Példásan tanulságos "párhuzamos tárlatot" kereshetett fel a látogató nemrégiben Dorogon: a közös vendégség alapját a véletlen teremtette - a két festő valaha a városban született. A művekből egy másik analógia is kínálkozik: alkotóik mesterien művelték hivatásukat. A két szemléletmód, egyben az "ars picturális" mégis két külön világ. Az idősebb művész túlélte ugyan társát, képein mégsem mutatkozik az, ami e lassan záruló század művészetében formálódott és alakult. Amit pl. az "Ecole de Paris" bűvkörében alkotó társa rövidre szabott jelenlétében felmutatott.
     Mindketten a maguk önálló világát kereső "polgári ízlés" hitvallói, bár karakterük eltérő gyökérzetű. Életművük mégis szinte azonos értékű lett. Egyaránt jelesek - a szemlélő dolga, számára melyik a kedvesebb. Jelhagyók annyiban, hogy az idősebb halk szóval lezárja, az ifjabb pedig boldogan követi fiatalsága minden korábbitól távolodó artisztikumát. Független és egyszeri intellektusok. Autonóm értelmi és érzelmi alapról formálták művé, ami elébük került. Másként választanak, a párhuzamosság mégsem feleselő. A művek eltérő életpályáról és szemléletmódról tudósítanak. Gyaníthatóan első találkozásuk valósult meg itt. Köszönet, hogy ez a "post mortem párhuzam" a fáradhatatlan Zsembery Dezsőnek eszébe jutott. Öröm, hogy tervét az ismert anyagi béklyók ellenében, készséges társakkal, a legméltóbb módon sikerült megvalósítani. Kivételes élményt nyújtott a megnyitó előtti hangverseny is: Kövecs Ágnes zongoraművésznő nagyszerű programja emelte feledhetetlenné a Zenei Világnapot. Alkotás és előadó, zene és festészet azonos kincsként illeszkedett.
     Koszkol Jenő (1868-1935) tíz évesen lett a vele szinte egykorú "Országos Magyar Mintarajztanoda és Rajztanárképezde" növendéke, tanárai múltidézően idős mesterek. Székely Bertalan és Lotz Károly a hazai historikus piktúra korszakzáró jelese volt. Mellettük a legromantikusabb szellemet a "tanoda" igazgatója, Keleti Gusztáv képviselte többek között. Emellett mindhárman kitűnő művészek, hasonló értékű tanárok is.
     Példájuk vonzó - a húsz esztendős korától kiállító tanítványt a historizmus romantikája mégsem ragadja meg. Ehelyett inkább a századvég korszerűbb "polgári éthosza": egy nyugalmat építő kisvilág, bensőségesebb miliő. Stílusa realizáló, majdhogy naturalisztikus: konyhai csendéleteket, az állandóságot sugalló könyvtári enteriőrt csak az egykori flamand és holland mesterek, velük a fin de siécle kisnaturalistái mertek a pátosz és a romantika ellenében festeni. Meglepő, hogy a férfivá érett Koszkol ilyetén "kisvilága" mégis több elismerést kapott. Ennek indítékai feltehetően a historizmusba belefáradt közönség szemléletmódosulásában kereshetők, javarészben és bizonyosan mégis a művek minősége körül. Az alkotónak ez "új világélményhez" gyaníthatóan az otthon melege teremtett alapot. "Öröklött természete" - a "dorogibb földire" méltán lett büszke a "helyi utókor" is. A művekben testesült jellem az alkotó virágkorában szinte tapintható: a "felfedezések" alkalmaiból, sorozatos utazásaiból egy-egy jellemző épület és utcarészlet akvarelljével vagy pasztellképével gazdagul, hazatérve a számára oly kedves műterem fészekmelegében készül (már olajban) egy-egy meghitt táj- vagy városrészlet, lakályos enteriőr.
     Közülük nem kevés múzeumba kerül. A díjak mellé főúri és "civil" megbízások érkeznek: képei a szalonokban Lotz Károly zsánerei mellett kapnak helyet. Újabban néha előbukkannak egy-egy aukción.
     Hasonlóan nem lett életeleme a "plein air", Nagybányára például el sem jutott. A szolnokiak meghívását elfogadta ugyan a századelőn, de Fényes Adolf, Zádor István, Hatvany Ferenc, Pólya Tibor, Kosztolányi-Kann Gyula és mások biztatóan szíves, barátian színes társaságában sem mást, csupán "csendéleteket akvarellezett" Lyka Károly emlékezete szerint. Az "ízlésváltó megújulás" változó hullámveréseiről nyilván értesült, de nem érintették szellemét. Inkább a "szülőfalu" iránti hódolatból hatalmas méretű Dorog-panorámáját festi meg (1905), utóbb azonos nézőpontból a változást rögzítő következőt. A két "majdhogypannó" nem csupán "helyrajzi pontossága", de művészi értéke miatt is megérdemelné az alapos restaurációt.
     Életében egyetlen gyűjteményes bemutatkozásáról tudunk: 1911-ben volt Aradon. Érdemes lenne felkutatni a helyi újságok idei híradásait. Ezt követően az akarnok-gonoszságból fogant világháború rombolt, következményeivel is. A megszokottat a békésen öregedő "kismester" félrevonultan sem adta fel. Megelégedett a csoportos tárlatokon való részvétellel, a "szülőföld melegére" nyaranta a Dorognál álmosabb Esztergomban talált. A por és a füst, a zaj és a zsibongás terhére volt már korábban is, hiszen elmúlt századának emberibb harmóniájához inkább vonzódó, tudatosan békés polgára lehetett: műve és témái árulkodók. Nagy híve volt Deák Ferencnek, bár csupán emlékszobáját festette meg. Portréi - ha voltak - számomra ismeretlenek.
     Fiatalon meghalt "földije", Rauscher György (1902-1930) már egy lüktetően izgalmas világban találta helyét, nem kevés remek portréja akár egy személyes vallomás. A Nagybánya-hívő Réti István sikeres tanítványa hamarosan a Kabaré Berlinében, majd "a bolond évek" Párizsában lett a két egymással versengő metropolisz világhírességeinek festő-mindenese, feladva gyorsan a Vaszary Jánostól nyert mérsékletet. Alkotásaiban a rajongó vitalitás, a varázslatos kifejező erő a leginkább megkapó, tűzben élt és alkotott, többnyire mindig a sugárzás fókuszaiban.
     Hamar ellobbant üstökösfényét nem kevés híradás követte művészete és ábrázoltjai körül egyidejűn, később már önálló értékét jegyző beszámolók. Legutóbb Gálig Zoltán alapos összefoglalása (Limes - 1996/4.), a gondos elemzés minden további alól mentesít.
     Az eltérő vonzások és választások erőtereiben alkotó festők művészetének összehasonlításához alapot még közös tárlatuk is csupán részben teremt. A láthatók egybevetésével inkább példázatokra lelhetnek a látogatók. A legtöbb, amit remélhetünk: szívesen teszik. "Értékrend" helyett a felajánlott konklúziókat örökítik tovább.
     A kimért tartású idősebb festő állhatatos értékrendje csupán az első világháborúval zárult "századvég" hullámzásainak fodrozódásait, az enyhébb légmozgásokat követi - a borzalmak mélyvilágában férfivá érett ifjabb művész világképzése már egy elporladt biztonságélmény felfagyott keresztútjaira talált. Tekintsünk a szemekből felsejlő aggodalmakra, a tétova kéztartásokra nemesebb portréiban.
     Alkotójuk az útvesztés és a megalázottság kietlenének más impressziókat fürkésző jelese lett, aki "eltévedt lovasként" indul "a minden Egész" örök igényű keresésére egy meggyalázott földrész életdúsabban tomboló nagyvárosaiba. Az ábrázoltakból sejthető, hogy a csillogó öröm heroldja szívének mélyén mennyi el nem nyert bizalom, mekkora magány rejtőzködik.
     És persze "az örökség", a lélek békéjének stílusa ebben a változás új értékeit kutató zajban aligha vállalható. A húszas esztendők expresszív képvilágának többsége csupán "a részekben lobbanó lángot" örökítheti. Mesteri egységük annyi, amennyit az önfeledt pillanat, a kényszerű lármából kitűnő mosoly vagy percnyi madárdal adhatott. Egy pillantás igézete, melyben az alkotás méltóságát csupán a reménység kékmadara szabadíthatja fel. Rauscher György hirtelen ellobbant életművében felismerése elé a szűkre mért idő állított korlátokat. Képei elbűvölnek, egyben egy nyugtalan szorongás remekei.