Payer Imre új verseskötete nem egyszerűen az utóbbi időben keletkezett költemények összefoglalása kíván lenni: világos a szerzői szándék, hogy itt egy szintetizáló jellegű, az egész eddigi költői pályát felmérni és bemutatni képes gyűjtemény jöjjön létre. Hiszen Payer átvette első kötetének (Létbesurranó. Cserépfalvi, Bp., 1991.) bizonyos darabjait is ebbe a könyvébe, néhol csekély, elsősorban központozásbéli módosításokkal. Nyilvánvalóan azonban nem a változtatások mértéke, hanem a kialakított új kontextus avathatja elsősorban összegzővé ezt a jelenlegi könyvet.
     Payer Imre lírájának nyelvi-poétikai teherbírása itt egy átgondolt, új szerkezet kialakítása révén mutatkozik meg. A kötet vezérelve nem véletlenül lett a bolyongás, amelyet a három cikluscím is kiemel (Sistereg, nekilendül; Készül az űrhajód, rohadék; Nem érkezik haza). Nemcsak azért bizonyult ez szerencsés és jól koncentrált poétikai alapelvnek, mert fölerősíti a versek jórészében felbukkanó, közös motívumot, a többször is tematizálódó, céltalan helyváltoztatásra utaló metaforákat vagy vers-szcenikai elemeket, hanem azért is, mert ezáltal egy igen nagy hagyományt mozgósító toposz működtetése válik lehetővé. Tematikus szinten éppúgy értelmezhető ez az epikus mozzanat (gondoljunk csak a bolyongás klasszikus görög ősképét megjelenítő homéroszi eposzokra, amelyet több vers is felidéz: pl. a Therszítész visszaüt vagy a Mi vagyunk a kérők itakaplébojok), mint ahogyan a fölhasznált versformák változatossága és a használatuk révén beemelt lírai hagyományelemek allúziós technikája is idekapcsolható. Payer verseinek többsége ugyanis vagy egy-egy konkrét előszövegre, vagy egy-egy evokatív jellegű, tradicionális strófaszerkezetre utal vissza: az előbbire lehet példa a Babitsra visszanyúló Jónás motyogása vagy az emblematikus Ady-verset újraíró se etelközből se a gangesz partjairól, az utóbbi pedig oly sűrűn s oly változatosan fordul elő, hogy elegendő talán a kifejezetten sor- és strófaszerkezetet címmé emelő darabokra utalni (Alkaioszi; Anakreoniáda). Payer kötetében központi jelentőségűnek mutatkozik a hagyományhoz való viszony kialakítása, pontosabban annak a dinamikus folyamatnak a versek sorozatában megvalósuló poétikai kísérlete, amely a lírai szövegek által megkonstruált hagyományvonulatot és az ehhez kialakított viszonyt egyszerre kívánja megragadni. Ehhez - az általam centrálisnak vélt - problematikához azonban a kötet címe nem látszik túl szerencsésen kapcsolódni, s nem elsősorban azért, mert az itt felidézett pretextus (az Internacionálé) nem tartozik az európai líra kétségtelenül kánonikus darabjai közé: egyrészt azonban az ily módon címadóvá előlépett vers aligha jelzi a kötet legizgalmasabb vonulatát, másrészt pedig a torzított idézet oly mértékben távolodik el az eredeti sor ritmikájától és hangzásszerkezetétől, hogy az a felismerhetőséget is kétségessé teszi. A metaforikus vagy a hangzásra építő, asszociációs retorikai technikától való eltávolodás a metonímia irányába (a "földnek" alak helyett a "földalattinak" szó használata) persze aligha véletlen: mintha Payer ezen a ponton egy olyan, igen komoly hatású poétikai megoldástól kívánna függetlenedni, amelynek legsikeresebb alkalmazója Parti Nagy Lajos.
     Természetesen nem lenne értelme ekkora figyelmet szentelni a címadás valójában igen aprócska mozzanatának, ha nem tűnne jelentőségtelinek a kötet egészének szempontjából. Megítélésem szerint azonban Payer Imre költői világának igen komoly problémájára lehet rálátni innen, s ez feltehetőleg nem is független a gondos kötetszerkesztésben is megmutatkozó szintetizáló jellegtől. A verseskönyv permanens és poétikailag is megjelení-tett dilemmája ugyanis a megszólalás lehetősége, a saját hang megtalálásának esélye. Erre utal a lírai monológként is felfogható szerepversek jelenléte éppúgy (pl. a III. Richárd éneke vagy a Barabbás), mint a felidézett pretextusok formai tökélyét ugyan beteljesítő, de nyelvileg erőteljesen neologizáló versek sora (ilyen pl. a hexameteres lüktetést tökéletesen megvalósító, némileg azonban egysíkú Hekaté és a négyes busz, amely az antik görög hitvilág és egy banális, hétköznapi, budapesti esemény egymásra vonatkoztatására épül rá) vagy éppen a formát finoman megbontó darabok (mint amilyenek a harmadik ciklus élén található szonettek). Payer törekvése arra irányul, hogy a hagyomány közvetítettségének tudatát képes legyen saját költői megnyilatkozása részévé tenni, reflexiót és spontaneitást egységben tartva. Természetesen bármiféle tradíció megjelenítése kizárólag az elhagyás alakzatain keresztül jelenhet meg: egy versforma vagy egy karakteres versnyelvi, tematikai hagyomány felidézése magában foglalja számos egyéb előkép kirekesztését is. Payer verseskönyvének szintetizáló jellege abban is megnyilvánul, hogy a költő - munkássága során - ebben az értelemben először mutatja föl átfogó igénnyel ennek a kísérletnek a lehetőségeit éppúgy, mint a korlátait: mert bár ez a törekvés egyáltalán nem társtalan a kortársi magyar lírában (talán elegendő itt éppen csak utalni Orbán János Dénes poétikai kísérleteire), Payer kötetében sajátos változatát találjuk meg a hagyomány szuverén átrendezésének.
     A versgyűjtemény - az előbb már méltatott, koncepciózus és arányos szerkesztése ellenére is - aligha tekinthető egységesnek és egyformán erőteljesnek ebből a szempontból. Míg az inkább csak formai allúziókra építő versek hatásmechanizmusa leegyszerűsödni látszik a travesztia jellegű irónia effektusára, addig a kötet néhány darabja képesnek bizonyul arra is, hogy többféle olvasat lehetőségét egyszerre s egyazon intenzitással tartsa fenn. A kötet - megítélésem szerint - legemlékezetesebb és legegyénibb versei ugyanis éppen azok, amelyekben a nyelvfilozófiai, esztétikai reflektáltságú beszédmód megjelenése egyszerre fogható fel ironikus reflexióként és irónia nélküli léttapasztalatként: ezekben a versekben a nyelvi megalkotottságnak az - egyébként a kötet egészére is jellemző - gondossága valóban sajátos lírai teljesítményként mutatkozik meg. A Bertalan-éj című vers alapmetaforájának, a Szent Bertalan-éj gyilkos leszámolást felidéző szcenikájának egymásba játszatása a nyelvhez fűződő viszonnyal például ilyen értelemben teszi igen súlyossá a csattanó pozí-ciójába helyezett, önálló egységgé avatott zárósort: "A kettészelt nyelvből ömlik a lét." Ráadásul mindez úgy valósul meg, hogy a metaforizáltság révén a nyelv szó mindkét értelme (tehát a ‘Sprache’ éppúgy, mint a ‘Zunge’) konnotálható a vers jelentésének egészéhez. Hasonló szerkesztési eljárás figyelhető meg A múzsa csókja című költeményben is, ahol a szintén poentírozott utolsó sor ráadásul még német nyelvű is ("Was spricht die Sprache?"), s egyáltalán nem mellékesen egy Hölderlin-verssorra reflektáló heideggeri gondolat felidézése: az Óbudán található Filatorigátat említő, tehát konkrét helymegjelölésből kiindul, és kallódó, romló tárgyi környezetet felidéző vers a Múzsa említésével lép át egy antik eredetű, de a romantikában is megújítottan jelenlévő lírafelfogás világába, hogy aztán az ihlet koncepciójának metaforizált megjelenítése (a megszemélyesített Múzsa) azonosítódjon az utolsó sor Sprache fogalmával - ráadásul úgy, hogy ezzel a hermeneutika egyik igen nagyhatású gondolatára utal rá a zárósor. A különböző eredetű hagyományelemeket egybefogó és egymáshoz hasonlító versbeszéd legizgalmasabb lehetőségeit a kötetnek ezek a pontjai jelezhetik, noha természetesen más, emlékezetes és kiemelésre méltó darabok is akadnak itt: az ezeknek a szerkesztési és metaforizálási eljárásoknak révén megteremtett nyelvi intenzitás Payer költészetének új útjait látszik megnyitni. A reprezentatív, összefoglaló gyűjtemény ezért mutatkozhatik egy sokat ígérő, megújulásra képes lírai életmű kialakításához vezető út fontos állomásának: a Föl, föl ti rabjai a földalattinak című könyvet - amennyire ezt egyáltalán meg lehet becsülni - talán nem Payer Imre (később kiteljesedő) költői életműve legegyenletesebb darabjaként tartja majd számon az ezredforduló magyar költészetét leírni szándékozó irodalomtörténeti-kritikai diskurzus, ám az aligha vitatható, hogy ebben a kötetben jelenik meg először maradandó érvénnyel egy olyan erőteljes, sajátos költői hang, amely Payer Imre egyre markánsabb körvonalakat mutató lírai teljesítményének vezérszólama lehet. (Seneca Kiadó, Bp. 1998)