Nem éppen konkrét eset 
  
Sokszínű buborék libbent egy szakadék
csendje fölé. Ragyogott abban a lámpavilág.
Éjszaka volt az idők ágya felett, s a magány
lopva eredt a sötét, vértelen árnyak után.
Rejtélyes renegát rejtjelezett. Szavakat
rejtett véka alá. Szólni akartam, alig
szóltam. Alig kerekedtem magamon felül egy
szertelen álom esetlen - még emberi - mély
perceiben. Maradék dallamok és maradék
percek a múlt peremén, éjszínű madarak
tollai közt. Ma is ámítom - igaz - magamat,
s azt hiszem, így lehetett. Mert az más fejezet
volt, már majdnem avítt. Voltak benne csodák,
nyílott benne virág. Földutam is hazavitt.

Szerepben szereplő nevelő 
 
Megnyálazta az ujját, amikor lapozott.
Hangvonaton döcögött át a sorok konokul
nittelt rendje fölött. Mint aki messzire lát,
s nem láttatni akar. Mint aki rég letagad
minden tévutat, álmot, szeretőt. Sohasem
fonnyadt rá a világ. Szikrázó teleken
nagy, szélrágta erők csontjai közt, ha szavalt,
fölcsalogatta a fényt homloka színe elé.
Aztán perlekedett, rám mutatott, hogy az ok
már okozat, hogy a föld érik tökfejemen.
Nincs kegyelem. Szigorú volt. Vagy képmutató,
képmutató idegen. Míg szövegén meditált,
elhordtam magam. És vissza se néztem, amíg
futva futottam a kőlábú tornyok alatt.