a nő férje megmerevedve, mozdulatlanul
állt az ajtóban és csak nézte, nézte a tehetetlenül összeszorult kettőst.
A Doktor még soha nem érezte magát ilyen vert helyzetben, ráadásul egy
semmi kis látszat miatt, amely látszat ugyanakkor félreérthetetlen volt.
A Doktor azonmód magyarázatra gondolt, hisz alapvetően volt mit megmagyarázni,
főleg így, hogy a nő az istennek se akart mozdulni, mintha élete legkényelmesebb
fészkében ülne, ám mégsem akart magyarázatba bonyolódni, mint akinek
kényszerű védelemre van szüksége. A férfi odafagyott az ajtóba, a nő a
fészekben maradt, a Doktor pedig ezerrel pörgette fejében a mondatokat,
keresve azt az egyetlent, amellyel valamiképp úrrá tud lenni a helyzeten.
Asszonyom,
legyen olyan jó, és álljon fel, mondta a Doktor.
A nő ülve
megfordult a Doktor ölében, mintha szivarvéget nyomna el a padlón, majd
mintha mi sem történt volna, fölállt. A férj még mindig az ajtóban feszített,
mint aki gyorsan száradó betonba lépett. A nő a férje elé állt, majd megfordult.
Befejeznéd,
drágám?
Hogyne, mondta
a férfi, majd úgy tépte föl a cipzárt, mintha a gerincét rántaná ki.
A nő az ablakig
tipegett, háttal a szobának megállt, ujjaival kiintett a kertésznek, majd
karba fonta a kezét.
Uram, mondta
Doktor Touswoos határozottan, és fölállt a fotelből.
Nocsak-nocsak,
mondta a férfi a lehető legcinikusabb és leggúnyosabb hangon, tán csak
nem párbajozni akar? Az már kiment a divatból. Egészen mások a szabályok.
Nem, uram,
meg se fordult a fejemben - és majdnem hozzátette, nincs is miért, de azt
a testmeleget, azt a tapintást valahogy nem kívánkozott meghazudtolni.
Akkor? Mi
legyen?
Semmi, uram.
Semmi?
Semmi.
Gondolja,
hogy semmi?
Igen, uram,
azt gondolom.
És, gondolja,
jól gondolja?
A lehető legjobban,
uram.
Meggyőző,
nagyon meggyőző!
Na, most már
elég legyen, én a hagyaték miatt jöttem.
Mindjárt gondoltam,
mondta a férfi, eljött az ajtóból, egy italt töltött magának. Akkor, szállít
nekem?, és egy fiókot félig kihúzott az italszekrényen.
Ma reggel
azért indultam el, hogy leszállítsam, és végeztünk, de...
De?
Kezd elegem
lenni magukból.
A feleségemből
is?
A nő megfordult
az ablakban és a Doktorra nézett.
Mennyire messzire
megy el, uram?
Ameddig csak
akarok.
Odáig is?
Nem tudom,
mire gondol, de odáig is.
A nő beleharapott
az ujjába, hogy megfékezze nevetését, de éppen csak érintette a bőr a metszőfogakat.
Nézze, uram,
fogalmam sincs, mit miért és hogyan csinál, és nem is érdekel, nagyon nem
érdekel, de szálljon le rólam, ha egy mód van rá.
Egy mód? Egy
akkora? Én keressem a módot? Maga jött ide. Vagy nem? Maga terpeszkedett
a fotelemben. Vagy nem? Maga húzta az ölébe a feleségemet. Vagy nem? És
én keressem magának a módot? Tessék, itt van, máris mehet.
Maguk szórakoznak
velem!
Gondolja,
így szoktunk szórakozni?
No jó, mondta
a Doktor és elindult az ajtó felé, amely résnyire nyitva maradt az udvar
felé, s a résen át látta, hogy a kertész ott áll a bejáratnál, permetezőmaszkban,
s egy méreggel teli permetballonnal a hátán, ezért még az ajtó előtt megtorpant.
Ugye szép?
De ez csak egy része. Ugyanis nem tudom, hogy fog számot adni a hagyaték
milliós darabjairól azon a bíróságon, ahol idáig nyolcból nyolc apró ügyet
megnyertem, és ez még semmi, hogy fog számot adni a feleségének arról a
fotóról, amin a feleségemmel az ölében üldögél.
Hát ezt meg
mikor csinálta?
Az én
titkom.
Na, ide figyelj,
tökfej, mielőtt lenyeletném veled a zongoraszéket, mesélek neked valamit.
Ha van hozzá
kedve!
Nincs, de
elmondom. Volt egyszer egy vadász, aki ki nem állhatta a halakat, csak
és kizárólag a vadakat imádta, az emlős vadakat. Viszont a felesége
éppen ellenkezőleg, a halakért volt oda. Ez a feleség minden vadászat után,
látva a zsákmányt, előbb csak megszidta, hogy miért nem halat hozott, de
később már üvöltözött vele, és úgy kínozta, ahogy néha a vadász a vadakat.
Mert ez a vadász nem igazi vadász volt, hanem egy álvadász, aki csak öldökölni
járt az erdőbe, és még csak azt a fáradtságot se vette magának, hogy valahogy
leplezze ezt az ordenáré szenvedélyét. Viszont a felesége, azaz annak apja
nélkül, aki felelős beosztásban dolgozott, nem űzhette volna ezt a szenvedélyét.
A felesége apja nem csak befolyásos volt bizonyos területek felett, de
uralkodott is rajtuk. Az asszony meg csak egyre követelte a halat. A férj
egyszer már nem bírta tovább, és elmondta a felesége apjának, hogy ő vinne
halat, de a piacról nem fogadja el, az kell neki, amit egyenesen én mészárolok
le. Én viszont horgászni utálok, nincs az a pénz, amiért ott dekkoljak.
Csak a puska, csak az számít. Ezen talán segíthetünk, mondta a felesége
apja. Másnap bekérette az irodájába azokat a tudósokat, akiknek ő pénzelte,
vagy engedélyeztette a kutatásukat. Csináljanak valamit, két hetük van
rá, mondta. Akkor a tudósok felhagytak minden folyó tudományos kísérlettel,
és a probléma megoldására vetették magukat. Tíz nap telt el, és készen
voltak. Egy olyan haltápot fejlesztettek ki, amely a lenyelés után pár
órával irgalmatlan gázképződést indít el a halak belsejében, s ez a gáz
olyan erősen áramlik ki, szinte kirobban a halakból, hogy több méter magasra
föllövi őket a víz fölé, s akkor már nincs más dolga a vadásznak, minthogy
röptében lövöldözze a halakat. A vadász kivitt a tópartra egy zsák kísérleti
haltápot, kint volt a felesége, meg annak az apja is. Alig, hogy beetettek,
a kisebb halak már röpültek is a víz fölé, ám a nagyobbakra várni kellett.
Úgy másfél órát. Akkor aztán a vadász sörétes puskával szedte le a röpködő
több kilós halakat, majd a víz színén úszó élettelen testeket csónakból
összeszedték. Nagyon örült a vadász, mert végre talált élvezetet a halfogásban,
és nagyon örült a felesége is, és nagyon örült annak teljhatalmú apja is.
Hazavitték a halakat, a feleség szépen elkészítette, s vacsorára ott maradt
az apja is, hogy megünnepeljék a családi békét. Elköltötték a vacsorát,
a desszertet, majd iszogatni kezdtek. Közel egy időben mindhármuknak heves
szélgörcsei támadtak, mindenfelé szaladgáltak a lakásban, de nem lettek
jobban, sőt. Legelőször a legkönnyebb, a feleség került a plafonra, akkorát
durrantott, hogy a csillár mellett csapódott a mennyezetbe, majd betört
koponyával hullott vissza a padlóra. Alig pár másodperc, és a vadász következett,
s amint ezt meglátta a teljhatalmú apa, menekült a kijárat felé. Már nyúlt
a kilincsért, amikor éktelen robbanás rázta meg a házat, s a bő mázsán
fölüli férfi átütötte a mennyezetet, ő már le sem esett, ott lógott a plafonból,
míg rájuk nem találtak. Ugye, szép történet? Pont maguknak való.
De hogy érti
ezt, kérdezte a nő.
Hagyjad, szívem,
ne bajlódj vele.
De én tudni
akarom.
Ez már a maguk
dolga, mondta Doktor Touswoos.
A férjem nem
is vadászik, mondta a nő, hogy jön ez ide?
Már miért
ne vadászna, asszonyom!?
Te vadászol?
Nagyon jól
tudod, hogy nem.
Akkor hogy
végezzük a plafonon?
Sehogy, drágám,
hagyd a fenébe, mondta a férfi és bedugta a kezét a nyitott fiókba.
Na, üljön szépen vissza!
A Doktor úgy
belemelegedett a mesélésbe, hogy meg is feledkezett róla, valójában mi
is zajlik itt. Úgy ment vissza a fotelhez, mintha még az is a mese része
lenne, és leült.
A férfi kivette
a kezét a fiókból.
Most pedig,
mondta a férfi, szépen kimegyünk a szeméttelepre, fölpakol, elhozzuk a
hagyatékot, és akkor... és akkor magával végeztünk.
Szólnom kellene
a rakodóknak, mondta Doktor Touswoos.
Ne nézzen
hülyének!, mondta a férfi, újra a fiókhoz fordult, háttal a Doktornak,
majd zsebébe rejtette a pisztolyt. Hogy melyikbe, azt nem látta a Doktor.
Beültek a
furgonba, a nő az ablakból figyelte őket, az ablak mellett a kertész csatolta
magáról a permetmaszkot.
Elindultak.
A Doktor nyugodt volt, mert valahogy kívül állt az egészen, mintha semmi
köze nem lenne ahhoz, ami vele történik. Viszonylag egyszerű ötlete támadt,
csak úgy, simán belehajt valamibe, aztán majd lesz valahogy. De a legjobb
egy rendőrautó, abba beleszállni. Az a biztos. Igazából nem gondolta végig,
más megoldás viszont nem mutatkozott. A férfi a zsebében tartotta mindkét
kezét, nyilván egyiket a pisztolyon.
Mondja már
el, mi a fene van ezzel a hagyatékkal?, kezdte Doktor Touswoos.
Semmi. Csak
szórakozok. Rengeteg szabadidőm van.
És lesz is.
Gondolja, megússza?
És maga? Maga
megússza? Ne felejtse el, se pénze, se családja nem lesz! A lánya pedig...
Mi van a lányommal?
Na jó, ezt
nem mondom el. De tudom, melyik üzletben dolgozik.
Melyikben?
Én nem tudom.
Majd figyeljen,
ha...
Ha?
Na, csinálja,
amit mondok.
Egy íves balkanyarban
néptelen utcára fordultak, amelyen tőlük úgy száz, százötven méterre egy
rendőrautó gurult minimális sebességgel.
Csak nyugi,
mondta a férfi, nagyon szép a lánya, igazán ritka szép.
Amikor már
csak néhány méter választotta el őket a rendőrautótól, Doktor Touswoos
kitette az indexet, majd gyorsított. A férfinek úgy tűnt, elkerülik az
autót, de a Doktor az utolsó pillanatban visszarántotta a kormányt. Óriási
csattanás és csörömpölés, a rendőrautó megpördült előttük és keresztben
az úton megállt. A férfi lefejelte a kesztyűtartót, az orrából ömlött a
vér. De nem szólalt meg, a rendőrautót nézte. A két rendőr előrebukva feküdt
az első ülésen. Csend.
Látja, nem
megy ez magának, most már két rendőr is van a számláján. Bárhová is indult,
most a szeméttelepre megyünk. Tolasson és kerülje ki!
Hogy mi a
bánat lehet abban a hagyatékban, ami ennyire fontos magának?, mondta Doktor
Touswoos, s most már elöntötte a veríték, bár tudta, bármi is legyen, a
két rendőr a férfi számláján hever, és nem az övén.
Az utcán továbbra
sem jelent meg senki, még csak az ablakból se bámultak, aztán eszébe jutott
a Doktornak, ma van a nagy városi ünnepség főpróbája, ilyenkor ott bámészkodik
mindenki. Az ilyen ünnepségekre ezrével kitódulnak, gondolta Doktor Touswoos,
azt se tudják, mit ünnepelnek, csak kitódulnak és ünnepelnek, ha pont az
ellenkezőjét ünnepelnék, akkor is kitódulnának és ünnepelnének, mindegy,
hogy mit, csak ünnepelhessenek, ha megkérdeznék tőlük, mit ünnepelnek,
megmondanák ugyan, szó szerint, de fogalmuk sincs valójában, hogy ez most
örömünnep vagy szomorúságünnep, teljesen mindegy nekik, lehet, hogy örömünnepként
ünnepelnek egy ki nem számított borzalmakat hozó történelmi sorsfordulót,
amelynek végül gyászos végkövetkezményei lesznek, s szomorúságünnepet ülnek
afölött, amivel rettenetes sorscsapásokat kerültek el, semmi nincs átgondolva,
csak gyerünk, ez ünnepnap, benne van a naptárban, ki van kiáltva ünnepnek,
és akkor összetódulnak, jól bezabálnak, jól beisznak, jól meglengetnek
egy lobogót, jó nagy jelszavakat pufogtatnak, és azt kiáltják, éljen, éljen
ez meg az, hurrá, és akkor ünnepelnek, valakinek a halálát, valakinek a
születését, valami győzelmet vagy vereséget, éljen, hurrá, vagy valami
földöntúli ősreménység, azt ünneplik, pedig egyszerűen csak magukat ünneplik,
hogy vannak, és ünnepelnek, mert majd nem lesznek, az évi néhány ünnep
jót tesz az egészségnek, vagy csak azt ünneplik, hogy összetódultak és
kiabálnak vagy suttognak, mindegy, azt ünneplik, hogy összetartoznak, aztán
már másnap nem tartoznak össze, összetódulnak, hogy az összetartozás látszatát
keltsék, és élvezzék azt a látszatot, no, összetódultunk, jól látható,
mintha összetartoznánk, ünnepeljünk, hurrá, aztán másnap már megint nem
tartoznak sehová, eddig se tartoztak, ezután se fognak, de azt kell hinni,
hogy igen, különben elsírják magukat, mennyire egyedül vannak, nincs senkijük
és nem tartoznak sehová, pedig soha nem is tartoztak, amikor elvágták a
köldökzsinórt, már egyedül voltak, egyes egyedül, s az ünnepen mintha mindenki
összedugdosná a köldökzsinórt mindenkivel, vagyis bárkivel, nyomulnak előre
köldökükkel a tömegben, egymásnak préselődnek és egymásnak rohannak, összenyomják
a köldöküket, jaj, de jó, most nem vagyok egyedül, aztán hazamennek a köldökükkel,
ott fekszenek az ágyon, a köldök a plafonra mered, s máris egyedül vannak,
minden ünnep csupa nosztalgia a nem-egyedüllétről, fölösleges, abszolút
fölösleges, mindenki egyedül van, és úgy is marad, még ha bebeszéli is
magának az ünnepen, és az ünnep után még üresebbek, még magányosabbak,
még részegebbek és még bolondabbak, mert azt hiszik, egyedül lenni olyan
borzalmas, de csak az ünnep miatt, ha nem lenne ünnep, mindenki jobban
viselné a magányt, az ünnep csak alamizsna, csak fölkorbácsolja az étvágyat,
és utána semmi, mégse, mert utána nincs semmi.
A szeméttelepen
megálltak, az is néptelen volt, pedig lenne itt is mit ünnepelni, a kapu
tárva-nyitva, az őr sehol, de minek is ide őr, ha kell, hát kell. A szeméttelep
labirintus úthálózatában a férfi irányította Doktor Touswoost, hol balra,
hol jobbra. Az orrvérzése már elállt, a véres zsebkendőt egy kis fóliába
csomagolva tette a zsebébe.
Itt álljon
meg! Ott van! Pakolja föl.
A Doktor fölrámolt,
sokkal hamarabb megvolt, mint mikor a padlásról hordták, de már nem
emlékezett, megvan-e minden, viszont egy biztos, a koponya legfeljebb valamelyik
láda rekeszében lehetett.
Amikor elkészült,
a férfi elé állt, aki félig lehajtott fejjel a távolba nézve gondolkodott
valamin. Akkor hirtelen nagy szél támadt, majd elült, s kisebb forgószelek
járták körül őket a porban. A férfi orrából újra elindult a vér, de nem
törődött vele, a cipője mellé a porba hullottak az orra hegyén összegyűlt
vércsöppek, a forgószél fölkapta a port, aztán rászórta a vérfoltokra.
Menjünk, uram,
mondta Doktor Touswoos, s a férfibe kapaszkodva a furgon ajtajáig vezette,
majd elindult kifelé. A férfi szó nélkül bámult a szélvédőn át, az ingére
csöpögött a vér. Az őrbódé mellett megállt a furgon, a szél hangtalanul
lengette az ajtót.
Uram, telefonálnom
kellene egy barátomnak. Megengedi?
A férfi lassan
ránézett, mint aki nem egészen van magánál.
Hová akar
telefonálni?
Egy barátomhoz.
Megígértem neki, hogy ma választ adok neki egy fontos kérdésre, különben
égen-földön keresni fog.
Milyen kérdésre?
Hogy nősüljön,
vagy ne!
És mi a válasz?
Az, hogy ne.
19. fejezet
Megvan minden. Teregethet. Csak a sövényt
ne felejtse levágni, mondta Kremkus a pilótának a fehérneműüzlet bejáratában.
Ja, a sövény.
Húsz éves koromig orrsövényferdülésem volt, arról majd eszembe jut, mondta
a pilóta a két dagadt papírtáska között.
Menjen már!
Megyek.
Mért nem megy?
A pilóta ledobta
a két dagadt papírtáskát, és Kremkus nyakába borult. Kremkus merev tenyérrel
veregette a pilóta lapockáját, mintha az indítógombot keresné rajta.
Megyek, mondta
a pilóta, fölkapta a két dagadt papírtáskát, melyek légiesen lógtak a karjáról,
mintha két táska levegőt cipelne a pilóta, mintha táskánként hordaná a
reptérre a levegőt, hogy egy hét múlva legyen miben fölszállnia.
Kremkus visszanézett
a fehérneműüzlet bejáratára, hirtelen megfordult, mint aki elfelejtette,
honnan is indult el, és elhaladt a kirakat előtt, amely mögött a lány egy
fej nélküli bábu alsóneműit igazgatta. Kremkus fölnézett, a lány a bábu
háta mögött állt, fejét kölcsönözve így a műanyag testdarabnak. Kremkus
a füstszínű üvegen át csak a testformát látta, de semmiképp sem akart az
üvegre tapadni, néhány lépésre lassított, mintha megint ugyan-azt látná,
de már nem állok meg, gondolta, ha már egyszer elindultam, nem fogok megállni,
sőt, a környéket is kerülöm egy darabig, nem bohóckodunk tovább, bábu vagy
nő, legyen ez az ő napja, de az összes többi az enyém, és nem fogom azt
érezni, hogy elszalasztottam valamit, higgye ő azt, ha én elszalasztottam
valamit, ő legalább annyira, két szalasztás, és akkor innentől más irányt
veszek, és akkor innentől más irányt vesz, ez így van rendben, ha nem,
akkor nem, ha nem mond nekem semmit, akkor én se mondok neki semmit, nem
fogom azt mondani neki, de szép neved van, tényleg, azt se tudom, mi a
neve, nem érdekes, nem is kell tudnom, így legalább nem kell azt mondanom,
milyen szép a neved, kit érdekelnek a nevek, bárhogy hívhatják, bárhogy,
egy a százötvenhez, hogy ki lehessen találni egy nő nevét, vagy egy férfiét.
Azt mondják, na fogadjunk, téged Orbitáliának hívnak, téged meg Lámpaernyőnek,
a te neved meg Haszonkulcs, amazé ott Desszertfütyi, rajta túl Paplanhuzat,
hú, de szép neved van, hogy illik hozzád, máshogy nem is hívhatnának, ha
más lenne a neved, nem ismernék rád, ezt jól kitalálták a szüleid, ott
gondolkodtak a mentőben egy naptárral, ó, minek nevezzük el, és ha téved
az orvos?, és ha nem lány lesz?, hanem fiú?, akkor is így hívják!, lánynevet
fiúnak adni?, ne kacagtass, mert megindul, annál jobb, akkor mi legyen
a neve?, gyorsabban lapozd azt a naptárt!, nem tudom, összeragadt két lap,
hogyhogy összeragadt?, összeragadt, pedig biztos ott a neve, kérdezd meg
a mentőorvost, őt hogy hívják, á, ez pocsék név, mért épp a mentőorvosról
nevezzük el?, szedd már szét azt a naptárt, te ettél lekvárt az este?,
nem, akkor a hajlakkod, mindig a naptár mellett fújod a hajlakkod, elég
egy szippantás a hajlakkból, az ember orrszőre is összeragad, szedd szét
és ne magyarázz, jaj, mindjárt jön, siess, megszületik és nem lesz neve,
és ha belehalok a szülésbe?, miért halnál már bele, van, aki belehal, ne
izgulj, nem lesz semmi baj, azt mondod?, azt, akkor szedd szét azt a naptárt,
belehalok, és azt se tudom, fiú-e vagy lány?, és azt se tudom, mi lesz
a neve, már egy hete mondtam, hogy találjuk ki, találjuk ki, találjuk ki,
miért nem találtad ki?, egyedül?, és ha neked nem tetszik?, ezt együtt
kell kitalálni, együtt, vagyis közös gyermek, közös név, megvan, figyelj,
ha lány lesz, úgy hívják, mint téged, ha fiú, az én nevemet kapja, nem
értem!, hogyhogy?, a sziréna miatt nem értem, ne haragudjanak, nem lehetne
kikapcsolni a szirénát, így nem tudunk nevet választani, uram, akkor soha
nem érünk oda, értem, akkor legközelebb a kórház mellé költözünk, vagy
előbb kitaláljuk a nevét, mit is mondtál?, hívják úgy, ahogy minket?, igen,
ezt mondtam, ez nem jó, miért nem?, ha úgy hívják, mint téged, de rám hasonlít?,
ez furcsa, nem?, de nehéz ez, milyen kevés név van!, hogy lehet ebből választani,
hogy lehet egyáltalán egy nem létezőnek nevet adni?, úr isten, ne kezd
már megint!, igenis, létezőnek adsz nevet, itt van bent, láthattad te is,
szedd szét azt a naptárt, mennyi idő van még, tíz perc?, ajaj, tíz perc
alatt nem lehet nevet adni, de kell, értsd meg, ott sír majd szegény gyerek,
és mit mondjak akkor, ne sírj, mondd azt neki, hogy ne sírjon, nem neki,
az orvosnak mit mondjak, ha a nevét kérdezi, lehet, hogy akkor majd ösztönösen
eszedbe jut, ösztönösen?, igen, ösztönösen, szedd szét azt a naptárt, ott
lesz a neve, nem bírom, tegnap vágtam le a körmöm, teljesen összeragadtak
a lapok, mondtam mindig, hogy ne az előszobában lakkozd a hajad, de nem
a naptár miatt mondtad, nem amiatt, persze, már mindegy, de ígérd meg,
nem lakkozod a hajad ezután az előszobában, hanem bemégy a fürdőszobába,
néha a cipőbe is beleragad a zoknim, most már tudom, az is a hajlakk miatt
van, minden a hajlakk miatt van már?, azt nem mondtam, még jó, kérj egy
szikét, úristen, minek?, azzal válaszd szét a lapokat, dehogy kérek,
autóban nem késezünk, ez szabály, akkor lehelgesd, hátha szétjön, szét,
dehogy jön szét, milyen napok ragadtak össze?, április utolsó két hete,
és milyen névnapok vannak ott, nem emlékszel?, honnan tudjam?, nem emlékszem,
gondolkozz csak!, úgy se jut eszembe!, de hogy érzed, mi hiányzik a naptárból?,
nem tudom, mondom, hogy fogalmam sincs, és ha bent kérnénk egy naptárt,
biztosan van nekik, mondtam, lehet, hogy késő, ne halogassuk már, én még
a szülés előtt tudni akarom, kit hozok világra, jaj, olyan nehéz ezt megérteni?,
nyugalom-nyugalom, mert még elindulsz!, nagyon fáj?, nem tudom, hányingerem
van, de ez most nem érdekes, válasszunk valami nevet, leteszem a naptárt,
jó?, próbáljuk meg fejből!, úgy nekem már nem megy, de mért jobb az egyik
név, mint a másik?, mit?, nem hallom, a sziréna, szétesik a fejem!, csak
azt ne, mért mondod az egyikre, hogy jó név, a másikra meg hogy nem?, nem
tudom, némelyik olyan furcsán hangzik, meg amilyen néven ismerek embereket,
olyat nem akarok, nem akarom, hogy bármi köze legyen hozzá, még azt hiszi!,
dehogy hiszi, nem hiszi azt senki!, akkor találjunk ki egy nevet, jaj,
mi baj?, már nem bírom, még egy kicsit, találjunk ki egy nevet, ami még
nincsen, most?, most, jaj, ezt jóval előbb kellett volna, tudom, persze,
bárminek olyan könnyű nevet meg címet adni, de egy gyereknek, szinte képtelenség,
találj ki egyet!, de akkor mikor tartsuk a névnapját?, meg mit fog szólni,
ha a naptárban keresi és nem találja?, majd bejegyeztetjük és berakják
valahová, és addig, addig nem ünnepelünk?, de, majd, majd a születésnapján,
az nem jó, külön kell lennie, és ha nem jegyzik be?, de, bejegyzik, és
ha mégse?, akkor levédetem a találmányi hivatalban, jó lesz ez így?, senkit
nem fognak így hívni, csak a mi gyerekünket, és ha majd jó pénzt kínálnak
érte, eladjuk a találmányt, neked elment az eszed!, képes lennél a gyereked
nevét eladni?, nem, dehogy, csak mondtam, inkább vedd elő a naptárt, olyan
párás a levegő, nézzük csak, nem jön szét!, próbáld a másik végén, nem
bírom, össze-vissza kanyargunk, már rég ott kéne lennünk, türelem, mindjárt
ott vagyunk, még egy picit bírd ki, na, nézd csak, jön már, mi van, jön
már?, jön-jön, doktor úr, jön a gyerek!, akkor engedjen, drágám, drágám,
szétjött a naptár, de két nap leszakadt, rászakadt a másik oldal, kapard
le!, jaj, nem bírom tovább, milyen névnap van április huszonkilencedikén
és harmincadikán?, tudja valaki, hagyja ezt most, megindult a szülés, április
huszonkilenc és harminc, hallod, drágám?, mondd ezt a két napot, ha kérdezik,
hallod?, há, há, hallja, doktor úr?, én hallom, ezt a két napot, ezt kell
tudni, április huszonkilenc és harminc, a névnap miatt, vagyis a név miatt,
ha kérdezik, ott szakadt be a naptár...
Kremkusnak
fölforrósodott a keze. Átment az utca másik oldalára, amelyen néhány napja
haladt, hazafelé a tollvásárlásból. Még egyszer visszanézett az üzletre,
de az már eltűnt a nagy ívben kanyarodó üzletsoron. Az újságosnál napilapot
vett, összehajtva berakta a belső zsebébe. Az eddig csendes utcán megindult
az emberáradat, hirtelen nagy tömeg és zsivaj támadt. Kremkus nem tudta
mire vélni a váratlanul fölszaporodó tömeget, hogy ma tartják a nagy ünnepség
főpróbáját, eszébe se jutott. Beengedte magát a tömegbe, mintha könnyű
szabadesésben haladna közöttük, mindenki szembe jött, épp az ellenkező
irányba tartott, s Kremkusnak egy idő után az az érzése támadt, valamiről
lekésett, amiről már jönnek visszafelé, vagy mintha onnan, ahonnan jönnek,
onnan csak eljönni érdemes, de Kremkus ment tovább a szűkebb belváros felé,
és figyelte az arcokat, melyek tudomást sem vettek róla, soha senki nem
nézett rá, mintha ott se lenne, csak szellemében húzna át közöttük, és
nézte az arcukat, ami rémületesen üres volt, mint egy tál, amiből az utolsó
cseppig kiöntöttek mindent, hallgatta a hangfoszlányokat, amelyekből semmi
nem állt össze, csak szálltak a levegőben, mint a fölöslegesen eldobott
kavicsok, amibe ha bele is véstek valamit, újra a folyó sodrába kerülve
évek alatt lecsiszolja róluk a víz. Látta rajtuk, hogyan emésztik föl magukat,
és hogy bíznak mindent a következő lépésre, a következő pillanatra, amely
arrébb viszi őket, amely tehetetlenségüknél fogva mozgatja mind, egyetlen
arcot sem látott, amin szívesen rajta hagyná a tekintetét, egyikről a másikra
ugrált, érdektelenül és súlytalanul, s közben mindinkább a lányra
gondolt, aki ott áll most is az üzletben az élesen világító neonok alatt,
s azt a pár vacak holmit pakolgatja egyik polcról a másikra, egyik testről
a harmadikra, szinte semmit nem csinál, és mégis milyen türelmesen, mintha
örömét lelné benne, mintha tudná, mindez mire jó, mindez hová vezet,
vagy miért is csinálja, és ez látszik rajta, ez a nem végzetesség, amelyben
mintha már rég föl lenne adva minden, vagy épp fordítva, már nincs is mit
föladni, egyáltalán nincs is ez, mi az, hogy föladni, vagy a végzetesben
robogni és ácsorogni, semmi, s most, hogy minél jobban távolodott az üzlettől,
amelynek egészét a lánnyal együtt látta maga előtt, annál erősebben vonzódott
vissza, hogy visszatérjen, és megint csak mondjon valamit, mindegy, mit,
mert ilyet még nem látott, ennyi fölfoghatatlan derűt, mintha mindent mindenről
tudna, és azt mondaná, nem baj, nem baj Kremkus, ne hagyd abba, folytasd,
gyerünk tovább, mintha, tényleg, így képzelte Kremkus a védangyalt, ha
egyszer látnia lehetne, az így nézne rá, milyen megnyugtató, s a védangyalnak
soha nem keserű, soha nem sápadt az arca, és ez sok, ez rengeteg ebben
a hömpölygő tömegben, amely hömpölygés és idegenség, ridegség és távolság,
és ettől egyedülség és hidegség, és hűvös mind, mint a fal éjjel, amit
mindhiába szórt tele nappal a nap fénnyel, éjjel egy szempillantás alatt
elvesztik formájukat és hűvösek lesznek, hidegek, idegenek és súlyosak,
mintha mind rádőlni készülne, agyon nyomni, de még várnak, valamire várnak,
talán súlyukat és hidegségüket növesztik, s ha majd rázúdulnak tömegesen,
biztos pusztítást végezzenek hideglelésben és aprításban és levegőtlen
fojtogatásban, ott cipelte minden arc az éjjeli falat, a mészfehér és hideg
kőport a bőrön, amely mögött fogalmam sincs, mi van, vagy van-e egyáltalán
valami, van-e valami, ami megszólaltában is az marad, de nincs, ez már
biztos, majdnem negyven év alatt ez csak kiderült, valami kiderült volna,
de semmi, locsogás balról, hidegség jobbról, cibálás középről, és pocsék
hazugságok hátulról, ennyi, ennyit tud ez a tömeg, ennyire képes és nem
többre, és alig van már szavam is rá, miért hagynám itt mind elbújva és
kimászva innen, mert föléltek bennem mindent, minden próbálkozást, ami
közéjük elrejthet valahogy, fölzabálták az összes tétet, amit megraktam
rájuk, elbukták az összes próbát, amit nem is oly nehéz kiállni, de belevesztek
és elvesztek, nincs, mi hozzájuk tartozónak tart, s már taszítás sincs
annyira, amivel magam miatt aggódnék esetleg, hanem hideg van, a testközel
taszít, az arcközel taszít, és taszít minden szó, amit világra hánynak
fogaik között, és ha tétje lenne is maradni, egyedül a magam kontóján tanulva
járni tovább valami ismeretlen utat, s ha fogom, ez marad az örök játszma,
amit időben letöltök az ég alatt, s már több, s ha beszélni hív bárki,
vagy elvár tőlem valamit, hezitálok, de megteszem, hagyom folyni köröttem
tovább, játék nélküli színdarab, de az ekképp remélve marad, nem farag
le rólam több részt a rajtam áthömpölygő emberroham, ez van, megyek az
utcán, s mint már számtalanszor, fejben mondom el, mi van, és már azt sem
hiszem, hogy számtalan kétség papírra vár, majd csak elszáll velem, nem
hiszem, hogy nyomot kéne hagyni, kint, a felszínen, hogy majd olvasva vissza
tudják szórni rám, mennyi unalmas percet szereztek nekem, s mennyi hiábavalót
eddig, hogy talán rajtuk is lesz az úr, mi engem szépen hagy gondolni,
mindenekfelett, megyek, s lépésem lusta ritmusán jár agyam, s gondolom,
mintha így járna nekem minden szó, ahogy kijárom magamnak a szimpla ég
alatt, járok, s az utca oly végtelen, ahogy néptelen, s lassú mozgásommal
köztük nem vetek habot, mert azt hinni, hogy csak műhely, vagy műhelygond
az élet egyszerű stílusa, tévedni könnyű, és még könnyebb nagyot, megyek,
a lány arca is mögöttem marad, mely mintha pír volna, tompa hír, melytől
mállni látom a jéghideg falat, de rá már nem teszek, majd jön, ha akar,
s ha nem akar, marad, mert nincs már több tér se fejben, se a föld felett,
melyben elférne az a jó gondolat, hogy mégsem vagyok magamra utalva tövig,
mint miről gondolni mertem ezt eddig, nincs helye több próbának, neki kell
tudni, jön vagy marad, s ím, megint az emberár, mely áthúz rajtam, de kitágítom
a tűm fokát, észre se vegyék, mi mindenen áthaladtak egy perc, egy egész
nap alatt, nem földi pokol, és nem földi menny, csak semmiség, amiből kivetkezni
képtelen, hanem akkor az pokol, és akkor ez menny, kinek milyen féle félszólam
akadt, de hagyjuk ezt, a hang már száll, de hogy ki nem mondom, marad,
megyek, mint kinek nincs elég ép esze, de inkább ez, mint gondolni, ez
a létező helye, és a feje, amit száz irányba forgat, előbb mutatja, hol
van, és merre jár ő maga.
Kremkus gyorsan
bezárta a fejét, betért egy utcai mosdóba, jéghideg vizet pumpált az arcába,
néhány korty le is szaladt. A tükörben nézte az arcát, ahogy a csöppek
összegyűlnek, majd legördülnek a bőrön, a gödrökben, lankákon, ahogy néhány
csepp leszalad. A jéghideg víz pirosra festette az arcát, a haját is föltúrta
a homloka fölött. A háta mögött jött-ment a társaság. Meddig nézi az ember
saját magát? Mintha nem ismerné, mintha nem látná elégszer, mintha arra
várna, hogy fölfedez valamit. Itt lett egy ránc, amott egy furcsa csík.
Mi van, elaludtam magam? Őszülni kéne, de nem őszülök, öregszem, negyven
alatt is öregszem. Hány éves is vagyok. A fene tudja hirtelen. De mintha
mindig ilyennek láttam volna magam, csak a bőr, a bőr az egy kicsit másmilyen.
Kitágultak a pórusok, a felszín egyenetlenebb. Hogy fogok kinézni halva?
Becsukom a szemem. De akkor nem látok semmit. Kinyitom. Élek. Csupa élet
a szemem, azt mondják, csupa élet. Ki is mondja? Úgy emlékszem, valaki
azt mondta. Valaki erre biztatott, hogy csupa élet a szemem. Nem látom
akkor magam halva. Próbáljak úgy nézni, mintha élettelen... Nem megyek,
szomorú, jobban élek, mint bármikor. Milyen színű a szemem? Kék? Ez hogy
lehet? Nem emlékszem, hogy kék lett volna. Valaha kék lett volna? Nem emlékszem.
És középen a szembogár. A fekete lyuk, a befelé figyelő ember. Milyen sötét,
milyen sötét van a szememben belül. Pokoli sötét. Be kéne látni valahogy.
Látni lehetne bent. A golyó belsejét. Mindenkinek látni lehetne. Na, most
a szemedbe nézek. Ez így jó? Nem látok semmit. Mit kéne látnom? Talán magamat,
ahogy ott vagyok bent és figyelek? Ott ülnék bent a szememben egy kis széken
és néznék kifelé. Látnám, ahogy felkelek a székről néha és elmegyek. Most
más dolgom van. A szék az maradna, azt látnám. Néha látnám, ott az üres
szék és nincs rajta senki. Aztán balról be, itt vagyok, figyelek megint.
Már megint milyen ruha van rajtam? Kényelmes abban ülni? Menj és öltözz
át, így nem nézhetsz ki! Jól van - jól van. És fölállok a székről, visszajövök
meztelen. Tök meztelen. Ne röhögtess! Megfázol. Na, így jobb, mondanám
a szememben a széken. Mondom, hogy megfázol, inkább vedd fel azt a ruhát,
ami az előbb rajtad volt! Mi van? Mi van, nem hallasz? Nem mindig. Na,
vegyél fel valamit. Őszintén mondom, zavar a meztelenséged. Olyan esetlen
vagy azon a széken. Az arcod is beleveszik a meztelenségedbe, nem szeretem
ezt. Jól van na, megyek már. És akkor megint üres a szék a szememben. Miféle
szék ez? Ki rakta oda? Halálunkkor kiveszik a széket a szemünkből? Vagy
meghal a szék is? Meg ez a kis tébláboló alak odabent? Csak nehogy más
jöjjön vissza a székre. Ha üres a szék, valaki más is visszajöhet. (És
valaki más jön vissza, a szék nem üres.) Ővele nem akarok nézni. De hol
vagyok én? Hova lett? Csak húzogatja a vállát emez, mit tudom én; nekem
azt mondták, üljek ide és nézzek. De kik mondták? Azok ott fent. Kik ott
fent? Az Isten meg a társai. Szóval van Isten? Van hát, nem tudtad? Hát
honnan tudtam volna? Persze hogy van, miért, mit gondoltál, ki irányítja,
hogy mikor ki üljön a széken? Nem tudom. Mert nem is kérdezted! Az igaz,
vagyis nem, kérdeztem én már elégszer. De kitől, nem mindegy. Mindenkitől.
Az nem jó, mindig attól kell kérdezni, aki itt ül a szemedben a széken.
Ezt nem tudtam. Mert ezt se kérdezted. Ennyire egyszerű lenne? Persze,
ha már tavaly kérdezed, tavaly is megmondtam volna. Tavaly is ültél már
nálam? Igen, hónapokig. Nem láttam. Mert nem néztél a szemedbe, általában
mindig ül itt valaki, kisebb megszakításokkal folyamatos a szolgálat. És
én hová lettem a székről, ráadásul meztelen. Mondom, hogy nem tudom, valahova
máshová vezényeltek. Valaki másnak a szemébe? Igen. És láthatom magam?
Persze. De hogy fogom megtalálni? Az már a te dolgod. És ott maradok, meddig
maradok ott? Az attól függ. Mitől? Hogy hogy van rendelve. Lehet, hogy
vissza se jövök? Lehet. És te meddig maradsz? Ameddig máshová nem kell
mennem. De hogy fogom megtalálni magamat? Nem olyan bonyolult az; csak
figyelni kell. Valami támpont, vagy ilyesmi? Nem-nem, azt nem lehet. De
hogy vizsgáljam én át sok milliárd ember szemét? Azért azt gondolhatod,
annyira nincs elrejtve. Szóval a közelemben van? Azt nem mondhatom meg.
De tudod? Sejtem, de pontosan nem tudom. És nekem, nekem egyáltalán meg
kell keresnem? Ahogy akarod, ha akarod igen, ha nem, nem, attól függ, szükséged
van-e rá. Azt hiszem, igen. És, és, és az enyémben meg téged keres valaki?
Nem én csak helyettesítek, amíg meg nem érkezik. Aha, kezd világosodni.
De többet ne kérdezz, kezdek fáradni, és akkor aludnod kell, sőt, jobban
tennéd, ha most hazamennél, elfáradtam, pihennem kell, hogy a váltás rendben
legyen. |
|