Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2000. 10.sz.
 
KELÉNYI BÉLA
Nem hallatszik, nem is látszik: bevezetés
 

Néhány hónappal ezelőtt megpróbáltam három szoborhoz bevezetőt írni: "végtelenül egyszerű jelenlét/jel-lét, mintha ki akarná magát hasítani (vagy inkább szúrni, döfni), el akarná magát tünteni (a térből?). Mintha dárdavető harcosok ősi, csontvázig égett figurái feszülnének neki (a hiánynak?)..." "Iránytűk" - nevezte el a szobrokat a művész, amit szinte azonnal "Tű-irá-nyok"-nak fordítottam át. Talán nem véletlenül; az általuk megmutatott jelenlétet leginkább olyan, a hallgatást kifejező beszéddel tudtam volna megnevezni,  mint a szobrok hatalmas tű-lándzsáinak alig látható villanásai.
     Ekkor kaptam meg V. J. tanulmányát, melyet a (halál előtt létrehozott) haikukról írt; annyira erősen hatott rám, hogy szinte egyértelműnek látszott: a bevezetést egy haiku formájában kellene megírni. Ám mindenképpen japánul szerettem volna visszahallani (a japán szavak "eredeti" hangzásának erejével felidézni a tér/hiány képzetét), ezért arra kértem a tanulmány íróját, hogy a verset fordítsa "vissza" japánra (ám a szobrokat sohasem látta). A japánul rögzített szövegből egy másik barátom segítségével hangmunka készült: az érthetetlenné torzított, végül teljesen tiszta, folyamatosan ismétlődő szöveg közepén magyarul szólalt meg a haiku. Azonban soha nem hangzott el; a művész számára túlságosan didaktikus volt, s a bemutatón maradt a csend.

Át- meg átszúr, hogy
összevarrja magát a
térben a hiány.