Hogyan lehet lefordítani egy verset? Barátságból elvállaltam, hogy megpróbálok az anyanyelvemről egy tanult nyelvre átfordítani egy haikut, amely egy olyan kézzel fogható valamit jelenít meg, amit magam nem tapasztalhattam. El sem vállaltam volna, ha nem érint meg a vers, ha nem adott volna egy megnyugtató és ugyanakkor folytonos bizonytalanságban hagyó jelenlét-érzést. Biztosan közvetíti hogy amiről szólni akar, az a közelemben van, érezhető; ám tudtomra adja azt is, hogy a jelenlévőről közelebbit csak a versen keresztül tapasztalhatok meg.
     A szavak hálójukba kerítenek valamit, amit sűrű szövetként rejtenek. Ez a háló, olykor áttetsző fátyol csupán, máskor sűrű sötét posztóként sejteti csak, mit tapasztalhatott a másik; mire mutat rá, amikor kimondja a szavait.
     A fordítás során nemcsak látatlanba, vakon kellett egy ilyen sűrű leplet úgy újrarendezni, hogy képes legyen megmutatni a tárgyat, hanem a magyar szövetet lebontva japánul kellett azt újraszőni. Egy kicsit tágabb lett, máshol szorosabb; más oldalról, máshogyan feszül a tárgyra. Ritkán gyakorlom az effajta szóbogozást és kötést. Többnyire olvasok idegen nyelven, ám az ember olvasás közben nem fordít. Utána, amikor visszaemlékezik, akkor teszi magában magyarrá az élményt. Most, meg kell próbálnom a haikut, a szavaknak ezt a japán konstellációját visszavinni eredeti hazájába. Így, ha lehet, a vers japánabb lesz azoknál a fordítatlan-fordíthatatlan haikuknál, amelyek sohasem hagyták el Japánt. Én azonban nem vagyok japán, csak olyan költők szólítanak meg mint Baso, Issza, Rjókan. Elvétve úgy érzem, meg tudok szólalni a nyelvükön, és azt csak sejtem, hogyan szólhat Baso ma egy japánhoz.
     Amikor az ember megértette a verset, az olyan eleven erővel kel életre, hogy csak a "jelen-lévő"-t láttatja, elfeledteti a megnevező szavakat. Most erre a jelenlétre kell új szavakat találni japánul. Az élő párbeszédben az ember jelenléte közvetíti a tartalmat. Az írott szöveg esetében kell legyen a versben egyfajta megjelenítő erő, amely lehetővé teszi a szöveg megértését, esetenként arra készteti olvasóját játszon el a szavakkal. Egy ilyen játék során tudom elképzelni, hogy egyik nyelvről a másikra forduljon át a vers. A próza lazább szövete, folyamként való hömpölygése más utat szab magának. A vers természetét hosszabb játék, több munka után láthatjuk, láttathatjuk meg.
     Japánban is a tőr, a fájdalom szúr (szaszu). De ha a tű szúr, akkor az már varr (nuu). Japánul a "térben a hiány" egy szóval is kifejezhető. Van néhány más szó is az űrre, mint helyre. A "szukima" ezek közül: a hézag, a rés, a kitöltetlen tér. Ami nincs ott, az hiányzik. A mu (egyes összetételekben nuinak olvassák) a japánban a fosztóképző szerepét is betöltheti és inkább főnév. Önálló szóként a Kapujanincs átjáró című zen-szöveggyűjteményből ismert "nincs" szócska. Filozófiai értelemben pedig a lehetőségekkel telített "üresség", amelyben minden olyan dolog, pillanat benne van, amelyek észlelésére az ember képtelen.
     Ha "magát" mond a japán, az egyik szava (dzsisin) az önmagára mutató ember, már hivalkodó. Az európai megszokta a magára mutogatást. Ott, ez nem szokás. Szavakal kihangsúlyozva már-már önhittség. Egyszerűen "ő"-t mondanak, és az ige, a ragok egyértelművé teszik, a cselekvés, a történés irányát.
     A nyersfordítás tehát lehetne: Szukima-niwa nai-koto-wa szasi-te, no-tame-ni kare-dzsisin-ni nui-mano-o szuru. A kötőszavakban és a hangulatokat és érzelmi nyomatékot kifejező toldalékokban gazdag japán nyelv a külföldit elbizonytalanítja: nem vétett-e valamit az udvariassági szabályok kifinomult rendszerében. Tudom, hogy hangsúlyt tettem a "térben a hiány" kifejezésre, mert a japánban egy szóval fejeztem ki. De azt nem tudhatom, nem sérti-e a japánok arányérzékét, nem lesz-e túl merész a számukra egy haikuban a hangsúlyos első szó. A klasszikus haikuban a vers belsejében van egy erős hangsúly, vagy több gyengébb és egy hiátus. Ami persze szabályként úgy működik, hogy mindenki tudja, mihez képest változott meg a vers ritmusa. A tizenhét szótag sem dogma. A japán írásmód az európaitól eltérően szótagol, a régi japán helyesírás különösen, például az ‘n’ hang is szótagnak számít. A három sorra osztás sem kötelező, nem feltétlenül kell a haikut 5-7-5 szótagos sorokba tördelni, illetve a törések ugyanazon a versen belül is áthelyezhetőek máshova, sokszor, ha a szóha-tárok módosulnak, egy-egy ilyen cezúra áthelyezés miatt az egész vers jelentése megváltozik.
     Mi történik akkor, amikor japánul szeretnék ebből a nyersfordításból haikut faragni? A haiku természetével ellenkezik a fontolgatás, a csináltság. Másodszor is el kell veszítenem a megtalált szavakat, hogy úgy vehessék körül a formát, mint először - magyarul. Sokáig hiába összpontosítottam. Amikor végre úgy éreztem a szavak szinte takarás nélkül azt a jelenvalót tárják fel, ami a haiku írója nyomán engem is megérintett, megmutattam egy japánnak, Abe Tecusinak.

szukima szaszu
kare-dzsisin-o nui,
nai-mono-ja

Kuri-kaesi, kuri-kaesi nui-ageru.
Dzsibun-dzsisin-o cukuru-tame,
tarinai szukima.