"A síkra, magyarok!
Fegyvert ragadjatok.
Hazánkat újra meg kell váltani.
E drága föld színét
Borítsák szerteszét
A pártütőknek véres csontjai."

Így hangzik Vörösmarty 1848 nyarán keletkezett Harci dal című költeményének refrénje. Történelmünk nagyszerű fejezetéről, az 1848-49-es forradalomról és szabadságharcról könyvtárakat megtöltő szakirodalom azonban arról is tanúskodik, hogy az adott korban nem mindenki gondolkodott így - többek között Gózon Dániel sem.
     Gózon Dániel cs. k. főhadnagy 74 évesen, 1853-ban írja feljegyzéseit 48-49-es - jórészt Komárom-Esztergom, Pest megyében, s Budán zajló tevékenységéről. Az önigazolási célzat egyértelmű, nyilván alapos oka lehetett rá.
     Szerinte jövendölése igazzá vált, "ha javallatom elfogadtatik - jelenleg nem kesereg a Haza". Még 1845-ben közzétett egy röpiratot az örökváltság megszüntetésének módjáról Egy szó Hunniában címmel, mely terv szerint "azonnal kielégíthetnek a földesurak, és így az álladalom azt nyeri, hogy nem kamatoz - a földesurak pedig mindjárt használhatják pénzeket". 1848. március 24-ei keltezésű "Tekintetes Követ Úr!" megszólítással idézi Kossuthnak írott levelét az úrbéri tartozások megszüntetéséről, az "álladalmi kötelezvény"-ekről, valamint a nemzetőrségről. "A nemzeti őrsereg célirányos nem lehet - ez csak szalmatűz - a tanult, s tanuló és jól nevelt ifjak, majd hamar megunják a nehéz fegyvert hurcolni, zivatarkor álmatlan őrködni.[...] Arrul is meg lévvén győződve, hogy a köznép akármely tehert készebb viselni, mint katonáskodni, vagy csak katonai gyakorlásra hóként egy pár napot szentelni. Tán jobb és helyesebb lész, ha a nemzeti őrsereg helyett két annyi rendes katonaság, mint jelenleg van állíttatik, melyre a nép kész örömmel rááll tanulatlan. Nemzeti őrsereggel tanult katonaság ellen védni a hont lehetetlen. Az állandó katonaság lehet erre csak alkalmas." A bécsi Isten téren március 13-án délután - folytatja Kossuthnak - a tömeget ő, Gózon Dániel, egy ezred lovassal, "lövés nélkül korbáccsal akármelyik kerített udvarban" be tudta volna hajtani. Hogy mégis a fegyvertelen nép győzött, az szerinte egyedül a fejedelem jó szívének köszönhető. Kossuth március 29-ei udvarias, rövid válaszában, mint "Jó uramnak polgártársa" megköszöni a tanácsokat, s örömét fejezi ki "oly honfinak, ki polgártársát a hon iránt jobb, s hasznosb gondolatra, tervre vezetni törekszik".
     Nagyjából hasonlóakat javasol főhadnagyunk az 1848. szeptember 2-i keltezésű, "Nagyérdemű Pázmándi Dienes úr, a Nemzeti Gyűlés Elnökjéhez" címzett általa idézett levélben is. "Komárom megye felső részéből, hol a nép lelkét ismerem, térvén vissza úgy tapasztalom, hogy készebb mindenét adni a honért, mint azért harcolni. Még csak hadi gyakorlásra sem jelennek meg, inkább erdőkben, kertekben veszik magokat és ott lappangnak munka nélkül." Kéri a nemzetgyűlés elnökét, hogy engedjék át a had- és pénzügyminiszteri tárcát az uralkodónak és a béke helyre fog állni. Nem szabad egy bizonytalan kimenetelű harcba belemenni, mert "jobb, szebb is a honért élni, mint meghalni".
     S végül még egy beadvány, "Mars fiától" - a korszak, a megtorlás légkörét tán leginkább érzékeltetendő - 1853 márciusából a Császári Királyi Helytartóságnak. Nem mást javasol főhadnagyunk, mint "Ő Cs. K. Felsége, Kegyelmes Urunk ellen febr(uár) 18-án elkövetett borzasztó merény" napját nyilvánítsák birodalmi, pirosbetűs ünneppé. Hogy az "ünnepet mindenki valláskülönbség nélkül megülni köteles legyék, s ez által a nép szívében az ily, e nap megkísérlett szörnyű merénylet ellen undor, az uralkodó élete iránt pedig buzgó hajlam ébresztessék". Természetes, hogy ezt a javaslatot több magyar s német lap - 1853 áprilisában vagyunk - dicsérettel adta közre.
     Úgy hisszük ennyiből is látszik, szerzőnk világával Vörösmarty fenti gondolatai még köszönő viszonyban sincsenek, mégis írása a korszakhoz tartozik, s így ez is kordokumentum.
A közlésben a szerző eredeti megjegyzéseit olvashatjuk jegyzetként.

(Lelőhely: Főszékesegyházi könyvtár Esztergom. MSS II. 120.)