Szerencsésnek nevezhető egybeesés, ha egy költőnek egyszerre jelenik meg verseskötete és naplója, hiszen a naplónak a versek felől olvasása az ottani reflexiók hangsúlyai között igazíthat el, míg a versek nyilvánvalóan új jelentéseket kaphatnak a gondolkodás alakulásáról avagy a magánélet amúgy nem egykönnyen hozzáférhető fontosabb eseményeiről számot adó naplóbejegyzések fényében. Ez még Kibédi Varga Áron esetében is igaz, akinek versei korántsem életközeliek és csak a legritkább esetben köthetők konkrét, visszakereshető történetekhez. Az ő meditatív, filozófiába hajló költészete éppenséggel elzárkózik az efféle referenciakereséstől, mégis, egy tágabb értelemben igényli azt. Mert bár a költemények még véletlenül sem nevezhetők a személyes életfolyam illusztrációnak, a naplónak például az olvasmányokról, a saját vagy mások költészetét érintő elmélkedésről és annak eredményeiről vagy például az utazásokról és ezeken keresztül a kulturális mássággal való találkozásokról beszélő részei nagyon nagy segítséget nyújthatnak az amúgy meglehetősen zárt, nehezen felnyitható versek megközelítéséhez. Vagyis a két könyv egybeolvasása mindenképpen termékeny lehet, azért is tehát, mert nem csak a versek, megértését segítheti a napló, hanem a napló is élvezetesebb és gazdagabb szöveggé válik a versek ismeretében.
     Az 1999-es évet újév napjától szilveszterig átfogó Amszterdami krónika nyugodtan nevezhető hagyományos naplónak, vagyis olyan könyvnek, mely elsősorban az adott napok eseményeiről, a privát élet vagy a világpolitika érdekességeiről, fontosabb mozzanatairól számol be, a tudósítói, kimért nyelvet és a költőibb, emelkedettebb megoldásokat a megkívántnál is pontosabb arányban keverve. Az "eseményt" persze tágan érti, vagyis egy könyvvel való találkozást ugyanúgy említésre méltónak tart, mint egy földrengést, egy konferenciát vagy egy telefonbeszélgetést, bár az ötletek, a gondolatsorok inkább csak foszlányszerűen vannak elszórva, de például a lelki életről, szomorúságról és örömökről vagy más, a naplóműfajhoz alkalmasint hozzátartozó rétegekről sem tudunk meg sokat.
     A napló idején hatvankilenc éves szerző, aki 1945 óta é1 nyugaton, ‘48 óta Amszterdamban és "civilben" a helyi egyetem retorika professzora, valamint a Holland Tudományos Akadémia tagja, a nézőpontok változtathatóságát kettős-, illetve francia feleségén és művéltségén keresztül hármaskultúrájúságára bízza, s épp ez a viszonylagosság lesz a könyv legérdekesebb kérdése. Ez a rétegzett beszédmód már önidentikusságában nyitott, érdeklődő és messzemenőkig liberális, hiszen épp a másságokra és esetlegességekre reflektálva és rácsodálkozva mondhatja el, hogy hogyan épül fel egy erdélyi magyar gyökereit sosem feledő személyiség az egymásra rakódó nyelvek tudásából egyedivé, mindenki mástól különbözővé és másképpen gondolkodóvá. Néhol sűrű bejegyzésekkel, néhol pedig több mint egy hetet kihagyva elsősorban azt mutatja meg, hogyan lehet önmagunkat és a világot - az ő szavával - akár három szemüvegen keresztül nézni.
     Mulatságosak az olyan elcsodálkozások, mint az augusztus 22-i, hogy a "legújabb kutatások szerint a szúnyogok a városokban csak éjjel csípnek, falun viszon éjjel-nappal", vagy rögtön utána a 25-i, hogy bizony "a Magyar Nemzet szerint augusztus 11-én több ezer postagalamb eltűnt. A napfogyatkozás miatt elvesztették útközben tájékozódási képességüket." Mindeközben számos helyen jelzi azt is, hogy Hollandiában mindenkor magyarként van jelen, kezdve ott, hogy felhívják az antikváriusok, ha régi magyar könyv kerül hozzájuk, egészen addig, hogy szinte kéthetente vesz részt magyar vonatkozású diplomáciai vagy kulturális eseményeken, főleg Hágában.
     Természetesen sokszor megszólal a tudós is a könyvben, hadd emeljek ki ebből egy a Kibédi Varga-költészet megértésére is hatással lévő helyet. A július 13-i bejegyzés arról a tizenkettedik nemzetközi retorika-kongresszusról szól, ahol szerzőnk tartotta a megnyitót, amelyben arra utalt, és innentől válik érdekessé a dolog, hogy a mai világban, melyet áthat a propaganda, a reklám és a manipuláció, talán semmi sem vonható ki a retorikus beszéd törvényei alól, tehát semmi nincs, ami ne próbálná úgy alakítani a kommunikációs szituációkat, hogy azzal ne akarna többet vagy mást mondani, mint ami önmaga. Kibédi Varga szerint az intim szerelem mégis kivétel, ott lehetséges retorizáltság nélküli önmagáért-beszéd. És lenne még egy ilyen beszédlehetőség: a líra. Ez utóbbi persze elsőre nehezen érthető, hiszen aligha képzelhető el a költészetnél manipulatívabb, az alakzatokat sűrűbben és rafináltabban használó jelenség, sőt, minden bizonnyal annál jobbnak tarthatunk egy költői beszédmódot, minél inkább és minél meglepőbben átretorizált, megformált, a köznapi beszédtől eltérő. Mégis, Kibédi Vargának abban alighanem igaza van, hogy a költészet a maga retorizáltságát nem elrejteni, hanem éppen hogy színre vinni igyekszik, vagyis nem másnak kíván mutatkozni, mint ami, hanem épp ellenkezőleg, azt szeretné, hogy az általa használt alakzatok mássága felismerhető legyen, és azokkal együtt legyen az, ami. Ez pedig azt jelenteni, hogy amíg például egy reklám-szöveg retorikai szerkezetét vizsgáljuk, addig akár leleplezésről is beszélhetünk, viszont amikor egy költeménnyel tesszük ugyanezt, akkor tulajdonképpen megértjük azt, hiszen rejtett olvasási szabályait felismerve olvassuk. Lefordítva tehát valami olyasmit jelenthet a naplóban odavetett mondat, hogy egy vers olvasásakor nem csak lehetőség van a retorikai elemzésre, hanem bizonyos szempontból és leg-alább egy bizonyos szinten ez elengedhetetlen. A Kibédi Varga-versek esetében, azt hiszem, inkább.
     Hogy milyenek ezek a versek, azt nehéz lenne egy mondatban körülírni. Címnélküliek, számozottak - ami már ránézésre látszik. Rövidek, koncentráltak - de ez még mindig csak egy elsődleges tapasztalat. Kibédi Varga Áronnak a Hántani, fosztani a negyedik kötete, ami manapság, amikor harminc év körüli szerzőknek néha már öt-hat könyve is van, legalábbis jelzi, hogy keveset író, és megszólalásainak jelentőséget adó költő szövegeit olvassuk. A verscímek helyén álló számok 223-tól 379-ig sorakoznak, de a számsor nem minden tagjához tartozik szöveg, aminek két oka lehet: vagy a hiányzó számok által jelölt hiányzó szövegekre hívja így fel a költő a figyelmet - azaz valójában nem a versek számozottak, hanem a számok "versezettek" -, vagy pedig a kötet amolyan válogatás, melybe a legjobb számozott versek kerültek bele. Szigeti Csaba egy ‘98-ban megjelent tanulmányában (Új Holnap, 1998/4.) az első lehetőség mellett érvel, és úgy gondalja, a szám-címek azt jelzik, hagy az általuk identifikált és egyedített versek egyrészt egy beláthatóan véges sor elemei, ráadásul egynemű elemek abban a tekintetben, hogy csak a számsorban elfoglalt helyük alapján különböznek, másrészt a számsor hiányai a csak a hiányokkal együtt lehetséges teljességre irányítják a figyelmet. Bárhogy is legyen, annyi bizonyos, hogy egy ilyen gesztus tovább erősíti a versek referenciálhatatlanságát, hiszen tulajdonképpen elveszi az olvasótól az orientáló, a megértést esetleg segítő címeket.
     Magyarországon talán Oravecz Imre költészetének bizonyos rétegei említhetők Kibédi Varga versgondolkodásának rokonaként, méghozzá épp az a Héj című Oravecz-kötet, amire mintha tudatosan is rájátszana a Hántani, fosztani kötetcím. Oravecz ráadásul Celan felől is képbe hozható, hiszen miközben Kibédi Varga költészete - általa is hangoztatottan - a celani hagyomány továbbgondolásán dolgozik, addig egyrészt Oravecz Celan egyik első hazai fordítója és interpretátora, másrészt az említett, 1972-es kötetét a kritika már akkor a celani líramodell felől próbálta leírni. Különösen tanulságos e kettős vagy hármas kapcsolat szempontjából a napló július 15-i bejegyzése, mely az akkori Jelenkor-számot kommentálja: "Lehet, hogy Oravecz szemben úszik az árral, de csak a magyarral, mert ilyen, az övére nagyon hasonlító versek amerikai, holland, francia - és feltehetőleg más nyelven is - legalább két évtizede rendszeresen olvas-hatók." Túl azon, hogy a mondat a két kötőjel között megbicsaklik - ezt tudjuk be a műfaj sajátosságának -, túl azon, hogy a "feltehetőleg" kezdetű érv nem igazán meggyőző, de túl azon is, hogy a nézőpont efféle implicit megnyilvánulásai pontosan arra a többletre világítanak rá, amit a bevezető sorokban Kibédi Varga háromkultúrájúságának neveztem, a heves reakció nyilván az érintettségről is árulkodik. De az is látszik itt, hogy Kibédi Varga nem pusztán világirodalmi tájékozottsággal olvassa a magyar irodalmat, hanem mintegy a francia, holland vagy angol-amerikai költészetek felől, vagy még inkább azokon keresztül. De ami még fontosabb: ugyanígy írja is magyar nyelvű verseit. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy az intertextualitás alakzatai bármilyen értelemben kitüntetett szerepet kapnának a szövegeiben, hiszen a soknyelvű kultúra nála nem a direkt és felismerhető utalások szintjén építi a verset, hanem a szavak és képek történetének tudásából, vagyis az újraértés lehetőségéből. A kötetcím mintha épp erre világítana rá: a szavak a rájuk hagymahéjszerűen rárakódott és talán áttetszővé tehető örökség mögött újra megtalálhatók, és a megfelelő formát megtalálva egy újszerű hangzást felmutatni tudó költői nyelv alapjaivá tehetők.
     A szavak "vetkőztetésének" tempója pedig mindenkor lassú, megfontolt és óvatos, tőmondatokba, rövid kijelentésekbe oltott. Nem ritkák a ténymegállapításnál is szikárabb és zártabb verssorok, melyek ezzel is jelzik, hogy az igazi történések nem is a kimondásban, hanem valahol a sorok között vagy a sorok viszonyrendszerében bújnak. Így például a 347-es versben:
 

A síneken fekszik. Felbontható,
közösségi alany.
Egy meg nyolc az kilenc.
Mert nyolcéves vagyok.
Lefelé mutat a nagybetű.
Ilyenkor az Isten bólint.

Itt például különösen a középső két sor rejtélyes. "Egy meg nyolc az kilenc." - ami egy triviális matematikai állítás, sőt, szinte banális, de azzal, hogy a következő sor ezt mintegy magyarázza, a magától értetődöttséget teszi kérdésessé. Vagyis épp az történik, hogy egy kisiskolás, látszólag a matematikai művelet elvégzésénél semmi többet nem jelentő, nyugodtan hétköznapinak nevezhető kijelentés a rákérdezés miatt verssorrá, és nem is akármilyen verssorrá válik, ami már elgondolkoztathat, messze mutat, visszaható kérdéseket tesz föl és néhol válaszokat kínál.
     Az utolsó sor szintén egy egyszerű kijelentés, de a pontatlansága és szokatlansága már más irányú, mint az előbb említetté, és azt is jelzi, hogy Celan hermetikus lírájának eszközeivel élve, az elrejtőzés és megmutatás megfoghatatlan játékát játszva olyasfajta költészet alakul Kibédi Varga kötetében, mely a nyelv rejtett, ritkán használt módozatait és az automatizmusoktól megfosztott hétköznapi fordulatokat egyaránt mozgósítani tudja, új vagy inkább elfeledett, elfedett jelentéseket keltve életre. Ezzel, jó esetben, tulajdonképpen meg is előzi a bevett szintaktikai elrendezéseket, olyan jelentések előtt nyitva meg a nyelvet, melyek az egyetlen jelentés szűkítő mechanizmusának eleve ellenállnak. Az idézett versben például logikai megelőzöttségről is szó van, hiszen nincs rögzítve, hogy a vers utolsó sorának időhatározója a megelőző részek közül melyikre vonatkozik, ráadásul az utolsó előtti sor olyannyira absztrakt, hogy időben minden bizonnyal rögzíthetetlen. Hiszen értelmetlen is lenne az a kérdés, hogy "mikor mutat lefelé a nagybetű?" De ha nem kapcsolható ily módon össze az utolsó két sor, akkor joggal mondhatjuk, hogy bármilyen más összekapcsolás is bizonytalan, ami viszont azt eredményezi, hogy a viszonylatok nem hierarchikus elrendezése miatt a szöveg ki van téve a folyamatos megújulásnak, az olvasatok sokféleségének. A többszörös és többirányú értelemkibomlás lehetőségének felmutatása így lehet e versek leginkább figyelemreméltó teljesítménye.
     De ezt a munkát természetesen meg kell támogatnia egyéb poétikai elemeknek is, melyek révén ezek a szövegek egymáshoz és persze szerzőjükhöz tartoznak. Ilyen egyedi, megkülönböztető poétikai megoldásnak tekinthetők az elszórtan jelenlévő ironikus sorok, melyek azért is fontosak, mert az efféle hermetikusnak nevezhető líramodelleket éppen hogy az ironikus beszéd lehetőségeivel szemben szokás meghatározni. Az utóbbi időben ugyan látni az elmozdulás jeleit - például az Alföld 2000/1. számában Sz. Molnár Szilvia és Kiss Noémi Celan ironikus olvasható-ságának lehetőségét veti fel, igen meggyőzően -, de ezek a kísérletek még mindig az erősebb olvasási hagyománnyal szemben szólalhatnak csak meg. Kibédi Vargánál viszont, bár szintén vannak határhelyzetek, határozottan jelen van az eltávolító, éppenséggel a retorikusságra felhívó beszédmód. A 325-ös verset például lehet így is olvasni, miközben a szöveg mélyén a tragizáló hang is jelen van. A közismert bibliai történetet ugyanis parabolaként értve, olyan szavakkal, megoldásokkal távolítja el magától, mint az első sor jelzője, a zárójelezés vagy a "kopásmentes sors" kifejezés:
 

Álmatlan Tamás:
világot látott és elsötétül,
megjárta népeit, megkövette -
álmait járta körül.
Dörömbölt (lejáratták)
a világ köldökét látta,
kopásmentes sorsát fedezi:
így settenkedik a túlvilágba,
a szemtanúk közé -
így tamáskodik.

Külön erénye ennek a szövegnek, hogy az iróniába önirónia is vegyül, amit épp a parabola-jelleg tesz elkerülhetetlenné. Hasonló dolog figyelhető meg a 322-es, "Ez a fa olyan vén" kezdetű versben is, vagy a 307-es, a Millecentenárium kétértelmű ünnepét megszólítóban, de az olyan sorokban legalább ennyire, mint ez: "a temetkezés leállíthatatlan / mindenütt szól a telefon."
     A naplóban mindig nyoma van, ha valamelyik vers valamelyik magyarországi lapban megjelent, sőt egyik-másikhoz ilyenkor amolyan szerzői utasítás is olvasható, vagy inkább óhaj - például augusztus 31-én -, hogy hogyan is szeretetné, ha olvasnák az adott verset, verseket. Ezek az óhajok e költészet jellegéből adódóan csak ritkán teljesülhetnek, de abban biztos vagyok, hagy ha 2000-ben is íródott napló, akkor ennek a két könyvnek az egyidejű megjelenésekor, valamikor június elején olyasmi kerülhetett bele, hogy aki teheti, olvassa, ne is egymás után, hanem egyszerre, egyikből a másikba ugorva - őket. (Kalligram, Pozsony 2000)