Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2001. 2.sz.
 
WEHNER TIBOR
A művészet csak a művészek
számára fontos
Beszélgetés Kecskeméti Kálmán festőművésszel művészetünk állapotáról
 

- A beszélgetéssorozat első, visszatérő kérdése: hogy éled meg az ezredfordulót? Van-e valamifajta jelentősége megítélésed szerint a magyar művé-szetben annak, hogy a naptár ilyen nagyot fordul?
     - Közelítsünk a nagyobbtól a kisebb egység felé, beszéljünk először a művészetről általában. A művészet köszöni szépen, jól van, és persze egyúttal rosszul is érzi magát. Kétségtelen, hogy most lezárul valami, hogy véget ér a 20. század, és egyúttal befejeződik a kísérletezés, az analizálás kora. Megítélésem szerint ez egy analitikus korszak volt: újabb és újabb eszközöket keresett a művészet az új és új tartalmak kifejezéséhez. Nem tudjuk most még eldönteni, hogy ez mennyiben sikerült és mennyiben nem, de az kétségtelen, hogy nagyon sok érdekes dolog, művészeti felfedezés született. Ugyanakkor hozott egyfajta demoralizálódást is ez az analitikus tevékenység: rengeteg érték elveszett, illetve sok-sok értékről kiderült, hogy valójában nem érték, illetve hogy korunkban már nem az. Van egy olyan megérzésem, hogy ismét vissza kell menni a kályhához, újra vissza kell térni az alapokhoz, a természet ősi formáihoz, ahhoz, ami csak a természetben található meg. Nagyon fontos kérdés, hogy milyen módon közelítünk a természethez; a látvány, a felület szintjén tapogatódzunk csak, vagy pedig lenyúlunk mélyre, és az ikonok tisztaságát keressük. Mert az ikonok rendjét kell keresni a természetben, és így az emberi természetben is. Az ikonoknak nagyon szigorú ikonográfiája van, de ezek az ábrázolások mégis nagyon különbözőek, variatívak attól függően, hogy ki festette a képet, hogy milyen módon sugározza a művész hitét. Ha erős volt a művész hite, ha elmélyült volt a művész, akkor a Krisztus-kép még most, évszázadok elmúltával is hiteles. Természetesen ha csak egyszerű dekorációként született meg, akkor is elérte a célját - díszítette a teret - de kevésbé volt szakrális. Ez a problematika végigkíséri a művészet történetét. Alapkérdés az, hogy megszólal-e a művekben az ember? Szól-e a képből, a szoborból, a műalkotásból, szól-e hozzám az ember, aki létrehozta? Szól-e az idők távlatából - mert nagyon lényeges tényező a művészetben az időfaktor. Az emberi tartalom teremti meg a művészet hitelét, és ez nem változik, nem változott az évszázadok, az évezredek folyamán, és ez érvényes ma is. Az emberiség ősiség-élménye szinte mindig ugyanaz, alig változik, a kultúra is csak laza ruha az ember ősi érzésvilágán, megérzésein, ösztönein. Az érzékelésünk ugyanúgy működik évezredek óta, és miután a művészet elsősorban érzéki természetű - elsősorban az érzelmekhez szól, és csak másodsorban az értelemhez - az érzéki felismerés vagy ráismerés adja meg a művek tartalmát.
     - Az emberi hang mint domináns tényező tetten érhető a 20. század progresszívnek ítélt művészetében?
     - Nem mindig. Az igazán jó művekben jelen van, de sok mű viszont üresen cseng, nem szól hozzánk, nem ad az emberiség kultúrtörténetéhez mást, mint díszítő motívumokat. Ez nem törekvésektől vagy irányzatoktól függ: minden áramlat sodrásában születhetnek üresen csörömpölő művek, és olyanok, amelyek megszólítanak, amelyeknek van közölnivalójuk. És ha egy műnek van hiteles mondandója, akkor ezt megőrzi a kétszáz év múlva érdeklődő ember számára is valamilyen formában. A tanulmányaim és festői működésem során azt tapasztaltam, hogy ha az ember a kifejezésre törekszik, ha megpróbálja megközelíteni a maximális kifejezésformát egy kép megalkotása során, akkor eljut egy magasabb szintre, míg ha a törekvése csupán az, hogy egy, a kordivatnak megfelelő műtárgyat hozzon létre, akkor az a formai bravúrok ellenére is felszínes, tartalmatlan marad.
     - Magyarország művészetére tekintve mit ítélsz ebből a szempontból kimagasló értéknek? Mi vált kiemelkedő jelentőségűvé az emberi megszólalás, a kifejezés intenzitása révén?
     - E kérdésre válaszolva elkerülhetetlen, hogy szubjektív ne legyek. Hozzám elsősorban a bensőségesen megszólaló, halk húrokat pengető művek állnak közel. Mondjuk a század elejéről Rippl-Rónai, Czóbel, Orbán Dezső alkotásai. Nagyon szeretem azt a magyar tájképfestészetet, amely Barcsay korai korszakát jellemzi. Csak elragadtatással szólhatok a Bene Géza, Gadányi Jenő nevével fémjelzett vonulatról. Nagyon szeretem Magyarász Imre munkáit, aki nagyon keveset festett, és aki mindmáig alig ismert művész. A nagyvilág képzőművészetéből Braque és Picasso egy-egy korszaka is közel áll hozzám, művészetük hallatlan gazdagsága fantasztikus. És lenyűgöz Paul Klee, akinek életműve megkerülhetetlen: míves és elmélyült. Az amerikaiak közül Tobey-t emelném ki. Kedvelem azokat a nőfestőket, akiket Magyarországon alig-alig ismernek, így például Kandinszkij tanítványát és feleségét, Gabriele Müntert, de említhetem Paula Modersohn-Beckert vagy Odilon Redont. Egyszóval a finom, érzéki festők állnak hozzám közel.
     - Térjünk vissza Magyarországra, az 1945 utáni periódusba: ez egy külön történet. Milyen meghatározó jelentőségű áramlatokat emelnél ki a közelmúlt évtizedeiből?
     - Úgy gondolom, hogy az 1945 utáni történetből az Európai Iskola jelentősége kissé túlhangsúlyozottá vált: e csoportosulás mellett voltak igen kiváló egyéni úton járó művészek is. Sajnos Magyarországon a csoportokat általában szeretik előnyben részesíteni, kiemelni - talán ennek eredményeként vagy visszahatásaként alakult annyi csoport, alkalmi vagy hosszabb távra szóló szerveződés a hatvanas-hetvenes években: így jobban lehet érvényesülni. Ami az Európai Iskolában úttörő jelentőségű volt az az, hogy átvették a nyugati mintát: ideológiát kapcsoltak a műveikhez, amit később aztán már nem is nélkülözhetett egy-egy valamirevaló alkotás: ahogy Tom Wolfe írja, egy idő után már fontosabb az ideológia, mint maga a mű. A fordulat után aztán megszűnt a szabad, az öntörvényű művészeti fejlődés, de ahogy a nőket, a nőiességet sem lehetett betiltani - hiába kényszerítették a lányokat és asszonyokat a kommunisták szürke öltözékbe, lódenkabátba - a művészeket sem tudták kézben tartani. A művészet is megkereste azokat a búvópatak-lehetőségeket, amelyekre szüksége volt a túléléshez. Nagyon rossz körülmények között, rossz anyagokra, de dolgoztak a korabeli absztrakt művészek is. Az elvont művészet Magyar-országon újdonság volt, valójában ezt a kifejezést Martyn Ferenc hozta haza Párizsból a negyvenes évek elején. Nem lehet tudni, hogy mi lett volna a magyar művészetben, ha az elvont törekvések szabadon kibontakozhattak volna, ha ezek az alkotók katedrát, műtermet kaptak volna a főiskolán. Nem kaptak tanítási lehetőséget, és bár kitűnő tanárok működtek - gondolok Bernáth Aurélra, Szőnyi Istvánra, Barcsay Jenőre, de Koffán Károly és Varga Nándor Lajos tevékenysége sem elhanyagolható -, nem volt meg az egyensúly. Érdekes módon a hagyományt tisztelő Bernáth Aurél keze alól kerültek ki azok a művészek, akik vállalták a modernizmust és a mai napig jelentős szerepet játszhatnak az európai festészetben - Csernus Tiborra, Lakner Lászlóra, Szabó Ákosra emlékeztetnék -, és persze a konzervatívabb Bernáth-tanítványok is kiváló színvonalon dolgoznak.
     - Vagyis elengedhetetlenül fontos, hogy a művészetben jelen legyen a progresszió?
     - Nem, a progresszió nem lehet cél. A művészet a természeténél fogva progresszív. Nem szeretem a kiáltványokat és a programokat. A jó művész eredendően progresszív, a rossz művész meg akármit csinálhat, hiábavaló az erőlködése.
     - Megragadható a magyar művészet négy-öt évtizedes közelmúltjának lényegi vonása?
     - Az a lényegi vonása, hogy fennmaradt. És az, hogy fennmaradt, az azoknak a háttérben működő művészegyéniségeknek volt köszönhető, akik áldozatok árán, a pályáról leszorítva, sokszor általános iskolákban tanítva ápolták a vizuális kultúrát, készítették fel a művésznövendékeket. Nagyon nagy szerencse, hogy a szocreál évtizedeiben nem tudták lefejezni az értéket teremtő magyar művészetet. Akkor, amikor újra kissé szabadabb lett a légkör, hihetetlen virulenciával támadt fel az alkotókedv, kapcsolódott Európához a magyar művészet. Nem tudom megítélni azt, hogy kortárs művészetünkből mi az, ami megmarad, és mi az, ami majd kihull a rostán, csak azt tudom megmondani, hogy hozzám mi áll közel. És ebben számomra az a mérce, hogy megszólal-e a műben a vox humana vagy személytelen marad.
     - Kik, mely magyar művek szólítottak meg?
     - Mindenekelőtt mesteremet, Martyn Ferencet, illetve műveit kell megemlítenem. Nem véletlenül mentem Martyn mesterhez 1962-ben Pécsre, őt alapvetően fontos alkotónak ítélem. Érdekes lett volna megfigyelni, hogy milyen tehetségek kerültek volna ki a főiskolán a keze alól, ha megadatik számára a tanítás lehetősége. De nem taníthatott, így csak egy nagyon szűk pécsi körben lehetett művészetpedagógus. Martyn Ferenc mellett nagyon közel állnak hozzám Bene Géza művei. Bene sajnos nagyon korán, hatvan esztendős korában meghalt 1960-ban. Mindig ábrázoló művész maradt, egy vagy két absztrakt képet festett csupán, és ezeken is felismerhetők a növényi motívumok. A természet olyan rejtett arcát volt képes felmutatni a képein, olyan bensőségességgel tárta fel, idézte fel a természet titkait, hogy az bámulatos. Van olyan művész, akinek a kicsinység ellenére is óriási az életműve, mint például Czumpf Imréé vagy Zilahy Györgyé. Őket mindig, újra meg újra fel kell fedezni. De tovább is sorolhatom a neveket: Nuridsányi Zoltánét, Orosz Gellértét, Jánossy Ferencét, akik kitűnő festők, és akikről alig-alig vesz tudomást a művészeti köztudat.
     - Mindez azt bizonyítja, hogy jelentős életművek a teljes ismeretlenségben leledzenek.
     - Ez azért van így, mert Magyarországon általában divatirányzatok érvényesülnek. Ilyenkor mindenki csak egy dologra figyel. Ez olyan, mint a női divat: mindenki egyfajta ruhában jár, függetlenül attól, hogy illik-e az egyéniségéhez, karakteréhez. A magyar kultúra, a magyar művészet egyidejűleg csak egy divatirányzatot képes működtetni, és ami azon kívül esik, vagy ami nem kvadrál vele, akkor arról senki sem vesz tudomást. Később meg már nagyon nehéz utólagosan visszahelyezni valakit vagy valamit egy így eltorzult értékrendbe. Ez művészettörténeti probléma. Itt nem úgy van, mint Franciaországban, ahol bármi ami érdekes, bárki által, bármikor felfedezhető, a világtrendtől függetlenül. Sajnos az ilyen kis országokat mint Magyarország, a világdivat letarolja.
     - A divat veszélyes dolog, mert úgy emel ki valamit, hogy egyúttal kizárólagossá tesz.
     - Ez abszolút manipulatív ügy. Megvannak a módszerei, és szomorú, hogy ez elfogadott metódus: bizonyos művészeket úgy lehet érvényesíteni, hogy divatba hozzuk őket, és ezzel párhuzamosan minden másról tudomást sem veszünk. Persze, ez később megbosszulja magát. És itt nem a művészeket kell hibáztatni: a művészek egymás munkáival kapcsolatban általában nem tárgyilagosak. Ez kizárólag a menedzserek, a művészet-irányítók - régebben a művészetpolitikusok - bulija. Ma már a művészettörténészek csinálják a divatokat. Esetenként előfordul az is, hogy a teljesen értéktelent emelik ki. Szerencsére ez hosszabb távon nem működik, lelep-leződik idővel  a  turpisság. Mindehhez általában harminc esztendő kell; jön egy új generáció, és az újszülött ártatlanságával megkérdezi: mi ez a vacak?
     - A divatjelenség, az értékprobléma összefügg a kortárs művészet komplex működésével. Ez tulajdonképpen egy élő szervezet, aminek nagyon sok alkotóeleme, résztvevője van. Hogyan működik ez Magyarországon? Mik a problémák, milyen jó kezdeményezések regisztrálhatók?
     - Én nagyon sok minden voltam már ebben a magyar művészetben: művész elvtárs, bajtárs, kartárs, de kortárs még nem voltam. Ezért csak magamat okolhatom, mert nem vettem részt aktívan soha a művészeti csoportosulásokban. Illetve fiatalon és lelkesen még ott voltam néhány avantgarde csoportkiállításon, így 1963-ban Pécsen, aztán közreműködtem a No 1. csoportban is, de a hetvenes évektől a magam útját járom. Nem vagyok semmilyen szervezetnek, szövetségnek a tagja, a Művészeti Alapba is csupán egzisztenciális okok miatt kényszerültem belépni, hogy legyen egy szervezet, amely hitelesíti a működésemet - ezt a hitelesítést természetesen idézőjelbe kell tenni -, erre sajnos szükség volt. Vagyis nem nagyon tudom, hogy milyen kortárs művésznek lenni. Néhány gyermekkori kapcsolatból eredő képzőművész barátom van - mint például Molnár Péter, akit nagyon jó művésznek tartok -, de másokkal nincs kontaktusom. A műveket persze ismerem, de személyesen akkor ismertem csak meg néhány művészt, amikor a kilencvenes években a televízió számára csináltam interjúkat, riportokat, portréfilmeket. A művészek sem kerestek meg engem soha, ez egy ilyen légüres tér. Vagyis én kívülről látom ezt az egész rendszert, és úgy érzem, hogy akik a Hivatal látókörébe kerülnek, azok a művészek, és akik kívül vannak ezen a körön, azok nem művészek. Ez napjainkban is így van. Jellemző történet: van egy tehetséges, kedves szobrász-művésznő ismerősöm, aki hosszú ideig egyetlen szervezet felé sem nézett, mígnem egyszer csak elkezdett bejárni az egyik művészeti szövetség irodájába, mindenkivel elbeszélgetett, elmosogatta a kávés-csészéket. Egy év múlva Munkácsy-díjat kapott, jóllehet ugyanolyan szobrokat csinált, mint előtte tíz évig, csak előtte senki nem vette észre. Vagy megemlíthetem a másik neves művész esetét, aki eszméletlen mennyiségű franciakrémest hordott a Hivatal egyik frekventált tisztviselőjének - meg is kapta egy idő után a Kossuth-díjat. Vagyis ma is be kell járni bizonyos helyekre. Ez tőlem távol áll. Vannak exhibicionista művészek, akik évente öt kiállítást rendeznek, én nem ilyen vagyok. Mindig ügyeltem arra, hogy ne kelljen a művészetből megélnem, illetve csak periférikusan éltem belőle; alkalmazott grafikát csináltam, kiállítási grafikával foglalkoztam, többszáz könyvborítót, lemeztasakot terveztem. Vagyis van egy alkalmazott grafikai életművem. Visszatérve a művészeti divatjelenségek szervezetileg gerjesztett, vagy csak úgy beáramló problémaköréhez leszögezhető, hogy ma még nem láthatjuk azt, hogy ebből a mai művészetből mi és ki marad fenn. Érik majd meglepetések az embereket a jelenkor és az utókor ítéletével szembesülve. Ki gondolta volna 1919-ben, amikor Benczúr Gyula volt a nemzet festője, hogy pont Csontváry művészete fogja a századelő művészetét fémjelezni, hogy ez a piktúra mintegy emblematikussá válik? Csontváryt mindenki bolondnak tartotta, gúnyt űztek belőle. Ugyanez lejátszódott a közelebbi múltban Tóth Menyhérttel, és lejátszódik másokkal is, amit most észre sem veszünk. Elképzelhetőnek tartom, hogy az a most élő, csendesen dolgozó kortárs festő fogja a század második felének művészetét jellegzetes módon képviselni, akinek most szinte a nevét sem ismerjük. Mindezt az egyre totálisabb integráció és organizáció ellenére mondom. De lehetséges az is, hogy e kor értékítélete nem figyel arra, amire egy elkövetkező koré majd figyelni fog. Ez még azt sem jelenti, hogy ez a periódus hibásan értékel: minden korszak a saját szempontjai szerint ítél.
     - A magyar művészet közelmúltjára pillantva 1989/90-ben volt egy politikai-társadalmi fordulatszerűség, amely - mert végül is nem forradalom volt - ma is tart. Hozott-e ez a fordulat-folyamat fontos változásokat a kortárs művészetben?
     - Nagyon pozitív változásokat vettem észre, de nem elsősorban a kortárs művészettel kapcsolatban, hanem a század első felének vonatkozásában. Ugyanis ebben a terrénumban a műkereskedelem kezdi lassan elvégezni azt a munkát, amit a művészettörténészek nem tettek meg, és amit hetven évvel ezelőtt be kellett volna fejezni. A műkereskedelem most felfedez olyan mestereket, akiket eddig nem láttunk a kiállítótermekben és a múzeumokban. Szerencsére napjainkban van már néhány nagyon tudatosan dolgozó műkereskedő - ennek következtében persze az árak is magasra kúsztak. De kitűnő mesterek kisebb munkáit még így is el lehet csípni. Ez azt a régi meggyőződésemet igazolja, hogy ami mesterségbelileg jól meg van csinálva, az az időben felértékelődik, teljesen függetlenül attól, hogy az a munka a maga korában időszerű volt vagy nem. Nézzünk például néhány Edvi Illés Aladár-akvarellt, amelyek már megszületésükkor sem voltak korszerűnek ítélhetők, hiszen 19. századi elvek szellemét sugározták. Ennek ellenére varázslatos, briliáns kis munkákként van mondandójuk az ezredforduló emberének is. Minden kis értékre oda kell figyelni. Úgy vélem, hogy még nagyon sok érték fog felszínre kerülni a kevéssé ismert ötvenes évek mélyrétegeiből is. Csak az aktuálpolitikai felszínt ismerjük, holott ez is egy nagyon sokszínű, bonyolult rétegzettségű világ volt. Még az sincs feltérképezve, hogy kik működtek ekkor, mit alkottak - ezzel is adós a magyar művészettörténet.
     - És ez ugyanígy elmondható a hatvanas, a hetvenes évekről is.
     - Ezekről az évtizedekről ne is beszéljünk: a közelmúlt egy hatalmas fehér folt. Most kellene megcsinálni a kortársak életműkatalógusait, amelyek a későbbi tisztességes műkereskedelem alapjait teremthetnék meg. Így ki lehetne szűrni a hamis műveket, az újonnan felbukkanó alkotásokat pedig be lehetne illeszteni az oeuvre-be. Erre manapság nincsenek intézmények, ehhez nincs apparátus, pedig erre a munkára nagyon nagy szükség lenne. Szétszóródnak a képek, összegyűjthetetlenné, áttekinthetetlenné válnak az életművek, kallódnak lényeges dolgok. Mindemellett szerencsére a nyolc-vanas-kilencvenes évtizedfordulóval megindult egy demokratizálódási folyamat: ma már nem létezik az a kizárólagosság, aminek szellemében korábban működtek a kiállítótermek, az intézmények. A művészeti nyilvánosság fórumai ma már valóban nyilvánosak, senki nincs kizárva a bemutatkozás, a fellépés lehetőségéből.
     - De azért vannak trendek, amelyekhez igazodni kell.
     - Igen, sajnos ez egy kis ország, nincs nagy befogadóképessége. Általában ugyanaz a néhány név forog mindig mindenütt. De aki ki akar állítani, az kiállíthat, vagy felteheti a képeit az internetre, csinálhat virtuális galériát és óriási látogatottságban reménykedhet.
     - Ez egy érdekes dolog: fantasztikus nyilvánossági lehetőségek nyíltak meg az internettel, amellyel kapcsolatban furcsa megvilágításba kerül az eredeti mű/reprodukció kérdésköre. Itt nem az eredeti kép jelentőségének visszaszorítását rögzíthetjük?
     - Nem hiszem, hogy ez kulcskérdés lenne. A művészetnek létezése óta szembe kell néznie a reprodukció-, a másolat-problémával. Sokszor maguk a mesterek csináltak másolatokat, gyakran egész sorozatokat jelentős műveikről, máskor a tanítványok reprodukáltak. Később, amikor jöttek az olajnyomatok, a különböző nyomatok, a fotómásolatok, akkor is felmerült, hogy mi köze van a másolatnak az eredetihez. Én egy olyan generáció képviselője vagyok, amely reprodukciókon nőtt fel. Külföldre hosszú-hosszú ideig nem utazhattunk, eredeti művekhez - a Szépművészeti Múzeum gyűjteményén túl - nem nagyon juthattunk hozzá. És aztán később, amikor szembesülhettünk az eredeti művekkel, akkor meg arra jöttünk rá, hogy van, amelyik reprodukcióban sokkal jobb, mint eredetiben. Persze rendszerint azért az eredeti győzött, amelynek a színe, a mérete mindig más volt, mint amit a reprodukció alapján elképzeltünk. Picasso azt mondja, hogy a reprodukció az egy új mű. A képernyőn feltűnő képzőművészeti alkotások esetében is egészen másról van szó, mint az eredeti műalkotások esetében. Mint festő, ezt a jelenséget érdekesnek találom: egy képről több mű is létezhet, és ezen belül több formában, minőségben. Az eredeti műnek azonban az egyedülvalósága következtében van egy mágiája, különös sugárzása, egyedülálló létezésmódja - és ez a képernyőn, a reprodukción eltűnik.
     - A mágia eltűnik és információvá alakul.
     - A holland múzeumok tele vannak Rembrandt-képekkel, amelyeket nem Rembrandt, hanem a kortársak festettek. Olyan bravúros színvonalon megfestett művek ezek, amelyeket akár Rembrandt is festhette volna, és mégis, a valóságos Rembrandtokon van valami többlet: ami megfoghatatlan, amit nem lehet megfogalmazni. A belső fény, a mélység. Nevezzük ezt a megfoghatatlant a szellemiség jelenlétének. Ez a sugárzás a másolatokon, a követők művein, a reprodukciókon egészen egyszerűen nem lehet jelen. És mindettől függetlenül az internetes galériáknak óriási a látogatottsága, hatalmas az érdeklődés.
     - És hogy áll a közönség kérdése Magyarországon? Úgy érzem, hogy a szűk szakmán és néhány érdeklődőn túl közönség valójában nincs is.
     - Ez kétségtelenül így van: létezik egy nagyon vékony gyűjtői kör; a műgyűjtők elképesztő pénzeket fizetnek ki az általuk favorizált művészek képeiért. Egy részük szenvedélyből, más részük befektetési szándékkal vásárol képet, de a megszállottak vannak többen. És van a képzőművészek családtagjainak és barátainak köre, és néhány jámbor értelmiségi érdeklődő. Ők vannak ott a kiállításmegnyitókon, a kiállítótermek egyébként üresen konganak. Csak egy-egy ember téved be véletlenül. Ez Magyarország jelenkori kulturális helyzetét jelzi, amelyben természetesen jelen van az elmúlt negyven év hatása is.
     - Magyar művészeti közegben kell dolgoznia egy magyar művésznek? Fontos a hely, az alkotói környezet?
     - Ez rendkívül sok tényezőtől függ. Voltak, akik külföldre kerülve - külföldre kényszerülve - nagyon jól tudtak dolgozni, mások viszont nem. És persze lényeges mozzanat, hogy milyen kapcsolatokat tartottak a korábbi életterükkel, hogy elszakítottak-e minden szálat, vagy nem? Én nem hiszek abban, hogy van internacionális művészet. Számomra igenis fontos, hogy a magyar művészet alkotójaként dolgozom, de ez azért nem kizárólagosságot teremtő tétel. Szívesen dolgoznék időszakonként külföldön is, de ezektől a kötődésektől nem tudnék elszakadni. A külföldivé vált magyar művészek munkásságában is rendszerint felfedezhetők a gyökerek, az indíttatások. És persze a külföldet egyáltalán nem érdekli az internacionális művészet. Ha Spanyolországba megyek, akkor a spanyol művészet izgat és vonz, és nem azok a spanyol művészek, akik meg akarnak felelni a nemzetközi trendeknek. Ezen a téren a képzőművészek és a zenészek viszonylag könnyű, és ugyanakkor nehezebb helyzetben vannak más területek alkotóinál, mert a nyelv azonos. Gondoljunk az irodalom művelőinek helyzetére - ez már egy áttételesebb, bonyolultabb szféra.
     - A magyar festő - képzőművészetünknek meglehetősen gyenge a múltja - milyen művészeti hagyományra támaszkodhat?
     - A magyar művészet valójában a 20. században lett nagykorú. Tulajdonképpen Nagybányától eredeztethetjük a magyar művészetet - és így alig ölel fel száz évet ez az örökség. Én nagyon szeretem ezt a hagyományt; ez hozzám szól, én ezen a művészeten nőttem fel. A 20. századi magyar képzőművészetet nagyon jelentősnek és értékesnek minősítem, sok tekintetben gazdagabbnak érzem más országok művészeténél - ha lehetséges egyáltalán az összehasonlítás. Egyszer meg kellene már írni a 20. századi magyar művészet alapos történetét. 1999-ben megjelent e tárgyban egy tiszteletre méltó vállalkozás, Németh Lajos Modern magyar művészete után az első nagyobb, összefoglaló igényű munka, a négy művészettörténész által írt Magyar művészet a 20. században című kiadvány, azonban a magyar művészet sokszínűségéhez, gazdagságához viszonyítva ez a feldolgozás kissé elszürkíti az összképet.
     - Jelen napjainkra is érvényes ez a sokszínűség, változatosság, gazdagság?
     - Igen, hihetetlenül izgalmas a jelenkori magyar művészet. Nagyon jó művészek élnek, dolgoznak ma is Magyarországon. Sajnos a helyzet nem a legrózsásabb: több alkotóházra lenne szükség, anyagokban támogatásra szorulnának a művészek - ma már hatalmas, nehezen biztosítható összegeket emészt fel egy-egy nagyobb formátumú mű megalkotása -, és jelentős adókedvezményekre lenne szüksége az aktív művészeknek. És persze alapintézményként szükség lenne egy 20. századi magyar művészeti múzeumra, néhány korszerű kiállítóteremre is. A 20. század már a múltunk, a múlt század, amelyben a magyar művészet nagykorú lett, és úgy nőnek fel az új generációk - és körükben a művészettörténész nemzedékek is -, hogy nem láthatják a műveket, a képeket. Hogy nincs összképük. Óriási adósságaink vannak a feldolgozás terén is - ezek a hiányok aztán más területeken ütnek vissza.
     - Kecskeméti Kálmán szerteágazó művészeti tevékenységet fejt ki: elfeledett alkotók életművét tárja fel, alapítványt működtet, televíziós szerkesztőként dolgozik, publikál, alkalmazott grafikával, számítógépes tervezéssel foglalkozik. A festő Kecskeméti Kálmán műveit azonban meglehetősen ritkán láthatjuk. Nem lenne itt az ideje egy összefoglaló jellegű kiállításnak?
     - Bizony, közeledik a hatvanadik életévem, és ekkor én is szívesen látnám együtt a munkáimat. De nem vagyok exhibicionista művész, ezért csak ritkábban mutatom be  a műveimet. Három éve volt egy grafikai kiállításom, két éve részt vettem a Martyn-tanítványok tárlatán. Nem küldök be olyan kiállításra képet, ahol zsűriznek. Azért nem küldök be, mert úgy érzem, hogy nem férek bele azokba a kategóriákba, amelyeket érvényesítenek. Ezt a helyzetet én sértődés nélkül elfogadom. Nem nagyon férek bele egyik irányzatba sem, nem vagyok karakterisztikusan bemutatható, látványos festő. És az is meggyőződésem, hogy rossz a magyar-országi rendszer: a művészek nem alkalmasak arra, hogy egymás munkáit bírálgassák. Túl sok az elfogultság, a műhely gondjai elfedik a másik munka megítélhetőségét, értékeit. A művész-zsűrikkel végérvényesen le kellene számolni. Széles látókörű művészettörténészekre kell bízni ezt a munkát, olyanokra, mint volt Kállai Ernő, vagy mint ma Mezei Ottó, és említhetnék még néhány nevet.
     - Mi legyen a végszó?
     - Talán az, hogy lássuk be végre: a művészet csak a művészek számára fontos. Tudomásul kell venni, hogy az emberek számára nem annyira létfontosságú, mint amennyire képzeljük. Tehát az, hogy mi egy képen mennyit dolgozunk, hogy hányféle szempont szerint komponáljuk, hányszor festjük át, az annak számára, aki a képet nézi, semmit sem jelent. A kép nézője számára a kép egyszeri, jó esetben halványan megrögződő élmény, de rendszerint csak egy tűnékeny dekoráció. Nem szabad fetisizálnunk a dolgokat, szembe kell néznünk azzal, hogy a társadalomban a művész helye az udvari bolondok, vagy jó esetben a szórakoztató iparosok között van. A kommunista rendszer, miután saját magát igyekezett legitimálni a művészet által, felértékelte a művészetet. Ma már más időket élünk. Bernáth Aurél írta le az egyik eszmefuttatásában, hogy három esetben keltheti fel a közönség érdeklődését egy festmény: ha drága keretben van, ha pornográf jelenetet ábrázol, és ha nagyon sok pénzbe kerül. És ez a helyzet a mai napig nem változott. Ugyan kérem, mit számít a kép megfestésének módja, mit számítanak a finomságok, az érzékeny üzenetek, amelyek a színekből és a tónusokból kiolvasható? Ez csak igen-igen kevés, értő ember számára jelent valamit.
     - Köszönöm a beszélgetést.
 

Budapest, 2000. december 22, péntek.