Nyilas Atilla Emancipáció című költeménye már a felületes átlagolvasó számára is talányoktól terhes versnek tűnik. Ahhoz sem szükséges különösebben járatosnak lennünk a műértelmezés útvesztőiben - elég, ha figyelmesen olvasunk -, hogy észrevegyük, az Emancipáció esetében a bűnügyi költészet genusának ideáltipikus speciesével, emberölés-verssel állunk szemben. 
     A 20. század második felének magyar költészetében - talán éppen a zord politikai klíma következtében - a bűnügyi versnek többnyire csupán atipikus, a műfaj témakészletének peremelemeiből építkező változataival találkozhattunk. Legyen elég itt mindössze a legközismertebb példákra, Nagy Lászlónak csupán virágnyelven megjelenhetett "határsértő" versére, a Ki csempészi át a lóvét című műre, vagy Pilinszky Négysorosára utalnunk, mely utóbbiban az erőszakos cselekmény ("Ma ontják véremet") kettősen bizarr módon - az áldozat nézőpontjából (mely jelen esetben egyébként a költői personával is egybeesik) és temporális megelőlegezettségében - konstituálódik. 
     Tagadhatatlan a párhuzam Pilinszky stiláris aszketizmusa és Nyilas végsőkig csupaszított nyelvi szkeletonjai között, mely összefüggésre maga Nyilas is utal Arcpoétika című versében (ld. Bruthalia 7. szám). Az új nemzedék "brutális" lendülete azonban a fiatal költőt tematikájában - ha lehet - még Pilinszkynél is tovább űzi: az Emancipációban a paradigmatikus bűntény, a gyilkosság - akár egy a helyszínelők által készített, kinagyított fotón - pőre valójában, alig elviselhető, véresen egyszerű, újsághírhideg objektivitásában, klasszikus totál plánban tételeződik: "a kopasz taxis meggyilkolt egy nőt". A szépség határvidékein kopogó, felejthetetlenül nagyszerű sor. (Zárójelben jegyezzük meg, aki a borzalommal ilyen közelről néz farkasszemet, azt szükségképpen átjárja a bűn-tudat - ennek feloldása pedig, amint arra maga a költemény is tanú, csupán az univerzális bocsánatkérés gesztusán keresztül lehetséges.) 
     Soha nem nyílt kedvezőbb alkalom arra, hogy egyszer s mindenkorra lefektessük a bűnügyi költészet interpretációjának alapvető premisszáit. 
     (1) A papírra nyomtatott vers a szó szoros értelmében nyom: a tett színhelyének lenyomata, a bűntény virtuális színhelye. 
     (2) A bűnvers interpretátora nyomoz: célja a tettes személyazonosságának megállapítása a műelemzés eszköztára segítségével. 
     (3) A nyomozati cselekmény során a szövegeken kívül semmi egyébre nem kell és nem szabad támaszkodnia a nyomozónak. A vers kitüntetett tárgyi bizonyítéknak tekintendő, akár egy olyan, a tetthelyen ismeretlen kéz által hátrahagyott szöveg, mely tartalmazza a kulcsot az elkövető kézrekerítéséhez. (Ennek az elvnek az alapgondolatát egyébként már a 20. század első felében megfogalmazták az USA-beli rendőrakadémiákon.) 
     Aki ezen a ponton felháborodva vetné közbe, hogy ily módon az irodalomkritikát a kriminalisztika segédtudományává fokozzuk le, attól csupán azt kérdeznénk meg, vajon mi más, társadalmilag hasznosabb funkciója lehetne az irodalomkritikának, mint - akár csak az esztétikai fikció világában garázdálkodó - gonosztevők kézrekerítése. 
     Mindezek szellemében tehát, eredjünk a költeményben bujkáló gyilkos nyomába. Szaglásszunk jól körül a versben, és közben egy pillanatra se feledkezzünk meg az eminens párizsi detektív, néhai Roland Barthes intelméről: minden jel! 
     Legyen fogódzónk maga a hulla. Női hulla! 
     A versben elnyújtózó női test tényéből messzemenő következtetések adódnak, melyek, amint rögtön látni fogjuk, végül a gyilkos nyomára vezetnek. (Tehát, ismét femme fatale!) 
     Lehetséges következtetéseink egyik vonulata a nő tárgyiasítására (egy nőt), az objektum-pozíció - a nőtárgy - felszámolására (maga a gyilkosság) és a csupán a megsemmisítés aktusában létrejöhető felszabadításra (Emancipáció) vonatkozhat, akár a társadalmi diskurzus és praxis, akár az egyéni psziché szintjén. Azt hiszem, a posztmortem irodalomkriminalisztikában akár csak szőr mentén járatos olvasó számára e következtetéseket felesleges ezen a helyen részleteznünk. 
     Van azonban egy olyan, a nyomozás szempontjából kulcsfontosságú elem a versben, amely eddig talán elkerülte figyelmünket. Kortárs nemzeti irodalmunk kontextusában véve szemügyre az egy nő szintagma konnotációs mezőjét, annak origójában Esterházy Péter poszterotikus üzletszerű képzelgését, az Egy nő című regényt véljük kétségkívül felfedezni. A szerzői tudat ökonómiájának anomáliáit elemző neves amerikai detektív, Harold Bloom mélyreható meglátásai szerint minden szerző - az apához kötődő ödipuszi szeretet/gyűlölet viszony analógiájára - kétségbeesett kísérleteket tesz a képzelt vagy valós irodalmi tekintélyek gravitációs vonzásköréből való kiszakadásra. Ebben az értelmezési keretben az "egy nő" elpusztítása olyan önemancipatorikus, antiautoriter gesztusként posztulálódik, mely éppenséggel ezeknek a szerzői szorongá-soknak a felszámolásával ekvivalens. Az Emancipáció felszabadulás a fojtogató befolyás alól, a szerzői én liberalizálása gyilkosság révén. Talán nem szükségtelen megemlítenünk azt sem, hogy Bloom askesisnek nevezi azt a fajta önvédelmi mechanizmust, melynek során az én, szemben egyéb írói stratégiákkal, egyszerűen kiveti magából a szorongató tekintélyt - az aszkézis pedig éppen az a költői attitűd, melyet fentebb már konstatáltunk Nyilas esetében. 
     Bezárulni látszik tehát a kör. 
     Mindezek fényében, a szerző kísérletét arra, hogy a kopasz taxisofőrből bűnbakot fabrikáljon, éppen a mondatalanyi pozíció túlságos kézenfekvősége okán primitív trükknek vagyunk kénytelenek értékelni. Ne gondoljuk azonban, hogy a detektívirodalomban minden bizonnyal járatos elkövetőnk nem volt tudatában e fogása siralmas átlátszóságának. Végső biztosítékul egy további, valóban ravasz, ám az irodalomban korántsem ismeretlen elterelő elemet épített be a költeménybe. 
     Edgar Allan Poe sokat idézett bűnügyi novellájában, Az ellopott levélben utal a zseniális Dupin felügyelő a közismert kitalálós játékra: az egyik játékos feladata, hogy megtalálja azt a feliratot a térképen, melyet a társa találomra kiválasztott. Természetesen az tud a legjobban tévútra vinni egy kezdőt, aki egy széles közzel, nagy betűkkel szedett földrajzi nevet ad meg, amelyen gyakorta elsiklik tekintetünk miközben a sűrűbben szedett, közelről jobban látható neveket böngésszük. 
     Pökhendien pimasz szerzőnk ugyanezt a "fától az erdőt" fogást alkalmazta; sőt mi több, megnehezítette dolgunkat azzal, hogy a kulcsot oda rejtette, ahol a legkevésbé keresnénk: a paratextusba. 
A gyilkos neve - akár az igazság, mely nyilvánvalóságba burkolózik - mindvégig ott lebeg a vers teste, azaz a versben elnyúló halott nő teste felett.
 

* Fizetett kritika. A cikk megírása idején a szerző a BRKF Irodalomtudományi Kutatócsoportjának támogatásában részesült.