Pirkadat volt
 

Szorongás nélkül aludt el. Az asztalon
alma, az utcákon iramló szél. Soha nem
hitte volna, hogy hazaér.

Hányszor gondolta már, hogy vége? Riadt
motozásra ébredt, felült, a sötétben valaki
az arcába lihegett. Képtelen volt

eldönteni, melyik valóságosabb, vagy
rosszabb: az éjjeli alak jéghideg érintése,
vagy tarkójára csapódó forró lehelete.

Évek vonultak el fölötte, mint a felhők.
Idegen testként cipelte életét, beleőszült,
mire az utcára leért, a kaputól az utcasarok

évtizednyi távolságra volt. Közben éjszakák
és nappalok. A sziszegő széllel szemben
úgy menetelt, mint végtelen hadoszlop

elhagyott havas tájakon. Szemében szürkület
honolt. A lépcsőházi folyosón a kicsavart lámpa
vak sötétjében órákon át matatott. Mire hazaért,

pirkadat volt.