|
KELÉNYI
BÉLA
Nem hallatszik,
nem is látszik: bevezetés
Néhány hónappal ezelőtt megpróbáltam
három szoborhoz bevezetőt írni: "végtelenül egyszerű jelenlét/jel-lét,
mintha ki akarná magát hasítani (vagy inkább szúrni, döfni), el akarná
magát tünteni (a térből?). Mintha dárdavető harcosok ősi, csontvázig égett
figurái feszülnének neki (a hiánynak?)..." "Iránytűk" - nevezte el a szobrokat
a művész, amit szinte azonnal "Tű-irá-nyok"-nak fordítottam át. Talán nem
véletlenül; az általuk megmutatott jelenlétet leginkább olyan, a hallgatást
kifejező beszéddel tudtam volna megnevezni, mint a szobrok hatalmas
tű-lándzsáinak alig látható villanásai.
Ekkor kaptam
meg V. J. tanulmányát, melyet a (halál előtt létrehozott) haikukról írt;
annyira erősen hatott rám, hogy szinte egyértelműnek látszott: a bevezetést
egy haiku formájában kellene megírni. Ám mindenképpen japánul szerettem
volna visszahallani (a japán szavak "eredeti" hangzásának erejével felidézni
a tér/hiány képzetét), ezért arra kértem a tanulmány íróját, hogy a verset
fordítsa "vissza" japánra (ám a szobrokat sohasem látta). A japánul rögzített
szövegből egy másik barátom segítségével hangmunka készült: az érthetetlenné
torzított, végül teljesen tiszta, folyamatosan ismétlődő szöveg közepén
magyarul szólalt meg a haiku. Azonban soha nem hangzott el; a művész számára
túlságosan didaktikus volt, s a bemutatón maradt a csend.
Át- meg átszúr, hogy
összevarrja magát a
térben a hiány.
|
|